(Dűne) (2021) (r.: Denis Villeneuve)

dűne. a sivatagbolygó. arrakis. az emberiség távoli jövőjének a kulcsa. a fűszer hazája. amiért érdemes csatába vonulni. amiről legendák zengenek. dűne. egy regény, ami ötven éve inspirálja alkotók generációit. egy megkerülhetetlen alapmű. egy filozófiai gondolatokkal teletűzdelt messiás-regény. dűne. egy történet, ami nem hagyja békén a filmkészítőket sem. amibe már számtalan alkotó csontkése tört bele. dűne -első rész. denis villeneuve filmje... minden évben szoktam kapni könyvutalványt karácsonyra és/vagy a születésnapomra, az idei levásárlása viszonylag könnyen ment, megláttam az új kiadású dűne első kötetét a könyvesbolt polcán, és már siettem is vele a pénztárhoz. aztán egy-két nappal később már a saját polcomat is elhagyta a könyv, mert késztetést éreztem magamban arra, hogy meghódítsam, mire elérkezünk a filmváltozat bemutatójáig. pedig alapesetben tartózkodni szoktam attól, hogy egy forrásművet az adaptáció bemutatójához viszonylag közel olvassak el, mert szeretem magamban függetleníteni a különböző médiumokat, de most úgy érzem, nem ártott az, hogy a közelmúltban már megfordultam ezen a híres/neves sivatagbolygón... mert az alkotók alaposan mélyre dobnak minket az impérium világába, és könnyebb úgy evickélni a homokdűnék között, hogy azért vannak az embernek kampói -nem is tudom megítélni, hogy az impozáns szereposztás miatt betévelygő átlag-fogyasztók utat tudnak-e vágni a különböző házak és eszmék tengerében, vagy hamar elveszítik a fonalat... magát a történetet viszonylag egyszerű lehet követni, hiszen nem maga a cselekmény volt a regény erénye sem, maximum arra kell koncentrálnia a nézőnek, hogy az álmokat és látomásokat el tudja különíteni a valós eseményektől (és hát valljuk be, hogy nem kevés ilyen jelenet van), de talán a rendezés ad elég vizuális információt ahhoz, hogy el lehessen választani a síkokat egymástól. igaz, vizuálisan is nagyon sok minden van a vásznon... denis villeneuve-ről eddig is tudtuk, hogy fantasztikus szeme van a fantasztikumhoz, a sötét jövőképekhez, de így is mellbevágó volt látni az az epikus tablót, ahogy felfestette a filmet a vászonra, gondosan komponálva a beállításokat, odafigyelve a járművek és a kellékek eredetiségére. persze akkor is csodásan mutattak a filmjei, amikor roger deakins operatőrrel dolgozott együtt, de greig fraser most sikeresen beleégetett a szemünkbe néhány újabb filmkockát. de pont ez kellett ahhoz, hogy érezzük a hőséget az arrakison, hogy kirázzon a hideg a harkonnenek palotájában... ugyanígy szükség volt a hang-részleg kiemelkedő munkájára is, hogy megrezegjen a gyomrunk a nézőtéren, mikor közeledik a homokféreg, hogy elrántson egy távoli és idegen világba hans zimmer ihletett zenéje... egy filmkészítő ezeket tudja hozzátenni egy adaptációhoz elsőként, ezekkel tudja megteremteni a hangulatot, az érzetet, és ezekre kell hogy támaszkodjon az egyszeri néző is, aki nem tudja közel engedni magához a karaktereket... mert sajnos a grandiózus scifi díszlet mélyén nem vártak minket komplex szereplők, csak archetípusok, felvillantott mellékalakok. és többnyire érthetőek a motivációk, a karakterek sokszor hidegek és távolságtartóak maradnak, igazi érzelmek nélkül viszont a néző sem fogja tudni annyira támogatni őket lelkileg, hogy igazán teljesnek érződjön a filmes élmény. és ebben persze frank herbert is ludas egy kicsit, hiszen ő úgy érte el a regényben, hogy jobban törődjön a karaktereivel, hogy mindenkinek a fejébe kicsit belehelyezte az olvasót, egyik belső monológról ugrált a másikra, ezt a technikát viszont nem igazán lehet a film nyelvére átültetni, de azért a forgatókönyv-író trió megpróbálhatta volna ezt a lehetetlen küldetést ügyesebben is megmászni... bár még az is lehet, hogy a folytatásban erősebb lesz az érzelmi bevonódásunk, de sajnos arra még sokat kell várnunk, hogy ezt megtudjuk... nem is értem a warner üzlet-politikáját, hogy miért nem engedték egyből leforgatni a folytatást is, hiszen sokakat elriaszthatnak azzal, ha csak egy fél filmet adnak nekik. tudták ezt a marketing-részlegen is, hiszen csak a film nyitányába merték kiírni, hogy ’part one’, a plakátra már ez az információ nem került fel... én a könyv ismeretében pontosan meg tudtam jósolni, hogy hol lesz kettévágva a történet (azért nem volt olyan nagyon nehéz, hiszen egy több éves időugrás jó kiindulási alapnak számított), így nem is ért csalódás, amikor hőseink elsétáltak a sziecsek felé, az új kalandjaik felé. és most már csak a reménykedés maradt, hogy az amerikai nézők is a megfelelő helyen, azaz a nagyvásznak előtt ülve éljék át ezt a szemet/fület gyönyörködtető élményt, és akkor teljessé válik a kanadai csoda-rendező nagy műve. és végre elmondhatjuk, hogy ennyi évtized után akadt egy alkotó, aki átküzdötte magát az akadályokon, és új formába öntötte a dűne bolygó, és az atreides ház történetét... [*10.23.]

