(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]

(Úriemberek) (2019) (r.: Guy Ritchie)

érdekes, hogy milyen élénken megmaradt a fejemben az első találkozásom egy guy ritchie filmmel -lehet hogy azért, mert kellett hozzá egy adag simlisség is. ugyanis egy csodásan esztergált hbo-t feltörő dekóderrel néztem meg a ravasz-t..., miközben videokazettára is rögzítettem a hétfő esti feliratos sávból a filmet, mert már olvastam a cinema magazinban, hogy nagy dobás a film... ekkoriban értem nagykorúvá, szó szerint is, de a film-szerető énem is ez idő-tájt kezdte komolyan venni magát. és tarantino után logikus lépés volt egy angol kurafi, aki az utcáról szedi össze a rosszarcú színészeit, akik olyan vaskos akcentussal beszélnek, hogy komoly elismerés érdemel az, aki felirat nélkül megérti őket, és ő volt az, aki a gengszter-világ alsó rétegének romantikus kisstílűségét énekelte meg, hatalmas lelkesedéssel... most itt vagyunk húsz évvel később, az egykori tűz már rég kihunyt, a mocskos arcokat tisztára suvickolták, a suhogós melegítőket felváltották a profi szabók által varrt öltönyök. és bár a vadkender még mindig gazdagon terem az egyesült királyság eldugott pincéiben, nincs igazi kapcsolat a termelők és a felhasználók között -vagy mondhatjuk úgy is, hogy a saját termékek szinte 100 százaléka a piacra megy és nem saját felhasználásra, így a pöfékelés bűvköre sem oldja fel a szorongós hangulatot... és ez a kimódolt öregurasság nem áll jól a drog-biznisznek, hiába minden igyekezett, a különböző bűnözői frakciókkal megcsavart ügyletek, a sztorizással felütött dramaturgia, nincs benne meg az a húzóerő, amiért igazán lelkesedni lehetne. és a mai filmes dömpingben már azt érzi az ember, hogy csalódik, ha valami csak ’oké’, nem pedig egy olyan élmény, ami még évtizedek múltán is ott él élénken az emlékei között... (azért persze ne vegyünk el az alkotás erényei elől a reflektor-fényt, guy ritchie mindenképp dicséretet érdemel azért, mert szembement a casting-elvárásokkal, és az egykori szépfiú hugh grant-nek adta a simlis szarkeverő szerepét, matthew mcconaughey drog-bárózhatott egy kicsit, charlie hunnam meg mindig ezer fokon ég, úgyhogy élmény volt nézni, ahogy visszafogja magát, és csak egy-egy pillanatra robban ki belőle az energia. ezúttal colin farrell-nek jutott a vicces akcentus, szegény michelle dockery viszont sosem fog tudni kitörni a hideg nők ketrecéből... betehetjük a pozitívumok közé azt is, hogy azért voltak vizuális játékosságok a film-szövetben, leginkább a feliratokkal okoztak örömteli perceket, de egyébként olyan úriemberesen visszafogott volt a rendezés is -még a kiloccsanó agyvelőktől is szolidan elfordult az operatőr, pedig nem volt kérdés, hogy magas korhatárt fog kapni a film (az imdb szerint 134 fuck és 30 cunt volt elszórva a szűk két órás játékidő alatt)...) (ja, és guy ritchie szorgalmas tanítvány volt az elmúlt húsz évben, most már olyan direkt filmes referenciákkal pakolja tele a szövegkönyvét, amit tarantino mester is megirigyelne.) [*02.06.]

(A fém hangja) (2019) (r.: Darius Marder)

mintegy tíz évig ültem a dobok mögött a diák-éveim alatt, így amikor én vagyok az első a családból, aki meghallja, hogy a lakás másik végében megcsörren a telefon, mindig elégedetten sóhajtok fel: „dehát én szétvertem a fülem a cintányérral, mégsincs baja a hallásomnak!”. persze az, hogy egy fúvószenekarban dobolsz, az lepkefing ahhoz képest, amit egy zaj-zenész magára mér, sőt láttam én már hangtechnikust is hallókészülékkel, úgyhogy nem kérdés, hogy a koncertezés veszélyekkel jár... a szinopszist olvasva azt gondoltam, hogy az lesz a sorozatban dráma, hogy egy zenész fokozatosan veszíti el a hallását, de aztán egyetlen pillanat alatt lezajlott a nagy dráma, és csak a következményekkel foglalkoztunk -ami maximum azért sajnálatos, mert a címbéli metál így cseppet sem képviselte magát a filmben (mondjuk a két koncertrészletből leszűrve sem mondanám, hogy a kétszemélyes bandának bármilyen köze lett volna a metálhoz, inkább dühös noise punkcore-nak tűnt a hangzásuk. igazi zenészek cameo-ival sem húztak be így a forgatásra, egyedül a surfbort nevű banda tagjai hédereztek a háttérben, de ez is csak azért tűnt fel, mert dani miller énekesnő hiányos mosolyát bármilyen szögből azonnal felismerem)... igazából még az is kicsit mindegy, hogy milyen alapvető értékét veszíti el a főszereplő, a hangsúly a sokk feldolgozásán van, és ebben erős is a film, ahogy végigmegy a gyász hagyományos lépésein, a tagadáson, a dühön, a letargián, majd a végén jön az elfogadás... riz ahmed a karakter összes arcát hitelesen mutatja be, riasztó, amikor düh-kitörése van, húz magával a depresszióba, amikor lenn van, és megmelegíti a szívet, amikor beilleszkedik a siket gyerekek közé (szegény olivia cooke-nak vele szemben nem sok hús jut, amit a karakterre építhetne, csak egy rettentően szőkére hidrogénezett szemöldök meg egy családi dráma, amivel a zenei karriert magyarázzák)... a film igazi sztárjai nem viszont nem láthatóak a képernyőn, mert a hang-stúdiók mélyén gubbasztanak -kritikus eleme volt a filmnek, hogy miképp sikerül átadni a nézőknek ruben állapotát, és nem véletlen, hogy a hangkeverés tovább tartott, mint amennyi idő alatt a forgatással és a vágással együttesen végeztek, de megérte a kitartó munka. és nem csak arról van szó, hogy miként tompították és zajosították a beszédet és az élet apró zörejeit, de olyankor is gondosan ügyeltek minden hangra, amikor kiléptünk a főszereplőnk fejéből, és hirtelen körbevettek minket a környezeti zajok. szerintem már most előre elpostázhatjuk az egész csapatnak az oscar bácsit ezért a komoly erőfeszítésért... annyira hozzászoktunk az érzékeink folyamatos használatához, hogy baromi depresszív tud lenni, ha valamelyiktől megfosztanak minket egy pillanat alatt, az ember nem szívesen gondol bele, hogy vele is megtörténhet ilyen, viszont ha színvonalasan nyomasztják, akkor szívesen aláveti magát egy két órás depresszív kínzásnak, és a végén még akkor is pozitívan fog kijönni belőle, ha a film készítői nem egy pozitív pontra lyukadtak ki a végén. bár nem igazán tudom, hogy mi lett volna ruben számára a happiend, annak örülök, hogy a siket közösséget nem hazudtolták meg azzal, hogy valami csodaszerként alkalmazták volna az implantátumot... [*01.23.]

