(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(Venom 2. -Vérontó) (2021) (r.: Andy Serkis)

...de tényleg, mit esznek a népek venom-on? kilencven milliós nyitóhétvége, az idei covid-os év sikerfilmjei top5-jében ott tanyázik ez a fekete massza, én meg így három év után megint vakarhatom a fejem, hogy ’de miéééért?’... oké, azt elismerem, hogy van akinek működhet a buddy comedy, amire vastagon épít a film, de számomra csak idegesítő, ahogy tom hardy magának feleselget, miközben nincs nagyon témája azon kívül, hogy venom emberhúsra éhes, és hogy az ember tökösebb-e vagy a szimbióta... azokat mondjuk már kevésbé értem, akik remegve várták a vérontót, mert tudni lehetett, hogy vért nem fog ontani, maximum furán hangsúlyozott woodyharrelson-ok fognak kicsúszni a száján, és a végén majd sűrű cgi közepette összecsap a két földönkívüli (pont mint az első rész fináléjában). még úgy sem sikerült izgalmassá tenni a kegyetlennek beállított sorozat-gyilkost, hogy megkapta a ’sanyarú gyerekkor, rossz szülők, kiközösítés, elszakított szerelem’ kezdőpakkot az íróktól, és végtelenül bénának tartottam, hogy úgy mászott bele a szimbióta, hogy megharapta eddie brock-ot... olyan, mintha semmit sem tanultak volna a készítők az előző rész óta, rohannak végig egy alibi-sztorin, miközben még arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább nagyvonalakba felvázolják a karaktereket (szegény michelle williams szívta meg megint a legjobban, hogy csak egy fehér lapot kapott szövegkönyv helyett) -igazából egyetlen dolgot csináltak jobban, mint az elődnél: hogy fél órával rövidebbre vették a játékidőt... [*11.25.]

(Örökkévalók) (2021) (r.: Chloé Zhao)

stan lee volt a marvel aranykorának munkásembere, aki futószalagon ontotta magából a történeteket. mellette jack kirby volt az őrült álmodozó, aki megszállottan merült el a pszichedéliában, vagy az olyan kétes minőségű áltudományos anyagokban, amiket erich von däniken adott ki a kezei közül ekkoriban... kevin feige-ék már megint a kincsesláda alját túrják, hogy titkos drágaköveket hozzanak fel a felszínre, és van is okuk merésznek lenni, ha egy új csapat-film elkészítésébe fognak, hiszen a guardians of the galaxy is egy sokadrangú csapatocska volt, mielőtt james gunn-ék felkarolták volna őket, és rock-sztár státuszba röpítsék a karaktereket. mondjuk szedett/vedett hősökkel hálás feladat volt játszadozni, a karót-nyelt istenek már nem adják olyan könnyen magukat... szerintem könnyen kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé fun marvel film, amihez a stúdiónak valaha is köze volt, pedig még egy bollywood-i táncbetét is van benne... de annyira nagy távlatokban gondolkoztak az írók, hogy közben üres maradt az epikus felszín alatt az a ládikó, ahol a lelkének kellett volna lennie. pedig érezhetően szerették volna elérni az ehhez szükséges emberi léptéket, nem véletlen, hogy annyi humanista gondolat magja volt elültetve a történetbe. de minden hiába, ha a halhatatlan istenek nem lettek emberiek... mert hiába töltöttünk el több ezer évet a karakterekkel, nem tudtak közel kerülni hozzánk, hiszen a terjedelmes játékidő ellenére sem volt hely kibontani mindegyiküket, egyedül gemma chan sersi-jét éreztem a legszerethetőbbnek -nem meglepő módon ő az az isten, aki a legközelebb engedte magához az embereket... pedig gondosan ügyeltek a casting során, hogy kellően diverz és érdekes legyen a szereposztás, kicsit meg is pörgették a képregényes karaktereket, hogy mindenki találhasson magának olyat, akivel azonosulni tud (és nem, nem volt erőltetett, hogy a melegek vagy a süketek is reprezentálva lettek, ilyen a való világ is, haló, ezerfélék vagyunk, miért ne lennének az isteneink is azok)... nem tudom, lehet hogy a koncepcióból sem lehetett volna többet kihozni, vagy csak nekem sok az, ha összekeverik az ismert kultúrák mítoszait, és a görög meg sumer meg indiai legendák közé bedobják az égieket, az elképesztő erővel bíró proto-isteneket, és ezt az egészet megpróbálják egy vékony kötéllel kipányvázni az eddigi marvel narratíva mellé.? bátor kudarc, szokták erre mondani... de érdekes módon nem bánt, hogy ez most nekem nem igazán akart működni, mert örülök, hogy a marvel-nél még mindig mernek próbálkozni valami új recepttel, és egyébként is, utoljára nyolc éve csalódtam a stúdióban, ideje volt megszakítani a sort... és ne felejtsük el, hogy kevin feige-ék már megint behúztak a vonzáskörükbe egy istenadta tehetséget chloé zhao személyében, aki a szép képeivel azért meg tudta teremteni az epikusság érzetét, mégha mikro-szintre nem is tudta most levinni a történetet (azt nem tudom, hogy az akciókhoz mennyire engedték közel, de volt egy ügyes vágatlan harc az egyik szörnnyel, abban lehet, hogy benne volt a keze)... (azért azt érezhették az alkotóműhelyben, hogy ezt az istenes maszlagot nem lehet mindenkinek beadni, kell egy emberileg megérthető ellenfél is, de azt hiszem, hogy itt azért értek el csak félsikert, mert mostanság túl sokszor láthattuk már, hogy egy superman-szerű lény hősies útja félresiklik (pl.: homelander, omniman), így nem biztos, hogy azt a fickót kellett volna választani, aki repked és ’lézert’ lő ki a szeméből...) (ramin djawadi-ban nem szokás csalódni, most is jól mixelte a nagyívű nagyzenekari vonásokat az elektromos gitárral. és szép kerek, hogy huszonöt film után tért vissza a marvel filmes univerzumába.) (lehet hogy egy fokkal kevésbé lettem volna szigorú, ha a szervezetem nem kapcsol pánik-üzemmódba délelőtt, amitől már fél óra után pisilnem kellett, de úgy érzem, hogy túlságosan nem befolyásolt a hólyagom a végső konklúzióban…) [*11.06.]

(update, 2022.01.11.: amint elérhetővé vált a film, újra is néztem, és nem változott úgy sem a véleményem, hogy most közben nyugodtan meg tudtam állítani, hogy elvonuljak a mellékhelyiségbe...)

(Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) (2021) (r.: Destin Daniel Cretton)

kevin feige-ék sosem ülnek a babérjaikon, nyitott szemmel járják a világot, hogy felfedezzék azokat a kulturális hatásokat, amiket beemelhetnek a szép kisgömböccé hízott univerzumuk nagy egészébe -és hát miért ne lehetne egy szuperhős uniformist ráhúzni a távol-kelezi harcművészeti fantasy-kra is, gondolták. és persze igazuk volt, mint mindig... nagy tisztelet jár azért a mindig jó ízléssel szemezgető producer-triónak, hogy nem csak a masszázs-szalon lábvízébe pancsoltak az ötleteikkel, hanem teljes talppal beleálltak a wuhxiák egyedi ízű világába, hozták a drótokon rángatott harci technikát és a hosszasan tekergő vízi-sárkányokat is. sőt, a film első negyedórájában csak mandarin szót lehet hallani, és később is vissza-visszatér a kínai alapnyelv, amit persze olyan színészek mondanak el, akik a távol-keletről származnak, sőt mi több, a legendás hong kong-i színész-legendát is megnyerték élete első hollywood-i produkciójához, és ezt tony leung chiu-wai úgy hálált meg, hogy a marvel történetének egyik legérzelmesebb alakítását hozta magával a tengerentúlra... de nagyon jó volt látni az olyan veteránokat is a filmben, mint michelle yeoh és wah yuen, miközben azért az újoncok között is erős volt a merítése a castingosoknak, fala chen még szép karriert futhat be színésznőként. szegény simu liu-t nem is éreztem túlzottan karizmatikusnak mellettük, de neki is voltak olyan pillanati, amikor végre közel tudtam engedni magamhoz... mert persze a családi érzelmeknek fontos szerepe volt a filmben, nem is egy marvel szövegkönyvről lenne szó, ha nem tartalmaznak legalább egy szülői frusztrációt, itt is, mint annyiszor már korábban a 25 film alatt, az apa volt a problémás egyén, vele kellett felvenni a harcot, szó szerint is... és hát wow, a koreográfiák nagyon rendben voltak, pont annyi elemet hoztak át a wuhxiákból, hogy ne legyen túlzás a bambuszrudakon ugrálás, fizikailag jól megdolgozták a szereplőket, hogy jól mutassanak a mozdulataik a vásznon, bizony, még az örök nerd és humorherold awkwafina-t is rávették némi sportolásra, de kellett mindez, hogy élvezetesen, kevés vágással lehessen a harcművészeti rajongókat két vállra fektetni... el tudom képzelni, hogy valakinek sok már az a fajta fantasy, ami a film utolsó harmadát uralja, de az én szememben ez a finálé is csak egy mélységes tisztelet-adás a forrás-művek előtt, a nagyközönség elé tárva egy olyan kultúrát, amiből nem biztos, hogy minden elem ismerős lesz a számára, dehát még senkinek sem ártott meg egy kis egészséges kultúrsokk... persze egyből hallom a hangokat a fejemben, hogy a marvel is lefeküdt kínának egy kis aprópénzért, de erre azt tudom mondani, hogy bár minden seggnyalás ilyen alázatos és kimunkált lenne, másrészről meg lehet, hogy nem véletlen, hogy kínában még mindig nincs bemutató-dátuma a filmnek, merthogy nem biztos, hogy ők jó néven veszik, ha a nagyorrú nyugatiak belepiszkálnak a legendáikba, plusz az is problémás lehet, hogy egy hong kong-i sztár virít a plakátok középpontjában... nagy családi zűr a kínai negyedben, ahol a karakter-építés és az egyedi hangulat volt a fontos, látványosan csak nagyon vékony szálakon táncoltunk át a nagy marvel univerzumba -de ráér még arra shang-chi, hogy az infú bosszúállók kötelékeit erősítse, először még meg kell békülnie a személyiségével és az örökségével... (a marvel persze nem fékezi le a kultúrmissziójának gyorsvonatát, az már az eternals első trailer-éből is látszott, hogy kumal nanjiani-nak bollywood-i táncot kell majd lejtenie -és biztos vagyok benne, hogy azt is nagyon fogjuk élvezni, amikor beülünk rá a moziba...) (bill pope gondolom azért jött képbe operatőrként, mert már a mátrixban tapasztalatokat szerzett a drót-harcokban, de jó is az öreg a háznál, ha szép képekbe kell csomagolni a látványos küzdelmeket...) (a zenei főtéma, mint egy csermely, körbefolyik a moziszékek között, aztán bumm, döngő léptekkel megérkeznek a taiko-dobosok, hogy felgyorsítsák a szívverésünk a megfelelő ütemre...) [*09.05.]

