(2018) (r.: James Wan)

a képregények ismerői értetlenül állnak afölött, hogy aquaman a közvélemény szemében ennyire nehezen komolyan vehető karakter, mert a rajzolt paneleken egy erős király ő, akit nem lehet mosolyogva félresöpörni -és lehet, hogy a kezdeti időkben csak felhőtlen gyerek-kalandokat írtak neki, de az elmúlt évtizedekben már többször újradefiniálták a karaktert, komoly mélységet adva neki (a mostani dan abnett korszakot magam is ismerem, és egy pillanatig sem jutna eszembe azon vigyorogni olvasás közben, hogy ’heh, ez a srác a halakkal beszélget’). és akkor mi csinál a dc, amikor megmutathatná az embereknek ezt a komolyságot, amikor végre kifoghatná a röhögők vitorlájából a szelet? nem veszi komolyan a karaktert... és az a komoly igazság, hogy ez nem is igazán baj... mert ugye eddig azzal próbáltak maguknak utat törni a túltelített képregényfilm-piacon, hogy letörték az összes apró mosolyt a nézők arcáról, amitől egyszerűen nem érezte jól magát sem az átlag-néző sem a comic-geek-ek hada, úgyhogy most megpróbálták átlendíteni az ingát a túloldalra, és egy olyan színes/szagos kaland-őrületet a vászonra festeni, ami kellően szórakoztató annyira, hogy elkenődjenek a továbbra is jelen lévő hibáik... mert a korábbi problémák egy részét még nem sikerült feltörni, most is több film vázát akarták egybe-kovácsolni, ezért az alapozó első fél tovább nyúlik a kelleténél, mert nem lehet egyszerre egy eredet-történetet, egy teljes mitológiát és két gonosz-alapozást is szépen belegyömöszölni az expozícióba (igen, mert muszáj volt aquaman két fő ellenségét is szerepeltetni a filmben, pedig black manta-t nyugodtan lehetett volna tartalékolni a folytatásra is (és akkor kihagyható lett volna ’minden idők legkiszámíthatóbb plusz-jelenete’ is...). viszont amikor beindul a kaland, akkor meglepően jól működik a film, és itt a szó legnemesebb értelmében gondolok arra a kaland-filmes hangulatra, ami árad a vászonról, és nem is kell neki hozzá sok kellék, csak egy igazi retrós kincsvadászat, egy megszerzendő tárgyak utáni hajsza a világ különböző pontjain. változatossá is válik ezáltal mind a sztori mind a látvány, mert bár jól sikerült a víz alatti világ vizuális megvalósítása, azért megnyugtató a szemnek, amikor kibukunk a felszínre, és napfényben fürdünk a képekkel együtt... james wan viszont mindenhol elemében van, a tiri-tarka atlantiszi helyszín és a szicíliai kis halászfalu is gyönyörűen mutat a folyton izgő/mozgó/pörgő/forgó kamera lencséin át (és bár a víz alatti beszédhez nem vették át a rajzolt eredetiből a buborékokat, eléggé hihetőnek tűnt a lenti élet)... a nagy kalandhoz egy olyan hős dukál, akit szívesen követünk az úton, és erre tökéletes casting jason momoa, aki önmaga lazaságát hozza a szerepben, be tudja dobni az egysorosait a félmosolya társaságában, és nagyszerűen fest a pózolások közepette -már csak miatta sem lehetne a filmen számon-kérni azt a komolyságot, ami a képregényekben jól működik... a többiek a maguk vázlatos szerepeikkel jól elbírnak, inkább csak technikai problémáim voltak a megvalósításukat tekintve (az arc-fiatalítások közel sem működnek olyan jól, mint a konkurenciánál, szegény amber head meg egy nagyon csúnya műhajat kapott a fejére)... keretes szerkezetként a finálé nálam ismét kicsit lehúzta az összképet, mert ez a cgi-orgiában fogant csata nem igazán akart működni nálam, lélektelennek éreztem (hasonlóan kívülálló maradtam, mint mondjuk a klónok támadása hasonlóan megvalósított csatájánál)... érdekes ezt a hullámzást megélni egyébként a moziban, de a dc-nek ezúttal az volt a szerencséje, hogy annyi mindent dobált be az üstbe, hogy végül pozitívnak éltem meg ezt az intenzív élményt. mondhatjuk, hogy jó irányba léptek a stúdiónál, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy most érték el az első thor film szintjét -mondjuk james wan annyival előrébb tart kenneth brannagh-nál, hogy ő tudja egyenesen tartani a kamerát... (a zenénél is hasonló kettősséget érzek, mint minden másnál ezzel a filmmel kapcsolatban, mert rupert gregson-williams is bedobott mindent, ami csak a keze ügyébe került, így a klasszikusabb hangszerelésű témák mellett rendre felbukkantak a torzított gitár és az elektronika is. a közbeszúrt betétdalok viszont baromira nem akartak működni -nem, még a depeshe mode sem...) (hümm, akartam szidni a film legnagyobb gagyiságát, a kongázó polipot, de most tudtam meg, hogy az is csak egy képregényes kacsintás volt...) (##12.16.)