(2019) (r.: Justin Copeland)

elég speciális helyet foglal el a szívemben a hush című képregény -és nem azért, mert ez lenne a legmaradandóbb batman képregény, amit valaha papírra vetettek, egész egyszerűen ez a tizenkét füzet volt az, ami felnőtt fejjel visszarángatott a képregények világába egy évtizeddel ezelőtt... és az a szerencsém, hogy egy olyan markáns rajzoló munkájával csavarodott el a fejem ebbe a médiumba, mint amilyen jim lee, akinek könnyen beleég az ember szemébe a jellegzetes vonalkezelése. de maga a történet is alkalmas arra, hogy újra a panelek közé kergesse a lelkes olvasót, mert jeph loeb egy all-star csapatot állított össze a soha meg nem álló tempója támogatására, ami miatt könnyen siklanak a lapok az ujjak között. és ezekkel az emlékekkel a fejemben leültem megnézni a warner animation adaptációját, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy milyen csúnya a rajzolása a jim lee-féle eredetihez képest, és az is hamar kiderült, hogy a történet is csak nyomokban tartalmazza a képregény által közvetített érzést... persze, sok fordulati elem visszaköszönt itt is, felvonult a batman ellenség-hadsereg nagyrésze is, valahogy mégsem éreztem azt, hogy a helyére kattannának a dolgok. egy aspektus volt csak, amire talán jól ráéreztek az alkotók -a selina és bruce közötti kapcsolat kibontására. de egyébként a fájó középszerűsége lenyomott minden felbukkanó lelkesedést, a nagy csavar megváltoztatása meg kihúzta az érzelmi gócpontot a sztori alól. csalódás minden téren -de főleg rendezésben, mert a vizualitás mellett a hangokkal sem voltam igazán kibékülve... (××12.25.)

(2019) (r.: Matthew Michael Carnahan)

irak mai területén fekszik az civilizált emberiség bölcsője. a tigris és az eufrátesz között jött létre a babiloni birodalom, itt uralkodtak az asszírok is, akiknek a fővárosát ninivének hívtál. ennek a mai neve moszul. a gazdag múlt ellenére már sok-sok éve nem úgy tűnik, hogy a civilizáltság le tudna telepedni a környéken... eleve sokféle népcsoport élt a környéken, saddam husein is tett róla, hogy sivatagi muszlimokat injekciózzon az eredeti lakosság közé, majd megjöttek az amerikaiak, akik aztán ki is vonultak, hatalmi vákuumot hagyva maguk után. így kezdődött az iszlám állam rémuralma a környéken... persze mindezt nem fejből tudom, hanem a stáblista gördülése közben kezdtem utánaolvasni a tényeknek, és ezzel máris szerzett a film egy jó-pontot, hiszen azért a hagyományos akciófilmek ritkán késztetik arra a nézőt, hogy edukálódni akarjanak a témájukban... de most mindenképp érdekelt, hogy miért harcol iraki iraki ellen, le akartam tisztázni a helyzetet a fejemben. mert matthew michael carnahan csak néhány kezdeti inzerttel vázolta az alaphelyzetet, aztán bedobott minket az isis (helyi nevén daesh) végnapjaiba, hagyományos hollywood-i dramaturgiát alkalmazva, egyenes vonalban húzva végig minket a romos házak között, megpróbálva elérni azt, hogy a végére ne csak por és vér tapadjon ránk, de igaz érzelmek is... szóval most nincsenek hős fehérek (amerikaiak), akik belovagolnak megmenteni a napot, az irakiaknak kell elvégezniük a nehéz munkát, ugyanakkor a film leegyszerűsített sztoriváza abszolút nyugatias, egy rookie-val vonódunk be a már összeszokott csapatba, és együtt éljük át velük, ahogy a kétségekkel küzdködő srác megérik a nehéz feladatra... utólag furának hat, hogy sokáig kétségek között hagytak minket az alkotók az egység céljait illetően, bár érteni vélem, hogy az volt a cél, hogy igazán üssön az a jelenet a film végén, amikor realizáltuk, hogy miért is kockáztatják az életüket a srácok... bár a realista lövöldözések között akadnak csendesebb megállók is, azért csak tőmondatokból kellett összeraknunk a karaktereket, de szerintem ennek ellenére jól sikerült differenciálni a főbb alakokat... és persze a robbanások és géppuska-dörgések sem terelhették el a figyelmünket az igazi drámáról, hogy nem egy nyílt terepen zajlik a küzdelem, hanem házról-házra haladva egy nagyvárosban, ahol minden egyes kilőtt golyónál fennáll annak a kockázata, hogy nem az ellenség nyakába fog fúródni, hanem egy civil esik össze tőle. és carnahan nem is akarja rejtegetni a borzalmakat, rendre koszos kisgyerekekel találkozunk az úton, akiknek nem lenne szabad átélniük ezeket a borzalmakat... a netflix ezúttal tényleg jól költötte a pénzét, a marokkóban felépített díszlet maximálisan hiteles volt, és matthew carnahan-nek is jól sikerült ötvöznie a realista akció-jeleneteket a súlyos tanulságokkal. szívesen néznék még a cég és az alkotó kapcsolatából hasonló alkotásokat. (××12.12.)

(2019) (r.: Deák Kristóf)

1969-ben forgatta bacsó péter a tanú című filmet, ami olyannyira kiröhögte az ötvenes évek diktatúrájának abszurditását, hogy tíz évig még dobozban kellett pihennie az alkotásnak, mire a nagyközönség is megnézhette. deák kristóf szerencsére már egy olyan korba született, amikor a hasonló lelkületű filmjét már állami támogatással készítheti, amit aztán még abban az évben műsorra is tűz a televízió. de örülhetünk annak, hogy ma már nem kell lázadni egy ilyen történettel, és magyarázkodni sem kell, amiért megpróbálja humorral átmosni a rákosista államapparátus fájdalmas túlkapásait... mai fejjel már tényleg nehéz értelmezni azt, ahogy a diktatúra beleavatkozott az élet minden területébe, hogy az emberek rettegtek attól, hogy megszólal éjjel a csengő, vagy ha csak megláttak egy fekete öltönyös alakot a küszöbön. hogy mindenkinek fél-szavakban kellett kommunikálnia, hogy figyelnie kellett minden apróságra, ami gyanús lehet (mondjuk hogy ne a szabad európa rádió szólaljon meg, amikor bekapcsolják a készüléket). és még így is volt, amikor minden ok nélkül kellett átélniük a rettegést, a rendszer kemény öklének lecsapásait. pedig a jó embereknek sohasem kéne félniük... a film első percei nem győztek meg, mert a pesti külvilágot hiába próbálták meg átalakítani 1951-é, nem tűnt hitelesnek a végeredmény, aztán amikor a kvázi hősnőnkkel együtt minket is elnyelt a kompromitált lakás, máris a helyükre kattantak a dolgok, és piszok érdekes volt egyszerre érezni a szorongás és a mosolygás keverékét. mert ült a humor. mert az egyre gyülekező karakterek interakcióiból érdekes helyzetek születtek, még arra is kísérletet tettek, hogy emberként ábrázolják az ávósok egy részét... igazán mélyre csak néhányszor mentünk, amikor a kétségbeesés végleg átvette az uralmat az érzelmi buborék felett, bár az azért feltűnő volt, hogy a fiúk/férfiak voltak a gyávábbak, a nők mutattak nagyobb lelki erőt (szamosi zsófinak sosem okoz gondot, hogy keménynek mutassa magát, de ahogy a hagymát pucolta, miközben farkasszemet nézett az ávóssal, az mindent vitt)... az egy lakásba zártság, és a folyamatosan megszólaló csengővel érkező emberek miatt volt egy kis színpadiasság érzése az embernek, de én könnyen belelátom az adaptációkat az ilyen minimalista történetekbe -mint az köztudott... (××10.22)

