(Tőrbe ejtve) (2019) (r.: Rian Johnson)

sok éve látom már azt itthon, hogy édesanyám szinte mindig krimiket néz, ha végre eljut odáig, hogy fáradtan lehuppanjon a tévé elé. legtöbbször még azokra is alszik el, úgyhogy sokszor nem tudja meg, hogy ki a gyilkos -bár igazán jól tud találgatni, úgyhogy nem mindig jó ötlet leülni mellé megnézni egy epizódot, mert oda lehet a meglepetés ereje... szóval eléggé belém ivódott a krimik szeretete, bár azért inkább talonban van nálam a műfaj, nem szaladok, ha mondjuk angela lansbury nyomozni kezd a tévében, de sokszor megfogadtam már, hogy mélyebben elmerülök majd a műfajban, mert jó móka a hozzá kapcsolódó agymunka. ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy a moziba is elzarándokoljak egy ilyen zsánerű filmre, egy rian johnson típusú tehetséges alkotó kellett, akiről tudtam, hogy valami extrán csavaros kiszámíthatatlanságot fog kiadni a keze közül -és nem is tévedtem... szerintem azért működik jól az ő gondolkozásmódja, mert mindig érzed azt, hogy tiszteli azokat az alapokat, amiket szeretetteljesen kiforgat, mindig csak súrolja a pofátlanság határát, kellően nagyokat kacsint, miközben fogalmad sincs, hogy merre akar vezetni, milyen piszkos kis trükk van még a tarsolyában... most is tisztán lehetett látni az ihlető forrásait, poirot, columbo és sherlock holmes szelleme olvadt egységes egészbe, miközben egy kis hitchcock-i feszültség hullott a fortyogó mix tetejére. nagyon szerettem, ahogy játszott az elvárásainkkal, ahogy a hagyományos kikérdezések után jöttek a csavarok, amiktől mindig át kellett kalibrálni azt, hogy mit gondoljunk az ügyről, hogy kötelező módon minden fontos szereplőt bevont a gyanúsítottak körébe, majd középtájt azt mondatta a nézővel, hogy ’hé, akkor innen most hogyan tovább?’... és örömmel vettem részt a játékban, mert okos módon nem csak random jött a filmvégi megoldás, hanem sok kis morzsa el volt helyezve a filmben, amikre ha figyelt az ember, akkor azért gyaníthatta a fordulatok többségét -de hát a krimiknek pont ez a lényege, hogy bevonjon befogadóként, hogy aktívan részt akarjak venni a megoldások keresésében... a tévés nyomozós cuccoknál utálni szoktam, hogy legtöbbször az ismertebb vendégszereplők kapják a gyilkos szerepét, így én hátrányban vagyok, mert nagyon sok színészt ismerek arcról, itt viszont ezt azzal küszöbölte ki rian johnson, hogy kivétel nélkül minden szerepet ismert arcokra osztott ki -akik ezt azzal hálálták meg, hogy lubickoltak a vásznon (azok is, akiknek kicsit karikatúrára kellett venniük a karakterüket (jamie lee curtis, chris evans, toni collette, don johnson, és minden idők egyik legjobb furcsa detektívje, daniel craig), és az is, akinek esendőnek és emberinek kellett mutatkoznia (ana de amas-t eddig kevés dologban láttam, ott inkább a szépségével tűnt ki, mostantól viszont már nem csak a gyönyörű arca miatt fogok rá figyelni))... és igen, karikatúrát írtam, mert szándékosan eltúlzott ez a gazdag család, de pont ez adja a film egyik szórakoztató faktorát, ugyanis nem csak játékos, és helyenként feszültséggel telt, de kifejezetten vicces is, nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen nagyszerűen a moziban -valószínűleg ehhez az ilyen komplex élmények kellenek, ahol egyszerre mozdul meg az emberben az elméje, a szíve és a rekeszizma... (titkon vártam, hogy a film végén lesz még egy cinikus csavar, de nem bánom, hogy rian inkább az optimistább befejezést választotta -megtanulhatnám már tőle, hogy miként kell megtisztítani a lelkem a gonosz gondolatoktól...) (××01.02.)