(Evolúció) (2020) (r.: Troy Miller)

férfiként mi jut először eszembe chelsea handler-ről? hogy híres humorista, aki néha szereti közszemlére tenni a cicijeit... de talán ez azért nem olyan nagy baj, mert ő maga is nyíltan beszél mindig a szexualitásról, mint éltető elemről, ő az, aki pirulás nélkül bevallja, hogy begerjed egy masszástól is... viszont negyvenöt évesen már nem lehet csak kicsapongani, az embert megviseli az, hogy folyton dühös a világra, hogy az idegrendszere minden hülyeségtől a plafonon táncol, hogy a világ összes tudatmódosítója már ki van pipálva a listáján, eljön az a pillanat, amikor a nagy gyertyaégetők is leállnak egy kicsit. ennek első lépése egy terápia lehet, aminek minden lépését megosztja velünk most chelsea. és ebben az a nagy szó, hogy nem csak azokat a lépcsőfokokat, amiken lehet viccelődni, hanem le mer menni igazán mélyre is. és látszik a színpadon a fájdalom a szemében, hogy még mindig dolgozza fel a családi tragédiáit, amiket eddig elfojtott, vagy dühvé transzformált át. és csodálatos látni, amikor egy ember így kitárulkozik, az érettebb, törékenyebb formáját is meg meri mutatni a világnak. ami mellé persze csodás üzenet a marihuána pozitív hatásairól is értekezni, hehehe. (××12.31.)

(Sörgyári Capriccio) (1981) (r.: Jirí Menzel)

nekem bohumil hrabal mindig egy olyan nagybácsinak tűnt, aki megállás nélkül sztorizik, jókedélyűen, és csak azért áll meg két mondat között, hogy kortyoljon egyet a jó hideg söréből -pont mint pepin a sörgyár udvarán, csak mind hrabal, mind jirí menzel sokkal halkabban sztoriznak, mint a folyton hangoskodó teremtményük... főiskolásként volt egy kellemes hrabal korszakom, szerintem ezt a filmet is akkor láttam utoljára, így sok minden csak ködös emlékként maradt meg bennem -bár ugye sok történés nincs is igazán, inkább a hangulatokat építi egymásra, az idilli életképekbe csak apró konfliktusokat főz bele. mint amikor az értekezletet megzavarja a hurka illata. vagy mikor a kémény tetejéről kell leimádkozni a hangoskodókat. még egy boka-törést is lehet idillikusan ábrázolni, hiszen a férfi vágya, hogy támasza legyen az asszonynak, aki ezt szívélyesen meg is teszi neki... az idilli álomvilághoz kellett a filmbe magda vásáryová éteri szépsége is, aki apró mosolyokkal tűri a férje rosszkedvét, a sógora harsányságát, vagy azt a nyilvánvaló tényt, hogy a városka minden lakója szerelmes belé, legfőképpen a földet súroló hajába... ezért is olyan sokkoló látni, amikor bekövetkezik a változás, akkor annak a legszívbemarkolóbb jele a megkurtított fizura. pedig a háttérben sokkal drámaibb események zajlanak, véget ért egy háború, megszűnt az osztrák-magyar monarchia, de az a hajzuhatag a legnagyobb veszteség... persze a világ zaja nehezen tudná áttörni pepin bácsi üvöltözését -és szerintem a film megítélése is azon múlik, hogy mennyire vagy képes befogadni a végletekig eltúlzott figurát. mert egy idő után már nem vicces az óbégatása, a visszatérő hasraesős poénok is megkopnak körülötte, ugyanakkor, ha valakinek felemlegeted a filmet, biztos, hogy a mosómedvés sztori lesz az első, ami eszébe jut róla... de nekem nem pepin monológjai marnak a szívembe, vagy az örömteli étkezések és sörözések, hanem az a feltétel nélküli szeretet, ami átjárja a sörfőző komlótól nehéz levegőjét, az az éteri szépség, amiről elhiszed, hogy ott fog várni rád az ágyban, a párnán szétterülő végtelenül hosszú hajzuhatag formájában... (××12.30.)

(2020: Legyen már vége!) (2020) (r.: Al Campbell, Alice Mathias)

a black mirror készítője korábban azt nyilatkozta, hogy nem lesz új évad a sorozatából, mert nem tudná űberelni a valóságot, ami túlságosan bizarr formában tárult elénk ebben az elcseszett évben... helyette végül összerántotta ezt az ál-dokumentum cuccot, ami megpróbált viccelni egy olyan évvel, ami túlságosan komolyan vette magát -persze hogy felemás lett a végeredmény... a humor forrása leginkább abból állt, hogy felnagyították a szokásos interjúalanyok személyiségét, volt a bigott professzor, a tudományos munkatárs, aki hiába sorolja a tényeket, ha azokat nem lehet érdekesen tálalni, a közösségi médiában virágzó otthonülő anyukát, aki minden egyes faszságot beszop az internetről, a trump körül legyeskedő agyatlan megmondóembereket, no meg az átlag-jóskákat és marikat, akiknek fingjuk nincs, hogy mi történik körülöttük, és csak azt sajnálják, hogy mostanában nem mehettek le inni egyet a kocsmába... az értelem hangja kétszeresen is feketén szólt a filmben, mert leslie jones cinikussága túlságosan határozott bólogatásokra késztetett, sam jackson meg hiába mondott vicces dolgokat, azért a black lives matter mozgalomnál sütött a hangjából az őszinte megvetés a rendőrök irányába... de voltak azért a sok drámai képsor között felröhögős poénok is, és szerintem már ez a kicsi erény is elég ahhoz, hogy értékeljünk egy ilyen művet idén -hogy kicsit könnyedebb lélekkel lépjünk át 2021-ben, ami nem lehet már ennél rosszabb. a picsába, elkiabáltam, mi...? (××12.29.)

(2020) (r.: Kristian Mercado)

london dionne micha stacey stephanie estina knibbs-hughes nem árul zsákbamacskát, a cím alapján lehet tudni, hogy ő is azon komikusok körébe tartozik, akik a szexuális életükből csinálnak viccet. nem mintha london-nak jelenleg lenne ilyen... szóval terápiás céllal végigmegy az életén, miközben csípős megjegyzéseket tesz a szexuális egyenlőtlenségek miatt, és felszabadító nyalás-forradalmat indít, minden nő legnagyobb örömére... bár benne van a stand-up-ban az a mondat, hogy nem ő sok, hanem mások túl kevesek, azért azt mondom, hogy a harsánysága miatt nem való mindenkinek, de érdemes meghallgatni, mert érdekes szemszöget képvisel fekete angol nőként, aki nem válogat, és az élet minden örömét befogadja, legyen az vékony fehér, nagy néger, öreg, fiatal, csak okozzon örömöt... (××12.28.)