(2019) (r.: Tóth Barnabás)

hetvenöt éve siratjuk azokat, akik nem élték túl a második világháború pokoli tombolását, azokra viszont kevesebbet gondolunk, akiket megkímélt a gondviselés, és úgy kellett tovább lépdelniük az életükben, hogy a gyász sebei sosem gyógyultak be a lelkükön... tóth barnabás most róluk készített egy igazán intim filmet, amely a háttérben tartja a nagypolitikát, a rákosi korszak első hulláma csak elhomályosított tej-üvegen át látszik, elcsípett félmondatokból érhető tetten, mert minden alá van rendelve két ember bonyolult kapcsolatának... a nőgyógyász sztoikusan szenved, bezárja az érzelmi kilengéseit a fürdőszobába, az árván maradt tinédzser meg lázad és tagadásban él, és minden vágya, hogy szeretetre találjon az átélt borzalmak után... egy negyvenes férfi és tizenhat éves lány egymás mellé sodrása könnyen kaphatna egy lolitás gellert, de nagyon ízlésesen gabalyodnak össze az érzelmek, ahogy kinyílik a doktor és ahogy nővé érik a bosszantó csitri, de a szexualitás mindig a horizonton túl marad csupán... kell egy kis idő, amíg közel engeded magadhoz az akaratos sünit és a hidegnek tetsző aldót, de aztán már hamar visz magával a közössé forrt életük, és reménykedve várod, hogy a film alapjául szolgáló könyv címéhez méltóan lányregényesen pozitív lesz a végkicsengés, hogy nem kell többé szenvednie ennek a két embernek, akikre igen sokat rót rá már így is az élet... volt egy-két nagyon erős mondat a filmben (pl. ’nem kurva, aki fél egyedül’), ezek nem tudom, hogy mennyire a regényből érkeztek, és mennyire annak a gondolatiságának a dramaturgiai továbbvitelei, mindenesetre beleragadtak az ember fülébe... mint minden ilyen kevés-helyszínes minimál-filmnél felmerül bennem (is), hogy alkalmas lehet a színpadi átdolgozásra, de most tényleg nem lennék meglepve, ha dolgoznának egy adaptáción, és jól is járnának azok a színészek, akik élő közönség elé vihetnének egy ilyen jutalom-játékot estéről estére... (ha már színészek, respekt azoknak az ismert arcoknak, akik egy-egy jelenet kedvéért beálltak a kamera elé, gondolok itt jordán adélra, balla eszterre, vagy auksz évára (szegény soma mamagésa lógott csak ki, sok mindenhez ért ő, de a színészet nem igazán van ezek között...)) (××10.20.)

(2019) (r.: Szász Attila)

néha még a hivatalosan kiadott szinopszist sem szabad elolvasni, mert az is félreviheti a prekoncepcióidat -és itt nekem egy szélhálmost ígértek, akiből viszonylag keveset kaptam, egy háború után feltápászkodó várost, amiből hamar kiűzettünk egy kortalan vadászházba, egy könnyedebb film tévképzetébe éltem, de a minimál-thriller összes kelléke teljesen agyonnyomott a végére... de tényleg olyan, mintha a hangulatos kezdést csak csalinak akarták volna bedobni az alkotók (köbli norbert fogatókönyvíró és szász attila rendező), és aztán az olcsóbb utat választották inkább, pedig szerintem bőven lett volna kraft a hősünkhöz hasonló kakukk-karakterben, aki mások gyászába fészkeli be magát, hogy teletömje a bendőjét, és továbbálljon egy másik kétségekkel teli családhoz. és bizonyos elemek miatt még reménykedtem egy darabig, a zene is játékosabb volt a főcím előtt, szabó-kimmel tamás egyszer még ki is kacsintott ránk a kamerán keresztül -aztán néhány pofonnal és három gyors lövöldözéssel később már bele is süllyedtünk a klisékkel körberakott csapda-helyzetbe... ha nem lettek volna a szomszéd faluban ott az oroszok, és nem emlegették volna fel néha a frissen véget ért háború borzalmait, akkor a film nagyrésze bármilyen korszakban játszódhatott volna -egy időtlen mesévé vált egy kegyetlen férjről és egy szeretetre vágyó, sokat szenvedett feleségről, és nem nagyon akarta bevenni a gyomrom, hogy ebbe az erdőbe vittek be minket az alkotók... nem azt mondom, hogy sosem működött a suspense, hogy nem reszelték a hegedűsök az idegeimet a bernard herrmann komponistát idéző dallamaikkal, és mivel a férj az első pillanattól kezdve egy agressziótól eltorzított személyiségként jelent meg a vásznon, így végül tudtam szurkolni a titkos szerelmeseknek is. annak ellenére, hogy a kémiát nem mindig éreztem a szereplők között... szabó-kimmel tamás egyetlen arccal játszotta végig a filmet, ami számomra nem minden jelenetben volt meggyőző, kerekes vica már nagyobb érzelmi skálán játszott, és az tetszett benne, hogy elhittem neki a kemény, mindenre elszánt asszonyságot -ezért is sajnáltam, hogy nem adta meg neki a forgatókönyv azt a lehetőséget, hogy ő legyen a hős megmentő, és ne őt kelljen megmenteni végül... (ahogy az illik, az egy-film-per-egy-cici-villantása itt is megvolt vicának, hálás is ezért neki a férfi-közönség tekintélyes hányada...) ugye tavaly elhatároztam, hogy trendet teremtek magamnak, és október 23-a környékre időzítek olyan magyar filmeket, amik a huszadik században játszódnak, és szerencse, hogy ezúttal több ilyen alkotás is van a tarsolyomban, mert különben csalódással kéne idén kieresztenem ezt a hagyományt... (××10.19.)

