(2019) (r.: Tóth Barnabás)

hetvenöt éve siratjuk azokat, akik nem élték túl a második világháború pokoli tombolását, azokra viszont kevesebbet gondolunk, akiket megkímélt a gondviselés, és úgy kellett tovább lépdelniük az életükben, hogy a gyász sebei sosem gyógyultak be a lelkükön... tóth barnabás most róluk készített egy igazán intim filmet, amely a háttérben tartja a nagypolitikát, a rákosi korszak első hulláma csak elhomályosított tej-üvegen át látszik, elcsípett félmondatokból érhető tetten, mert minden alá van rendelve két ember bonyolult kapcsolatának... a nőgyógyász sztoikusan szenved, bezárja az érzelmi kilengéseit a fürdőszobába, az árván maradt tinédzser meg lázad és tagadásban él, és minden vágya, hogy szeretetre találjon az átélt borzalmak után... egy negyvenes férfi és tizenhat éves lány egymás mellé sodrása könnyen kaphatna egy lolitás gellert, de nagyon ízlésesen gabalyodnak össze az érzelmek, ahogy kinyílik a doktor és ahogy nővé érik a bosszantó csitri, de a szexualitás mindig a horizonton túl marad csupán... kell egy kis idő, amíg közel engeded magadhoz az akaratos sünit és a hidegnek tetsző aldót, de aztán már hamar visz magával a közössé forrt életük, és reménykedve várod, hogy a film alapjául szolgáló könyv címéhez méltóan lányregényesen pozitív lesz a végkicsengés, hogy nem kell többé szenvednie ennek a két embernek, akikre igen sokat rót rá már így is az élet... volt egy-két nagyon erős mondat a filmben (pl. ’nem kurva, aki fél egyedül’), ezek nem tudom, hogy mennyire a regényből érkeztek, és mennyire annak a gondolatiságának a dramaturgiai továbbvitelei, mindenesetre beleragadtak az ember fülébe... mint minden ilyen kevés-helyszínes minimál-filmnél felmerül bennem (is), hogy alkalmas lehet a színpadi átdolgozásra, de most tényleg nem lennék meglepve, ha dolgoznának egy adaptáción, és jól is járnának azok a színészek, akik élő közönség elé vihetnének egy ilyen jutalom-játékot estéről estére... (ha már színészek, respekt azoknak az ismert arcoknak, akik egy-egy jelenet kedvéért beálltak a kamera elé, gondolok itt jordán adélra, balla eszterre, vagy auksz évára (szegény soma mamagésa lógott csak ki, sok mindenhez ért ő, de a színészet nem igazán van ezek között...)) (××10.20.)

Anima (2019) (r.: Paul Thomas Anderson) / a kultúr-létem egyik nagy bánata, hogy nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem azokat a történeteket, amiket a tánc nyelvén mesélnek nekem -de derekasan küzdök, hogy feltöltsem ezt a fehér foltot az agyamban, és ehhez tökéletes lépcsőfok volt ez a kisfilm, amit paul thomas anderson rendezett az új thom yorke szóló-projekthez. mert itt könnyű volt megugrani a lécet, a sok furcsa mozdulat közben is végig lehetett követni ezt a romantikus kis etűdöt (ami a végére egy szeretetteljes before sunrise hommage-ba fordult, igaz, itt most prága játszotta bécset)... és lehet nem szeretni thom yorke falzettjeit meg prüntyögéseit, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy mindig határozottan odateszi magát a fickó, ha művészkedésről van szó -nem először bizonyítja, hogy milyen szuggesztív nézni a kissé suta mozdulatait (lásd még: radiohead -lotus flower)... örömteli látni, hogy pta a komoly film-monstrumjai közepette hajlandó időt szakítani a zenei szerelmeire is -legyen az a haim, joanna newsom, fiona apple, a radiohead vagy thom yorke. azzal csak nyerhetünk, ha ezek a pet projektjei ilyen hangulatosra, csodásan komponáltra és baromi szórakoztatóra sikerülnek. (×06.28.)

Susotázs (2018) (r.: Tóth Barnabás) / szerintem minden forma-1 néző emlékszik az egy-hangon daráló szinkrontolmácsokra, akik érzelem nélkül mondták a mikrofonba a szöveget -a fene se’ gondolta, hogy a sokszor bágyító unalmasság mellett izgalom is lehet ebben a szakmában. hát most tóth barnabás jól megmutatta nekünk ebben az aranyos és szórakoztató kisfilmjében... tök jól működött a szövegkönyv a fordító páros elmondásában, a vicces srác tényleg megmosolyogtatott, miközben önmagát is szórakoztatta az energiatakarékos mosógépek világában, a szabály-követő társa meg egy kifejezetten szép, őszinte pillanattal örvendeztetett meg minket... a csattanó várható volt az elejétől kezdve (főleg ha tudod, hogy osvárt andrea hol tevékenykedett évekig), de így is működött a film (kvázi) romantikus vetülete... a kisfilmesek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy minél jobban megüssenek abban a pár percben, ami a rendelkezésükre áll, úgyhogy üdítő volt látni, hogy valaki sokkal könnyedebben is tudja venni ezt a műfajt (el tudom képzelni, hogy egy nagy felszabaduló sóhaj kísérte a fesztivál-vetítéseit is). (×07.01.)