(2020) (r.: Niki Caro)

hajlamos vagyok beleesni abba a hibába, hogy a filmek megnézése után beleveszek a kritikák olvasásába, sőt, ami még rosszabb, még a komment-szekcióra is oda-odaszokott tévedni a szemem -mindezt még azelőtt, hogy én magam szavakba önteném a véleményem. nem tudom, hajt a kíváncsiság, megerősítést várok, vagy csak ihletett. és a mai nap az ihletre tökéletesen alkalmas volt, mert elég volt néhány helyet felkeresnem, hogy rájöjjek, hogy az embereknek borzasztóan magas elvárásaik vannak, ráadásul olyan dolgokat kérnek számon az alkotóktól, amiket sosem ígértek -és látjátok, ettől most annyira befeszültem, hogy a film vizsgálgatása helyett papolással és kioktatással töltöm ki a kezdő soraimat. de figyeljetek, már a távolban dübörög a lényeg... szóval itt ez a szerencsétlen disney film, ami már eleve hátránnyal indul, mert az embereknek furcsa prekoncepcióik lettek az évek során a mega-konglomerátumról, mindenféle ideológiák terjesztésével vádolják őket, vagy azt képzelik, hogy a burbank-i központban sorban állnak a pénz-gyártó automaták. ehhez jön az, hogy a stúdiónál ragaszkodnak a régebbi műveik újra-felhasználásához, amivel a gyerekkori emlékek szálait húzkodják meg. ráadásul jó nagy célpontként magasodnak a kattintás-vadász bloggerek horizontján a mikiegér-fülek, és persze a megélhetési szerzők minden egyes ügyet kihasználnak, hogy megfelelően felfújva tálalják a hergelődésre hajlamos olvasó- és néző-táboruknak (legyen az egy szereplő kiválasztása, egy szerencsétlenül kiragadott interjúrészlet, de akár egy forgatási helyszín is sértővé és bojkottra felszólításra alkalmassá válhat)... és persze, nem tisztem megvédeni egy olyan céget, amihez semmi közöm egy közép-kelet-európai pici ország egyszerű polgáraként, csak kicsit fárasztó már látni, ahogy az emberek azonnal le tudnak söpörni egy ártatlan alkotást a vélt vagy valós sérelmeik miatt... pedig a disney most sem tesz mást, mint a maga képére formálja a különböző kultúrkörökből ismert történeteket -ahogy ezt tette már 90 éve is. nem, nem akarnak világot megváltani és megreformálni a filmtörténelmet, még csak nem is hozzánk, felnőttekhez szólnak, így esetleg nem kéne azonnal nagyítóval nekiesni minden alkotásuknak... mert ígérték azt, hogy a mulan egy hiperrealista történelmi mű lesz? nem, arról volt szó, hogy ezúttal kihagyják a dalokat és a comic relief karaktereket, és az egyszerű tanulsággal szolgáló kínai legendát egy young adult fantasy-vá változtatják, tehát most a tizennégy-tizenöt éves lányoknak akartak egy ártalmatlan szórakoztatást nyújtani. azoknak, akik számtalan hasonló történetet falnak fel könyv formájában, akiknek természetes, hogy a főszereplő egy kiválasztott, egy különleges képesség birtokosa, akik lelkesednek azért, ha egy kis sötét mágiát csempésznek a kalandok sűrűjébe. persze hogy nem lehet számonkérni azt, hogy mennyire hitelesek az épületek meg a hadseregek felszerelése, sőt, még a csaták vértelenségét is el kell néznünk neki, mert ez egy ifjúsági kalandfilm, nem pedig egy kábeltévés belezős történelmi sorozat. és ha ezen a szinten nézzük a filmet, akkor működik? igen. kikapcsol? igen. magasra lövi ki az igényszintjének a nyilát? nem, de nem is ez a dolga... de oké, valaki másra számított, húsba vágó kardokra, és lélek-vájkáló karakter-építésre, és ezeket nem találta meg a filmben, sajnálatos, de még ezek a rossz ajtón kopogtató nézők is el kell hogy ismerjék, hogy gondos kezek dolgoztak a produkción. biztos sokaknak hiányoznak a rajzfilm-béli dalok, de harry gregson-williams score-ja ezek nélkül is hatásos, a dallamai alátámasztják az akciók hatásosságát. vizuálisan pedig kifejezetten megkapó a film, niki caro rendező és mandy walker operatőr kompozícióiban leugranak a totálok a képernyőről, vibrálnak a színek, és minden beállításban van valami, ami megragadja az ember szemét. és hát kárhoztathatjuk őket azért, mert beleszerettek a wuxia légies elemeibe...? szóval ez egy teljesen ártalmatlan film, nem gyaláz meg semmit, csak a maga egyszerű módján elmesél egy történetet, hatásos körítéssel... (a szerző bevallja, hogy nem cipel a gyerekkorából érzelmi súlyokat a rajzfilm-verzióval kapcsolatban, így tisztább szemmel nézhette meg a szuperhős-típusú mulan-t. ráadásul ki van éhezve mindenfajta fantasy-ra, úgyhogy megengedőbb, ha szépen fotografált varázslatokat láthat a vásznon...) (××12.27.)

(2020) (r.: Patty Jenkins)

