(John Wick: 3.felvonás -Parabellum)

az akció-film nem az a műfaj, ami igényelné a komolyabb mélységeket, ’nem gondolkozni megyünk a moziba’, csámcsoghatná popcornnal tömött teli szájjal az átlag-néző, pedig igenis lehet mögé látni dolgokat akár a fejlövés-orgiáknak is. én például egész hazaúton gondolkoztam valamin, ami megragadta a szememet a mozi-teremben: dan laustsen operatőr (aki korábban többször is dolgozott együtt guillermo del toro-val is) nagyon következetesen világított be minden egyes jelenetet a filmben, végig egységesen vagy hideg kékbe vagy meleg narancssárgába borította a képkockákat -kivéve az utolsó lövöldözést, ahol a kék mellé neon-zöld párosult a körbefutó led-füzérekből, és nem jövök rá, hogy milyen rejtett jelentés lehetne leszűrni ebből az új szín-kombinációból (valószínűleg valami tök egzakt magyarázat van: mivel lekapcsolták a fő világítást, így a falon körbefutó fények a kijáratok irányát jelölték, azt meg zölddel szokták)... pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt eldobtuk, john fején vérdíj, ami nem jelent jót ebben a világban, ahol a sarki közértes is kíméletlen bérgyilkos mellékállásban -és simán el tudtam volna fogadni azt is, ha a filmet egy történet-ív helyett csupán arra fűzik fel, hogy john újabb-és-újabb hullámban küzd meg a azokkal, akik a fejére vágynak, bár az is igaz, hogy ez túlságosan is videojátékos esztétikát eredményezett volna. úgyhogy nem baj az, hogy a szokásosan brutális akció-jeleneteket a sorozat mitológiájának szélesítésével törték meg -ezeket az ötleteket az írószobában valószínűleg jó móka lehetett kitalálni, de nekünk nézőknek annyira azért nem érdekes ez a kissé túlbonyolított viszonyrendszer a különböző körökkel meg hatalmakkal. idővel úgyis mindenki egymásnak ugrik, nem? a nézők igen nagy százaléka meg úgyis csak a fejlövések miatt ül be a filmre... hihetetlen belegondolni, hogy nem csak keanu reeves van túl az ötvenen, de halle berry is, mégis olyan dinamikával mozognak a jeleneteikben, hogy az ember önkénytelenül is arra gondol, hogy ő ilyenre még ifjúként sem képes... és hát az akció-részek még mindig gondosan megtervezettek, csodásan átláthatóak a kevés vágásnak köszönhetően, kecses vér-balettek, ahol rendre az a vége egy-egy küzdelemnek, hogy egy golyó üt lukat valaki homlokára, esetleg az, hogy nyolc-tíz kés áll ki a rosszfiú mellkasából... (azért megnéztem volna annak a kaszkadőrnek az arcát, akivel közölte a rendező, hogy ’és akkor most akkor téged tökön-harap ez a németjuhász! aaaand action!’) viszont! annyira szerették csinálni a srácok ezeket a verekedéseket, hogy nem igazán érzékelték, hogy mikor is kéne megállni, így a végső közelharc-párbaj nekem már kicsit soknak érződött (főleg a mark dacascos előtt emberkedő két kínaival való üveg-törésnél éreztem ezt), de ezt leszámítva jó volt a film tempója végig... nem meglepő módon nyitott a film vége, minden adott egy újabb folytatásra, szerintem attól fog függni minden, hogy keanu mennyire bírja majd a fizikai megterhelést -de mivel tudjuk, hogy évtizedek óta nem öregszik, így szerintem gond nélkül el tud majd készülni a folytatás is... (meglepő belegondolni, hogy az új mellékszereplők többsége nő volt ebben az epizódban, ráadásul kőkemény nők, ami nem mindig jellemző erre a műfajra (és ne csak halle berry akrobatikus mutatványára tessék gondolni, de szerintem anjelica huston is badass volt főnökasszonyként, és asia kate dillon is jól hozta a hideg végrehajtót (apropó, egy kis haj mennyivel nőiesebbé tette őt a full kopaszsághoz képest).) (×05.17.)