(Az öngyilkos osztag) (2021) (r.: James Gunn)

bezárult a kör. a warner brothers a guardians of the galaxy sikerét akarta meglovagolni, amikor pár hét alatt összedobatott egy forgatókönyv-szerűséget david ayer-rel, amiből később egy trailer-csapat vágott össze egy film-szerűséget suicidal squad név alatt. aztán a guardians-t író/rendező james gunn ideiglenes elhagyta a marvel óceánjárójának a fedélzetét, és már csörgött is a telefonja: helló, itt a warner tesók, csinálnál nekünk egy olyan laza filmet, mint amilyeneket a konkurenciának szállítottál? és most behúzta a véres beleit ennek a gyümölcsöző kapcsolatnak a gyermeke a mozivásznakra, ez lett a THE suicide squad... james gunn azonban nem adta ingyen a bőrét, szabad kezet kért a projekthez -plusz felnőtt korhatár-besorolást, és annyi művért, amivel ki lehetett pingálni az egész atlantai stúdiót... azért a b-filmek felől a világhírbe botló direktorunk van annyira fifikás, hogy ne ugyanazt a terméket adja el újra-és-újra, ezért nem csak egy rusnya kistesónak tűnik a squad a szerethető kívülállókból álló guardians mellett -bár kétségtelen, hogy most is a legalsó, leértékelt termékeket árusító polcról válogatta össze a karaktereit... hogy azért ne tagadja meg teljesen a kiábrándító elődöt, néhány karaktert áthozott a múltból, leginkább azokat, akiknek jól sikerült a castingja anno, de volt közöttük olyan is, aki csak azért írt alá újra, hogy cápaeledel lehessen belőle az első tíz perc után... mert az eldobható, béna hősöknek az az előnyük, hogy el lehet dobni őket probléma nélkül, így (szinte) mindenkinél lehet lebegtetni a kardot a feje felett, mert nem lesz meglepő, ha fej nélkül végzi rövid időn belül. és nem kell sok, hogy gunn ezt a hatalmát röhögve az arcunkba tolja, merthogy a csapatbemutató után máris holtan hevertek a feláldozhatóak a homokos tengerparton, és érkeztek az igazi főszereplők... harley quinn volt az egyetlen, aki sérülések nélkül megúszta a 2016-os filmben lévő debütálását, de gunn most megmutatta, hogy miként kell bánni a karakter őrületével, néha vizuálisan, néha drámába hajtva a bohóclány lelkivilágát... de egyébként is a vér-és-bél erdő közepére képes volt egy kis ártatlan virágot növeszteni, ugyanis ratcatcher 2 a hatalmas szívével és szívfacsaró háttértörténetével mindenkit lekenyerezett. igen, még azokat is, akik nehezen viselik a patkányok látványát (jelen!)... de ezek a csendes karakter-építő momentumok csak apró zárványok voltak a vérgőzös őrületben, egyébként fékevesztett vonatként dübörögtünk előre a küldetésben, aminek partjait hullámokban festette bíborra az ezerrel túltolt gore, ugráltunk egyik káromkodástól a másikig, és még egy gondosan elhelyezett pöcs is díszítette a díszes kompánia útját... és bár james gunn nem a jó ízléséről híres, mondhatjuk, hogy ízesen összeállt ez a katyvasz, a felhőtlen felnőtt-szórakoztatás mintapéldájaként lehet majd mutogatni mindenkinek, aki csak egy átlagos, kiszámítható, gyerekbarát szuperhős-móka elé akart leülni... ja, és a kőszívű amerikai patriótákat is óva inteném attól, hogy beleéljék magukat a béke őreinek szerepébe, mert a film igencsak negatív képet fest a nemzet csendőr-szerepéről és a titkos fegyver-mutyikról. persze itt a tengerészgyalogságot egy óriási űr-csillag képviseli, de érteni lehet így is a mondanivalót... (john cena-val ambivalens viszonyba álok, mert nem mindig választ jól szerepet, de itt most meg tudta mutatni, hogy királyul tudja mixelni a keménységet a pöcsfejséggel. nem véletlen, hogy hamarosan az hbo max-ra térhet vissza, mint peacemaker. idris elbát meg az isten is ilyen szerepekre teremtette, ha a világvége egy óriás-lény formájában érkezne meg, akkor én mindenképp az oldalamon akarnám tudni...) (végre igazságot kapott david dastmalchian is, aki annyi mellékszerep és tévés gonoszkodás után végre egy emlékezetes karakterként lehetett anyámasszony-katonája típusú balfasz...) (john murphy lehengerlően jó zenét írt a filmhez -ezért nem is értem james gunn-t, hogy miért használt annyiszor hozott zenét, többször is azt éreztem, hogy a score-ral erősebb lett volna a hatás -vagy ez csak valami guardians-ből hozott kötelező kártyatrükk? mert akkor nem jött be...) [*08.07.]

(Fekete Özvegy) (2021) (r.: Cate Shortland)

a fekete özvegy egy dögös vörösként mutatkozott be jon favreau-nál, ami után egyből a bosszúállók alap-tagja lett, egyetlen nőként, majd kiemelt szerep jutott neki a kapitány és bucky oldalán a tél katonájában. minden adott volt arra, hogy a marvel filmes univerzum első női csillaga legyen, az emberek szerették a karaktert és scarlett johannson-t -csakhogy a döntéshozói kapuban egy seggfej férfi állt... merthogy a filmeket gyártó stúdió (és annak feje, kevin feige) a marvel entertaiment alá tartozott, ahol egy vaskalapos üzletember trónolt, a kicsit rasszista, kicsit szexista ike perlmutter, akinek az volt a fixa ideája, hogy női főszereplővel hülyeség filmet csinálni, mert hogy az akciófigurákat a fiúk veszik, akik ott fogják hagyni a polcokon a női babákat. nem hiszem, hogy ezt kommentelnem kéne... kevin feige addig panaszkodott felfelé a disney táplálék-láncon, míg végül önállósodhatott, és hátrahagyhatta az egykori főnöke marhaságait -viszont ekkor már, ki tudja milyen megfontolásból, nem az özvegy élvezett elsőbbséget, hanem ms.marvel, azaz carol danvers -aki viszont sokaknak csalódás-keltően csak néhány jelenettel tolta meg az utolsó avengers film szekerét... de a rajongói hangok kellően erősek voltak ahhoz, hogy végül a legszerethetőbb orosz kémnő is megkapja a maga reflektor-fényét, kár, hogy mindez már túl későn érkezett a most már több mint tíz évesre nyúlt narratívába... merthogy ezzel a filmmel vissza kell helyeznünk magunkat a polgárháború utánra, amikor az angyalok csapata széthullott, és a vesztes fél tagjai vagy fogságba vagy emigrációba kényszerültek (ahogy egy ingerült férj magyarázkodását hallgattam a moziból kifele, a marvel túl nagy terhet rakott ezzel az idővonalos csúszkálással a nézőire (szmájli)) -így természetes, hogy csak natasha mellékküldetésének érződik a teljes történet, nincs igazi tét, hiszen tudjuk, hogy a film befejezése után az özvegy vörösről szőkére vált, és steve rogers nyomába ered, hogy felvegyék a fonalat thanos csatlósainak támadásakor... szerintem egész jól sikerült feltérképezni ms.romanov múltját korábban, így nem tudhattam, hogy mivel egészíthetik ki a traumáit, amik a kiképzése során érték. és nem is ő maga került a középpontba a hidegháborús bűnök kapcsán, amikor a megátalkodott oroszok minden piszkos módszert bevetettek, hogy ők legyenek a világ urai, hanem az egész özvegy-képzést vettük leginkább górcső alá... ez persze egy szokásos marvel manőver is volt egyben, mert így adni tudtak nekünk egy új özvegyet, miután kegyetlen módon elvették tőlünk a régit. és az már a szereposztásnál sem volt kérdés, hogy florence pugh isteni lesz a szerepben, bár a csípős személyiségéhez a forgatókönyv is hozzátett, mint ahogy a legmélyebb sebek is neki jutottak... merthogy a csodás americans-re hajazó intróban láthattuk azt, hogy yelena-nak volt egy apró esélye egy boldogabb életre, és ennek feldolgozása egy hosszas folyamat volt, ahol kellett a kvázi nővér bocsánatkérése, a majdnem-anya hidegségének apró olvadása, és a majdnem-apa bohókás személyisége... mert bizony a film nagyban épített az özvegy fogadott családjára, és david harbour szórakoztató személyiségére, aki a kötelező humor-faktort hozta az akció-jelenetek és a bond-gonosz-i monológok közé... mert bizony az özvegy kém-múltja predesztinálta azt, hogy az alkotók megmutassák minden kétkedőnek, hogy egy női főhőssel is lehet kém-filmet forgatni, ahol nem (csak) a feszes hátsók lesznek a húzó-tényezők, de egy lehetetlen küldetésnyi átverés és fizikát meghazudtoló akció is emeli majd az élményt (vagy a hazai nézőknek a pesti látkép, miközben egy páncélozott jármű szakítja darabokra a rossz helyen kóricáló autókat)... szerintem szórakoztató volt ez az elegy, mondjuk engem könnyű kenyérre kenni egy jamesbond-i dramaturgiával, de annak ellenére lovagoltam az akció-dráma hullámokon, hogy többször is szemet szúrtak a kaszkadőrök és a cgi munkások. persze, nem ez a legfontosabb és legkiemelkedőbb film a filmes univerzumban, kicsit megkésett is már (és nem csak a covid miatt), de azért jó volt látni még egyszer utoljára, hogy scarlett johannson felveszi a latex-rucit, és a nyakába veszi a világot, hogy szétrúgja a gonosz oroszok seggét... ja, és biztos vagyok benne, hogy egy rakás akciófigurát el fognak adni a marketing-kampány folyamán... (oké, 737 napja nem voltam moziban, így nagyon elszokhattam a szinkrontól, de ez a magyar szöveg most különösen kizökkentő volt, de lehet, hogy csak túlságosan ismerem már a színészek eredeti hangját...) (mr.feige szeret titokzatoskodni meg mellébeszélni az interjúi során, azzal viszont nem túlzott, hogy a marvel studios által gyártott sorozatok egyenrangúak lesznek a filmekkel -erre máris itt a bizonyíték a végefőcím után látható jelenettel, ahol egy karakter egy sorozatból lép át a vászonra azért, hogy felvezessen egy másik kisképernyős alkotást.) [*07.10.]

(Az új mutánsok) (2020) (r.: Josh Boone)

az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a hollywood-i filmeseknek nagyon hálásnak kell lenniük azért a kemény munkáért, amit a képregény-alkotók végeznek lassan kilenc évtizede, kimeríthetetlen tárházat létrehozva karakterekből és történetekből, amik csak arra várnak, hogy átléphessenek a nagyvászonra -csak egy értő szem kell ahhoz, hogy a megfelelő alapanyagokhoz nyúljon az ember. mondjuk foghatsz egy maréknyi érdekes, még nem elhasznált mutánst, hogy bezárd őket egy minimál tini-thriller kamara-drámába, mert az olcsón kivitelezhető. ugye? ugye nem...? persze nem lenne ördögtől való, hogy a szokásos világmegmentést félretéve leszűkítsük a karakterek körülötti teret, és arra a lelki törésre fókuszáljunk, ami a képességek kipattanásával jár együtt a pubertárs-korban, csakhogy az ilyen ambíciókhoz mutáns-méretű tököket kell növeszteni, nem lehet csak úgy elkenni a drámát, nem lehet megspórolni a horrorba való mártogatást, ha már elindultál az úton, mert a középszerűség lesz a filmed halála... mert szerencsére azért jobb ez a film, mint a híre, csak sajnos teljesen elveszik a szürkeségben (mondjuk a hírhedtségét részben annak is köszönheti, ahogy a stúdió és az élet bánt vele, hiszen szó volt itt főnöki szájhúzásról, meg újraforgatásról, a disney-féle fox-bekebelezésről, a rendező vágyálmairól egy trilógia kapcsán, és a covid miatti utolsó tologatásokról is)... az öt mutáns karakterünk kellően izgalmas lenne, ha nem csak fél mondatokban foglalkoznánk velük, nem csak a paráztatás miatt kaparásznánk a bennük élő félelmeket, de így a felszínesség tengerén nem igazán akar velük együtt ragadni az ember. oké, dani és rahne kapcsolatának kibimbózásáért tudtam izgulni, de például illyana rasputyin hülyepicsa-falát nehéz volt áttörni (még akkor is, ha az isteni anya taylor-joy játszotta), a két fiú meg csak úgy ott volt a csajok mellett... az un. ’nagy fordulat’-ot már a nyitó jelenetből ki lehetett következtetni, így a folyton előkerülő rémségek sem okoztak meglepetést (és oké, mondhatjátok, hogy én előnyben voltam, mert olvastam már képregényeket ezeket a karakterekkel, de szerintem háttér-tudás nélkül is elég egyértelmű volt, hogy mire akarják kifuttatni a forgatókönyvet dani-vel kapcsolatban)... hmm, kicsit ilyen ’ezen is túl vagyunk’ érzése van az embernek, egy színtelen-szagtalan lábjegyzettel búcsúzott az egykor szép emlékű fox-féle x-franchise -de legalább josh boone-éknak nem kell szégyenkezve elbujdosniuk, mint a fan4stick alkotóinak... (a mai youtube korszakban az ember megszokta, hogy a videók thumbnail-jébe nagy piros karikát tesznek a kattintásra éhes kontent-gyártók, hogy valamire nagyon felhívják a figyelmet, de nem csak az interneten idegesítő ez a jelenség, amikor az orrunk alá tolnak valamit, hanem a filmvásznon is -mert hogy rahne pont azt az epizódot nézi a buffyból, amikor elcsattan egy leszbikus csók -tényleg nem lehet ennél finomabban jelezni a nézőnek valamit...?) [*07.04.]