amerikában imádják a statisztikákat, így azt is megvizsgálták, hogy míg a szuperhősös filmek közönségét 62 százalékban a hímnemű nézők szokták adni, addig a 2017-es első wonder woman filmnél a lányok/asszonyok voltak többségben (56 százaléknyian). így cseppet sem meglepő, hogy a folytatása már abban a szellemben készült, hogy még jobban a női közönségre fókuszáljanak... és szegény film, most ennek a levét issza, mert szanaszét szedik az elsősorban férfiakból álló internetes megmondó-hordák, akik ennek a pocsék év végén már nagyon ki voltak éhezve egy tökös blockbuster látványosságra, erre kaptak egy romantikus drámát, ami nyomokban akciójeleneteket is tartalmazott. de persze nem olyan tragikus a helyzet, mint ahogy beállítják, mégha a film messze is van attól, hogy tökéletes legyen. vagy attól, hogy a mai szuperhős-filmekre akarjon hasonlítani... mert szellemiségében sokkal közelebb hozzá a ’78-as richard donner-féle superman film, mint bármi, amit a zsáner-dömping alatt láthattunk az elmúlt egy évtizedben, így sokkal naívabb szemmel kell néznünk a meseszerű háttér-történetét (pl. kívánság követ), mint a belénk-súlykolt ’dark and gritty’ komolykodásoknál... és szerintem nincs azzal baj, ha egy szuperhős-film (vagy bármilyen más film) a karaktereivel bíbelődik, hátteret ad a gonoszainak és keserédes személyes kapcsolatot épít a hősnőnek -a baj inkább a szokásos folytatás-átokból ered, hogy mindezt egyszerre akarja, és a különböző szálak nem erősítik egymást, hanem fókuszálatlanná teszik a két-és-félórás játékidőt... szerencsére a film szíve a helyén dobog, a diana/steve kapcsolat felmelegítése nem keserítette meg a működő kémiát kettejük között, és kifejlődött belőle jó pár olyan jelenet, amik tökéletesen passzolnak wonder woman esszenciájához (és szorosan kapcsolódnak a repüléshez is)... barbara minerva elsőre nekem túl sok volt, kristen wiig a teljes komikusi eszköztárát bevetette az esetlen karakter toposzához, aztán egyre jobban erősödött a jelenléte, ahogy maga a karakter is határozottabb és dögösebb lett... pedro pascal-nak is ripacskodnia kellett egy ideig, de ez nagyra fújt paródia csak a tévés perszonájára volt tartogatva, amint mélyült körülötte a motiváció és a háttér, úgy váltott tónust a színészi játék is... kicsit kimódoltnak érződik az, hogy cheetah karaktere a kényszerű akció-jelenetek miatt kellett csupán, mivel maxwell lord nem egy fizikális gonosz, és az emberek elvárják a bunyókat a szuperhősös filmekben, az viszont mindenképp pozitívum ezek után, hogy a nagy fináléban mégis bevállalták a harc nélküli győzelmet, mert kifejezetten wonder woman-es az, hogy a szeretetre támaszkodik az erőszak helyett, és a szavaival győz, nem pedig az öklével... a film megnézése óta gondolkodom, hogy miért helyezték patty jenkins-ék 1984-be a cselekményt, mert a korszak nem adott semmi pluszt a filmhez, nem érződött rajta a nyolcvanas évek szelleme, néhány ruhát leszámítva nem is nosztalgiáztak/nevették ki a túlzásait, nem úsztak be a jellegzetes slágerek, lehet hogy csak így akartak közelebb kerülni a klasszikus superman korszakhoz. de akkor is, miért ’84? gal gadot 1985-ben született, a john byrne-féle wonder woman képregényes újraértelmezést ’86-tól adták ki, so, why...? (ja, ha már zene, hans zimmer most sem hagyta otthon a bombasztikus hangzását, de ami igazán tetszett, hogy az igazságról és hazugságról szóló nagymonológ alá visszahozta a batman v superman egyik tételét, aminek az volt a címe anno, hogy ’a beautiful lie’...) szóval nyugi, a film sokkal jobb, mint amilyen a híre, kisebb döccenőkkel ugyan, de romantikus drámaként erősen áll a formás lábain, tartalmaz egy igazán látványos akciójelenetet, gal gadot még mindig istennő, patty jenkins és geoff johns szívből jövően értik a karakter esszenciáját, és ezzel inspirációt tudnak adni a lányoknak/asszonyoknak. viszont túl sokfelé szórták szét a film fókuszát, hogy diana igazán csillogni tudjon -az első világháború a férfiak világa volt, ahonnan ki tudott ragyogni, a nyolcvanas évek flitterei közül már sokkal nehezebben teszi ezt meg... (××12.26.)

(2019) (r.: Justin Copeland)

elég speciális helyet foglal el a szívemben a hush című képregény -és nem azért, mert ez lenne a legmaradandóbb batman képregény, amit valaha papírra vetettek, egész egyszerűen ez a tizenkét füzet volt az, ami felnőtt fejjel visszarángatott a képregények világába egy évtizeddel ezelőtt... és az a szerencsém, hogy egy olyan markáns rajzoló munkájával csavarodott el a fejem ebbe a médiumba, mint amilyen jim lee, akinek könnyen beleég az ember szemébe a jellegzetes vonalkezelése. de maga a történet is alkalmas arra, hogy újra a panelek közé kergesse a lelkes olvasót, mert jeph loeb egy all-star csapatot állított össze a soha meg nem álló tempója támogatására, ami miatt könnyen siklanak a lapok az ujjak között. és ezekkel az emlékekkel a fejemben leültem megnézni a warner animation adaptációját, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy milyen csúnya a rajzolása a jim lee-féle eredetihez képest, és az is hamar kiderült, hogy a történet is csak nyomokban tartalmazza a képregény által közvetített érzést... persze, sok fordulati elem visszaköszönt itt is, felvonult a batman ellenség-hadsereg nagyrésze is, valahogy mégsem éreztem azt, hogy a helyére kattannának a dolgok. egy aspektus volt csak, amire talán jól ráéreztek az alkotók -a selina és bruce közötti kapcsolat kibontására. de egyébként a fájó középszerűsége lenyomott minden felbukkanó lelkesedést, a nagy csavar megváltoztatása meg kihúzta az érzelmi gócpontot a sztori alól. csalódás minden téren -de főleg rendezésben, mert a vizualitás mellett a hangokkal sem voltam igazán kibékülve... (××12.25.)

(Karácsonyi meglepi) (2020) (r.: Clea DuVall)

középiskolás koromban nagy kedvencem volt a falculty című tini-alien-inváziós robert rodriguez móka, itt láttam először eme film író-rendezőjét, clea duvall-t színészként -és bár nem ő volt az, aki igazán megragadta a csapatból a figyelmemet (valljuk be, jordana brewster gyönyörű arcával nehéz versenyezni, a felnőtt csapatban meg ott volt salma hayek és famke janssen -hát igen, clea-nak kevés esélye volt), de azért ő is felkerült a térképemre, ahogy mondani szokás. mivel nem szoktam a színészek magánéletével foglalkozni, ezért fogalmam sem volt, hogy azóta coming-out-olt, de örülök, hogy bátran ki mer állni a világ elé a maga természetességében, és nem szégyelli azt, amiben az égvilágon semmi szégyelnivaló sincs. azóta már egy interjúból megtudtam, hogy az édesanyjának véletlenül épp egy karácsonyi vita hevében dobta oda azt a bizonyos bevallós mondatot, így adott volt a sztorija, amit csak formába kellett öntenie, majd jöhettek a hollywood-i barátok, hogy egy jó hangulatú film gördülhessen ki a vágószobából... nem hiszem, hogy a karácsonyi romantikus filmekhez fel kell találni a spanyolviaszt, kell egy diszfunkcionális család, változatos karakterekkel, ahová be kell dobni egy új arcot, és addig érlelni a problémákat, míg egy nagyjelenetben ki nem robbannak. és persze a kötelező hullámvölgyes és mosolyszünetes szakasz után a néző is megérdemli a karakterekkel együtt a happy endet... itt is megkaptuk mindezt, karöltve egy elnyomó szülő-párral, egy kifelé boldogságot sugárzó, befelé szenvedő nagytestvérrel, egy pedáns (ám meglehetősen leszbikus) középső lánnyal, és egy bohókás és szétszórt legkisebb hugicával. és ha máshol lehet az a probléma a sztori középpontjában, hogy egy srác egy random felszedett lánnyal állít be a családi ünnepre, mert fél attól, hogy a szülei mit szólnának ahhoz, hogy nincs senkije, akkor itt miért ne lehetne az a konfliktus alapja, hogy a lány le kell hogy tagadja az igaz szerelmét, mert arra nevelték, hogy tökéletesnek kell mutatkoznia, és sosem okozhat csalódást. csak azok a fránya érzések... azt tudtam előre, hogy kristen stewart és mackenzie davis a főszereplők, és aranyosak is voltak együtt (még akkor is, ha mackenzie mindenki mellől kilógna a magasságával), de azt csak a főcím kezdetekor konstatáltam (tapsikolva), hogy alison brie és aubrey plaza is fontos szerepet játszanak, mert imádom mindkettejük humorát... és a forgatókönyv adott is nekik humor-bombákat, sokat mosolyogtam, bár azt nem mondanám, hogy meghatódtam és összetörtem, amikor gyülekezni kezdtek a viharfelhők, de a drámában is tisztességesen teljesített a film... és igen, ez a legjobb kifejezés erre a szerethető coming-out filmre, ami úgy mellékesen karácsonykor játszódik, hogy teljesíti a feladatát, szórakoztat másfél óráig, egy csomó szimpatikus színészt felvonultatva, némi tanulsággal az utunkra engedve. szívmelengetésből ötös, és az ilyen kellemetlen években ez bőven elég ahhoz, hogy pozitív irányba billenjen el a mérleg... (megjegyzés 1: még a meleg nőknek is van meleg barátjuk?) (megjegyzés 2: clea duvall nem bírta ki, hogy ne szúrjon oda egyet a faculty-s színésztársának: bár ki merné tagadni azt, hogy josh hartnett jó pasi...?) (××12.22.)