(Bosszúállók: Végjáték) (2019) (r.: Anthony és Joe Russo)

finálét írni piszok nehéz feladat -nem is, átfogalmazom: mindenkit kielégítő befejezést írni szinte lehetetlen feladat... és persze már voltak a film-történelemben nagy finálék, de azok elsősorban regényeken alapultak (lásd: gyűrűk ura, harry potter), amiknél azért a ’hogyan’ kérdés nem okozhatott meglepetést, olyan viszont még tényleg nem volt sohasem, hogy több mint tíz év (és több mint húsz film) munkáját érleljék be egyetlen grandiózus lezárásba (aminél persze hogy vannak kiskapuk a folytatásra, de azért érezhetően egy korszak végére értünk)... ha jobban belegondol az ember, lehet hogy nem is olyan nehéz egy ilyen lezárást kielégítően prezentálni, csak a karakterek szeretetéből kell kiindulni -abból, hogy az alkotók épp’ annyira kötődnek ezekhez a hősökhöz, mint amennyire a nézők is, és csak meg kell jutalmazniuk a rajongók töretlen odaadását. pont ezért érződik helyesnek ennek a finálénak minden aspektusa, mert odafigyel arra, hogy nekünk fanoknak mire van igényünk, és fejet hajt azelőtt, hogy felcsipegettünk mindent, amivel az elmúlt években megkínáltak bennünket. és nem elég, hogy egy keserédes nosztalgia-trippre visznek minket, egészen mélyre nyúlnak az utalásokat tartalmazó nagy szütyőben, olyan karaktereket hoznak vissza, akiket nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látok még a vásznon, sőt még egy tévésorozatos arc is felbukkant, hogy igazán lefedjük a teljes univerzumot (nem mellékesen a russo tesók a saját karrierjükre is szerettek volna visszanézni, ezért van a filmben két színész is a community-ből, plusz maga joe russo is kipróbálta magát színészként)... egyből a nagy egészre ugrottam, pedig fontos aspektus az is, hogy ez a film egy közvetlen folytatás is, mivel egy évvel ezelőtt ott hagytak minket az alkotók a vászon előtt megfőzve, így először a csettintés következményeivel kellett foglalkoznunk -és nem meglepő módon itt is nagyszerűen teljesített a film. intim karakter-drámával törték össze a szívünket az elején, elárasztva a nézőteret az ’innen hogyan tovább’ érzésével (ha elég bátor vagyok, akkor még a közel tökéletes ’leftovers’-szel is össze merem hasonlítani az érzelmi behatását) -és ez a csendes kezdés igencsak meglepő egy ilyen grandiózusnak szánt giga-költségvetésű alkotástól (éreztem is a perifériámon némi kényelmetlen mozgolódást a nézőtéren), de kellett ez a nyitány, hogy érzelmi alapon akarjuk befogadni a filmet... mert értelmi alapon biztos bele lehet kötni a későbbiekbe, a középső, megoldásokat kínáló, kalandosabb szakaszba, de szerintem az a legjobb, ha hátradől az ember, és nem gondol bele a felmerülő timey-wimey-wibley-wobley csacskaságokba, hanem élvezi azt, hogy miként rakják helyre az írók az utolsó építő-köveket a koronához vezető úton (plusz ez a szakasz is kellően érzelmi hullámvasút, ha kell drámai, ha kell vicces és a már említett nosztalgia hatása alól is nehezen lehet kikecmeregni)... mert bizony tudjuk, hogy merre tart minden, bármennyire is próbálnak azért meglepni minket az írók -nem kerülhetik el az epikus összecsapást a végén... de szerencsére eszükben sincs becsukni a pénztárcát a trükk-mágusok előtt, sőt, olyan grandiózus terveik vannak, amiket kész csoda, hogy sikerült a vászonra vinni... és tudom, hogy egyszerű rajongóként velem könnyű dolguk volt, csak kellett néhány hősi beállítás és feljebb kellett tekerni az áradó zenét, és én már attól elolvadtam volna, de nem hiszem, hogy akár a leghidegebb, cinikus nézők is ki tudnák vonni magukat a harc megkezdése előtti pillanatok elsöprő erejének hatása alól... volt már szerencsém pár event képregényt olvasni a múltban, amikor a képregények alkotói mindenkit összeterelnek egy mindent eldöntő, emberi léptékkel alig felfogható összecsapásra, és most pont azt a hihetetlen magával-ragadó érzést éltem át a moziban, mint amit az ilyen köteteknél szoktam érezni olvasás közben -tökéletesen sikerült átültetni mozgóképre a grandiózusságot, a