(2019) (r.: Bodzsár Márk)

értelem és érzelem meg a zombik, abraham lincoln vámpírvadász -külföldön trenddé vált egy időben az abszurd crossoverek kiötlése, hozzánk természetesen egy kis késéssel érkezett meg ez a nagy ötlet (biztos máv-val jött), hogy bizony a lábszagú szocializmusba is lehetne keverni valami természetfelettit, hiszen jó analógiának tűnik az, hogy a magyar embereknek olyan idegennek tűntek akkoriban a disszidáltak, mintha nem is evilágiak lennének, ahogy menő autókkal csapatták a körúton a levi’s 501-esükben... szóval a kezdő ötlet kellően bizarr volt, bodzsár márknak arra kellett csak ügyelnie, hogy mennyire veszi komolyan, mennyire akar az abszurd humor és a paródia között egyensúlyozni, és mikor próbál meg komolyabb elemeket is csempészni a bambiba mártogatott véres történetébe... azt már most leszögezhetem, hogy nálam ez utóbbiak voltak a gyenge pontok, nem éreztem szükségét annak, hogy mondjuk ’56-ot beleerőltessék a tematikába, és azt sem mindig értékeltem, ahogy kádár elvtársat elvitték a karikatúra irányába (még akkor is, ha bizonyos sztereotípiákra akar kikacsintani az alkotó, lásd mondjuk a legendát, miszerint csermanek jános kedvenc étele a krumplis-tészta volt), viszont amikor minden elem a helyére kattant, akkor baromi szórakoztatóak voltak a jelenetek. a maszkulin férfiak hozták a kötelezőt, nagy ervin bajuszosan, pocakosan utálatoskodott, nagy zsolti ezúttal otthon hagyta az üvöltözős énjét, csak a sármját terítette magára vámpírként, thuróczy szabolcs meg maga volt az abszurd, ahogy a zongoránál búsongott a gyásza miatt, viszont a film igazi sztárjaként walters lili csillogott, aki a maga természetességével hozta az egyetlen karaktert, akinek igazán szurkolni lehetett a filmben, és még olcsó nejlon-harisnyában is szexi volt, és szeretném őt látni ezentúl minden egyes új magyar filmben (de felőlem a régiekbe is bevághatják a hozzám hasonló lelkes rajongók)... talán mondhatjuk azt, hogy nem csak egy gimmick volt, hogy a hetvenes évek szocialista magyarországán játszódott a történet, mert a kémes/megfigyelős vonulat jól illett az állampárt mentalitásához, ugyanakkor az bizonyos, hogy körítésben sokat hozzáadott az élvezeti értékhez a kellékesek lelkiismeretes munkája, mert minden narancssárga centrum-szatyor és munkás cigisdoboz a helyén volt. és örömmel tapasztaltam, hogy a magyarok is végre megtanultak fényelni, mert végre filmként nézett ki a film, és nem tévés produkcióként... örömteli lenne, ha ez az alkotás lenne az egyik iránymutatója a jövőben a közönség-filmeknek, mert ugyan szórakoztató és humoros, mégis igényes, átgondolt, és csak ritkán csúszik bele a kellemetlen poénkodás feneketlen szakadékába (a 3 perces menetek visszatérő running gag-je például kihagyható lett volna)... (jé, akartam panaszkodni, hogy hülyeség az, hogy kádárnak volt tolmácsa, hiszen jól beszélt oroszul, erre kiderült a wikipédiáról, hogy balsai móni karakterét egy valós személyről mintázták...) (hmm, személyes perverzió, de elég volt belépnie borbély szandinak a jelenetébe, és máris tudtam, hogy ízléses hónaljszőrt visel az ujjatlan ruhája mellé -nem tudom, én mindig megérzem az ilyeneket...) (××09.19.)

(Halálos iramban: Hobbs & Shaw) (2019) (r.: David Leitch)

no, végre itt az oldal-kocsi, ahol nem kell beleerőltetni a nitrózós autós keménykedést? hogy mi? itt is vannak gomb-nyomásra meglóduló kocsik? a francba... a hosszú-életű akció-film-sorozatok ős-apjában a james bond filmekben is megfigyelhető volt egy ív, ahogy egyre emelték a tétet, úgy lett egyre kevésbé komolyan vehető a történet és az akció, és ugye ott ezt odáig fokozták, hogy bond az űrben lövöldözött lézerágyúval. aztán észbe kaptak a brokkoli-családban, és visszaráncigálták a hősüket a földre. a f&f széria most még ott tart, hogy egy cyborg-ot vet be rosszfiúként, akit alig lehet lerázni a transzformálódó motorjáról, miközben arról papol, hogy ő az evolúció következő lépcsőfoka (egy fekete superman, ahogy ő magát hívja)... de kellett valamilyen legyőzhetetlennek érezhető erő a két kopasz akció-sztár mellé, ha már kitalálták, hogy válasszák le a sziklát és statham-et vin diesel-ékről (valószínűleg a háttérben zajló pöcsméregetések miatt), és hát valószínűleg egy sima ’buddy-cop movie’-t nem fogadott volna be azok gyomra, akik a trükkös-autós filmek felől érkezettek... persze így is megy az adok/kapok a két sztár között (akiknél állítólag benne volt a szerződésben, hogy percre pontosan ugyanannyi időt kell tölteniük a vásznon -egók...), de kellő mértékben robban is minden körülöttük ahhoz, hogy megfeleljenek a mai sztenderdeknek... mondjuk én david leitch-től kevesebb vágást és cgi-t vártam volna el, én azt szeretem, amikor hosszú verekedésekben dolgoztatja meg a színészeit, de úgy látszik, itt elcsábították a producerek a ’sötét oldal’-ra (viszont a színekre most is többször odafigyelt, ezt legalább áthozta john wick mellől)... nem tudom, hogy miért ragaszkodnak ehhez a két órán felüli játékidőhöz a producerek, én például az ukrán rombolásos jelenet után majdnem felálltam, hogy oké, vége a filmnek, erre látom, hogy még majd’ egy óra hátravan -de lehet hogy erről is az egyenlőség-hajszolás tehetett, mert ha már londonban akcióztunk, akkor szamoán is illett a rock miatt (hogy egy kis haka-val becsempéssze megint a saját kultúráját a filmekbe)... de legalább változatosan volt filmben így mindenféle akció, haladtunk szépen az egyszerűbb test-test-elleni bunyótól a helikopter fél-kézzel megtartásig. és örömteli, hogy nem csak a kemény-fiúknak jutott hely a kicsi-rakás közepén, de vanessa kirby is helytállt, mint egy önmagát megvédeni képes, erős nő (bár meglepő, hogy erre tart a karrierje az angol színpadok koptatása után), azt viszont kicsit sajnáltam, hogy eiza gonzález-t csak dekorációnak használták (de rajta kívül is volt pár jópofa cameo a filmben, vagy mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek megengedték, hogy behozza a haverját a forgatásra)... szóval baj-e az, hogy burjánzik diesel-ék családi vállalkozása, hogy a komolytalanra vett bond-filmek csapásirányát is ki akarták próbálni két karizmatikus akció-színésszel? dehogy baj, elférnek a palettán, a maguk buta módján szórakoztatnak ők is -nehezen értem, hogy miként lehet haragudni az ilyen ártalmatlan blődségekre... (××09.12.)

(2019) (r.: Steve Paley)

mindig is csak egy nagyon drága, felesleges bulinak tűntek a szememben az esküvők -bocs, csajok, nem vagyok egy romantikus alkat... (#donthateme) de iliza nem is akart meggyőzni senkit, hogy igenis jó buli leszervezni egy ilyen ceremóniát, sőt, de gyűjtött annyi saját élményt, amiből kijött egy special, tokkal-vonóval, és nem csak szórakoztató volt hallgatni a tradíciókon való élcelődését, de jól be is csomagolta fátyol alá a komolyabb mondandóját az ön-elfogadásról, vagy annak realizálásáról, hogy a kettős mérce még mindig mennyire átitatja a társadalmunkat... perverz élvezet hallgatni azokat komikus-nőket, akik a szexualitásukat helyezik a mondandójuk középpontjába, de üdítő volt közéjük keverni egy olyan nőszemélyt, aki már egy másik életszakaszban jár, és az én generációm problémáival foglalkozik. oké, néha fárasztóan beleszeret a keménykedős hangjába, néha túlmozogja az előadását, de érezhetően egy profi mesélő, aki nem ereszt hetven percen keresztül... (××08.07.)