(Ha tudnád) (2020) (r.: Alice Wu)

az intelligens, kissé különc lányt, kiközösítik, lenézik, így magányos tölti a középiskolás éveit. az iskola szépségét körbeveszik menő srácok és smúzolós csajok, de a személyisége cseppet sem passzol hozzájuk, a művészi vénáját lenézik, így a csoporton belül is érzi a magány mardosását. a mamlasz tight-end srác része a futball-csapatának, de neki sokkal nagyobb álmai vannak annál, mint hogy a pályán szaladgáljon. szerelmes akar lenni... teljesen átlagos felállás ez egy tini-románchoz, ahol többen is ugyanarra a személyre vágynak, akad félreértés bőven, és a végefelé bekövetkező nagy drámával megtisztulnak az érzelmek. de hé, miért ne lehetne új megvilágításba helyezni egy olyan alap-történetet, amit 120 éve már sikerrel mesélnek (vö. cyrano)... és abszolút jól tudott esni most ez a keserédes tinis vergődés, és nem csak amiatt, mert egy leszbikus felhang volt belecsavarva a lány-segít-a-fiúnak-de-aztán-ők-kerülnek-közel-egymáshoz toposzba, hanem mert abszolút szerethetőek voltak a konzervatív kisvárosban elhervadó karakterek, akiknek akkor is lehetett szurkolni, ha tudtad előre, hogy a játékidő alatt egyikük sem juthat el addig a happyendig, ami megilletné őt. viszont tényleg barátságnak érződtek azok a kapcsolatok, amik a nagy küldetés során kialakultak, és kellett az is, hogy a kiszemelt lány ne egy elérhetetlen díva legyen, akiről csak a végén derül ki, hogy vannak valós értékei is, hanem egy intelligens és érzékeny lánynak volt ábrázolva a kezdetektől -és ezekhez az értékekhez egy olyan csodásan szép arcot társítottak, hogy szerintem nincs olyan fiú vagy lány, aki megkérdőjelezné a teljes iskola vonzalmát felé (tudom, hogy mindig teszek ilyenkor felelőtlen ígéreteket, hogy figyelemmel fogom követni azon ifjú színészek további munkáit, akikbe titkon beleszeretek, de alexxis lemire-ről és leah lewis-ról tényleg azt gondolom, hogy érdemes lesz őket a radaromon tartani)... sok alkotást megterhel a nagy mennyiségű narráció (ha csak nem valami noir búsongásról van szó, ahol elengedhetetlen, hogy egy szétdohányzott hang hozza nekünk a ponyva-hangulatot), de itt azért működtek a kísérő szövegek meg az idézetek, mert olyan lett tőlük a film, mintha egy tinilány naplójába kukkantanánk be titkon, plusz illett is a karakterek jelleméhez is ez az irodalmiság... mivel végzős gimnazisták között játszódott a sztori, ezért nem meglepetés, hogy legalább annyira kaptunk fejlődés-történetet, mint romantikus dramedy-t. ezért sem könnyű a tizennyolc évesek élete, mert túl sok mindennel kell egyszerre megbirkózniuk, kitalálni önmagukat, rendbetenni az érzelmi viharaikat, és elszakadni attól az élettől, amiben addig éltek. és bizony van, akinek a nehezebb út jut, mint másoknak. mert mondjuk fel kell vállalniuk a nemi preferenciáikat. vagy el kell engedniük a szüleik kezét. vagy meg kell harcolniuk az évtizedes családi kolbász-recepttel... (××12.21.)

(2019) (r.: Matthew Michael Carnahan)

irak mai területén fekszik az civilizált emberiség bölcsője. a tigris és az eufrátesz között jött létre a babiloni birodalom, itt uralkodtak az asszírok is, akiknek a fővárosát ninivének hívtál. ennek a mai neve moszul. a gazdag múlt ellenére már sok-sok éve nem úgy tűnik, hogy a civilizáltság le tudna telepedni a környéken... eleve sokféle népcsoport élt a környéken, saddam husein is tett róla, hogy sivatagi muszlimokat injekciózzon az eredeti lakosság közé, majd megjöttek az amerikaiak, akik aztán ki is vonultak, hatalmi vákuumot hagyva maguk után. így kezdődött az iszlám állam rémuralma a környéken... persze mindezt nem fejből tudom, hanem a stáblista gördülése közben kezdtem utánaolvasni a tényeknek, és ezzel máris szerzett a film egy jó-pontot, hiszen azért a hagyományos akciófilmek ritkán késztetik arra a nézőt, hogy edukálódni akarjanak a témájukban... de most mindenképp érdekelt, hogy miért harcol iraki iraki ellen, le akartam tisztázni a helyzetet a fejemben. mert matthew michael carnahan csak néhány kezdeti inzerttel vázolta az alaphelyzetet, aztán bedobott minket az isis (helyi nevén daesh) végnapjaiba, hagyományos hollywood-i dramaturgiát alkalmazva, egyenes vonalban húzva végig minket a romos házak között, megpróbálva elérni azt, hogy a végére ne csak por és vér tapadjon ránk, de igaz érzelmek is... szóval most nincsenek hős fehérek (amerikaiak), akik belovagolnak megmenteni a napot, az irakiaknak kell elvégezniük a nehéz munkát, ugyanakkor a film leegyszerűsített sztoriváza abszolút nyugatias, egy rookie-val vonódunk be a már összeszokott csapatba, és együtt éljük át velük, ahogy a kétségekkel küzdködő srác megérik a nehéz feladatra... utólag furának hat, hogy sokáig kétségek között hagytak minket az alkotók az egység céljait illetően, bár érteni vélem, hogy az volt a cél, hogy igazán üssön az a jelenet a film végén, amikor realizáltuk, hogy miért is kockáztatják az életüket a srácok... bár a realista lövöldözések között akadnak csendesebb megállók is, azért csak tőmondatokból kellett összeraknunk a karaktereket, de szerintem ennek ellenére jól sikerült differenciálni a főbb alakokat... és persze a robbanások és géppuska-dörgések sem terelhették el a figyelmünket az igazi drámáról, hogy nem egy nyílt terepen zajlik a küzdelem, hanem házról-házra haladva egy nagyvárosban, ahol minden egyes kilőtt golyónál fennáll annak a kockázata, hogy nem az ellenség nyakába fog fúródni, hanem egy civil esik össze tőle. és carnahan nem is akarja rejtegetni a borzalmakat, rendre koszos kisgyerekekel találkozunk az úton, akiknek nem lenne szabad átélniük ezeket a borzalmakat... a netflix ezúttal tényleg jól költötte a pénzét, a marokkóban felépített díszlet maximálisan hiteles volt, és matthew carnahan-nek is jól sikerült ötvöznie a realista akció-jeleneteket a súlyos tanulságokkal. szívesen néznék még a cég és az alkotó kapcsolatából hasonló alkotásokat. (××12.12.)