(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(Zack Snyder: Az Igazság Ligája) (2021) (r.: Zack Snyder)

bár abban mindenki egyetértett, hogy a 2017-ben bemutatott justice league verzió nem sikerült túl jól (a megengedőbbek is csak fáradt középszernek titulálták), viszont a film csendes kimúlása után egy komoly repedés szakította ketté a geek társadalmat: egy hangos kisebbség azt óbégatta, hogy szolgáltassanak igazságot a ’vízionárius’ zack snyder-nek, és adják ki az ő eredeti verzióját is, mert az egy tökéletes magnum opus lesz, ami megkoronázza a művész eddigi ténykedését a dc univerzumban, míg mi a túloldalról azt kiabáltuk vissza nekik, hogy nincs mit kiadni, a snyder-cut csak egy mítosz, nincs az az isten, hogy a warner broders még egy valag pénzt dobjon a süllyedő hajó után. mára kiderült, hogy felesleges volt az árok-ásás, mert igazából egyik oldalnak sem volt igaza... mert azt a legvérmesebb rajongók sem gondolhatják, hogy a most kiadásra került négy órás monstrum bekerülhetett volna a mozikba ebben a formában, vagy hogy a hetven millió dollárt azért a néhány napnyi utóforgatásért kérte zack a stúdiótól, és nem azért, hogy alapjaiból építse újra a film vizualitását, de be kell vallani nekünk kétkedőknek is, hogy volt elég nyersanyaga a rendezőnek annak ellenére, amilyen zaklatott körülmények között távozott a forgatásról. de remélem azok, akik most könnyes szemmel veregetik a vállukat, hogy sikerült elérniük az álmukat, akik most abban reménykednek, hogy mostantól minden úgy lesz, ahogy a rajongók elképzelik, azok remélhetőleg belekalkulálják azt is, hogy az at&t-nek a leghőbb vágya, hogy felfuttassa az hbo max brandet, és csak ezért nyitották ki a pénztárcájukat, és tetszelegnek most a nép kedvenceinek szerepében... no de hagyjuk is ezt a háttér-drámát, eleget rágta már mindenki három éven át előttem is, koncentráljuk arra a tömör élmény-cunamira, ami négy óra alatt érheti az embert (plusz pisi- és uzsonna-szünetek). mert azért az rengeteg idő. van hely kifejteni a történetet. lehet foglalkozni a népes karakter-tablóval. jöhetnek a nagyívű csaták. bővülhet a mitológiai háttér. minden aspektust megkaptunk ebből ebben az új ’vízió’-ban? igen-is-meg-nem-is... mert ha összehasonlítjuk a mozis változattal, akkor persze, koherensebb a történet, hiszen nem kell zanzásítani a producerek által elvárt időre, többet lehet időzni a múltban, logikusabb lesz a felépítmény. viszont nagy a csábítás arra, hogy minden egyes jelenet bekerüljön a végső vágásba, ami leforgatásra került, még akkor is, ha semmit sem ad hozzá a ív egészéhez (rád tekintek iris west); persze hogy gazdagabbnak érezzük az új karaktereket, mert van idő a hátterükre, a bizonytalan emberekből felelősség-teljes hősökké válhatnak az útjuk során (azt mondjuk nem értem, hogy miért kellett victor labor-balesetét egy átlagos t-bone autós ütközésre cserélni); steppenwolf is előrébb lépdelhetett a gonosz ranglétrán -vagy ha másképp nézzük, akkor lejjebb, hiszen pont az a motivációja, hogy helyrehozza a korábban elkövetett hibáit, és ezzel megbocsátassék minden bűne darkseid szemében, így már érthető, hogy miért harcol olyan elkeseredetten a mother-box-okért; az is kitisztulhatott, hogy miért a föld lett a fő célpont, nagyobb hangsúlyt kapott a mitológiai törekvés. azt sem tagadható, hogy átláthatóbbak lettek az akciók, még olyan pillanatai is akadtak, amibe jóleső módon beleborzonghat az ember (egészen pontosan egy ilyen van: amikor flash elkezd visszafelé futni az időben). de megérte-e a sok cécót, az évek óta dübörgő hype-vonatot a film? elégedetten áll-e fel az ember a negyedik óra végén, hogy kinyújtóztassa az elgémberedett végtagjait? (mondjuk én ezt csak képletesen írom, mert közben lenyomtam fél-fél órát az evezőpadon meg a szobabiciklin) egyszeri élménynek mindenképp ajánlatos, csak sajnos a kapkodós univerzum-építést ez a változat sem tudta elfeledtetni a nézővel, és azért a legvérmesebb rajongóknak is el kell ismerniük, hogy négy óra kurva sok a tömény snyderizmusból... eleve észvesztően buta ötletnek tűnik a nyers 35mm-es film 1.33:1-es arányában kiadni egy filmet, ami a mai szélesvásznú tévéken összenyomorodik, és a nagyjeleneteknél pont azt az élményt veszi el, amit egy dupla-oldal nyújt a képregényekben. elhiszem, hogy így több információt kaptunk összességében, de akkor is azt éreztem, hogy bezár a kép szűkössége. aztán ott vannak a mémmé vált lassítások, amik az alkotó védjegyéhez tartoznak (pont mint jj abrams-nek a hülye megszállottsága a lens flare-hez), de amikor wonder woman minden egyes kardcsapásánál örökké tart az idő, akkor az ember már hatástalannak érzi a trükköt. és pont ugyanez van az epikussággal is -ha sokat halmozol egymás után, akkor az kiöli a hatást. de ugyanez elmondható a zenére is: ha mindig max hangerőn püfölteted a dobot a művészekkel, akkor minden egyszintű és egyszínű lesz, nem fog semmi kiemelkedni, hogy igazán megbizsergesse a nézőt (mondom ezt úgy, hogy egyébként bírom junkie xl munkáit, bár ez a score kicsit olyan volt, mintha a 300 2-ből és a mad max-ből megmaradt témáit vegyítette volna a már ismert wonder woman-es és man of steel-es tételekkel). és a végére hagytam a legnagyobb bajomat: hiába a négy órás játékidő, ha azalatt sem sikerül hozzám közel hozni a karaktereket, mert így kerülhetnek bármilyen veszélyhelyzetbe, nem fogok értük izgulni. nem kötődök hozzájuk, mert nincs bennük semmi emberi. tudom, hogy (fél)isteni mitológiai alakokként kell rájuk nézni, meg superman jézus krisztus második eljövetele, és egyébként is, a humanizálás a marvel asztala, de én már csak ilyen gyenge szívű vagyok, aki mindig a szerethető motívumokat keresi a karakterekben... no. túl vagyunk végre a nehezén, jöhet a világbéke a geek világban, megkaptuk a snyder-cut-ot. ami most már létezik. a rajongók hallgathatnak végre. ja, hogy snyder olyan troll, hogy a végére direkt odaragasztott egy maréknyi cliffhangert, hogy a híveit tovább hergelje? picsába... (hmm, nekem a justice league film tök összeforrt a sigrid-féle ’everybody knows’-zal, sajnálom, hogy snyder apánk túlságosan purista az ilyen pop-hangzásokhoz...) [*03.20.]

(2020) (r.: Patty Jenkins)

amerikában imádják a statisztikákat, így azt is megvizsgálták, hogy míg a szuperhősös filmek közönségét 62 százalékban a hímnemű nézők szokták adni, addig a 2017-es első wonder woman filmnél a lányok/asszonyok voltak többségben (56 százaléknyian). így cseppet sem meglepő, hogy a folytatása már abban a szellemben készült, hogy még jobban a női közönségre fókuszáljanak... és szegény film, most ennek a levét issza, mert szanaszét szedik az elsősorban férfiakból álló internetes megmondó-hordák, akik ennek a pocsék év végén már nagyon ki voltak éhezve egy tökös blockbuster látványosságra, erre kaptak egy romantikus drámát, ami nyomokban akciójeleneteket is tartalmazott. de persze nem olyan tragikus a helyzet, mint ahogy beállítják, mégha a film messze is van attól, hogy tökéletes legyen. vagy attól, hogy a mai szuperhős-filmekre akarjon hasonlítani... mert szellemiségében sokkal közelebb hozzá a ’78-as richard donner-féle superman film, mint bármi, amit a zsáner-dömping alatt láthattunk az elmúlt egy évtizedben, így sokkal naívabb szemmel kell néznünk a meseszerű háttér-történetét (pl. kívánság követ), mint a belénk-súlykolt ’dark and gritty’ komolykodásoknál... és szerintem nincs azzal baj, ha egy szuperhős-film (vagy bármilyen más film) a karaktereivel bíbelődik, hátteret ad a gonoszainak és keserédes személyes kapcsolatot épít a hősnőnek -a baj inkább a szokásos folytatás-átokból ered, hogy mindezt egyszerre akarja, és a különböző szálak nem erősítik egymást, hanem fókuszálatlanná teszik a két-és-félórás játékidőt... szerencsére a film szíve a helyén dobog, a diana/steve kapcsolat felmelegítése nem keserítette meg a működő kémiát kettejük között, és kifejlődött belőle jó pár olyan jelenet, amik tökéletesen passzolnak wonder woman esszenciájához (és szorosan kapcsolódnak a repüléshez is)... barbara minerva elsőre nekem túl sok volt, kristen wiig a teljes komikusi eszköztárát bevetette az esetlen karakter toposzához, aztán egyre jobban erősödött a jelenléte, ahogy maga a karakter is határozottabb és dögösebb lett... pedro pascal-nak is ripacskodnia kellett egy ideig, de ez nagyra fújt paródia csak a tévés perszonájára volt tartogatva, amint mélyült körülötte a motiváció és a háttér, úgy váltott tónust a színészi játék is... kicsit kimódoltnak érződik az, hogy cheetah karaktere a kényszerű akció-jelenetek miatt kellett csupán, mivel maxwell lord nem egy fizikális gonosz, és az emberek elvárják a bunyókat a szuperhősös filmekben, az viszont mindenképp pozitívum ezek után, hogy a nagy fináléban mégis bevállalták a harc nélküli győzelmet, mert kifejezetten wonder woman-es az, hogy a szeretetre támaszkodik az erőszak helyett, és a szavaival győz, nem pedig az öklével... a film megnézése óta gondolkodom, hogy miért helyezték patty jenkins-ék 1984-be a cselekményt, mert a korszak nem adott semmi pluszt a filmhez, nem érződött rajta a nyolcvanas évek szelleme, néhány ruhát leszámítva nem is nosztalgiáztak/nevették ki a túlzásait, nem úsztak be a jellegzetes slágerek, lehet hogy csak így akartak közelebb kerülni a klasszikus superman korszakhoz. de akkor is, miért ’84? gal gadot 1985-ben született, a john byrne-féle wonder woman képregényes újraértelmezést ’86-tól adták ki, so, why...? (ja, ha már zene, hans zimmer most sem hagyta otthon a bombasztikus hangzását, de ami igazán tetszett, hogy az igazságról és hazugságról szóló nagymonológ alá visszahozta a batman v superman egyik tételét, aminek az volt a címe anno, hogy ’a beautiful lie’...) szóval nyugi, a film sokkal jobb, mint amilyen a híre, kisebb döccenőkkel ugyan, de romantikus drámaként erősen áll a formás lábain, tartalmaz egy igazán látványos akciójelenetet, gal gadot még mindig istennő, patty jenkins és geoff johns szívből jövően értik a karakter esszenciáját, és ezzel inspirációt tudnak adni a lányoknak/asszonyoknak. viszont túl sokfelé szórták szét a film fókuszát, hogy diana igazán csillogni tudjon -az első világháború a férfiak világa volt, ahonnan ki tudott ragyogni, a nyolcvanas évek flitterei közül már sokkal nehezebben teszi ezt meg... (××12.26.)