(2019) (r.: Jack Bennett)

amikor a világ összes ideje a rendelkezésemre állt, és a kiadók még úgy gondolták, hogy meg kell jutalmazniuk minket, a vásárlókat azzal, hogy telepakolják a dvd-iket extrákat, rengeteg így-készült-et néztem. aztán ezek a háttérbe betekintő kis darabkák el-elmaradoztak az életemből (először a trükkökről szóló szegmensektől kezdtem magam távol tartani, mert rontotta az újra-nézéseim élményét az, hogy láttam magam előtt a zöld hátteret meg a digitális varázslók munkáját), de most úgy gondoltam, hogy kivételt teszek, és kicsit nosztalgikus módon a film főfogása után elfogyasztom a desszertet is -elsősorban azért, mert látni akartam, hogy egy (általam kedvelt) youtube-csatornáról szalajtott producerek milyen munkát képesek összerakni egész-estés formában. és tudjátok mit? roth cornett-nek és dan murrel-nek nincs semmi szégyellnivalója, ez egy tisztességes kis szerelmeslevél lett egy filmhez, ami maga is egy szerelmeslevél... sikerült összetoborozni minden fontos embert, aki a film elkészülésében részt vett, megtudhattunk pár érdekességet a kissé döcögős előkészítő projektről (rendező-váltás, színész-keresgélés, ilyesmi), semmi nagy releváció, de nem is ezzel akarták felemelni a készítők a film rakétáját a hozzá hasonló dokumentum-filmek dokkjából, hanem azzal, ahogy elkapták azt a sűrű szeretet-nyalábot, ami egyszerre érződik mind a készítőkből, mind a rajongókból. mert mindenki jó szívvel nosztalgiázott vissza a színészek és a stáb tagjai közül, olyat meg ritkán látni, hogy egy nem-franchise film ilyen elkötelezett híveket vonz maga után, akik húsz év elteltével is őrzik a lángot, beöltöznek a cosplay-eken, és imádattal tekintenek erre a szívből jövő goofy komédiára, ami részben róluk szól: az elkötelezett rajongókról... (××07.31.)

(Családi bunyó) (2019) (r.: Stephen Merchant)

innen európából nézve furcsának tűnik az amerikaiak megszállottsága a pankráció iránt, ami kívülről egy jól koreografált show-nak látszik csupán, ahol erős emberek eljátsszák, hogy nagyon összeverik egymást, miközben egy komplex narratívával hergelik a tömegeket -magyarul ez egy szappanopera streccs-gatyában, ahogy a filmben is elhangzik. ám úgy tűnik, hogy ahogy minden amerikai hóbortnak, úgy ennek is megvannak a maga nemzetközi rajongói is. az mondjuk nekem kicsit rejtély, hogy a furcsa angol humoráról híres sáska-formájú stephen merchant miként kattanhatott rá erre a maszkulin élvezetre, de a producereket meggyőzte, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ez a történet... mondjuk azt nem mondhatjuk, hogy a ricky gervais-szal tökéletesre csiszolt kellemetlen humorát akarta volna ráerőltetni az amerikai témára (jellemző módon az egyetlen kínos-humoros jelenet az, amiben az író-direktor úr személyesen is megjelenik), inkább nyitott a nagyközönség felé, és egy általános érvényű életrajzot vázolt fel, ami alapigazságokra épül, élteti a kitartást, így komoly inspirációs forrásként szolgálhat minden arra éhezőnek, és közben jó tempóban mondja fel az ilyen típusú alkotások kötelező kellékeit... de baj-e az, ha valami nem akar komplex lenni, hanem mindenki számára érthetően és átérezhetően mesél mondjuk a testvéri féltékenység leküzdéséről, és közben még szórakoztat is? pont az ilyen filmeket találták ki a kikészítő melós napok utáni péntek estére... kívülállóként örültem, hogy nem a nagy cirkuszra fókuszáltak, hogy nem nyomták agyon a filmet mindenféle pankrációs utalással, hogy végig paige-en volt a hangsúly (dwayne the rock johnson producerként kétszer ránk-mosolygott, ő is érezte, hogy ennél több rivaldafényt nem kell elvennie a hősnőről), viszont annak örültem, hogy az érződött végig, hogy mennyire kemény munka ez a sport is, még ha sokak szemében ez csak színház csupán, és a színpadon lévők a belüket is kidolgozzák azért, hogy a szórakozásra éhes tömegeket kielégítsék... az is jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló szemén keresztül kukkantottunk be a függöny mögé, akinek ugyanúgy le kellett vetkőznie az előítéleteit, mint a biznisz körül legyeskedőknek -és mint nekünk, nézőknek... paige személyiségétől elválaszthatatlan a családi háttere, így kellett egy tetemes idő, amit egy lepukkant angol kisvárosban töltöttünk egy csapat egyszerű ember között, és valljuk be, stephen merchant itt érezte igazán otthon magát, mint ahogy a színészek is itt tudták a legszerethetőbb alakításokat hozni (nick frost és lena headey voltak a megtestesült bumfordiság), de jack lowden is meggyőző volt, ahogy sokszor csak a szemével játszotta az elfojtott érzelmeit. florence pugh meg minden szerepével egyre erősíti bennem azt a képet, hogy ő a korosztálya egyik legfényesebb csillaga, mindenhol hiteles és szerethető, és én szeretem is, most már teljes szívemből... (a többiek inkább típus-karakterek voltak, vince vaughn-nak a kemény edzők sztereotípiáit kellett hoznia, a szőke bombázók meg a bikinis fürdőzéstől lassan jutottak el odáig, hogy személyiségük is legyen...) szóval nem gondolom azt, hogy mindig világmegváltásra kell törekedni, nem lehet mindig mély gyomrosokat bevivő díj-hajszoló filmekkel feltölteni az ember naptárát, kellenek az ilyen szórakoztatóan tanulságos filmek is, amik arra inspirálják az embert, hogy még gyorsabban tekerjen a szobabiciklijén... (××07.10)

(2019) (r.: Christopher Bird, Simon Lupton)

mit tehet egy zenekar, ha elveszíti a frontemberét, aki az egyik legfényesebb csillag volt a pop-zene egén, aki annyi egyéniséggel robbantotta szét a színpadot, amit valószínűleg sosem lehet pótolni? az egyik út a feloszlás, egy félbeszakadó életmű. a másik lehetőség egy új irányba elkanyarodás, egy olyan új frontember beintegrálása az eddigi környezetbe, aki gyökeresen más, mint az elődje volt (ilyen megoldásról is találunk pozitív és negatív példákat egyaránt a pop-történelemben (lásd: alice in chains vs iron maiden)). és néha előfordul az a csoda, hogy egy újabb egyedi és karizmatikus énekes bukkan fel a horizonton, aki képes arra, hogy legalább egy kicsit kitöltse azt az hatalmas cipőt, amit az ikonikus elődje ott hagyott a színpadon... nem kapunk egy különleges csemegét ettől a dokumentum-filmtől, csak korrekten végigvezetnek minket az úton, interjúkkal és koncert-részletekkel, freddie halálától a mostani sikerekig, adam lambert életútját is megismerhetjük -és itt gyorsan hozzátenném, hogy nekem ő volt a film titkos favoritja, mert magával ragadott az, hogy milyen alázattal viseli azt a nyomást, ami a queen hivatalos énekesekén nyomja a vállát, és ugyanezzel az alázattal énekli le a csillagokat is, miközben egy percig sem akarja elhomályosítani freddie mercury emlékét. és azt is jó volt látni, ahogy a sokat megélt zenészeket újra energiával töltötte fel ez az excentrikus energia-bomba-srác... (××06.21.)