(2020) (r.: Cooper Raiff)

tíz-tizenkét éve az hbo hungary kiírt egy treatment/pitching pályázatot, ahol azt ígérték, hogy a legjobb ötletből sorozatot fognak fejleszteni (nem tudok róla, hogy tényleges alkotás készült volna a folyamat végén). mivel akkoriban még eléggé a kollégiumi emlékeimből éltem, ezért én is beneveztem egy pitch-csel, egy olyan sorozat lebegett a lelki szemeim előtt, ami a felsőoktatás szintjére emelte volna a skins koncepcióját, azaz minden epizód egy-egy karakterre koncentrált volna, miközben szabadon kukkantott volna be a kamera a gazdagon folyó boros éjszakák felszíne alá. annyi jófejség volt az hbo-sokban, hogy legalább egy sablon válaszüzenetet kaptam tőlük, amiben értékelték az erőfeszítéseimet, de úgy gondolták, hogy nem ilyen irányba akarnak elindulni a sorozat-fejlesztések terén. cooper raiff bezzeg nem várt arra, hogy felkarolják, inkább szorosan a kezébe vette az emlékeit, és kvázi egyszemélyes stábtagként leforgatta ezt a filmet (írta, rendezte, főszerepelte, vágta és producerkedte). persze minden generációban felbukkannak ezek az ifjú palánták, akik no-budget alkotásokkal hívják fel magukkal a figyelmet, aztán néhányukból kevin smith meg richard linklater lesz, majd meglátjuk, hogy ez a kölyök meddig jut... azt biztos, hogy a természetes párbeszédek jól mennek neki, főleg amikor beküldi a fiatalokat az éjszakába, hogy csak akkorra érjenek haza, mielőtt felkelne a nap... persze ahhoz, hogy mi nézők is beleszeressünk a formálódó kapcsolatba, kellett a női partner, dylan gelula tehetsége és bája is, és nagyon tetszett, ahogy a társasági életben hendikeppes figurák ilyen őszintén megnyíltak egymásnak... mondhatjuk, hogy az is realista volt, hogy az első együtt töltött éjszaka után nem rózsaszín egyszarvúkon lovagoltak el egyből a naplementébe, hanem meg kellett érniük arra, hogy belekezdjenek egy igazi kapcsolatba, de ugyanakkor kényelmetlenül éreztem magam, miközben a hirtelen pálfordulást néztem, ahogy a lány kvázi sértésnek vette, hogy a hülye álmodozó srác egy fasza éjszaka után egyből többet szeretett volna tőle... bár én is borzasztóan nehezen alakítok ki társas kapcsolatokat (és azok sem szokták túlélni az éveket), és én magam is kétszáz kilométerre a lakhelyemtől jártam főiskolára, nem igazán tudtam átérezni főhősünk honvágyát, azt a fájdalmát, ahogy elszakad a családjától. valószínűleg azért, mert a mi családunk sosem volt ennyire összetartó, meg én már a gólyatáborban sikeresen odacsapódtam egy csapat lükéhez, akikkel aztán kitartottunk egymás mellett évekig. amíg a csajok közbe nem szóltak... arra mindenképp jó volt ez a film, hogy felpiszkálta bennem a nosztalgikus énemet, és most biztos, hogy nagy sóhajok között fogok tudni csak elaludni -na jó, meg féltékeny vagyok erre a kölyökre, aki kora huszonévesen a vászonra tudta festeni azokat az emlékeit, amik az én fejemből nem igazán tudnak kiszabadulni... (××12.10.)

(Öngyilkos osztag: Pokoli fizettség) (2018) (r.: Sam Liu)

már egyből az első jelenetnél látszik, hogy sam liu-ék ezúttal magasabbra lőtték be a korhatárt, legalábbis a véres cafatokká robbanó fejek látványa talán egyes gyerekek gyomrát megfekheti... de talán kevés olyan gyerek lesz, aki lelkesedne ezekért a csapattagokért, a népszerű hősök messzire kerülik ezt a küldetés, úgyhogy lehet is radar alatt keménykedni... viszont a film legnagyobb rákfenéje is valahol itt bújik meg a sötétben, ugyanis a sok rosszfiú között nem igazán találni olyat, akivel szimpatizálni tudnánk. persze deadshot-ot próbálják kicsit humanizálni (bronze tiger meg mindig is egy rossz irányba sodródott jófiú volt), de miatta sem izzadtam tele a kanapét, hogy vajon túléli-e a nagy kergetőzést... persze az jó, hogy kiszámíthatatlanul bújhat elő bárkiből az áruló természete (az ügyeskedés túlságosan is a vérükben van), de azért nagy meglepetések nem érhetnek minket ez alatt a nyolcvan perc alatt. maximum az, hogy milyen szabad kézzel ölhették a készítők a szereplőket. változatosan gusztustalan formában, természetesen... szóval szombat délutánra még épp megfelelő volt, de nem igazán voltam lenyűgözve, sem a mcguffin utáni rohangálástól, sem az animációs megvalósítástól (egyetlen emlékezetes jelenet sem maradt meg a fejemben -na jó, esetleg az, ahogy egy erős testalkatú nőt szexissé tudtak varázsolni egy törölköző segítségével)... (christian slater hangját egyből felismertem deadshot-ként, kicsit fiatalosabb lett tőle a karakter, harley quinn-t meg nem nagyon értettem, mert ezzel a felnőttesebb arccal úgy tűnik, mintha teljesen félreértelmeznék a figuráját...) (××12.05.)