hengerelés, a szívfacsaró hősiességet. sikerült elérni, hogy bizonyos pillanatokba szó szerint beleremegjek (és nem csak a fent emlegetett nagy gyülekező kötött csomót a gyomromra, de néhány páros összecsapás is elcsavarta a fejemet, valamint köszönöm azt az édes fricskát, amit a girlpower-ellenesek kaptak)... aztán csend lett, elértünk a végpontra, a minden szinten kielégítő lezáráshoz, egy nagy érzelmi gubanchoz, ahol egyszerre érezzük felemeltnek és összetörtnek magunkat. búcsú ez, amire mindig jó szívvel fogunk emlékezni, egy megtérülő hosszútávú érzelmi befektetés jutalma, a rajongók pajzsra emelése. és mi hálás szívvel köszönjük az eddigi élményeket, szeretünk titeket, 3000-szeresen! (×04.24.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(2019) (r.: David F. Sandberg)

családi mozidélután a dc-vel... tudom, hogy még mindig van egy nagy kupacnyi ember, aki a morgós képregény-világot várja vissza a stúdió filmjeibe, mert azt hiszik, hogy attól lesz ’mély’ minden, ha borongós és szürke és komor és lehangoló, pedig nem nehéz belátni, hogy a könnyű szívvel átnyújtott, szórakoztató formában öntött filmekben is ott lehet az a mélység, ami megragadja a szívünket. ráadásul közben még jól is érezhetjük magunkat...és egyébként nem is olyan könnyű csinálni ezt a műfajt úgy, ha az egész családot akarod szórakoztatni, ami közben még arra is ügyelned kell, hogy úgy fordulj az ifjúság felé, hogy ne lépd át infantilizmus határát (amivel elriasztanád az őszülő fejű nerd-öket például). az az érzésem, hogy warner-nél ezúttal nagyon nem akartak mellé-célozni, ezért felcsapták a könyvtárban spielberg-összest a ’nyolcvanas évek’ bekezdésnél, és hosszasan tanulmányozták a mester idevágó munkáit. ezután alkottak egy csapat szerethető gyereket (szívbemarkoló problémával), leöntötték az alapokat tini-humorral, óvatosan csepegtettek rá egy kis horrort is, majd kiöntötték a mai trendeknek megfelelő szuperhősös formába az elegyet... persze ez így megint egy eredet-történet lett, csakhogy itt a képességek megismerésének gyermeki lelkesedése volt a leghangsúlyosabb rész, nem pedig egy kötelező elem, amit az ilyen típusú filmekben le kell tudni a nagy bunyóig... mert shazam legfontosabb képessége az, hogy egy felnőtt-testbe bújt gyermek, és ez nagyszerűen működött is a filmben (zachary levi energikus alakításának is köszönhetően) -és ezért van az, hogy a szuperhőssé válás lépései itt fontosabbak voltak, mint a zsáner más filmjeinél, mert a srác tényleg lépésről-lépésre tanulja meg a nagy erő nagy felelősségét (kösz, ben bácsi!)... vele szemben mark strong gonosza sokkal inkább sablonból lett kifaragva, annak ellenére sem tudott kitörni a ’világ-uralmat akarok!’ kliséből, hogy elég jól meg volt alapozva a motivációja (a film elég sok meta-poénnal is dolgozik, de a kedvencem az volt, amikor a tipikus gonosz-monológokat röhögték ki az alkotók) (ne felejtkezzünk el a többi negatív karakterről sem, bár igazából a hét főbűn vízköpő avatárjai csak a horror- és az akció-jelenetek miatt voltak jelen, nem tartották szükségesnek a készítők, hogy bármi mélységet hozzáadjanak ő-rusnyaságaikhoz)... hümm, máskor rengeteget tudok pofázni a moziban látott filmekről, de most eléggé megakadtam, mert tényleg csak azt tudom hangsúlyozni, hogy milyen felhőtlenül szórakoztató volt ez a film, és hogy a humora mellett a szíve is mennyire a helyén volt, de lehet hogy most ennyi tényleg elég egy kisebb világ-megváltáshoz... (az biztos, hogy most a végszó után nem fog érkezni egy hosszadalmas kalapemelés a film vizualitásával kapcsolatban, bár maga a rendezés teljesen rendben volt kamera-mozgásilag mondjuk, a zenénél meg csak most utólag hallgatva tűnt fel, hogy tartalmaz egy egészséges adag johnwilliams-izmust, amivel megint visszakanyarodhatunk a spielberg-i érzések napsütötte földjére...) (szeretem, amikor egy film nem tagadja meg azt a korábbi művet, amiből szárba szökkent, itt is mosolyogva köszönték meg a ’segítség felnőttem’-nek az ihleteket.) (×04.06.)