(2019) (r.: Rachel Mason)

mindenki ismeri azt a klasszikus mondást, hogy a pénznek nincs szaga -és bizony a történetünk főszereplői, mason-ék is úgy gondolták, hogy biztos megélhetés kell találniuk ahhoz, hogy egyenesben tudják tartani a családi kasszát, így teljesen gyámolatlanul sétáltak bele a pornó-forgalmazás veszélyes terepére... bár már a pikáns könyvesboltjuk felfuttatása előtt is érdekes életük volt, barry mason jim morrison-nal és ray manzarek-kel tanult egy osztályban a ucla-n, majd effektesként dolgozott olyan scifi klasszikusokon, mint a 2001 vagy a star trek, míg karen mason újságíróként igen komoly témákat boncolgatott, és bátor interjúkban ment a sztorijai mélyére -így ismerkedett meg például larry flynt-tel is, aki épp bontogatni kezdte a szárnyait lapkiadóként, és akinek szüksége volt terjesztőkre, mert sok helyről kitiltották a pikáns áruját (kötelező néznivaló a témában: the people vs larry flynt)... és az az érdekes, hogy itt volt ez a két ember, aki munkaként tudott tekinteni arra, hogy mások vágyait kielégítsék, bennük sosem volt perverzió, egyszerű zsidó családként élték a mindennapjaikat, miközben akaratukon kívül hősökké váltak a los angeles-i meleg-közösség életében... az, hogy mason-ék egy szerethető házaspár jól lejön a filmből, mert egy egészen személyes perspektívából láthatjuk őket: ugyanis a film alkotója a saját lányuk, rachel volt, aki az egész családját bevonta a projektbe, és ettől igazabbnak érződik az egész (és viccesnek is, ahogy a néha-néha zsörtölődő édesanya kiszól a kamera mögé, hogy ’ugyanmár, mit akarsz kislányom ezzel a dokumentum-marhasággal’)... de gyanítom, hogy nem lehet elfogultsággal vádolni rachel-t, hiszen a volt alkalmazottak is pozitívan beszélnek a tulajdonosokról, akik hogy-hogy-nem rengeteg meleg eladót alkalmaztak a boltban... azért egy dokumentum-film nem lehet meg dráma nélkül sem, és háromszor merülünk alá a szomorúság szürke tengerébe: amikor elérünk az aids korszakhoz, amikor napra-napra tűntek el a nyitott környékről az emberek a betegség tombolása miatt; amikor egy magát nyitottnak gondoló anyának szembe kell néznie azzal, hogy a fia homoszexuális; és amikor az interneten áradó pornó és az online rendelési óriás-vállalatok végleg legyőzik a kis üzletet, a múlt egy mementóját... kicsit térjünk ki a középső problémára, mert az számomra a legérdekesebb -hogy van valaki, aki melegek között forog évtizedeken át, pénzt fektet abba, hogy még több meleg-pornót tudjon kirakni az üzlete polcaira, és mégsem tud beletörődni abba, hogy a saját fia is a saját neméhez vonzódik, mert annyira beleégették a vallási dogmákat a neveltetése során, hogy csak nagyon nehezen tudja áthuzalozni az agyát. és tök jó látni, hogy most már ő az egyik szószólója egy olyan szervezetnek, aki a hozzá hasonló cipőben járó szülőket támogatja... és hiába keserű kicsit a film vége, hiszen lezár egy korszakot, magát a filmet jó szívvel nézi végig az ember, mert szeretetből készült, és pozitív üzenetet hordoz -és nem, nem csak azt, hogy mindenből lehet pénz csinálni... (××06.20.)

(Fájdalom és dicsőség) (2019) (r.: Pedro Almodóvar)

megöregszünk, ez az élet rendje -a kérdés csak az, hogy mennyire gyötör meg minket az a kurva élet, hogy a szervezetünk hogyan vészeli át az elsuhanó éveket. az nem lehet kérdés, hogy pedro almodóvar úgy érzi, hogy túl sok terhet rakott rá az idő, hogy megtörte testileg és lelkileg, ezért addig szenvedett, amíg egy hatásosan működő, melankolikus filmet ki nem préselt a testéből az elmúlásról... alkotóként főleg nehéz elfogadni, hogy elgurulnak az élet homokszemcséi, főleg ha az ember túl hamar elérte a szakmája csúcsát, bezsebelte a nézők és a kritikusok szeretetét, mindig ott lesz a háttérben az az ördögi hang, ami azt suttogja, hogy már sosem érhet fel újra csúcsra, gyengébb minőséget meg miért is akarna valaki kiadni a kezéből? (plusz egy írónak mindig van valami jó kifogása, hogy miért ne írjon éppen akkor -higgyétek el, én is igazán ismerem ezt az érzést, amikor nem sikerül áttörni a falakat, és az összes ötlet ott marad bezárva a fejedbe...) azért az író/rendező almodovár-ról beszélek, mert nehéz szétválasztani a filmben a valóságot a fikciótól, hiába kapott új nevet a főszereplő, annyira építkezik az alkotó a saját múltjára, hogy minden esemény valóságosnak tetszik... a visszatekintő jeleneteknél a legkevesebb a kétely, az eddigi életrajzokban is szerepelt a pincelakás és a katolikus fiúiskola, és a fel-felemlegetett nyolcvanas évek vadsága is megismerhető volt eddig is a korabeli filmjeiből... a jelen már egy érdekesebb téma, a heroin-használat, a fájdalmas mindennapok és a múlton való rágódás végső feltörése lökheti inkább a fikció felé az összképet... mert bizony hiába a sok fájdalom, amit antonio banderas olyan hitelesen megjelenít apró mozdulatokon keresztül, hiába az írói bezárkózás, a végére felfelé hozza ki almodóvar a szereplőjét az agóniából -majd végleg elmossa a határt a valóság és a fikció között, ahogy az egyik múltbéli helyszín forgatási díszletté transzformálódik... főiskolásként eléggé rá voltam kattanva almodóvar munkáira, aztán eltávolodtunk egymástól (azóta csak a volver-t láttam tőle), így most újult erővel tudott arcul csapni az, hogy még mindig ő bánik a legjobban a vibráló színekkel. és persze az sem lehet kérdés, hogy ő tudja legjobban vezetni a spanyol-ajkú sztárok alázatos munkáját is, antonio és penélope cruz is visszafogta a latinos hevületét, és csodás játékkal adományozott meg minket. de kiemelném asier etxeandia-t is, aki főleg a színházi monológ-jelenetben törte össze a szívünket... féltem kicsit ettől a filmtől, mert mostanában nem nagyon akar megmártózni a lelkem túl nagy fájdalmakban (és hát ott van feketén/fehéren a címben is, hogy fájdalmat kínál a film bőséggel), de hamar magával tudott ragadni a melankóliája, a kellő helyeken felpezsgő játékossága (lásd pl. a vizuális fájdalom-bemutatót), a színészek erős jelenléte -és a végén az alagútból kivezető üzenete: túllehet élni, tovább lehet lépni, csak meg kell találni azokat a lépcsőfokokat, amik kivezetnek a fényre... (××06.06.)