(2020) (r.: Christopher Nolan)

hobbi-pszichológusként két elméletem van christopher nolan gyerekkorára: vagy bezárták őt egy szobába úgy, hogy elvettek tőle minden eszközt, amivel mérhette volna az időt, vagy pont hogy úgy nézett ki a játszószobája, mint a doki kísérleti helyisége a vissza a jövőbe elején... mert már beteges ez a megszállottsága az idővel kapcsolatban, hogy minden történetében meg kell jelennie a cicomának, ahogy kifordul magából, vagy csak másképp ketyeg, mint kellene. és ezzel valószínűleg nem is lenne baj, ha nem csak egy külsőség lenne ez a játék, egy gimmick, amivel látszólag fel lehet dobni egy egyébként kő-egyszerű sztorit is, de sajnos ha most lehántjuk ezt a réteget, és félrerakjuk az olyan menőségeket, mint a robbanáskor összeálló házakat, akkor nem sok minden marad meg a felszínen... és ez leginkább azért van, mert üres karakter-héjak rohangálnak a vásznon, miközben vagy belecsöppennek valami akcióba, vagy erőltetetten informálják egymást a fizikai paradoxonokról meg a technoblablákról. olyan, mintha minden érzelmet kiszívtak volna a szereplőkből, a színészek is leszedálva játsszák a szerepüket, és ugye alapszabály, hogy érzelmek nélkül semmit sem ér egy történet, hiszen miért érdekeljen minket a szereplők vagy akár a világ sorsa, ha nem érzünk az irányukba semmit...? és oké, kenneth brannagh próbál valami gonoszságot kipréselni a sablonos gonosz-orosz karakteréből, de még az egyébként tehetséges elizabeth debicki-nél sem éreztem át az a komplex érzelmi gubancot, aminek dúlnia kéne benne a fiával és a férjével kapcsolatban... szóval persze, vannak látványosan kivitelezett ide-oda forgatások, de amikor kétszer kell végignézni egy verekedést, mert ott keresztezik egymást az idősíkok, az egy kicsit fárasztó. ahogy az is, hogy sok egyforma egyenruhás ember szaladgál ide/oda egy kietlen poros tájon... pedig bíztam christopher nolan-ben, hogy ebben az elátkozott évben ő lesz a mi időtlen megmentőnk, de sajnos pont olyan hideg maradtam a két-és-fél órás kényszeres maszturbációja alatt, mint amilyen hidegen ő tálalja nekünk a túlcsavart történeteit. igazán megszánhatná már őt az eon studio, és neki adhatnák a következő james bond filmet, hogy végre megszabaduljon a kötelékeitől, és egy olyan kém-akciót készíthessen, ahol le kell mondania a manírjairól... (a direktor úr még szegény ludwig göransson-nál is elérte, hogy előhúzza magából a mélyen elrejtett hans zimmer-t, ahelyett hogy legalább zenei téren valami újjal próbálkozott volna, ha már az állandó alkotótársa ezúttal nem ért rá...) (robert pattinson búcsújánál jöttem rá, hogy hol láttam már olyat, ahol két karakter életútja egymáshoz képest ellentétes irányba folyt -természetesen minden timey-wimey-wibly-wobly időkavarás ős-apjánál, a doctor who-ban...) (××11.29.)

(2020) (r.: Ken Cunnigham)

biztos voltak/vannak rendes gyerekek, akik ha egyszer összerakják a karácsonyra kapott legókészletet, akkor azt a polcon őrzik, díszként, de szerintem az ifjúság inkább szereti kiélni a kreatív energiáit a kockákon, ezért összealmolva tárolja a különböző helyről származó darabkákat, és minden alkalommal valami egyedit pakol össze, amikhez aztán saját sztorik is dukálnak. na, ennek az ünnepi különszámnak az alkotói is pont így álltak hozzá a művükhöz, behajították a saga minden egyes elemét egy (mikulás) zsákba, és onnan random húzkodtak elő elemeket, aztán a nosztalgikus katyvaszt felhúzták egy egész szépen működő vázra, és voilá, megmentették ezzel az élet napját... ugyanis sokan el akarják felejteni, hogy ilyen ünnep létezett valaha is a galaxisban, mert még maga george lucas is minden eszközével próbálta kitörölni a kollektív emlékezetből az 1978-as eredeti holiday special-t, ami a frissen szárba szökkent starwars-mánia megcsúfolása volt, de hiába csak egyetlen-egyszer adta le az abc televízió, valahogy mégis fennmaradt, és még rajongói is akadnak a szörnyszülöttnek. ezek egy része most ott dolgozik a lucasfilm-nél... jót tett ennek a special-nak a legós felszín, mert így eszünkbe se jutott komolyan venni a karaktereket, nem akarjuk ezt az időutazós mixet beilleszteni a hivatalos kánonba, ugyanakkor nem tudom biztosan, hogy ki lehet ennek az alkotásnak az ideális célközönsége. mert a humor nagyrésze (valamint a konklúzió nagy tanulsága) az ifjakra van belőve, viszont szerintem annál mélyebben merítettek a nagy utalás-hálóval, hogy bátran ki merjem jelenteni, hogy egy legózó gyerek minden egyes képkockát be tud azonosítani a filmekből, minden mondatról tudja, hogy melyik párbeszédre rímel. valószínűleg megint a gyerek-lelkú felnőttek jártak a legjobban, akik ügyesen lavíroznak a korosztályi korlátok felett... (××11.20.)

(Sarah Cooper: Minden rendben) (2020) (r.: Natasha Lyonne)

elég elkeserítő, hogy az egyesült államok elnöke azonnal nevetség tárgya lesz, amint kinyitja a száját -de ez jó hír sarah cooper-nek, aki arról lett ismert, hogy a tiktok-on tátogott rá trump elképesztően zagyva baromságaira. és lám, most itt van egy netflix special főszerepében, ahol nem csak ezt a tátikás képességét vethette be, hanem egy tévés kerettel mindent kifigurázott az író-társaival, amit csak ért, a reggeli/napközbeni tévé-műsorok álszent jópofizásait, a híradók nézettség-éhségét, az abszurd és hazug reklámokat, az összeesküvés-hívőket, a szalon-rasszizmust, ennek az elborult évnek minden nyűgét-baját, és persze trumpot, trumpot és tumpot... bár volt egy ál-előzetes, amiről hamar kiderült, hogy jordan peele-nek akar kacsintani egyet, és mondhatnánk, hogy a háromnegyed óra végére egy peele-i rémálomba találtuk magunkat, bár én inkább azt éreztem, hogy még egyel tovább léptek sarah cooper-ék, és twin-peaks-i elvontságba borították a (lynch-)hangulatot... lehetett volna ez egy szóló-projekt is, de sokkal jobb volt ez így, hogy igazi humor-sztár-csapatot sikerült összetrumpinálni a járvány ellenére, mert élvezet nézni, ahogy bohóckodik egy fred armisen, jane lynch, aubrey plaza, ben stiller, maya rudolph, jon hamm (és még sokan mások) csapat... és kellenek az ilyen gőz-kieresztések egy ilyen sötét évben, a kiábrándító trump időszak (várható) alkonyán. mert jobb, ha röhögve táncolunk a sátánnal, mintha feladjuk, és összezuhanunk a nagy szarkupacok alatt... (××11.05.)

