(2018) (r.: Alfonso Cuarón)

a legtöbb ember azért zarándokol el a mozi sötétjébe (vagy vetődik le a kanapéjára egy lustulós szombat este), hogy kiszakadjon a valóságból, hogy lehetetlen hősies történeteken izguljon kikapcsolódásképp, pedig ugyanilyen felvillanyozó tud lenni az is, ha egy alkotó a valóság esszenciáját próbálja megfogni egy mozgóképen -még akkor is, ha ez a valóság kicsit el van kenve a nosztalgia megszépítő rétegével... alfonsó cuarón egy sokszínű filmkészítő, aki megreformálta a harry potter filmek látvány-elemeit és hangulatát, aki otthon érzi magát a riasztó disztópiákban vagy a mexikói fiatalok között, sőt, még a világűrben is. most viszont komoly vágyat érzett arra, hogy hazatérjen és a gyerekkoráról meséljen -mondhatjuk úgy is, hogy megérett a feladatra, hogy egy igazán szerzői művet nyújtson át nekünk, ahol nem csak a rendezői kreditnél láthatjuk a nevét, hanem íróként, operatőrként és vágóként is ő van feltüntetve. de egy személyes történetnél érthető ez a mély bevonódás, de meg is érte a komoly munka, mert nagyon szépen van felvéve a film -és talán azért sem került konfliktusba önmagával, hogy mikor vágja el a jeleneteket... mert egy hétköznapi élet bemutatásához puritán eszközöket választott, hosszan kitartja a fekete/fehér képeit, lassan úsztatja a kamerát oldalirányba, és ahol csak lehet, mellőzi a közelik használatát, végig egy bizonyos távolságra tart el minket a szereplőitől (gonoszkodva mondhatnám, hogy megtalálta a lelke mélyén a maga tarr-béláját, annyira hasonlóak ezek a stílus-jegyek az ősz mester életművének metódusaihoz)... és én elhiszem, hogy magasabb szintű türelem kell egy ilyen filmhez, ahol nem csak a sztori eseménytelensége teszi próbára a modernebb, populárisabb, ’rohanósabb’ filmekhez szokott befogadókat, de a vizuális tempójához is tudni kell értékelni ezt a lassú hömpölygést... ráadásul hősnője sem igazán aktív szereplő, leginkább sodródik az eseményekkel, csöndes és visszafogott -és az elsőfilmes yalitza aparicio hatásosan viszi a vászonra ezt a minimalista színjátékot. de jól is van ellenpontozva a harsány mexikói családdal, az anya szenvedélyével és a gyerekek (kicsit idegesítő) ördög-rosszaságával... jó megismerni a kora-hetvenes-évek mexikóját, ráadásul láthatjuk az előkelőbb élet és az elmaradottabb vidéki mindennapok sokszínűségét is, és minden színtér eleven és tökéletesen átélhető, elmerülünk a sártengerben, körülvesznek minket a felbolydult nagyvárosi hangok -és mindent beterít a kutyaszar... a mindennapi élet nyugodt tempója rendre megtörik valamilyen esemény kapcsán, hol belehajlunk kicsit az abszurdba (az amerikai izom-járgánnyal rendre ilyenekbe autózunk be, vagy ott volt például a távol-kelet rajongó srác is, aki magát lecsupaszítva mutatta meg a kard-tudását), máskor viszont komolyabban rátapos a szívünkre (mint amikor a korabeli politikai események betörnek a vászonra, és persze ott lüktet a kifejezetten megrázó szülés-jelenet is)... tudom, hogy nem való mindenkinek a film, le kell tudni lassulni hozzá, le kell csupaszítani a lelked, hogy igazán el tudj merülni ebben a visszafogott történetben, de szerencsés esetben csodálatos élményt tud nyújtani, a visszafogottsága ellenére is sok érzelemmel tud átmosni, ahogy gördít-és-gördít maga előtt az óceán méltóságos hullámzásaihoz hasonlóan. én ezen szerencsések közé tartozom, és ezért nem lehetek eléggé hálás. (tudom, hogy a koncepció része volt, hogy fekete/fehér legyen a film, mert cuarón szerint az emlékekben is kifakulnak a színek, de én azért megnéztem volna, hogy miként néznek ki ezek a gondosan komponált képek latinosan vibráló színekben...) (×01.26.)