(2019) (r.: Nicholaus Goossen)

ha férfiak közé keveredsz, sohasem kell sok idő, mire a szexre terelődik a téma -ezt most első-kézből bizonyíthatom, mert rendszeresen igazi melósokkal vagyok körülvéve... férfiként nem tehetem meg, hogy belehallgassak egy csak nők között zajló beszélgetésbe, de feltételezem, hogy ők is szóba-szóba-hozzák a témát. azt viszont szokatlannak tűnik elsőre, hogy egy női humorista kizárólag a szexről beszéljen az egész set-je alatt, de ne legyünk már soviniszták, miért ne tehetné meg ezt egy szép szöszi, ha ez izgatja (fel) a legjobban... nikki az anti-prűdség mintapéldánya, aki teljes természetességgel sztorizgat végig a szex-kalandjairól egy órát, részletes tanácsokat ad a szopásoshoz, nyaláshoz és az ujjazáshoz, képletesen leírja a saját testének minden szegletét, és terápiás céllal kibeszéli magából a frusztrációit. mindezt jó tempóban, kacéran, viccesen, élvezettel, gondosan megérlelve minden poént. hogy egy kisebb merevedéssel állsz fel a végén a kanapéról? az már csak a bónusz... (××04.19.)

(A két pápa) (2019) (r.: Fernando Meirelles)

katolikusnak neveltek, ám a hit misztériuma sosem tudott megérinteni, így örömmel vettem, amikor a bérmálkozás után fokozatosan elhagyhattam a templomba járást, felszabadítva ezzel a vasárnap délelőttjeimet. hinni már régóta nem hiszek, de azért figyelemmel követem a katolikus egyház válság-folyamatát, a változásra képtelen dogmatikus attitűdjét, és az életemben bekövetkezett mindkét pápa-választásnál szurkoltam annak, hogy végre valami radikális lépésre szánják el magukat a bíborosok. így csalódott voltam, amikor az ultra-konzervatívnak tűnő benedek vette át róma püspöke címet, és bizakodtam, amikor a nép egyszerű gyermekének tűnő ferenc lett az utódja -az már egy más kérdés, hogy az ő vezetése alatt sem látszik az a progresszió, amire nagy szüksége lenne a megkövült egyháznak ahhoz, hogy fennmaradjon... régóta húzom már ennek a filmnek a megtekintését, nem mindig tudok ráhangolódni a párbeszéd-centrikus alkotásokra, de most a húsvéti időszak előhozta belőlem a kíváncsiságot, és kiderült, hogy nyugodtan megnézhettem volna korábban is, mert fernando meirelles rendező értő módon nyúlt az eredeti színdarabhoz, és megtöltötte élettel a száraznak tűnő vallás-filozófiai elmélkedéseket... persze ehhez kellett neki két veterán színész is, akik teljes beleéléssel hozták a különbözőségekre épülő karaktereiket, és kellettek a színes kitekintések a komorabb beszélgetések közé, az ötletes zenei választások, hogy végig élvezetes legyen a két órás játékidő (azért a brazil direktor minden döntésével nem értettem egyet, például zavarónak tűnt a kézikamera használata bizonyos jelenetekben, mintha extra feszültséget akart volna generálni a kamera-rángatással, feleslegesen)... bár a két pápa cím egyenlő erőviszonyokat feltételez, ez sokkal inkább ferenc filmje, mint benedeké, és nem csak azért, mert sokkal emberibbnek és szerethetőbbnek mutatja be az elején az argentin bíborost a film, hanem mert ő kap csak részletes hátteret a bőséges flashback-jelenetével, az ő karakterét sikerült igazán árnyalni a múltja sötét foltjaival, míg német társa náci múltja homályban marad -ez nem tudom, hogy abból ered, hogy egy dél-amerikai rendező vette gondozó kezei közé az alapanyagot, így határozottabb nézőpontot tudott képviselni a katonai junta bűneivel kapcsolatban, vagy csak nem akartak mély sebeket feltépni a világháború behozásával, nem tudom (bár az is gyanús, hogy benedek gyónásánál elmossák a hangot, így a pedofil ügyek eltussolása sem tud annyira belemarni a lelkünkbe, mint kéne)... bár az elején még abszolút ferenc pártján állsz nézőként, azért a végére ügyesen közelítették egymáshoz a feleket, kicsit megérted a konzervatívabbnak tűnő ellenfelét is a végére. kompromisszum és változás, üzeni a film, és mi nézőként helyeslően bólogatunk a kanapén. még akkor is, ha tudjuk, hogy nem egy realista történettel lettünk gazdagabbak, hanem csak egy ügyes drámaíró inspirációjával, amit egy elképzelt (és idealista) valóság ihletett... (××04.10.)

(2019) (r.: Mike Binder)

tavalyi nagy vállalásom volt, hogy több standup special-t fogok nézni, és azóta (jól megszűrve) be is vállaltam egy indiait, egy iszlamistát, egy afroamerikait, egy nőt és egy afroamerikai nőt -úgyhogy ideje volt az ellensúlyozásnak, kellett egy fehér férfi is a portfólióra... és bill burr tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, főleg, hogy ez a set-je pont a mérges fehér ember típusára van kihegyezve, aki élvezettel várja minden kétes megszólalása után, hogy felhördüljön a közönség... és nekem egy kicsit sok is volt abból, hogy szándékosan túltolta ezeket a beszólásokat, és nem, nem vagyok nőies puhapöcs, és felőlem kiröhögheti a beteg embereket is, csak számomra fárasztó tud lenni a hosszútávú seggfej-mentalitás... (××02.07.)

(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)

(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)

(2019) (r.: Kevin Smith)

