(Dűne) (2021) (r.: Denis Villeneuve)

dűne. a sivatagbolygó. arrakis. az emberiség távoli jövőjének a kulcsa. a fűszer hazája. amiért érdemes csatába vonulni. amiről legendák zengenek. dűne. egy regény, ami ötven éve inspirálja alkotók generációit. egy megkerülhetetlen alapmű. egy filozófiai gondolatokkal teletűzdelt messiás-regény. dűne. egy történet, ami nem hagyja békén a filmkészítőket sem. amibe már számtalan alkotó csontkése tört bele. dűne -első rész. denis villeneuve filmje... minden évben szoktam kapni könyvutalványt karácsonyra és/vagy a születésnapomra, az idei levásárlása viszonylag könnyen ment, megláttam az új kiadású dűne első kötetét a könyvesbolt polcán, és már siettem is vele a pénztárhoz. aztán egy-két nappal később már a saját polcomat is elhagyta a könyv, mert késztetést éreztem magamban arra, hogy meghódítsam, mire elérkezünk a filmváltozat bemutatójáig. pedig alapesetben tartózkodni szoktam attól, hogy egy forrásművet az adaptáció bemutatójához viszonylag közel olvassak el, mert szeretem magamban függetleníteni a különböző médiumokat, de most úgy érzem, nem ártott az, hogy a közelmúltban már megfordultam ezen a híres/neves sivatagbolygón... mert az alkotók alaposan mélyre dobnak minket az impérium világába, és könnyebb úgy evickélni a homokdűnék között, hogy azért vannak az embernek kampói -nem is tudom megítélni, hogy az impozáns szereposztás miatt betévelygő átlag-fogyasztók utat tudnak-e vágni a különböző házak és eszmék tengerében, vagy hamar elveszítik a fonalat... magát a történetet viszonylag egyszerű lehet követni, hiszen nem maga a cselekmény volt a regény erénye sem, maximum arra kell koncentrálnia a nézőnek, hogy az álmokat és látomásokat el tudja különíteni a valós eseményektől (és hát valljuk be, hogy nem kevés ilyen jelenet van), de talán a rendezés ad elég vizuális információt ahhoz, hogy el lehessen választani a síkokat egymástól. igaz, vizuálisan is nagyon sok minden van a vásznon... denis villeneuve-ről eddig is tudtuk, hogy fantasztikus szeme van a fantasztikumhoz, a sötét jövőképekhez, de így is mellbevágó volt látni az az epikus tablót, ahogy felfestette a filmet a vászonra, gondosan komponálva a beállításokat, odafigyelve a járművek és a kellékek eredetiségére. persze akkor is csodásan mutattak a filmjei, amikor roger deakins operatőrrel dolgozott együtt, de greig fraser most sikeresen beleégetett a szemünkbe néhány újabb filmkockát. de pont ez kellett ahhoz, hogy érezzük a hőséget az arrakison, hogy kirázzon a hideg a harkonnenek palotájában... ugyanígy szükség volt a hang-részleg kiemelkedő munkájára is, hogy megrezegjen a gyomrunk a nézőtéren, mikor közeledik a homokféreg, hogy elrántson egy távoli és idegen világba hans zimmer ihletett zenéje... egy filmkészítő ezeket tudja hozzátenni egy adaptációhoz elsőként, ezekkel tudja megteremteni a hangulatot, az érzetet, és ezekre kell hogy támaszkodjon az egyszeri néző is, aki nem tudja közel engedni magához a karaktereket... mert sajnos a grandiózus scifi díszlet mélyén nem vártak minket komplex szereplők, csak archetípusok, felvillantott mellékalakok. és többnyire érthetőek a motivációk, a karakterek sokszor hidegek és távolságtartóak maradnak, igazi érzelmek nélkül viszont a néző sem fogja tudni annyira támogatni őket lelkileg, hogy igazán teljesnek érződjön a filmes élmény. és ebben persze frank herbert is ludas egy kicsit, hiszen ő úgy érte el a regényben, hogy jobban törődjön a karaktereivel, hogy mindenkinek a fejébe kicsit belehelyezte az olvasót, egyik belső monológról ugrált a másikra, ezt a technikát viszont nem igazán lehet a film nyelvére átültetni, de azért a forgatókönyv-író trió megpróbálhatta volna ezt a lehetetlen küldetést ügyesebben is megmászni... bár még az is lehet, hogy a folytatásban erősebb lesz az érzelmi bevonódásunk, de sajnos arra még sokat kell várnunk, hogy ezt megtudjuk... nem is értem a warner üzlet-politikáját, hogy miért nem engedték egyből leforgatni a folytatást is, hiszen sokakat elriaszthatnak azzal, ha csak egy fél filmet adnak nekik. tudták ezt a marketing-részlegen is, hiszen csak a film nyitányába merték kiírni, hogy ’part one’, a plakátra már ez az információ nem került fel... én a könyv ismeretében pontosan meg tudtam jósolni, hogy hol lesz kettévágva a történet (azért nem volt olyan nagyon nehéz, hiszen egy több éves időugrás jó kiindulási alapnak számított), így nem is ért csalódás, amikor hőseink elsétáltak a sziecsek felé, az új kalandjaik felé. és most már csak a reménykedés maradt, hogy az amerikai nézők is a megfelelő helyen, azaz a nagyvásznak előtt ülve éljék át ezt a szemet/fület gyönyörködtető élményt, és akkor teljessé válik a kanadai csoda-rendező nagy műve. és végre elmondhatjuk, hogy ennyi évtized után akadt egy alkotó, aki átküzdötte magát az akadályokon, és új formába öntötte a dűne bolygó, és az atreides ház történetét... [*10.23.]