(2019) (r.: Justin Copeland)

elég speciális helyet foglal el a szívemben a hush című képregény -és nem azért, mert ez lenne a legmaradandóbb batman képregény, amit valaha papírra vetettek, egész egyszerűen ez a tizenkét füzet volt az, ami felnőtt fejjel visszarángatott a képregények világába egy évtizeddel ezelőtt... és az a szerencsém, hogy egy olyan markáns rajzoló munkájával csavarodott el a fejem ebbe a médiumba, mint amilyen jim lee, akinek könnyen beleég az ember szemébe a jellegzetes vonalkezelése. de maga a történet is alkalmas arra, hogy újra a panelek közé kergesse a lelkes olvasót, mert jeph loeb egy all-star csapatot állított össze a soha meg nem álló tempója támogatására, ami miatt könnyen siklanak a lapok az ujjak között. és ezekkel az emlékekkel a fejemben leültem megnézni a warner animation adaptációját, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy milyen csúnya a rajzolása a jim lee-féle eredetihez képest, és az is hamar kiderült, hogy a történet is csak nyomokban tartalmazza a képregény által közvetített érzést... persze, sok fordulati elem visszaköszönt itt is, felvonult a batman ellenség-hadsereg nagyrésze is, valahogy mégsem éreztem azt, hogy a helyére kattannának a dolgok. egy aspektus volt csak, amire talán jól ráéreztek az alkotók -a selina és bruce közötti kapcsolat kibontására. de egyébként a fájó középszerűsége lenyomott minden felbukkanó lelkesedést, a nagy csavar megváltoztatása meg kihúzta az érzelmi gócpontot a sztori alól. csalódás minden téren -de főleg rendezésben, mert a vizualitás mellett a hangokkal sem voltam igazán kibékülve... (××12.25.)

(Öngyilkos osztag: Pokoli fizettség) (2018) (r.: Sam Liu)

már egyből az első jelenetnél látszik, hogy sam liu-ék ezúttal magasabbra lőtték be a korhatárt, legalábbis a véres cafatokká robbanó fejek látványa talán egyes gyerekek gyomrát megfekheti... de talán kevés olyan gyerek lesz, aki lelkesedne ezekért a csapattagokért, a népszerű hősök messzire kerülik ezt a küldetés, úgyhogy lehet is radar alatt keménykedni... viszont a film legnagyobb rákfenéje is valahol itt bújik meg a sötétben, ugyanis a sok rosszfiú között nem igazán találni olyat, akivel szimpatizálni tudnánk. persze deadshot-ot próbálják kicsit humanizálni (bronze tiger meg mindig is egy rossz irányba sodródott jófiú volt), de miatta sem izzadtam tele a kanapét, hogy vajon túléli-e a nagy kergetőzést... persze az jó, hogy kiszámíthatatlanul bújhat elő bárkiből az áruló természete (az ügyeskedés túlságosan is a vérükben van), de azért nagy meglepetések nem érhetnek minket ez alatt a nyolcvan perc alatt. maximum az, hogy milyen szabad kézzel ölhették a készítők a szereplőket. változatosan gusztustalan formában, természetesen... szóval szombat délutánra még épp megfelelő volt, de nem igazán voltam lenyűgözve, sem a mcguffin utáni rohangálástól, sem az animációs megvalósítástól (egyetlen emlékezetes jelenet sem maradt meg a fejemben -na jó, esetleg az, ahogy egy erős testalkatú nőt szexissé tudtak varázsolni egy törölköző segítségével)... (christian slater hangját egyből felismertem deadshot-ként, kicsit fiatalosabb lett tőle a karakter, harley quinn-t meg nem nagyon értettem, mert ezzel a felnőttesebb arccal úgy tűnik, mintha teljesen félreértelmeznék a figuráját...) (××12.05.)

Batman Begins (Batman: Kezdődik!) (2005) (r.: Christopher Nolan) / bár 2005 tájékán pont egy olyan hullámvölgyben voltam, amikor a mozizásnak nem volt prioritása nálam, de ha sith-ek bosszújára el tudtam menni (meg decemberben a negyedik potter filmre), akkor batman vajon hogy maradhatott ki ebből a kiskaliberű szórásból is? méghozzá annyira, hogy utána csak két részletben láttam először, mert a lopott hbo-ról pont szenteste kezdtem rögzíteni a filmet, és félidőben csengetett az ’angyalka’, így ott kellett hagynom batsy-t lógva, amíg az ajándékokat nyitogattam meg megettem a hallevest...? pedig tudtam a filmről, akkor még rendszeres vevője voltam a vox magazinnak, szinte minden héten ott lebzseltem budapesten, úgyhogy lehetőségem is lett volna beülni rá -vajon a schumacher-éra ennyire összetörte volna tinikoromban a batman-képemet, hogy nem érdekelt az újabb inkarnációja? nem hiszem, mert ifjúkoromban nem tűnt fel, hogy azok a neonfényben tocsogó camp bohóságok egy hibás koncepció végtermékei, én csak élvezettel néztem a túlzásaikat meg hallgattam vigyorogva az erőltetett szóvicceiket... nem hiszem, hogy akkoriban annyira hátat fordítottam volna a szuperhős-kultúrának, és azért maradt hoppon a denevér, bár az is igaz, hogy ennyire nem voltam mélyen benne a geek kultúr-körben... szóval azt hiszem, már örökké rejtély és bánat marad ez a kihagyott mozizás -de van egy olyan halvány gyanúm, hogy kora huszonéves fejjel nem értékeltem volna annyira ezt a filmet, mint most őszülő tincsekkel teszem (a sokadik újranézés után)... mert azért lássuk be, hogy bátor dolog volt nolan-éktől ennyire hátralépni, és a film első egy órájában csak bruce wayne-nel foglalkozni, végigvezetni azon a küzdelmes úton, aminek a végén ott áll velünk szemben az ikonikus ruházatában. nem is tudom elképzelni, hogy egy átlagnéző miként vette le ezt az építkezést, főleg mert aki nem csak a bat-trükkökért ült be a filmre, annak élveznie kellett a fejlődés útját is, mert jó tempóban halad végig a sztori a kiképzésen, a lelki mélypontokon, az alvilági mocsok bemutatásán, és a végső elhatározáshoz vezető utolsó lépcsőfokokon (bár azért nem diktál észveszejtő tempót)... viszont ezért tud robbanni a film, amikor eljön gotham megvédésének az ideje, amikor a thumblar végigszáguld az eső-áztatta utcákon, keresztül-törve mindenen, és ezért mászik jobban a bőrünk alá a madárijesztő pszichológiai játéka is... most hogy már régi ismerősként köszönthetem a filmet, már előre fel tudtam készíteni a szemem az akciók agyon-vágására, amit mindig is gyenge pontjának tartottam ennek a bő két órának -és gyanítom, hogy az akkori bourne őrület vezette nolan-ék kezét, amiért ilyen nehezen követhetőre szabdalták szét a feszültebb összecsapásokat és a finálé vonatos zuhanását, mert lee smith vágó alapvetően nem ilyen munkákat szokott kiadni a kezéből (lásd: összes többi nolan film + x-men: first class, truman show ééééés az 1917...). de persze azt is el tudom fogadni, hogy tudatos lépésként nem látszanak tisztán a verekedések, mert az emberek csak ennyit látnak batman tevékenységéből, annyival gyorsabb náluk... viszont ami csak most, a sokadik újranézésre tűnt fel, az az, hogy hiába szoktuk azt mondani, hogy ez a film fektette le az utat a realista szuperhősös alkotások előtt, azért nagyon is tele van olyan képekkel, amik látványosan a rajzolt lapokról érkeztek (ahogy bruce térdel a halott szülei felett, az frank miller képkockájának a reprodukálása, de ott vannak a vízköpőként, házcsúcsokon pózoló bevágások is, amiknél nem lehet jellemzőbb bat-képet elképzelni, de a sok kitárt szárnyas repülés is a füzetek imitálása felé tolta el a hangulati összképet)... bár épp most volt a film bemutatójának tizenötödik évfordulója, nem látszanak rajta az öregedés jelei, még mindig az egyik legjobb eredet-történet, amit a vászonra adaptáltak, még mindig jól áll neki a lelkizés, jó ránézni a sztárokkal teletűzdelt szereposztására (mínusz katie holmes egyféle arca), és örökké beleégett a hallójáratunkba hanz zimmer és james newton howard zenei főtémája... (××06.28.)

The Dark Knight (A sötét lovag) (2008) (r.: Christopher Nolan) / az egy dolog, hogy ezt a filmet már számtalanszor végignéztem, mert mégiscsak egy piszok erős filmtörténeti mérföldkő, néha-néha szoktam szemezgetni a youtube-on is kulcsjelenetekből, ha azt kívánja a gyomrom, hogy kiszorítsa belőle a levegőt a feszültség, de emlékszem, hogy már a bemutató előtt is teljesen rá voltam kattanva az elsőzetesére, mindig elámultam azon a ponton, amikor a kamion átfordul benne a tetejére (tudva azt, hogy christopher nolan szereti az ilyen jeleneteket praktikus effektekkel felvenni -azaz ténylegesen felborítottak egy kamiont a forgatáson) -arra viszont nem emlékeztem, hogy hová mentem el rá moziba (mert a batman begins fiaskója után már nem volt kérdés, hogy ezt a folytatást már nem fogom kihagyni a nagy-vásznas élményeimből). és ilyenkor fizetődik ki, hogy beteges gyűjtögető vagyok, mert természetesen megvan a jegyem 2008-ból, és amint a kezembe került a corvin mozis logóval ellátott papírdarab, már be is ugrottak a körülmények, a lány, aki mellettem ült, meg utána az élmények összesúgása a tömött 4-es/6-os villamoson... egy ilyen újranézésnél az a kérdés, hogy tud-e még úgy élményt nyújtani a film, hogy nem csak a jelenetek sorrendje van a fejedben, de sokszor a konkrét dialógusok is, és azt kell mondanom, hogy igen, kiállta a film az elnyüvési tesztet, még mindig tud hatni, legfőképp akkor, amikor heith ledger a színen van, mert azokba az apró gesztusokba (szájnyalásokba és grimaszokba) még ennyi év után is el lehet veszni. de nolan feszültség-adagolása is képes még mindig feljebb tornászni bennem az adrenalint, attól függetlenül is, hogy minden végkifejletet tudok már jó előre, így is élmény ott suhanni a lenti ötödik sugárúton, újra végigélni azt a szorongást, aki már a moziban is leizzasztott, hogy a kompokon utazók bedőlnek-e joker gonosz kísérletének, de úgy alapvetően is, még mindig nagyon szeretem azt, ahogy a káosz eluralkodását érzékelteti a film, ahogy a kétségbeesés kiül a karakterek arcára, miközben egy kiszámíthatatlan őrült tombol az utcákon... az évek során persze kiművelődtem a filmkészítési fortélyokból, így már látom azt, hogy a legendássá vált kihallgatós jelenetben, miképp húzza ki alólunk is a talajt nolan azzal, ahogy a kamerát mozgatja, de egy csomó egyéb kis trükk is feltűnik mostanra már, például a tudatosság abban, hogy mikor engedi hans zimmer-éknek a klasszikus dallamok használatát, mikor kér csak zörej-zenéket, és mikor küldi cigi-szünetre a teljes zenei részleget. de abból is látszik, hogy mennyire magával tud sodorni ez a sötét történet, hogy a szakmai szemüveg erőteljesebb viselése sem veszi el az élét, nem zökkent ki a jelenetekkel való együtt-sodródásból. ugyanígy ma már apróbb mosolyokkal tudom díjazni a jól elhelyezett előrevetítéseket is, ahogy tudom, hogy bizonyos mondatoknak később jelentőségük lesz, ahogy kifacsarodik a szívem attól a kontrasztól, ahogy a film elején három férfi szövetségben áll egymás mellett a rendőrség háztetején, majd a fináléban ugyanezt a három karaktert láthatjuk megtörve, egymás ellen fordulva... lehetne hibaként felróni azt, hogy a joker túlságosan elhomályosítja a többieket, vagy hogy a film közepi nagy akcióhoz nem érhet fel a finálé intenzitása, de az ember nehezen kötözködik a kis kedvenceivel -és ez a film mindig ott lesz a szívem közepén, ami néhány évente magával húz a káosza őrületébe, vagy csak arra késztet, hogy néhány jelenetet megtekintve adózzak a nagysága előtt. és most megyek, és nosztalgiából újranézem a kultikus előzetesét, mégha annak is itt van a fejemben minden egyes képkockája... (××07.03.)

