(Vademberek hajszája) (2016) (r.: Taika Waititi)

emlékeztek még a flúgos futam című hanna-barbera rajzfilmből mardel kutyára és az ő jellegzetes röhögésére? néhány évente előfordul velem, hogy nézek valamit, és egy alattomos poén után kitör belőlem valami ahhoz hasonló hang, majd következik egy jó hosszú periódus, amikor csak vinnyogok és ráz a röhögés. ilyenkor az a legjobb, ha megállítom azt, amit nézek, mert úgysem tudok rá figyelni. sőt, nem árt egy kicsit az agyat is kiüríteni, mert amint rágondolok újra a poénra, máris kezdődik az egész elölről. ööö, gondolhatjátok, hogy azért jutott mindez az eszembe, mert pont így jártam ma ezzel a filmmel is... pedig olyan kis ártalmatlan viccnek tűnt elsőre, ahogy egy kisfiú nem veszi észre, hogy olyanokat mond, amitől a vele lévő öregember egy pedofil perverz állatnak fog tűnni -egyszerű vicc, de én teljesen megkészültem tőle. köszönöm taika waititi-nek ezt az élményt... és igazából köszönöm az egész filmet, mert nem csak ezt a felszabadító röhögést adta nekem erre a bő másfél órára, hanem sokkal-sokkal többet. és nem csak nevetést, de egy sor szívmelengető pillanatot, két zseniálisan megírt és eljátszott karaktert, és azt, hogy új-zélandot újra olyan gyönyörűnek láthattam, mint annak idején, amikor a gyűrűk urá-val felfedeztem a szépségeit -mondhatjuk, hogy egy önálló karakter a filmben ez a csodás táj, azt érzi az ember, hogy szívesen elveszne ebben a háborítatlan vadvilágban... de nézzük, hogy kik azok, akik ténylegesen elvesztek a sűrű aljnövényzetben: egy fura kisfiú és egy morgós öregember. mondhatjuk, hogy nem túl eredeti felállás, azt is tudhattuk előre az ilyen párosokról szóló korábbi alkotásokból, hogy a kezdeti súrlódásokból a végére életre szóló barátság lesz -és mégis működik ez a film szívét dobogtató kapcsolat, jó nézni, ahogy csikorogva egyre közelebb kerülnek egymáshoz. ráadásul eközben a nagy kaland sem áll le egy pillanatra sem, folyamatosan sodor magával. de úgy alapvetően is nagyon szépen ki van balanszírozva a film szerkezete, a sok nevetés és izgalom között néhányszor azért lezúz a drámájával is -de jó, minden alkalommal hamar fel tudsz állsz a padlóról, leporolod magad, és már mehetsz is tovább. a mellékszereplők goofy-sága is segíti ezt a gyors regenerálódást, a gyámügyisek töketlen eltökéltsége hozza a humor-forrást, rhys darby szokás szerint egy őrülten szórakoztató karaktert kapott, sőt maga a rendező úr is beveti magát egy olyan szerepben, amivel el tudja viccelni a sokkoló gyászunkat... kicsit féltem attól, hogy nem tudják igazán jól kifuttatni a nagy kalandot, de aztán az epic üldözéses jelenet szerencsére igazi finálé-érzetet adott... no, úgy érzem, hogy nagy szüksége van a filmkészítők közösségének az ilyen fésületlen maori-kra, akik nem csak botrányosan viccesek, de képesek ilyen csupaszív nagy kalandot is létrehozni. (#01.05.)

(Hétköznapi vámpírok) (2014) (r.: Taika Waititi, Jemaine Clement)

az új-zélandiak meglehetősen furcsán vannak bedrótozva -valószínűleg azért lehet ez, mert a föld rossz oldalán laknak... de az biztos, hogy ha hozzányúlnak valamihez, az meglehetősen egyedi lesz, és az ilyen ínyencségekre vadászók, mint amilyen én magam is vagyok, nem lehetnek nekik elég hálásak ezért. bár nem vagyok egy nagy horror-rajongó, de azért vámpíros alkotást már láttam eleget, és mindig is megmosolyogtatónak tartottam a túlzásaikat, a keménykedést, a szexuális túlfűtöttséget, a vérszomjat, a csillogást -és úgy tűnik, hogy ezzel nem vagyok egyedül. valljuk be, hogy megérdemelte már a horror-műfaj, hogy egy ekkora karót szúrjanak át a szívén... eddig csak tévében láttam ezt az ál-doku stílust, és bár ott nagyon megszerettem, azért voltak kétségeim, hogy ez a formátum másfél órában is működőképes marad, de simán végigröhögtem az egész időt. mert valamit nagyon elkaptak a srácok. rengeteg labdájuk volt a vámpír-mitológiával, a doku-valóságshow-k toposzaival, és azzal az ellentéttel, hogy nem hétköznapi lényeket mutatnak meg hétköznapi környezetben, és mindegyik labdát szépen le is ütögették, felsorakoztatva az intellektuális humortól az alpári tróger viccig mindent. de a karaktereket is tök jól differenciálták, a klasszikus nosferatu-tól a piperkőcön át a mai kor gyermekéig mindenki jól belakta a teret. nem is különbözünk mi emberek és vámpírok egymástól annyira. sőt, igazából még a vérfarkasok sem annyira mások. csak a szaguk... hhmm, már tudom, miért nem szoktam vígjátékokról írni -mert frusztrál, hogy nem tudok olyan eszméletlenül vicces lenni, mint az alapanyag. az lenne a legjobb, ha elfelejtenétek, amit írtam, és nyílt szívvel, felpezsdült vérrel néznétek meg ti is ezt a mély és elgondolkodtató dokumentum-filmet. ($$02.11.)