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)

(Sicario -A bérgyilkos) (2015) (r.: Denis Villeneuve)

nem véletlenül hívják ’háború’-nak a drogkartellek elleni küzdelmet -mert mint egy hagyományos háborút, ezt sem lehet tisztességes eszközökkel vívni... maguk a harcosok sem lehetnek tisztességesek, ezt el kell fogadni. el kell fogadni...? amióta kijöttem a moziból, erősen rág a film belülről. mert olyan morális kérdéseket feszeget, amik nem hagynak nyugodni -mert az az igazság, hogy egy pillanatig sem tudtam egyetérteni emily blunt karakterével, aki végig megpróbált valami naiv igazság-érzetet hozni a filmbe, és nem értettem, hogy miért nem látja be, hogy a többieknek van igaza, hogy a jogi út meg az emberség semmit sem ér ezek ellen. és elborzaszt az a tény, hogy nekem is simán belefér az, hogy civilek halnak meg, hogy emberi jogok tipródnak a sárba -és miért? hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet? hogy kontrollálni tudják az amerikaiak az eseményeket, ha már a drogfogyasztást nem tudják visszaszorítani? és ez nem jó érzés, amikor a kvázi pozitív főszereplővel nem tudsz egyetérteni, viszont jókat rötyögsz az immorálisan megkérdőjelezhető srácok keménykedésein, sőt, még azt is megérted, hogy miért ilyen kerülő-utakon végzik el a rájuk bízott kemény feladatokat. de ez nem rossz értelembe vett kényelmetlenség ám, ez esetben szándékos erényről beszélhetünk. abból is látszik ez, hogy a film többi aspektusában sem kíméltek minket. végig fortyog és morog a dob-alapú zene, fenyegetettség-érzetet adva minden jelenetnek. szinte folyton felhős ég alatt, alkonyatkor vagy sötétben vagyunk végig, vannak kifejezetten alulvilágított jelenetek is, ugyanakkor gyönyörű a képi világ a sok naplementével, tornyosuló felhővel, helikopterről felvett szívszorító tájakkal (naná, roger deakins nem tagadja meg önmagát). és a forgató-könyv sem akar közel engedni az anyaghoz, fokozatosan adagolja a drámát, amit csak rövid időre szakít meg akciókkal, amikből többször nem látunk sokat, hiszen a hősnőnk sincs az események középpontjában. és természetesen a feloldozást sem adja meg, csak hagyja, hogy még nagyon sokáig rágjon belülről. éjfekete remekmű: 8,5 pont. ($10.24.)