The Dark Knight Rises (A sötét lovag: Felemelkedés) (2012) (r.: Christopher Nolan) / most abban a különleges helyzetben vagyok, hogy megvan a mozizás utáni kritikám, ami még a blogolás előtt íródott, így sosem láthatott napvilágot -ezért arra gondoltam, hogy bemásolhatnám ide az egészet, aztán kiegészíteném egy-két dologgal a 2020-as szemmel történő fürkészés után: "én hiszek christopher nolan-ben. most már bátran kijelenthetem, mert bár féltem, hogy ez a film nem ér fel majd a tdk és az inception mellé, alaptalannak bizonyult az aggodalom. persze ez a rész is más lett, de az előző két bat is különbözött egymástól. ha a tdk egy alattomos rúgással fektetett ki, akkor ez most keményen ököllel gyűrt orrba. mert valljuk be, bane pusztításához képest joker csak kispályás jelzőt kaphat csupán. elvártam nolan-től, hogy a maszkos nagydarab gonosz minimum olyan drámát eszközöljön hősünkön, mint a képregényes verziója, és ezt majdnem meg is tette (oké, itt csak roppantott, nem tört, de így is milyen hatása volt, baszki...). és muszáj hangsúlyozni dráma szót, mert nagyon nem csak az (amúgy pöpecül kinéző) akciókon volt a hangsúly, hanem újra a karakterek mélyére ástunk, elemeztük őket. fura kimondani, de batman alig szerepelt a részben, és így is működött a dolog. christian bale újabb arcát mutathatta meg, michael caine csodálatosan hozta a megtört komornyikot, gordon felügyelő még sosem volt ilyen emberi, de az újoncok is hibátlanok voltak, persze, nolan-istálló, mi mást várhatnánk. tom hardy a szemével keltett félelmet, jgl lelkiismeretes kiscserkész volt, a francia néni meg szép… anne hathaway is jót tett a filmnek, működött a chemistry, kellett az a kis romantika, kedves bájosság a sok sötétség mellé. amit nem tudom, hova lehetne fokozni, nem hiszem, hogy a gotham-iek elbírnának ennél több megpróbáltatást. tetszett, hogy bőven volt utalgatás a két korábbi epizódra, kerekebb lett tőle az univerzum. no, bár másabb, de ugyanannyira tátott szájjal néztem, mint a tdk-t: 9.5 / 10 pont. de ezek után nem fogok hinni christopher nolan-nek. azt mondta, le lesz zárva a trilógia. azt is mondta, hogy amíg az ő kezében van az irányítás, nem lesz robin. so... (u.i.: zenénél ez lehetett az alap-utasítás: more drums, hans. és ez egy nagyon jó döntés volt...) (u.i.2: mocskos steelers…) (u.i.3: a havazás miatt beugrott timburton egy pillanatra. vajon miért…)" (2012.07.30.) na szóval, ifjú zolika még túlságosan az adrenalinos szemüvegén át gépelte ezeket a lelkes mondatokat, a mostani őszülő énemnek az volt a mázlija, hogy egy nap különbséggel nézte meg a két dark knight-ot, így azért már nehezen állítanám azt, hogy egyenlő mértékben facsar ki a két film, mert bizony a joker-féle káosz feszültségét még hatalmas izom-erővel sem érheti el bane, de nem is az a baj az összképpel, hogy nem elég letaglózó az ellenfél, hanem hogy túl sokfelé akartak szétszaladni nolan-ék, emiatt a film csak sok csavarozás árán áll össze a havas fináléra, és a brutál-hosszú játékidő ellenére is azt érezni, hogy foglalkozhattunk még volna selina-val és talia-val többet is. de lehet hogy csak túl sokat akartak a készítők és mi nézők is a tökéletes sötét lovag után, és néha már az is baj, ha valami csak ’jó’... (××07.04.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) (r.: Cathy Yan)

nem lennék szívesen döntéshozó helyzetben a warner szuperhősös részlegénél, mert képtelenségnek tűnik kikalkulálni, hogy melyik produkciójuk fog beválni, és mi áll bele a földbe -akár anyagilag, akár a művészeti értékét tekintve... nem véletlenül dobálóznak már rengeteg ötlettel évek óta, ráadásul a hibáikból sem mindig a megfelelő következtetéseket vonják le... mert a képregény-bumm közepén bemutatott, menő előzetesekkel megtámogatott suicide squad szépen hozott a pénztáraknál, azonban a nézők többsége csalódottan jött ki az ad-hoch összedobált forgatókönyv vagy az otromba videóklipp esztétika miatt, viszont az kétségtelen volt, hogy az emberek nagytöbbsége egyvalamiben egyetértett: a film kevés értéke közé tartozott margot robbie energikus játéka, mint harley quinn (erőteljes girlpower ikonná vált a karakter igen hamar, elég csak megnézi bármelyik con cosplay-eseit, az elmúlt években számtalan lányka préselte magára a szűk nacit)... éveken át ment is az ötletelés a stúdióban, jöhet a gotham city sirens film, harley és joker külön filmet kapnak, lesz harley szóló-produkció, satöbbi, satöbbi, aztán az erőltetett univerzum-építés maga alá temette a dc filmes világát... de ms.robbie kitartónak bizonyult, és egy olyan csajos-bunyós filmről álmodott, amilyenek őt is elvarázsolták gyerekkorában a mcg-féle charlie’s angels filmek formájában... így rágni kezdte a producerek fülét, aki végül beadták a derekukat, felhúztak a szép szőkeség köré egy pofás női segédcsapatot, és indulhatott a móka. csak az a fránya dc-s identitás-válság-keresés nem akart igazán elmúlni... mert megpróbálták a címmel és az előzetesekkel csapat-filmnek eladni a produkciót, de ez bizony ízig-vérig harley magánszáma, amibe beköszön néhány másik csaj is gotham-ből, próbáltak elhatárolódni a suicidal squad negatív hullámaitól, de azért most is fel-felbukkantak a pop-számok a neon-színekbe öntött verekedések alatt, kerülték a fölösleges nagyszabást, azonban a földhözragadt sztoriba kevés eredetiséget sikerült belekeverni (hacsak az időrenddel való játszadozást nem vesszük ide)... és ha végignézzük ezeket az összetevőket, akkor azt láthatjuk, hogy sikerült túllépni az előd agresszív pongyolaságán, de igazán kiemelkedni nem sikerült a középszerből, tipikusan egy egyszer-használatos szórakozás lett a vége. mert azért kétségtelen, hogy tele van szórakoztató elemekkel, margot robbie minden manírja a helyén van, ewan mcgregor hatalmas élvezettel tolja túl a rosszfiú szerepét, daniel pemberton most is menő zenéket írt a score-hoz, és príma ötlet volt megszerezni chad stahelski-t az akció-jelenetek felvételéhez, mert könnyen átláthatóak így a bunyók és az autós üldözések... viszont vérzik a szívem a birds of prey címért, mert szegény csajok nagyon háttérbe lettek szorítva harley harsánysága mellett, huntress drámája külön filmet érdemelt volna, a kanári csak egyetlen egyszer engedhette ki a hangját, és legnagyobb bánatomra teljesen átformálták az én kedvenc gotham-i hősömet, orphan-t, azaz cassandra cain-t, akiben pont azt szeretem, hogy egy szomorú hátterű kislány, akinek meg kell tanulnia alkalmazkodnia a világhoz, és a test-mozdulatai segítségével kommunikál, nem a beszédével... sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e a filmre a moziba, mert hiába a hullám-vasút érzet, eddig minden dceu-filmet ott láttam először (és legtöbbször utoljára is), aztán addig kavargott az életem az év elején, hogy végül lemaradtam a vetítésekről -utólag már úgy látom, hogy talán nem bántam volna meg, ha nem szakad meg ez a sorozatom, de azzal sincs problémám, hogy végül itthon pörgettem le a filmet egy olyan időben, amikor a sok negatív hír után az ember ki akar szakadni a valóságból, és ehhez pont megfelelő lehet egy rózsaszín/bababék cuki-csajos őrület... (××03.22.)

(2019) (r.: Todd Phillips)