(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

(Csillag születik) (2018) (r.: Bradley Cooper)

a cím alapján könnyen legyinthetnénk, hogy megint egy cinderella sztorit kapunk (amik egyébként meglehetősen erősen tartják magukat a kultúránkban, simogatva a lelkünk azon vágyát, hogy egyszer mi kisemberek is naggyá lehetünk), ráadásul ez ennek a történetnek a negyedik feldolgozása, úgyhogy a rendezőként itt debütáló bradley cooper komoly terhet vállalt magára azzal a szándékával, hogy elragadja a szívünket. aztán megszólalt az első torzított akkord a színpadon a gitárjából, majd néhány pillanattal később lady gaga fuck-olva kiabált a puccos étterem vécéjében, és én máris meg voltam fogva. ráadásul egy komoly fegyvertényt is fel tudott vonultatni a film: úgy tudott felvillanyozni, hogy a megnézése előtti éjszaka csak négy órát aludtam... és fáradtság ide-vagy-oda, az első egy óra nagyon könnyen húzott magával, rá voltam hangolódva a dalokra, a film gerincét alkotó kapcsolat kialakulására, arra, ahogy a két karakter pozitívan húzza fel egymást, kellemesen bizsergett a ritkán használt romantikus énem. és teljesen elolvadtam attól a természetes kémiától, ami gaga és bradly cooper között izzott... érdekes, hogy pont az a dramaturgiai húzás törte meg bennem kicsit ezt az ívet, amivel érdekessé tették a szokásosnak mondható felemelkedés-sztorit. bár lehet hogy csak túl sok zenész-életrajzot olvastam már életemben, és kicsit megcsömörlöttem attól, hogy minden színpadi előadónál megfigyelhető ez a hullámvasutazás (legtöbbször az alkohol és a drogok fűtik a föld felé zuhanást), de az is lehet, hogy most kevésbé vágytam a drámára, jobban örült volna a törékeny szívem, ha azt érzi, hogy van kiút a folytonos körökből... ha jobban belegondolunk, azért ally felemelkedése sem makulátlan, nézhetjük a zeneipar kritikájaként is a filmet, ahol a tehetséges énekesnőt ’meg-kell-csinálni’, át kell formálni külsőleg és zeneileg, hogy nagy pénzt lehessen kivenni belőle. szerintem cseppet sem véletlen, hogy ez a szerep pont akkor találta meg gagát, amikor elfordult a maszkoktól és az extrém ruháktól, és egy olyan lemezt készített, amin sokkal pőrébben mutatta meg magát, egy személyes kis gyöngyszemmel bizonyítva mindenkinek, hogy sokkal több ő, mint egy extrém termék, amit el lehet adni a sikító tiniknek. és ms.germanotta pont ezért hiteles a szerepben, mert önmagát kell hoznia, -bár néha azért mélyebbre is kellett nyúlnia egy-egy drámaibb jelenet kedvéért, de ott is jól helytállt, a hangja meg, wow, lehozza a csillagokat is az égről (szerencsére van egy jó összehasonlítási alapunk, hogy milyen is lady gaga a való életben -és akkor most azonnal pótolja mindenki a ’five foot two’ című nagyszerű dokumentum-filmet, aki eddig véletlenül kihagyta volna!)... bradley cooper-nek is elhiszem az összes boldog vagy szétcsúszott pillanatot, a zenés részekre is szépen felkészült, csak a nehezen érthető motyogása zökkentett ki egy kicsit a jeleneteiből... látható, hogy jól megfigyelte azokat a rendezőket, akikkel korábban együtt dolgozott, nagyon tetszett az a megközelítése, hogy nem akart semmit sem a számba rágni, egy-egy képpel és hanggal érzékeltetett sok mindent (elég egy sípoló hang, hogy értsük, hogy baj van a zenész hallásával, ahogy azt is tudjuk jól, hogy a piros-kék fények villogása mikor töri meg az éjszaka sötétjét). és jó ránézni a filmre, a koncert-felvételek is élénkek és átélhetőek (talán csak a hangmérnököknek adtam volna még egy kis időt, hogy a stúdióban felvett énekeket természetesebbre keverjék)... persze egy rendező feladata az is, hogy jól válogassa össze a társait, és hősünk itt sem nyúlt mellé, matthew libatique operatőrről tudtuk eddig is, hogy jó szeme van. ahogy az sem újdonság, hogy sam elliott nagyszerű színész, aki egyetlen pillantással is képes erős jelenlétet a vászonra varázsolni (de még az olyan humoristák is jól megvetették a lábukat a filmben, mint andrew dice clay és dave chapelle)... szeretjük, amikor felemelik a lelkünket egy ’rút-kiskacsa’ sztorival, szeretünk pityeregni, amikor összetörik a szívünket, szeretjük a hihető természetességet, szeretünk jó dalokra ringatózni a kanapén, és jól helyt is áll ez a film ezekben a kritériumokban, úgyhogy végre van egy újra-feldolgozás, ami azt bizonyítja mind az alkotóknak, mind a nézőknek, hogy megéri rászánni az időt arra, hogy egy ismerős történetet formáljanak újra a nagyvászonra -kellő odaadással és szeretettel. (×01.21.)

