Call Me by Your Name
(Szólíts a neveden) (2017) (r.: Luca Guadagnino)
örömteli azt érezni, hogy egy film azokat a gondolatokat visszhangozza, amik a te személyiségedet is meghatározzák -hogy mindenki a saját életének a gondozója, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit érzel, mit gondolsz, kit szeretsz. mert a szerelem egy olyan furcsa érzés, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtalálhat... például 1983 forró nyarán, egy olasz kisvárosban, miközben falatnyi kisgatyában úszol a folyóban, az álladról törölgetve a frissen szedett barack levét... idealisztikus világ veszi körül a filmben a szereplőket, egy gondtalan nyár, egy szeretettel teli, elfogadó közeg, a nyugalom egy kis szigete... mivel annyit bombáztak már minket nézőket súlyos drámákkal, ezért egy apró görcs végig volt bennem, mert tragédiát sejtettem minden sarkon (megnézném azért, hogy a meleg-filmek hány százaléka ér véget sokkolóan, mert szerintem igencsak magas lenne ez a szám), de szerencsére csak egyetlen komoly veszély fenyegette hőseinket -hogy nem tudják elfogadni önmagukat. meg persze az, hogy véget ér a nyár, és az ősz elmúlása szúró fájdalmat is hoz magával -és a film azt sugallja, hogy be kell fogadni ezt a fájdalmat, meg kell élni, mert csak azzal együtt lesz teljes a korábban érzett euforikus boldogság... kicsit sajnálom, hogy már előzetesen mindenki ’meleg-film’-nek hívta az alkotást, mert érdekes lett volna úgy nézni, hogy nem tudod, hogy ebbe az irányba indulnak el a vonzalmak -hiszen a film első egy órájába azért ott vannak még a lányok is szem előtt, folyamatosan alakul ki az érzelmi kötődés a két (hímnemű) karakter között. és mindez olyan természetes módon formálódik, hogy az ember nem is törődik azzal, hogy nem egy heteroszexuális kapcsolatot lát. apropó, természetesség, nem csak a színészek hitelesek a szerepükben, hanem a gyönyörű észak-olasz táj is sokat hozzáad a hangulathoz, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a kora-nyolcvanas évek miliőjét visszahozzák (külön plusz pontok járnak az olasz és francia mondatok gyakori szerepeltetéséért, és a hasznos hangok megfelelő használatáért, még ha nem is megszokott az, hogy egy utcai jelenetnél hangosabb legyen az autó-forgalom, mint a párbeszédek)... hjaj, egyfelől szív-melengést érzek most a végefőcím után, olyat, amit egy szép és fontos üzenettel rendelkező film tud csak okozni, ugyanakkor egy másik égető érzet is egyre erősödik bennem -vágy egy erős érzelmi töltetű kapcsolatra, egy buta szerelemre, ami végigárad az egész szervezetemen, fiatal akarok lenni és bohó és felelőtlen -és az sem lenne rossz, ha végre kikecmeregnénk a télből, és tüdőn ragadna a nyár forró lehelete... (meglepett, hogy james ivory dolgozta át a regényt forgatókönyvé, mert az ő neve inkább a rendezéssel fort össze, nem az írással.) (##02.10.)