abban a korban élünk, amikor a popkultúra feldobott minket geek-eket a felszínre, a stúdiók egymás sarkára lépve ontják magukból a képregény-adaptációkat. ez a folyamat óhatatlanul kitermeli az ellenzőit is, akik imádják a világ tudomására hozni, hogy mennyire lenézik ezt a szub-zsánert, hogy gyerekesnek és felszínesnek találják őket -aztán egyszer-egyszer a stúdiók merésznek mutatkoznak, és sötétként és felnőttesként pozicionálnak egy-egy alkotást, és ezek az emberek máris ott sorakoznak a mozi-pénztáraknál, hogy megmutassák, hogy ők mennyire érett ízléssel rendelkező felnőttek. és vannak olyan alkotók, akik még adják is alájuk a lovat, hogy felkorbácsolják a hangjukat, mint mondjuk martin scorsese, aki szerint a képregény-adaptációk nem filmek, csak várási mutatványok -vagy jelen filmünk rendezője, aki jó előre leszögezte, hogy az ő joker-ének nem sok köze lesz az alapanyaghoz. nem tudom, nekem a geek agyamban ilyenkor megszólal egy vészcsengő, és formálódni kezd egy profán kérdés: akkor mi a faszért akartál egy joker filmet csinálni, kedves todd phillips...? persze hamar tudok válaszolni is erre a kérdésre: az nem eladható, ha valaki egy mentális betegségről akar filmet forgatni, de ha rákerül a plakátra a dc logó, akkor garantálható, hogy a nézők pénztárcája is szélesre nyílik... eléggé meghasonlottam ezen a filmen, mert a racionális film-néző énem és a tudálékos kocka-agyam komoly harcokat vívott a kényelmetlen mozi-székben -láttam, és éreztem, hogy ez egy igen erős és jól működő film egy mentális betegről, akinek csak egy kicsi lökés kell ahhoz, hogy komplett pszichopatává váljon, ugyanakkor is az tudtam, hogy a joker-nek, mint a popkultúra egyik legemblematikusabb gonoszának, nincs szüksége ilyen mértékű szenvedés-pornóra, gyerekkori bántalmazásra, mommy issue-ra, daddy issue-ra, meg a többi tipikus magyarázatra -és nem is sírja tele a világot a fájdalmaival. nem, az én joker-em készen érkezik, kiszámíthatatlanul lovagolja meg az általa generált káoszt, miközben nagyon is tudatosan szervezi meg az őrült akcióit. az itt látott arthur fleck túlságosan gyenge ahhoz, hogy a bűn hercegévé transzformálódjon. ez a joker szánalmat ébreszt a nézőben a betegsége miatt, akár még szimpátiát is kelthet azzal, hogy ennyi megaláztatáson húzzák keresztül... azért bosszantó, hogy nem tudtam túllépni a geek előítéleteimen, mert ott voltak a filmnek azok az aspektusai, amik miatt le fejet kell hajtanom, mert lenyűgözött joaquin phoenix törékeny alakítása, megbabonázott a disszonáns zenei világa, és jól esett a szememnek a hetvenes/nyolcvanas évekből kikölcsönzött képi világ is... és todd phillips-nek vannak nagyszerű ötletei íróként és rendezőként egyaránt (például jól szimbolizálta a karakter világgal való asszinkronját az, hogy folyton akkor nevet, amikor a többiek már abbahagyták azt), ugyanakkor azt a filmet a pajzsukra emelő, filmes műveltséggel rendelkező emberek is el kell hogy ismerjék, hogy nem egészséges, hogy ez a mozi ennyire megmerítkezett a scorsese örökségben, hogy vannak konkrét jelenetek, amik akár a taxisofőr hommage-aként is nézhetőek... nem meglepő, hogy mivel befogott orral fordultak a készítők az alapanyag felé, ezért a batman képregényekre tett utalások a film leggyengébb pontjai, gotham pontosan úgy néz ki, mint ahogy new york festett a kora-nyolcvanas években (azaz lepusztult, szeméthegyek és graffitik mindenütt), thomas wayne egy arrogáns kő-gazdag csupán, és egyébként is, borzasztó erőltetett, ahogy a wayne család bekapcsolódik a történet bizonyos elemeibe (a sikátoros jelenetnél már a kezembe temettem az arcom, teljesen felesleges kötötték ezt is a joker-hez a nagy rendszer-ellenes forradalom kapcsán)... úgy látom internet-szerte, hogy nem lehet megkerülni a filmmel kapcsolatos diskurzust a körülötte kialakult hisztéria megemlítése nélkül, pedig túlzásnak érzem a nagy riadalmat, amit a film keltett, ugyanakkor a legvérmesebb védőinek is el kéne gondolkoznia azon, hogy mit is üzen a film több jelenetén keresztül is: ha sérelmek érnek az életben, akkor csak el kell sütnöd egy fegyvert, és már fel is oldottad a problémáid egy részét. és nem arról van szó, hogy kis pszichopatákat termelne ki a film megnézése, de ha ezek a gondolat-magvak olyan talajra hullanak, ahol egyébként is burjánzik az önbíráskodás intézménye, ahol fétisként kezelik a lőfegyvereket, tényleg nem szerencsés ilyen üzenettel útnak engedni az arra fogékonyakat... a vége-főcím óta rágódom ezen a filmen, de nem a jó értelemben, nem a kérdés-felvetései nem hagyják nyugodni az agyamat, hanem folyamatosan azon pörgök, hogy az erényei és hibái mennyire súlyozzák ki egymást -hogy egy magával ragadó karakter-tanulmányt láttam-e egy mentálisan beteg ember összeomlásáról, vagy egy a gyökereit megtagadó, önmaga fontosságát túlértékelő hazug képregény-adaptációt... (×10.13.)

(X-Men: Sötét Főnix) (2019) (r.: Simon Kinberg)

ha több mint ötven évnyi háttértár áll a rendelkezésedre egy masszív sztori-folyamból, akkor vagy a biztosra mész, és azokat a legismertebb elemeket emeled ki a képregény-kupacból, amik jól eladhatóak, vagy bátrabb vagy, és a különlegességek közül szemezgetsz. érdekes döntés lehet ez forgatókönyv-íróként, simon kinberg is megtapasztalta már ezt többször is, így szolgálhat egy jó tanáccsal mindenkinek: ne válaszd kétszer ugyanazt a sztorit... és nem is értem, hogy miért ragaszkodnak hollywood-ban a főnix saga-hoz, amiben a lelki folyamatok lennének a legfontosabb aspektusok, a filozofálás arról, hogy a túl nagy hatalom megronthatja a legjobbakat is, ám most már másodszor is sikerült felületesen elmismásolni ezt a mélyebb mondanivalót némi sötétnek gondolt komolykodással, felületesen kapargatva csak jean drámáját, sőt ezúttal a képregények retcon-ját is bevetették, hogy némiképp felmentsék a szép vörös mutáns-lányt az elkövetett szörnyűségei alól, azaz itt egy külső erő kényszeríti rá, hogy elkövessen bizonyos tetteket. így persze hogy csak ímmel/ámmal fogadja el az egyszeri néző a bizonytalan lábakon álló motivációkat (az eltitkolt tragédiával és xavier árulásával), mert nem lehet kinyerni a film-béli karakterből, hogy miért is fordul ki ennyire önmagából... ehhez persze az is kéne, hogy az x-filmek következetesen épüljenek egymásra, és ne ragaszkodnának ahhoz a (bizonyára alkoholos állapotban papírra vetett) produceri memóhoz, hogy minden filmnek ugrania kell egy évtizedet, mert bizony tíz év alatt rengeteget változnának a személyiségek, nem úgy, mint itt, ahol még az arcok is ugyanolyanok, mint a harminc évvel ezelőtt játszódó first class-ban (arról már nem is beszélve, hogy egy deka utalás nem volt 1992-re vagy a kilencvenes évek hányadék pasztell-színeire, szóval ezúttal tényleg semmi-de-semmi értelme nem volt az ugrásnak)... igazi karakter-mélységek nélkül csak pózolásnak tetszik a ’dark-and-gritty’ rendezői koncepció -bár azért tegyük hozzá, hogy vannak pillanatai a filmnek, amikor működik a dráma. ilyen mondjuk a gyerekkori flash egyből a nyitányban, és, ööö, akartam még írni példát, esküszöm, de itt ülök két perce a billentyűzet felett, és csak pörgetem a filmet a fejemben... mert rájöttem, hogy legtöbbször nem az írás adta el a működő pillanatot, hanem mondjuk a színész -például michael fassbender, aki mindig kihoz mindent abból a kevésből is, amit a kezében adnak, (és csodálom, hogy nem dobta a sarokba a szövegkönyvet, amikor azt látta, hogy már megint a nyugdíjból tér vissza magneto, mintha nem is lehetne neki más sztori-szálat sodorni már)... de például hans zimmer nagyszerű score-ja is megzavarja az érzékszerveinket, mert egy működő zenei aláfestés el tud adni egy olyan jelenetet is, ami az írást és rendezést tekintve középszerű csupán... de az egész filmről ez a középszerűség, a sótlanság, a lélektelenség jut az eszembe csupán, ami egy szemernyi újdonságot sem ad hozzá az eddigi x-filmekhez. ami esetleg igazi plusz lehetne, mint mondjuk az űrlényes háttér-szál, azt meg a lehető legunalmasabban tálalja (mint már ezerszer a fantasztikus irodalomban, az anyabolygójuk elpusztulása után érkeznek a dögök rekvirálni a földre, szegény jessica chastain, ennél az ő kvalitásaival sokkal többet érdemelne)... érdekes volt a film utolsó harmadát úgy nézni, hogy tudtam, hogy komoly utó-forgatások árán jött létre a teljes vonatos jelenet, mert az eredetileg felvett vég túlságosan hasonlított a captain marvel-ben látott űrös összecsapásra -és azt gondolom, hogy egy vonatos díszlet kellően spórolós kompromisszum volt, mégha így le is kellett mondani arról, hogy igazán epikus legyen a befejezés... so, összefoglalok: aki eddig bírta a sorozatot, az tehet egy próbát, mert a film azért jobb, mint a híre, igaz, hogy a kötelező minimumon túl nem sokat tud nyújtani, szombat délutáni matinéra alkalmas, ahol érzelmileg megterhelő lenne emésztés közben, ha túl mélyen bele kéne mászni a karakterek lelkébe. viszont ha igazán bele akarnál mélyedni a főnix szagába, akkor sokkal könnyebb szívvel ajánlanám a kilencvenes évek-beli animációs változatot. vagy akár a last stand-et is, amihez én magánéleti okokból jobban kötődök, mint a nézők többsége (ráadásul ott szerintem sokkal hatásosabb volt, amikor jean az első komolyabb tombolása alkalmával megöl egy csapat-tagot, mint itt)... (oké, hogy az űrlényeket szabadon lehet gyilkolászni, nem fognak a cenzorok belekötni a jelenetbe, de nightcrawler meglehetősen komoly vigyorral állt bele a mészárlásukba...) (dazzler a vásznon! wow! nem hittem, hogy ezt is megéljük!) (viszont hova lett quicksilver? evan peters nem ért rá utó-forgatni, mi...?) (×08.31.)

(Pókember: Idegenben) (2019) (r.: Jon Watts)