(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)

(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)

érdekes év volt 2018 filmes szempontból (is), a mozizásaimnál igyekeztem lefaragni a kellemetlenebb falatokat, úgyhogy csak tizenkétszer zarándokoltam el a nagyvászonhoz (hogy minden hónapra jusson egy, mi...?). ezekkel együtt összesen 50 filmet sikerült felírnom tavaly a listámra, ami egy átlagfogyasztó szemében akár még soknak is tűnhet, nekem viszont megint pont nem sikerült elérnem ezzel a minimál célkitűzésemet, hogy minden hétre jusson egy film...

szóval a menetrend idén is a szokásos, bár most nagy volt bennem a kísértés, hogy ne állítsak fel sorrendet a mozizós filmjeim között, ugyanis az első öt helyezett között olyan kicsinek érzem a különbséget, hogy legszívesebben félóránként pakolnám át őket a dobogó különböző lépcsőfokaira -de oké, legyen, épp most ez a helyzet:

01. Avengers -Infinity War

(az eddigi tizenkilenc film két-és-fél órás fináléja, és azt is érzi az ember, hogy ennyi időn át szorítja a karfát az izgalom és a dráma miatt. thanos jött és győzött -legalábbis a nézők szívét mindenképp elrabolta.)

02. First Man

(ha az avengers a szívemet ragadta el, akkor ez a film az eszemet -végtelenül tudtam csodálni az a tudatos rendezői koncepciót, amit damien chazelle végigvitt ennél a filmnél, hogy tudott visszafogott és emberi lenni, és pont akkor volt klausztofób vagy lenyűgöző az általa közvetített élmény, amikor kellett.)

03. Spider-Man -Into the Spider-verse

(egy animációs film, amiben több az ötlet és a lélek, mint a legtöbb élőszereplős társában.)

04. Mission:Impossible -Fallout

(tom cruise egy fáradhatatlan gépezet, aki megint elhozta nekünk a tökéletes akciófilmet, ami kíméletlenül pumpálja fel a véredben az adrenalint.)

05. Black Panther

(a marvel univerzum egy új szeglete debütált dicsőségesen a vásznon, törzsi dobok, hihető gonosz és erős női karakterek a társadalmi problémák tengerében.)

06. BlacKkKlansman

(szürreálisnak tetsző kísérlet arra, hogy szórakoztatóan meséljen a világ legundorítóbb emberi tulajdonságáról: a gyűlöletről. megnevettet és gyomron vág.)

07. Solo -A Star Wars Story

(ártalmatlan kalandfilm a nagy univerzum egy kevéssé fontos aspektusából.)

08. Incredibles 2

(jó tempójú, látványos mese a nemi szerepek bonyolultságáról -egy kicsit jobban is elrabolhatta volna a szívemet...)

09. Aquaman

(pont olyan mint a címszereplője: nagy, buta és baromi szórakoztató. egy határozott vágóollóval még jobb lett volna a végeredmény.)

10. Ant-Man and the Wasp

(pont azt nyújtja, mint az elődje, kicsi kalandokat a marvel univerzumban, ötletes akciókkal, szórakoztató percek okozva a moziban, semmi többet.)

11. Deadpool 2

(annyira felhúztam magam a kezdeti drámázás értelmetlenségén, hogy utána már nem tudtam úgy élvezni a tényleg vicces pillanatokat, mint kellett volna...)