(A rózsa neve) (1986) (r.: Jean-Jacques Annauld)

(Sir Sean Connery emlékére)

furcsa ránézni a német címre, olyan, mintha egy megkopott hangalámondásos videokazettát kotortam volna elő a garázs mélyéről, pedig ez a film hivatalos címe, ami egyből rá is világít arra a tényre, hogy komoly európai összefogás volt azért a nyolcvanas években, hogy elkészülhessen ez a csodálatos alkotás. egy olasz szerző művét adaptálta egy francia rendező, nagyrészben (nyugat)német pénzből, egy róma mellett felépített monumentális díszletben, egy skót legendával a főszerepben... aki azt gondolná, hogy egy nagytudású professzor csak száraz fejtegetéseket tud körmölni naphosszat, az tegyen egy próbát umberto eco eredeti remekművével, mert meg fog lepődni, hogy milyen könnyen lehet áskálódni a középkori rejtélyek között, és hogy mennyire könnyű megbocsátani egy irodalom-történésznek, ha azért bele-belemerít minket az élete munkájának mélységeibe is. a nagyvászon viszont nem viselte volna el ezeket a tudományosabb értekezéseket, ezért a négy forgatókönyv jó érzékkel nyesegette addig a kötetet, amíg csak maga a történet és a karakterek maradtak csupán. de egy jó adaptáció titka pont ez, érezni kell, hogy melyik médiumnak milyen elemekre van szüksége, és azokkal kell véghez-vinni a nagy építkezést... azért sem érzi az ember, hogy csorbulna az élmény, mert a középkori nyomozás kellően izgalmas, a karakterek meg leugranak a képről az életszerűségükkel, baskerville-i vilmos a korabeli sherlock holmes és idősebb henry jones keveréke, egy tudós ember, aki kitűnő megfigyelőképességgel rendelkezik és gyermeki lelkesedéssel szedegeti fel a nyomokat. mellette adso a gyermeki ártatlanság, aki a nézők lelki útját egyengeti a történetben. mellettük az apátság lakói szándékosan elcsúfítottak, szinte mindenkitől elidegenítenek minket az alkotók, hogy ezzel is azt az érzetet keltsék, hogy mindenki gyanús, bárkinek lehet rejtegetnivalója a csuhája alatt... de nem véletlen, hogy csak akkor érzed, hogy megérkezett az igazi gonosz a dombtetőn álló épületbe, amikor csillogó pompával betolják a sárban a pápai követet, majd beporoszkál utána az inkvizíció tüzes kénköve is. és ahová az egyház szigora beteszi a lábát, ott válik komorodik el igazán az egyszerű emberek élete... mert nem lehet nem vallás-kritikaként értékelni a borongósba forduló finálét, ahol a vidámságot akarják száműzni a földön eltöltött életünkből, ahol kínzásokkal csikarnak ki ártatlan emberekből beismerő vallomást, ahol az egyházi vezetők legnagyobb problémája az, hogy a vagyonuk felett őrködjenek... azt hinné az ember, hogy egy több mint harminc éves film, ami a tizennegyedik században játszódik egy apátságban, ma már porosnak hat, de nem éreztem azt, hogy egy pillanatra is leült volna a cselekmény, apró kitérőket tesz csak meg (hogy adso nemi fejlődése egy nagy ugráson eshessen át), de végig következetesen halad előre, vezető-szárként a nyomozást használva. példát lehetne venni erről a filmről kedves modern alkotók, és még több középkori murder mystery-t hozni az életünkbe. igaz, nehéz lesz egy még egy olyan karizmatikus nyomozót a középpontba helyezni, mint amilyet sir sean connery adott itt nekünk, hanyag eleganciával. (××10.31.)

(2020) (r.: Luke Turner)

az ember nem szokott videoklippekről írni, de most muszáj voltam billentyűzetet ragadni, mert rainsford (a.k.a. rainey qualley) zenéjére egy igazi kisfilm született, és nem egy olyan marketing produkció, amit a mai mtv-n rotálnának rendületlenül... persze annak van marketing-értéke, hogy a saját húgát, margaret-et rávette rainey, hogy teljesen pőrén álljon a kamera elé... én is ezért érkeztem első körben, persze, minek tagadnám, de az ember azért hamar túllendül azon, hogy egy pucér színésznő testét bámulja, és megpróbálja értelmezni a történetet is, amit át akarnak adni a képekkel az alkotók. kétszer is... mármint hogy osztott képernyőn nézhetjük egy kapcsolat különböző fázisait, kétféle szemszögből, tánc-mozdulatokkal előadva. hamar éreztem, hogy nem lesz elég egy megnézés, hogy minden kirakós-darabot értelmezni tudjak, inkább át akartam érezni a romantikát, a szenvedélyt, a fájdalmat, a kapcsolat meleg és hideg aspektusait... gratulálok minden bevállalós résztvevőnek, és köszönöm, hogy a kenzo reklám után újra táncolni láthattam margaret qualley-t (meg persze a sia klipp óta shia labeouf-ről is tudjuk, hogy a lábában van a bugi -vagy legalábbis a balett-alapú modern tánc). (××10.24.)

(2016/2020) (R.: Sopsits Árpád)