(a film jellegéből adódóan muszáj belemennem a spolierek-be egy kicsit, úgyhogy csak óvatosan!) az internet megváltoztatta a trailer-ekhez való hozzáállásunkat. régen a mozi-élmény részei voltak az előzetesek, élvezettel néztük a várható képsorokat (de azért persze ne felejtkezzünk el a videotéka-korszakról és a ’hát persze hogy ez is a vico filmje!’ trailer-cunamiról sem). manapság viszont már esemény-számba megy, amikor kikerül egy rég várt film kedvcsinálója az internetre, sokan újra-és-újra megnézik, kilassítják, kielemezik. aztán persze csodálkoznak, hogy a film már keveset tud nyújtani nekik -vagy épp’ nem azt kapják, amit vártak, mert az előzetes egész más sugallt. mert persze a stúdiók marketing osztályán sem (mindig) hülyék dolgoznak, ezért próbálják sokszor trükkösen vágni egymás után a jeleneteket a kedvcsinálókban, de akár arra is vetemednek, hogy jótékonyan elhallgassanak dolgokat. sőt, a marvel-nál a legutóbbi időkben már odáig mentek, hogy a trailer-ekhez kamu-jeleneteket is forgattak, hogy megőrizzék a film tényleges megnézésére a legnagyobb csavarokat... és hogy miért vezetem fel ilyen hosszasan a kritikámat ezzel az előzeteseket taglaló értekezéssel? mert a marvel (és a sony) ezúttal is játszott velünk, szép masnival átkötve elhelyezte a bogarat a fülünkben azzal, hogy bedobták a ’multiverzum’ kifejezést -aztán kaján vigyorral húztak egy újabb mandarin-t... a különbség annyi az iron man 3-ban ellőtt hírhedt csavarhoz képest, hogy most képregény-hűek maradtak azzal, hogy quentin back, azaz mysterio valódi természetét használták végül a filmhez, és nem faragtak belőle egy pozitív hőst, mint ahogy azt korábban sugalmazták (oké, a film-trükkös hátterét így is dobták, de könnyen megbékéltem azzal, hogy a mozgóképes világban egy olyan feltaláló a srác, akikvel tony stark kibabrált korábban -úhhh, várj, szúrni kezdte az oldalam egy heuréka-élmény: ez a karakter tökéletesen megfeleltethető a batman forever-féle rébusznak! a csalódott alkalmazott bosszút akar állni és elméket manipulál. még szerencse, hogy ezúttal a körítés nem egy neonfényes takony, mint abban a filmben...) nagyon kíváncsi lennék, hogy a képregény-szüzek miként reagálnak a nagy fordulatra, hogy felháborodnak-e az addig szimpatikus karakter kifordításán (jake gyllenhaal mondjuk sokat tett azért, hogy a szerep minden aspektusa működjön, de mikor volt ő valamikor is rossz valamiben, nem...?) de szerintem jól jött egy ilyen emberien megragadható gonosz a filmbe, mert az elementátok csak lelketlen akadályok lettek volna magukban, amiken túl kell jutni, mint egy boss-on a számítógépes játékokban (nekem személy szerint az volt velük a gondom, hogy városokban tomboltak, és nehezen viselem a régi épületek pusztulásának látványát -jó lenne a tudat, hogy a darabokra hulló tornyok is csak az illúzió részei voltak)... de én a képregényekben sem tudok mit kezdeni az üres zúzásokkal, sőt, a pókember sztorikban kifejezetten igénylem, hogy kicsit a magánélet felé billenjen a mérleg az akcióhoz képest, bevallom, hogy a szívem csücske az esetlen peter parker, aki botladozik az iskolában és a csajok hálójában... és szerencsére itt a filmben is jócskán ezen az aspektuson volt a hangsúly -és ha ezzel valakinek problémája van, akkor gondoljon csak bele, hogy neki mi volt a legfontosabb dolog a világon tizenhat évesen. naugye... de egyébként is őszintén lehet szurkolni peter-nek, hogy jól alakuljanak a dolgai mj-vel, és jókat lehet mosolyogni a hős-szerelmes ned-en is. de a poénok többsége egyébként is jól landolt, egy nagy vigyorgós szórakozás a film. ami abból a szempontból meglepő, hogy egy drámai előzmény utóhangjai is ott zengnek a narratívában -azaz nem bölcsész-hablattyal megfogalmazva: sokat foglalkoztunk az endgame-ben történtek következményeivel is... és megint visszatérhetünk arra, hogy az előzetesek mélyebbnek ígérték a gyász-időszak bemutatását, de azért így is ott vannak a dráma-morzsák azzal kapcsolatban, hogy sokaknak kiesett öt év az életéből, mint ahogy peter is fokozatosan dolgozza fel a mentora elvesztését. ezt leginkább a pókembernél kötelező felelősség kérdésével húzták össze az írók -és ez logikus is, egy tizenhat éves kölyök számára hatalmas teher az, ha a világmegmentés súlyát helyezzük a vállára... bár lehet azzal poénkodni, hogy a stáb csak nyaralni szeretett volna, ezért tett a sztori egy körutazást európában, de mivel ettől kapott a hangulat egy kis ’ifjúsági james bond’ gellert, így nem bántam, hogy csak a végére tartogatták a klasszikus new york-i hálóhintázást (vizuálisan volt egyébként jónéhány tetszetős megoldás a filmben -bár az én szemem már attól is ugrált örömében, ahogy a víz-felszín közeléből vették fel a velencei jelenetek egy részét)... már tizenegy éve szoktatják a nézőket arra a marvel-nél, hogy maradjanak benn a moziteremben a legvégéig, úgyhogy remélhetőleg a nézők többsége most így is tett, mert mindkét jelenet egy nagy csavart adott hozzá az összképhez, az első a film tényleges befejezése volt egy ígéretes cliffhangerrel (és egy olyan meglepetés-karakterrel, akinél hatalmas ováció tört ki a teremben), a második pedig magyarázatot adott számomra, hogy miért éreztem kicsit furának a fury/hill kettőst a film alatt... no. azt hiszem új rekordot döntöttem az írásom hosszával kapcsolatban, de volt miről értekezni (és még így sem érintettem mindent, például a horrorral is kacérkodó illúziókat), de azoknak, akik utálnak ennyit olvasni, itt egy velős konklúzió: ez egy baromi szórakoztató ifjúsági film, ami képregény-hűen mozgatja a szerethető karaktereit, egyszerre intim tini-románc és nyári blockbuster kaliberű akció-móka... (×07.03.)

(Bosszúállók: Végjáték) (2019) (r.: Anthony és Joe Russo)

finálét írni piszok nehéz feladat -nem is, átfogalmazom: mindenkit kielégítő befejezést írni szinte lehetetlen feladat... és persze már voltak a film-történelemben nagy finálék, de azok elsősorban regényeken alapultak (lásd: gyűrűk ura, harry potter), amiknél azért a ’hogyan’ kérdés nem okozhatott meglepetést, olyan viszont még tényleg nem volt sohasem, hogy több mint tíz év (és több mint húsz film) munkáját érleljék be egyetlen grandiózus lezárásba (aminél persze hogy vannak kiskapuk a folytatásra, de azért érezhetően egy korszak végére értünk)... ha jobban belegondol az ember, lehet hogy nem is olyan nehéz egy ilyen lezárást kielégítően prezentálni, csak a karakterek szeretetéből kell kiindulni -abból, hogy az alkotók épp’ annyira kötődnek ezekhez a hősökhöz, mint amennyire a nézők is, és csak meg kell jutalmazniuk a rajongók töretlen odaadását. pont ezért érződik helyesnek ennek a finálénak minden aspektusa, mert odafigyel arra, hogy nekünk fanoknak mire van igényünk, és fejet hajt azelőtt, hogy felcsipegettünk mindent, amivel az elmúlt években megkínáltak bennünket. és nem elég, hogy egy keserédes nosztalgia-trippre visznek minket, egészen mélyre nyúlnak az utalásokat tartalmazó nagy szütyőben, olyan karaktereket hoznak vissza, akiket nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látok még a vásznon, sőt még egy tévésorozatos arc is felbukkant, hogy igazán lefedjük a teljes univerzumot (nem mellékesen a russo tesók a saját karrierjükre is szerettek volna visszanézni, ezért van a filmben két színész is a community-ből, plusz maga joe russo is kipróbálta magát színészként)... egyből a nagy egészre ugrottam, pedig fontos aspektus az is, hogy ez a film egy közvetlen folytatás is, mivel egy évvel ezelőtt ott hagytak minket az alkotók a vászon előtt megfőzve, így először a csettintés következményeivel kellett foglalkoznunk -és nem meglepő módon itt is nagyszerűen teljesített a film. intim karakter-drámával törték össze a szívünket az elején, elárasztva a nézőteret az ’innen hogyan tovább’ érzésével (ha elég bátor vagyok, akkor még a közel tökéletes ’leftovers’-szel is össze merem hasonlítani az érzelmi behatását) -és ez a csendes kezdés igencsak meglepő egy ilyen grandiózusnak szánt giga-költségvetésű alkotástól (éreztem is a perifériámon némi kényelmetlen mozgolódást a nézőtéren), de kellett ez a nyitány, hogy érzelmi alapon akarjuk befogadni a filmet... mert értelmi alapon biztos bele lehet kötni a későbbiekbe, a középső, megoldásokat kínáló, kalandosabb szakaszba, de szerintem az a legjobb, ha hátradől az ember, és nem gondol bele a felmerülő timey-wimey-wibley-wobley csacskaságokba, hanem élvezi azt, hogy miként rakják helyre az írók az utolsó építő-köveket a koronához vezető úton (plusz ez a szakasz is kellően érzelmi hullámvasút, ha kell drámai, ha kell vicces és a már említett nosztalgia hatása alól is nehezen lehet kikecmeregni)... mert bizony tudjuk, hogy merre tart minden, bármennyire is próbálnak azért meglepni minket az írók -nem kerülhetik el az epikus összecsapást a végén... de szerencsére eszükben sincs becsukni a pénztárcát a trükk-mágusok előtt, sőt, olyan grandiózus terveik vannak, amiket kész csoda, hogy sikerült a vászonra vinni... és tudom, hogy egyszerű rajongóként velem könnyű dolguk volt, csak kellett néhány hősi beállítás és feljebb kellett tekerni az áradó zenét, és én már attól elolvadtam volna, de nem hiszem, hogy akár a leghidegebb, cinikus nézők is ki tudnák vonni magukat a harc megkezdése előtti pillanatok elsöprő erejének hatása alól... volt már szerencsém pár event képregényt olvasni a múltban, amikor a képregények alkotói mindenkit összeterelnek egy mindent eldöntő, emberi léptékkel alig felfogható összecsapásra, és most pont azt a hihetetlen magával-ragadó érzést éltem át a moziban, mint amit az ilyen köteteknél szoktam érezni olvasás közben -tökéletesen sikerült átültetni mozgóképre a grandiózusságot, a hengerelés, a szívfacsaró hősiességet. sikerült elérni, hogy bizonyos pillanatokba szó szerint beleremegjek (és nem csak a fent emlegetett nagy gyülekező kötött csomót a gyomromra, de néhány páros összecsapás is elcsavarta a fejemet, valamint köszönöm azt az édes fricskát, amit a girlpower-ellenesek kaptak)... aztán csend lett, elértünk a végpontra, a minden szinten kielégítő lezáráshoz, egy nagy érzelmi gubanchoz, ahol egyszerre érezzük felemeltnek és összetörtnek magunkat. búcsú ez, amire mindig jó szívvel fogunk emlékezni, egy megtérülő hosszútávú érzelmi befektetés jutalma, a rajongók pajzsra emelése. és mi hálás szívvel köszönjük az eddigi élményeket, szeretünk titeket, 3000-szeresen! (×04.24.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(2019) (r.: David F. Sandberg)

családi mozidélután a dc-vel... tudom, hogy még mindig van egy nagy kupacnyi ember, aki a morgós képregény-világot várja vissza a stúdió filmjeibe, mert azt hiszik, hogy attól lesz ’mély’ minden, ha borongós és szürke és komor és lehangoló, pedig nem nehéz belátni, hogy a könnyű szívvel átnyújtott, szórakoztató formában öntött filmekben is ott lehet az a mélység, ami megragadja a szívünket. ráadásul közben még jól is érezhetjük magunkat...és egyébként nem is olyan könnyű csinálni ezt a műfajt úgy, ha az egész családot akarod szórakoztatni, ami közben még arra is ügyelned kell, hogy úgy fordulj az ifjúság felé, hogy ne lépd át infantilizmus határát (amivel elriasztanád az őszülő fejű nerd-öket például). az az érzésem, hogy warner-nél ezúttal nagyon nem akartak mellé-célozni, ezért felcsapták a könyvtárban spielberg-összest a ’nyolcvanas évek’ bekezdésnél, és hosszasan tanulmányozták a mester idevágó munkáit. ezután alkottak egy csapat szerethető gyereket (szívbemarkoló problémával), leöntötték az alapokat tini-humorral, óvatosan csepegtettek rá egy kis horrort is, majd kiöntötték a mai trendeknek megfelelő szuperhősös formába az elegyet... persze ez így megint egy eredet-történet lett, csakhogy itt a képességek megismerésének gyermeki lelkesedése volt a leghangsúlyosabb rész, nem pedig egy kötelező elem, amit az ilyen típusú filmekben le kell tudni a nagy bunyóig... mert shazam legfontosabb képessége az, hogy egy felnőtt-testbe bújt gyermek, és ez nagyszerűen működött is a filmben (zachary levi energikus alakításának is köszönhetően) -és ezért van az, hogy a szuperhőssé válás lépései itt fontosabbak voltak, mint a zsáner más filmjeinél, mert a srác tényleg lépésről-lépésre tanulja meg a nagy erő nagy felelősségét (kösz, ben bácsi!)... vele szemben mark strong gonosza sokkal inkább sablonból lett kifaragva, annak ellenére sem tudott kitörni a ’világ-uralmat akarok!’ kliséből, hogy elég jól meg volt alapozva a motivációja (a film elég sok meta-poénnal is dolgozik, de a kedvencem az volt, amikor a tipikus gonosz-monológokat röhögték ki az alkotók) (ne felejtkezzünk el a többi negatív karakterről sem, bár igazából a hét főbűn vízköpő avatárjai csak a horror- és az akció-jelenetek miatt voltak jelen, nem tartották szükségesnek a készítők, hogy bármi mélységet hozzáadjanak ő-rusnyaságaikhoz)... hümm, máskor rengeteget tudok pofázni a moziban látott filmekről, de most eléggé megakadtam, mert tényleg csak azt tudom hangsúlyozni, hogy milyen felhőtlenül szórakoztató volt ez a film, és hogy a humora mellett a szíve is mennyire a helyén volt, de lehet hogy most ennyi tényleg elég egy kisebb világ-megváltáshoz... (az biztos, hogy most a végszó után nem fog érkezni egy hosszadalmas kalapemelés a film vizualitásával kapcsolatban, bár maga a rendezés teljesen rendben volt kamera-mozgásilag mondjuk, a zenénél meg csak most utólag hallgatva tűnt fel, hogy tartalmaz egy egészséges adag johnwilliams-izmust, amivel megint visszakanyarodhatunk a spielberg-i érzések napsütötte földjére...) (szeretem, amikor egy film nem tagadja meg azt a korábbi művet, amiből szárba szökkent, itt is mosolyogva köszönték meg a ’segítség felnőttem’-nek az ihleteket.) (×04.06.)