12. Ready Player One

(spielberg miatt mentem el, és rendezésileg nem is volt igazán baj a filmmel -a didaktikusságával és kiszámíthatóságával annál inkább. de hiába lett utolsó a listámon, ez sem igazán rossz film, csak olyan, izé, semmilyen...)

na nézzük, mi volt itthon a helyzet:

az oscar-szezon most is megajándékozott pár erős filmmel (three billboards..., lady bird, call me by your name, the shape of water, i tonya), aztán még az év elején jöhetett egy szokatlan mindfuck az annihilation képében, később próbáltam kisebb gyöngyszemeket keresni (revenge, upgrade), néha meg csak szórakoztatni akartam önmagam (death of stalin, popstar). és meglepően idén is sok dokumentum-film landolt a portfóliómban (legjobbak: jodorowsky's dune, won't you be my neighbor?, three identical strangers, they shall not grow old). az ’év legrosszabb film-élménye’ dicstelen címét meg adjuk mondjuk a venom-nak, aminél hálát adok az égnek, hogy előre kiszimatoltam, hogy nem szabad rá elmennem a moziba...

szóval goodbye 2018, hello 2019, gyaníthatóan idén sem fog változni sok minden, jövő ilyenkor is kesergek majd azon, hogy nem mentem eleget moziba, megint éltetem majd az év eleji oscar söprésemet -és már előre látom magam előtt azt a kínszenvedést, ahogy az avengers: endgame és a starwars 9 között döntök majd, hogy melyik kerüljön magasabbra a listán...

(A Meztelen Juliet) (2018) (r.: Jesse Peretz)

szerintem már ismertek jól, tudjátok, hogy az én lelkemet az elégíti ki, ha űrhajók vagy szuperhősök bukkannak fel az olvasmányaimban, mégis a mai napig, ha valaki a halántékomhoz tart egy fegyvert, hogy most azonnal döntsem el, hogy ki a kedvenc íróm, én gondolkozás nélkül nick hornby-t mondom. még annak ellenére is, hogy időtlen-idők óta nem olvastam tőle semmit -pedig egy szó sem esik nála űrhajókról és szuperhősökről... (illetve, bevallom, hogy a ’vicces lány’-t elkezdtem tavaly, de elakadtam benne száz oldal után, úgy éreztem, hogy rossz az időzítésem, hogy akkor épp’ nem vágyik a lelkem arra a könnyedségre, ami a könyvből árad...) könnyű megfogni, hogy mit szeretek hornby-ban, egyszerűen úgy beszél hozzám, hogy a lelkem legmélyét szólítja meg, egyszerűek a szövegei de nem primitívek, viccesek ám mégis tele vannak érzelemmel, értem a probléma-felvetéseit, mint két jó zenész, egy húron pendülünk... és bár a két fociláz filmet nem láttam, de úgy tűnik, hogy az adaptációkkal is szerencséje van, mert olyanok nyúlnak a regényeihez, akik le tudják desztillálni a nickhornby esszenciát, pont annyira lesznek viccesek, érzelmesek és szólnak hozzánk, amennyire kell (ez utóbbinál nem lehet véletlen, hogy a narrációt fontos dramaturgiai eszköznek tartják mindig a forgatókönyvírói). és bár itt nem volt meg az a hengerelés, mint a popcsajok-nál (ami nem csak a legkedvesebb regényem mind közül, de a film-változat is könnyen belefér az all time top 10-embe), nem olyan vicces, mint az egy fiúról-ról (ugye, azok a hülye ragok), inkább csak csendesen mesél az életközépi válságról, amihez pont megfelelő hátteret biztosít egy álmos kis tengerparti városka, és benne a hétköznapi életet élő kisközösség... mert ez nem az a nagyívű szerelmi történet, ahol az érzelmek elmossák a gátakat, itt csak egymás mellé sodródik két ember, akik úgy érzik, hogy sok-sok évet eldobtak az életükből, és szükségük van egy nagy váltásra (és csak úgy mellékesen felvetődik az is, hogy szexeljenek egyet, ha már ott vannak egymás közelében)... a legfontosabb aspektus tehát a válság megélése, de persze nem hornby-ról lenne szó, ha a rajongás valahogy ne kerülne előtérbe -és persze duncan, a zenebuzi egy barom, de szerencsére azért együtt tudunk érezni vele -mi, akik a fél életünket rászánjunk valamire, ami foglyul ejti a képzeletünket... az már egy más kérdés, hogy az ilyen mélyen elkötelezett hívők szoktak a legnagyobbat koppanni, amikor kiderül, hogy ők maguk mindig is sokkal többet gondoltak az imádott mű mögé, mint maga az alkotó. dehát így jár az, aki egy szakítós-lemezbe feccöli minden energiáját, és így jár egy zenész, aki misztikus ködöt emel maga köré... ethan hawke-ra egészen csodálatosan passzol ez a magánéleti válságokkal terhelt kiégett rocker-szerep, ráadásul még a hangját is adta a filmhez komponált dalokhoz -ám mégsem az éneklés vagy laza hippiskedés miatt ég majd be az alakítása az emlékezetünkbe, hanem egy kifejezetten megkapó pillanat miatt, amikor elmeséli, hogy miért is vett ilyen gyökeres fordulatot az élete. de persze akkor is baromi jó, amikor viccelni kell, és vannak is a filmben nagy vigyorgásokra késztető pillanatok is (elég csak a kórházi termes, kissé a klasszikus kabaré-jelenetekre emlékeztető percekre gondolni). persze chris o’dowd sem hagyta otthon a komikusi vénáját, rose byrne-nek meg a ’ciki-humor’ megy nagyon (óh, hogy milyen laza eleganciával vette ki az elemeket is a vibrátorából!)... sokat vacilláltam, hogy mi legyen az idei utolsó film, amit megnézek (valamit muszáj volt, mert a kényszerbetegségem nem engedte, hogy 49 filmmel fejezzem be az évet), és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és böktem erre a hornby-adaptációra, de cseppet sem bántam meg, mert elszórakoztatott a maga csöndességével, még akkor is, ha a regény elég élénken él még (az amúgy lyukacsos) memóriámban, így sztoriban sok meglepetésre nem számíthattam... (szerintem ezt a projektet jesse peretz rendezőre találták ki, aki eredeti szakmáját tekintve basszusgitáros, aztán videoklippekkel tért át a vizuális művészetre, az elmúlt években meg házi rendezője volt a kapcsolati drámákat boncolgató girls-nek...) (a film megnézése után ryan adams-et lett kedvem hallgatni, aki ugye részt vett a ’juliet-dalok’ megalkotásában, és nem tudom, hogy miért szaladt el mellettem az a tény, hogy ez az őrült zenész pár éve feldolgozott egy egész taylor swift albumot is...) (##12.31.)