zsenge egyetemistaként, egy csapat lüke kollégista fiúval körülvéve az ember nem nagyon ásott a humor mélyére, elég volt összeülni a haverokkal, és jöhettek a kakis-szopós-szívós poénok, garantáltan teli szájjal röhögött mindenki, kevin smith istenné emelkedhetett, aki előtt egy barátom úgy akart tisztelegni, hogy megeszik 37 virslit fogadásból -dicsőséges elbukás lett a vége... most viszont már nem csak a virsliből van 37, hanem az éveim számából is, és igen komoly mennyiségű kulturális terméket halmoztam fel magamban ahhoz, hogy más szemmel nézzek mindent, mint a gondtalan éveim alatt... persze az alkotók is értek/öregedtek ezidő alatt, a világ is elszaladt sok tekintetben... az első jay és néma bob film tipikusan az ezredforduló terméke volt, a kilencvenes évekből merítette a színész-készletét, trope-okat használt fel az akkor divatos tini-vígjátékokból, de bájosan hozta a kevinsmith-féle alpáriságot és kulturális hátteret. ebből sok mindent megmaradt erre a folytatás/remake-re is, csakhogy már az új korszellemet ölelte magához inkább, szeretetteljesen vicceskedik a mai remake/reboot korszakon, amikor a marketingesek a főnökök hollywood-ban, akiknek az a célja, hogy kevés innovatív befektetéssel, a régről berögzött ízlésvilágunkat felpiszkálva adjanak el nekünk újra-és-újra egy terméket. mert tudják, hogy a nosztalgia a gyenge pontunk... persze kevin smith is a nosztalgiára épít, nagyon tudatosan, ugyanakkor teljes szívéből teszi ezt, mert újra együtt akar lógni a szeretteivel, a barátaival, a családjával, nyakig akar merülni a karrierjében. és erre szerencsére mindenki vevő, rá tudja vennie a feleségét, hogy szexeljen vele egy mooby’s mosdójában, átcipeli magával a supergirl forgatásáról a színészeket, és még ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy felhívja az évek óta elhidegült barátját, ben affleck-et. és igazából ezek után nem számít a sztori, minden ennek a memory lane-nek van alárendelve, egy nagy meta szeánsz ez a filmként nehezen aposztrofálható jelenet-csokor, ahol mindenki kikacsint ránk (akár szó szerint is), hogy biztosan értsük, hogy ez most egy utalás volt... szóval megértem azokat a háborgókat, akik csak le akarnak ülni egy vígjáték elé, és értetlenül ráncolják a homlokukat, mert nincs meg a kellő mélységű háttértudásuk, hogy szórakoztatónak találják ezt a katyvaszt, nekem viszont eléggé el tudta találni a szívem, hiszen hosszú évtizedes kapcsolatom van kevin-nel (igaz, a kanadai horror-vígjátékos vonalát még pótolnom kéne), de fekszik a szuperhősös zsáner is, és tudok vigyorogni akkor, amikor kiszúrom mondjuk marc bernandin-t a tömeg-jelenetben... (ja igen, mert a jelenkori podcast-mániás kevin-t sem árt ismerni -mondjuk én egy kicsit hátránynak éreztem azt, hogy heti szinten hallgatom a megmondásait a youtube-on, mert furcsa volt visszaszokni arra, hogy most a legtöbb esetben nem szólal meg, csak gesztikulál, hiszen tudom róla, hogy mennyire nehezen tudja befogni a száját egyébként... (viszont az borzasztóan fárasztó poén volt a filmben, hogy rengeteg gépelés után mindig csak egy emoji-t mutatott fel az okostelefon kijelzőjén...)) kevin tavalyelőtti szívinfarktusa nem csak az életmódjára volt hatással, hanem láthatóan a lelkére is, korábban nem látható szentimentalizmus lengi be a forgatókönyvet, a harsány utalás- és paródia-cunamiban nem is nagyon titkoltan a legfontosabb témává az apaság kérdésköre vált, és jól is tudnak rezonálni a nézővel ezek az érzelmes pillanatok, és ebben nem csak a forgatókönyv, de a színészek is segítenek (mostantól kicsit fals dolog nepotizmust kiáltani harley quinn smith-szel és a heteró élettárs jason mewes-zal kapcsolatban, mert igenis megállják a helyüket -de egyébként is, gondolj bele, hogy milyen lehet, amikor az apád rendez, aki alapvetően is imád beégetni téged... szóval, snooocy-boochy-k, nem tudom mindenkinek szívből ajánlani ezt az újramelegített nosztalgia-trippet, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan öreg medvék, mint én, akiknek kellő mértékben eltalálja az ellágyult vén szívét... (××01.09.)

(Tőrbe ejtve) (2019) (r.: Rian Johnson)

sok éve látom már azt itthon, hogy édesanyám szinte mindig krimiket néz, ha végre eljut odáig, hogy fáradtan lehuppanjon a tévé elé. legtöbbször még azokra is alszik el, úgyhogy sokszor nem tudja meg, hogy ki a gyilkos -bár igazán jól tud találgatni, úgyhogy nem mindig jó ötlet leülni mellé megnézni egy epizódot, mert oda lehet a meglepetés ereje... szóval eléggé belém ivódott a krimik szeretete, bár azért inkább talonban van nálam a műfaj, nem szaladok, ha mondjuk angela lansbury nyomozni kezd a tévében, de sokszor megfogadtam már, hogy mélyebben elmerülök majd a műfajban, mert jó móka a hozzá kapcsolódó agymunka. ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy a moziba is elzarándokoljak egy ilyen zsánerű filmre, egy rian johnson típusú tehetséges alkotó kellett, akiről tudtam, hogy valami extrán csavaros kiszámíthatatlanságot fog kiadni a keze közül -és nem is tévedtem... szerintem azért működik jól az ő gondolkozásmódja, mert mindig érzed azt, hogy tiszteli azokat az alapokat, amiket szeretetteljesen kiforgat, mindig csak súrolja a pofátlanság határát, kellően nagyokat kacsint, miközben fogalmad sincs, hogy merre akar vezetni, milyen piszkos kis trükk van még a tarsolyában... most is tisztán lehetett látni az ihlető forrásait, poirot, columbo és sherlock holmes szelleme olvadt egységes egészbe, miközben egy kis hitchcock-i feszültség hullott a fortyogó mix tetejére. nagyon szerettem, ahogy játszott az elvárásainkkal, ahogy a hagyományos kikérdezések után jöttek a csavarok, amiktől mindig át kellett kalibrálni azt, hogy mit gondoljunk az ügyről, hogy kötelező módon minden fontos szereplőt bevont a gyanúsítottak körébe, majd középtájt azt mondatta a nézővel, hogy ’hé, akkor innen most hogyan tovább?’... és örömmel vettem részt a játékban, mert okos módon nem csak random jött a filmvégi megoldás, hanem sok kis morzsa el volt helyezve a filmben, amikre ha figyelt az ember, akkor azért gyaníthatta a fordulatok többségét -de hát a krimiknek pont ez a lényege, hogy bevonjon befogadóként, hogy aktívan részt akarjak venni a megoldások keresésében... a tévés nyomozós cuccoknál utálni szoktam, hogy legtöbbször az ismertebb vendégszereplők kapják a gyilkos szerepét, így én hátrányban vagyok, mert nagyon sok színészt ismerek arcról, itt viszont ezt azzal küszöbölte ki rian johnson, hogy kivétel nélkül minden szerepet ismert arcokra osztott ki -akik ezt azzal hálálták meg, hogy lubickoltak a vásznon (azok is, akiknek kicsit karikatúrára kellett venniük a karakterüket (jamie lee curtis, chris evans, toni collette, don johnson, és minden idők egyik legjobb furcsa detektívje, daniel craig), és az is, akinek esendőnek és emberinek kellett mutatkoznia (ana de amas-t eddig kevés dologban láttam, ott inkább a szépségével tűnt ki, mostantól viszont már nem csak a gyönyörű arca miatt fogok rá figyelni))... és igen, karikatúrát írtam, mert szándékosan eltúlzott ez a gazdag család, de pont ez adja a film egyik szórakoztató faktorát, ugyanis nem csak játékos, és helyenként feszültséggel telt, de kifejezetten vicces is, nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen nagyszerűen a moziban -valószínűleg ehhez az ilyen komplex élmények kellenek, ahol egyszerre mozdul meg az emberben az elméje, a szíve és a rekeszizma... (titkon vártam, hogy a film végén lesz még egy cinikus csavar, de nem bánom, hogy rian inkább az optimistább befejezést választotta -megtanulhatnám már tőle, hogy miként kell megtisztítani a lelkem a gonosz gondolatoktól...) (××01.02.)