(Marvel kapitány) (2019) (r.: Anna Boden, Ryan Fleck)

hmm, lehet hogy meg kellett volna várnom a mozizás helyett, hogy megérkezzen ez a film a videotékákba, mint ahogy azt a kilencvenes évek derekán tettem az ilyen nagyszabású hollywood-i megaprodukciókkal -kár, hogy most már nincsenek sem kazetták sem videotékák... és mielőtt még minden soviniszta ökölbe szorítva lendítené a kezét a magasba, nem, nem a film a minőségére célozgattam ezzel, csak az általa megidézett korszakra, és arra a kellemes emlékre, hogy milyen sokat jártam akkoriban a házunktól egy saroknyira lévő kölcsönzőbe. mert ez volt az a korszak, amikor igazán ráeszméltem a filmek világára, és ez az a korszak, amit egész jól megidéztek most a marvel mágusai, bizonyos pontokon elég direkt módon (gondolhatunk itt a dal-felhasználásokra mondjuk), máskor viszont jobban kellett erőltetni a szemet, hogy láthatóvá váljon a kacsintás (csak súgok: tessék például jól megnézni, milyen szövegkönyvet memorizál stan lee (szerintem kevin smith azóta is kevin feige-ék lába előtt hever hálából))... de számít-e az, hogy ezt a történetet visszaröpítette a marvel-t majd’ huszonöt évvel? ha félretesszük azt a pár főhajtást, amit bizonyos tárgyak kapcsán tettek az írók a filmes univerzum korábban elkészült darabjai felé, igazából egy nagy haszna volt ennek a múltba-révedésnek: az ifjú nick fury... és nem is a szemkápráztatóan hiteles arc-fiatalítás volt az, ami fiatallá tette a karaktert, hanem az, ahogy a felelősség súlya alól kiszabadulva milyen lezser lett a fickó -és ehhez persze ehhez az is kellett, hogy sam jackson űberlazán hozza a karaktert és annak imádnivaló bohókásságát (coulson inkább csak beköszönt egy kicsit, bár a kapcsolata fury-val így is jól alapozást kapott)... no, belekaptam egyből a közepébe, de végülis a film maga is így tett, ugyanis megpróbálták feldobni az eredet-történetes aspektusát, hogy ne érezzük azt, hogy már megint végig kell küzdenünk magunkat azokon az ezerszer ismert fordulatokon, mire létrejön fizikailag és lelkileg a hős -és ez a próbálkozásuk részben sikeres is volt, mert az amnézia rejtély-faktora a sztori mellett tartott végig, ugyanakkor azért mégiscsak azt érezte az ember, hogy csupán egy építkezősebb eredet-történetet kaptunk megint. ebből az építkezésből adódott az is, hogy jócskán vissza lett húzva a film első felének a tempója, még szerencse, hogy a végén mégis azt érezhette a néző, hogy megérte türelmesnek lenni vele, megérte kivárni, amíg összerakja a kirakós darabjait... leginkább akkor érkezett meg ez a payoff, amikor a mélyebb érzelmek felé sodródott a film, a rambeau családdal kifejezetten jól működött a lelki gócpont. ráadásul a sztori is tartalmazott egy meglepő érzelmi csavart, ami sok mindent átértékelt, ráadásul a karakterek is gazdagabbak lettek ezáltal, miközben újrakalibrálhattuk velük kapcsolatban az érzéseinket... láttam a moziba indulás előtt a neten, hogy sokan ben mendelsohn-t emelik ki a film egyik fénypontjaként, és bár nagyszerű színésznek tartom őt, azért egy kicsit meglepődtem ezen, mert mostanság tudjuk, hogy ő vette át az ügyeletes rosszfiú-szerepet hollywood-ban, és el nem tudtam képzelni, hogy mi újat tud kihozni még egy ilyen karakterből -de szerencsére most egy sokkal komplexebb alappal dolgozhatott, mint az elmúlt években... khhmmm, nem kerülgethetem tovább, hogy a címszereplőről is beszéljek, bár nem könnyű érték-ítéletet mondani, mert az volt az alap-koncepció, hogy nagyon visszafogják brie larson-t, gondolom a kree átnevelés ténye miatt gondolták azt a rendezők és a színésznő, hogy nem szabad nagy amplitúdóval játszani, de így ez a visszafogottság eléggé kilóg abból a szuperhősös túlzásból, amit az ilyen filmektől megszokhattunk, ezért volt talán olyan szokatlan ilyen kevés érzelmet látni az arcán... amivel viszont sajnos nem sikerült túllépni a zsáner paneljein, az a látvány-világ, ami az elmúlt évek űrkalandjainak színpompássága mellett szürke kisegérnek tűnik ez a film, nem fektettek energiát a szépen koreografált verekedésekbe vagy az átláthatóra vágott akciókba sem, ezáltal nem tudja hozni azt a bombasztikusságot, amit egy ilyen léptékű történettől elvárnák... tudom, hogy régi vesszőparipám, hogy milyen nehezen fogadja be a gyomrom a szuperhősös és a hard-scifi-s elemek keverését, itt viszont jónak éreztem az átmenetet, lehet hogy azért, mert ez film eléggé a scifi-oldal felé dőlt. vagy azért nem zavart ez a mix, mert tudtam eleget invesztálni a karakterekbe és a sztori rejtély-faktorába. vagy csak jól bele tudtam simítani a látottakat eddigi marvel sorba -mert végülis mondhatjuk azt, hogy olyan volt ez a film, mint egy tévé-sorozat flashback epizódja, amivel részlegesen megágyaznak a nagy finálénak... (pár nappal ezelőtt arra ébredtem reggel ötkor, hogy a macska az új szőnyegem felett bokákolja fel a lenyelt szőrt, úgyhogy kifejezetten nagyot röhögtem az extra jeleneten, ahol goose is úgy szabadult meg a gyomra tartalmától, ahogy az igazi macskák szoktak -egyébként imádtam a filmben a szőrös kis bestiát, igaz, amióta láttam a képességeit, kicsit furán nézek az otthoni macskára is...) (lehet mindenféle érveket felhozni a marvel studios ellen, de azt nem mondhatja senki, hogy nincs szívük: a lehető legszebben búcsúztak stan lee-től.) (×03.06.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)

(2018) (r.: James Wan)

a képregények ismerői értetlenül állnak afölött, hogy aquaman a közvélemény szemében ennyire nehezen komolyan vehető karakter, mert a rajzolt paneleken egy erős király ő, akit nem lehet mosolyogva félresöpörni -és lehet, hogy a kezdeti időkben csak felhőtlen gyerek-kalandokat írtak neki, de az elmúlt évtizedekben már többször újradefiniálták a karaktert, komoly mélységet adva neki (a mostani dan abnett korszakot magam is ismerem, és egy pillanatig sem jutna eszembe azon vigyorogni olvasás közben, hogy ’heh, ez a srác a halakkal beszélget’). és akkor mi csinál a dc, amikor megmutathatná az embereknek ezt a komolyságot, amikor végre kifoghatná a röhögők vitorlájából a szelet? nem veszi komolyan a karaktert... és az a komoly igazság, hogy ez nem is igazán baj... mert ugye eddig azzal próbáltak maguknak utat törni a túltelített képregényfilm-piacon, hogy letörték az összes apró mosolyt a nézők arcáról, amitől egyszerűen nem érezte jól magát sem az átlag-néző sem a comic-geek-ek hada, úgyhogy most megpróbálták átlendíteni az ingát a túloldalra, és egy olyan színes/szagos kaland-őrületet a vászonra festeni, ami kellően szórakoztató annyira, hogy elkenődjenek a továbbra is jelen lévő hibáik... mert a korábbi problémák egy részét még nem sikerült feltörni, most is több film vázát akarták egybe-kovácsolni, ezért az alapozó első fél tovább nyúlik a kelleténél, mert nem lehet egyszerre egy eredet-történetet, egy teljes mitológiát és két gonosz-alapozást is szépen belegyömöszölni az expozícióba (igen, mert muszáj volt aquaman két fő ellenségét is szerepeltetni a filmben, pedig black manta-t nyugodtan lehetett volna tartalékolni a folytatásra is (és akkor kihagyható lett volna ’minden idők legkiszámíthatóbb plusz-jelenete’ is...). viszont amikor beindul a kaland, akkor meglepően jól működik a film, és itt a szó legnemesebb értelmében gondolok arra a kaland-filmes hangulatra, ami árad a vászonról, és nem is kell neki hozzá sok kellék, csak egy igazi retrós kincsvadászat, egy megszerzendő tárgyak utáni hajsza a világ különböző pontjain. változatossá is válik ezáltal mind a sztori mind a látvány, mert bár jól sikerült a víz alatti világ vizuális megvalósítása, azért megnyugtató a szemnek, amikor kibukunk a felszínre, és napfényben fürdünk a képekkel együtt... james wan viszont mindenhol elemében van, a tiri-tarka atlantiszi helyszín és a szicíliai kis halászfalu is gyönyörűen mutat a folyton izgő/mozgó/pörgő/forgó kamera lencséin át (és bár a víz alatti beszédhez nem vették át a rajzolt eredetiből a buborékokat, eléggé hihetőnek tűnt a lenti élet)... a nagy kalandhoz egy olyan hős dukál, akit szívesen követünk az úton, és erre tökéletes casting jason momoa, aki önmaga lazaságát hozza a szerepben, be tudja dobni az egysorosait a félmosolya társaságában, és nagyszerűen fest a pózolások közepette -már csak miatta sem lehetne a filmen számon-kérni azt a komolyságot, ami a képregényekben jól működik... a többiek a maguk vázlatos szerepeikkel jól elbírnak, inkább csak technikai problémáim voltak a megvalósításukat tekintve (az arc-fiatalítások közel sem működnek olyan jól, mint a konkurenciánál, szegény amber head meg egy nagyon csúnya műhajat kapott a fejére)... keretes szerkezetként a finálé nálam ismét kicsit lehúzta az összképet, mert ez a cgi-orgiában fogant csata nem igazán akart működni nálam, lélektelennek éreztem (hasonlóan kívülálló maradtam, mint mondjuk a klónok támadása hasonlóan megvalósított csatájánál)... érdekes ezt a hullámzást megélni egyébként a moziban, de a dc-nek ezúttal az volt a szerencséje, hogy annyi mindent dobált be az üstbe, hogy végül pozitívnak éltem meg ezt az intenzív élményt. mondhatjuk, hogy jó irányba léptek a stúdiónál, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy most érték el az első thor film szintjét -mondjuk james wan annyival előrébb tart kenneth brannagh-nál, hogy ő tudja egyenesen tartani a kamerát... (a zenénél is hasonló kettősséget érzek, mint minden másnál ezzel a filmmel kapcsolatban, mert rupert gregson-williams is bedobott mindent, ami csak a keze ügyébe került, így a klasszikusabb hangszerelésű témák mellett rendre felbukkantak a torzított gitár és az elektronika is. a közbeszúrt betétdalok viszont baromira nem akartak működni -nem, még a depeshe mode sem...) (hümm, akartam szidni a film legnagyobb gagyiságát, a kongázó polipot, de most tudtam meg, hogy az is csak egy képregényes kacsintás volt...) (##12.16.)