(2018) (r.: Peter Jackson)

a második világháborúról mindent tudunk már -az összes aspektusáról készült már játékfilm, az összes fennmaradt korabeli képkockája bekerült már valamelyik dokumentum-filmbe. az első világégés mindkét fronton hátrányban van -jellegéből adódóan nem érzik úgy az írók, hogy jól lehetne dramatizálni az eseményeit (vagy mondjuk nem lehet egyszerűen rátolni a gonosz-szerepet valamelyik harcoló félre), és a korabeli technikákkal felvett mozgóképes anyagok is nehezen maradtak fenn. plusz kereken száz év telt el a fegyverletétel óta, így nem élnek már köztünk azok sem, akik hitelesen mesélni tudnának. de szerencsére vannak archívumok, ahol megőrizték a visszaemlékezéseket, és vannak olyan őrült filmesek, akik hajlandóak rengeteg időt áldozni arra, hogy közelebb hozzák hozzánk ennek a nagy háborúnak a borzalmait is. és peter jackson kellően ambiciózus, aki mindig is szívesen nyúlt a legmodernebb technikákhoz -meg is előzte a filmet a híre, attól zengett a sajtó, hogy úgy láthatjuk ezt a korszakot, ahogy eddig még sohasem. persze egy ilyen feltüzelés után az első húsz perc csalódás lesz, hiszen csak a szokásos fekete/fehér, furán gyorsnak tűnő képeket látjuk csak pörögni a sorozásról és gyakorlatozásról beszélő hangok alatt (még a vetítőgép kattogását is belekeverték a hangsávba) -és persze érdekes belegondolni, hogy milyen pozitív lelkesedés volt európában a háború miatt, hogy miként kerültek a frontra a tinédzserek, de azért ott motoszkál benned, hogy miként fog lekötni téged ez a téma másfél órán át. aztán elindulunk a frontra, és kiszélesedik, kiszínesedik a kép, meghallod a katonákat és a környezetük zajait, és csak annyit tudsz mondani, hogy wow... kicsit át is kell állítani az agyad, mert nem könnyű felfogni, hogy ezek nem utánjátszott felvételek, hanem az eredeti 13 kocka-per-másodperces filmek, igazi emberekkel, a valódi frontról. és persze el is veszik az ember ezekben a technikai részletekben, de aztán idővel megint jobban fülelni kezd a visszaemlékezések szövegére is, és akkor csapja meg igazán a horror, hogy mennyire elviselhetetlenek lehetettek a mindennapok a lövészárkokban, hogy ezeknek az ifjaknak nem csak a német fegyvereket kellett túlélnie, de az időjárási viszontagságokat és az állatokat is... peter jackson azért rendezőként is akar hatni, nem csak technikai géniuszként, ezért például egymás mellé vágja a hasonló arcokat -egyszer vidáman, aztán holtan... bár látható, hogy a korabeli operatőrök sokat forgattak a frontvonalak környékén, azért minden felhozott példához nem maradt fenn felvétel, ezeket hangulatos rajzokkal/festményekkel pótolták ki az alkotók a mozgóképeket... mondhatnánk, hogy egyoldalú a mű, hiszen az angolokat helyezi a fókuszpontba, de igazából nem is volt szándék arra, hogy a teljes háborút feltérképezze -sőt, ha jobban megnézzük, a nagy képpel sem akar igazán foglalkozni, nem nagyon mozdulunk ki a kiskatonák szemszögéből, a lövészárkokból és a no man’s land-ről. leginkább azok a fiatalok érdeklik, akik az isteni szerencse folytán túlélték ezt a vériszamos időszakot -és azok, akik örökké fiatalok maradtak, arccal lefelé belesüppedve a ragadós sárba... (néhányszor azért lehet látni, főleg az arcokon, hogy miként dolgozta meg a számítógép a képsorokat, de szerintem ezeket könnyen feledtetik az olyan hátrahőkölős jelenetek, mint mikor megindulnak az első tankok a harcmezőre. és ha még a végén még egyszer a technikai részletekbe akarok beleesni, akkor ideje külön megdicsérnem a színezőket és a hang-keverőket is, mert ők is rengeteget tettek azért, hogy ilyen hitelesek legyenek ezek a képek.) (##12.29.)

(Jumanji: Vár a dzsungel) (2017) (r.: Jake Kasdan)

karácsony. enyhe kaja-kóma, rokonok a kanapén. nézni kéne valamit. ami nem fáj. ami nem üli meg a gyomrot. aminél nem kapok idegbajt, hogy szinkronnal beszélnek a karakterek. tavaly karácsonykor bejött a sony-nak a moziban a jumanji vetítése, tegyünk vele mi is egy próbát... és mondhatom, hogy jól átugrotta a nem túl magasan lévő kritériumainkat a film, mert egy percig sem vette komolyan magát, így átragadt ránk is az önfeledtsége. bizonyos szinten még ügyesnek is mondanám az ötlet-börzéjét, ahogy megvalósítja a tökéletes game-adaptációt, korlátozott számú életekkel, skill-ekkel és hátrányokkal, megkötött npc-kkel (sőt, még a dramaturgiát is a játék-világból veszi, körökre van osztva a cselekmény, a végén meg jöhet a boss-fight). de a nagy fegyverténye, hogy a színészei szívesen bohóckodnak a test-cserével, rock kicsit kétségbeeshet, karen gillan elhiteti magáról a béna csajt, és nem meglepő módon jack black az aduász a nőciskedéseivel (kevin hart most sem lett a szívem csücske, ő csak önmagát képes hozni, az meg nekem kevés). meglepetés nincs, tanulság az van, a különböző típus-karakterek átlépnek az árnyékukon, és barátokká válnak... azért hogy ne csak a finom kisüzemi sör által is gerjesztett eufória beszéljen belőlem, tegyük hozzá, hogy a cgi néha bántóan ótvarra sikerült, és bobby cannavale gonoszát sem sikerült semmennyire sem kihasználni... (##12.26.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)