a kádári szocializmus hazugságokra épült -aki nem ugrál és nem hangoskodik, az velünk van; nincs munkanélküliség, nincsenek szociális gondok; rend van és béke, az aberráció, a gyilkosságok csak az imperialista nyugaton fordulnak elő... pedig nem csak a disszidálók meg a röpirat-gyártók nem értettek egyet a rendszerrel; igaz, hogy papíron nem voltak munka-kerülők, de a gyárakat feltöltötték haszontalan ’vatta-emberek’-kel; az emberek alkoholba fojtották a szürke életük kínkeserves mindennapjait, a nyomornegyedek nem szűntek meg a szocialista egyenlőség nevében -és az erőszakot legtöbbször bezárták négy fal közé... ehhez hozzájött még az, hogy az orosz tankok segítségével létrejött rendszernek legitimizációra volt szüksége, fenn kellett tartani a látszatot, ki kellett verni az első gyanús emberből a tanúvallomást, hogy hamis biztonság-érzetbe ringassanak mindenkit. nem számítottak a következmények... a martfűi rém története ebből a szempontból jó korrajza a kora-kádári diktatúrának, ahol egy alkoholista rendőr meg egy besúgókkal körülvett ügyész lavírozott az ellenséges párt-katonák között, mire a gyilkos nyomára akadtak, halottak és tönkrement életek festették sötétre a cipőgyár történetét ezen évek alatt... jó lélekrajz is a film, hiszen betekintést enged egy beteg elme tekervényeibe, a szexuális frusztráció olyan mélységeibe, amit nehéz a hagyományos perverziók szintjén megérteni... végre nekünk is van egy skandináv típusú sötét krimink, ami kellően nyugtalanító és véres, mégsem kényelmetlen nézni, ahogy a rend őrei kétségbeesve futnak egy szenvtelen gyilkos után... sopsits árpád rendező és szabó gábor operatőr gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő fényhatásokkal érjék el a néző borzongatását, és a thriller-hangulathoz moldvai márk zeneszerző is hozzáadta a tudását. a forgatókönyv-író szopsits-csal csak a történet elején szállnék kicsit vitába, mert egy kicsit darabosnak éreztem, ahogy elindította a különböző szálakat, de értem, hogy nem volt könnyű felépíteni egy olyan történetet, ami egy prológus után hét évet ugrik, ráadásul próbálta fenn-tartani a krimis rejtély-faktort is addig, ameddig csak lehetséges volt (még a fürdőszobai tükörrel is játszott nekünk egy kicsit, hogy húzza az idegeinket)... tudom, hogy közhely, hogy anger zsolt mindig nagyszerűen játszik, de szerintem most kifejezetten jól állt neki a cinikus zsaru szerepe. annak meg örülök, hogy hajduk károlyt először egy jóságos orvos szerepében láthattam (lásd: akik maradtak), mert mindig az könnyebb, ha valakit egy pozitív szerep után kell elfogadni gonoszként, mint fordítva... bár a netflix-re készített négy részes mini-sorozat változatot néztem meg, mégsem éreztem azt, hogy a sorozatokhoz kéne besorolnom ezt az alkotást, és ne a filmek közé, mert az eredeti három-órás változatot vágták szét, és adták el epizódoknak a stream-szolgáltatónál, de így is egy erős egység maradt a végeredmény. sőt, annyira egyben éreztem ezt a három órát, hogy fogalmam sincs, hogy mit vágtak ki belőle a mozis változathoz. de majd egyszer azt is megnézem, ha vissza akarok csöppenni a huszadik századi magyar történelem egyik sötét foltjába, egy hatásosan nyomasztó krimi-thriller-be... (××10.23.)

(2019) (r.: Deák Kristóf)

1969-ben forgatta bacsó péter a tanú című filmet, ami olyannyira kiröhögte az ötvenes évek diktatúrájának abszurditását, hogy tíz évig még dobozban kellett pihennie az alkotásnak, mire a nagyközönség is megnézhette. deák kristóf szerencsére már egy olyan korba született, amikor a hasonló lelkületű filmjét már állami támogatással készítheti, amit aztán még abban az évben műsorra is tűz a televízió. de örülhetünk annak, hogy ma már nem kell lázadni egy ilyen történettel, és magyarázkodni sem kell, amiért megpróbálja humorral átmosni a rákosista államapparátus fájdalmas túlkapásait... mai fejjel már tényleg nehéz értelmezni azt, ahogy a diktatúra beleavatkozott az élet minden területébe, hogy az emberek rettegtek attól, hogy megszólal éjjel a csengő, vagy ha csak megláttak egy fekete öltönyös alakot a küszöbön. hogy mindenkinek fél-szavakban kellett kommunikálnia, hogy figyelnie kellett minden apróságra, ami gyanús lehet (mondjuk hogy ne a szabad európa rádió szólaljon meg, amikor bekapcsolják a készüléket). és még így is volt, amikor minden ok nélkül kellett átélniük a rettegést, a rendszer kemény öklének lecsapásait. pedig a jó embereknek sohasem kéne félniük... a film első percei nem győztek meg, mert a pesti külvilágot hiába próbálták meg átalakítani 1951-é, nem tűnt hitelesnek a végeredmény, aztán amikor a kvázi hősnőnkkel együtt minket is elnyelt a kompromitált lakás, máris a helyükre kattantak a dolgok, és piszok érdekes volt egyszerre érezni a szorongás és a mosolygás keverékét. mert ült a humor. mert az egyre gyülekező karakterek interakcióiból érdekes helyzetek születtek, még arra is kísérletet tettek, hogy emberként ábrázolják az ávósok egy részét... igazán mélyre csak néhányszor mentünk, amikor a kétségbeesés végleg átvette az uralmat az érzelmi buborék felett, bár az azért feltűnő volt, hogy a fiúk/férfiak voltak a gyávábbak, a nők mutattak nagyobb lelki erőt (szamosi zsófinak sosem okoz gondot, hogy keménynek mutassa magát, de ahogy a hagymát pucolta, miközben farkasszemet nézett az ávóssal, az mindent vitt)... az egy lakásba zártság, és a folyamatosan megszólaló csengővel érkező emberek miatt volt egy kis színpadiasság érzése az embernek, de én könnyen belelátom az adaptációkat az ilyen minimalista történetekbe -mint az köztudott... (××10.22)

(2019) (r.: Tóth Barnabás)

hetvenöt éve siratjuk azokat, akik nem élték túl a második világháború pokoli tombolását, azokra viszont kevesebbet gondolunk, akiket megkímélt a gondviselés, és úgy kellett tovább lépdelniük az életükben, hogy a gyász sebei sosem gyógyultak be a lelkükön... tóth barnabás most róluk készített egy igazán intim filmet, amely a háttérben tartja a nagypolitikát, a rákosi korszak első hulláma csak elhomályosított tej-üvegen át látszik, elcsípett félmondatokból érhető tetten, mert minden alá van rendelve két ember bonyolult kapcsolatának... a nőgyógyász sztoikusan szenved, bezárja az érzelmi kilengéseit a fürdőszobába, az árván maradt tinédzser meg lázad és tagadásban él, és minden vágya, hogy szeretetre találjon az átélt borzalmak után... egy negyvenes férfi és tizenhat éves lány egymás mellé sodrása könnyen kaphatna egy lolitás gellert, de nagyon ízlésesen gabalyodnak össze az érzelmek, ahogy kinyílik a doktor és ahogy nővé érik a bosszantó csitri, de a szexualitás mindig a horizonton túl marad csupán... kell egy kis idő, amíg közel engeded magadhoz az akaratos sünit és a hidegnek tetsző aldót, de aztán már hamar visz magával a közössé forrt életük, és reménykedve várod, hogy a film alapjául szolgáló könyv címéhez méltóan lányregényesen pozitív lesz a végkicsengés, hogy nem kell többé szenvednie ennek a két embernek, akikre igen sokat rót rá már így is az élet... volt egy-két nagyon erős mondat a filmben (pl. ’nem kurva, aki fél egyedül’), ezek nem tudom, hogy mennyire a regényből érkeztek, és mennyire annak a gondolatiságának a dramaturgiai továbbvitelei, mindenesetre beleragadtak az ember fülébe... mint minden ilyen kevés-helyszínes minimál-filmnél felmerül bennem (is), hogy alkalmas lehet a színpadi átdolgozásra, de most tényleg nem lennék meglepve, ha dolgoznának egy adaptáción, és jól is járnának azok a színészek, akik élő közönség elé vihetnének egy ilyen jutalom-játékot estéről estére... (ha már színészek, respekt azoknak az ismert arcoknak, akik egy-egy jelenet kedvéért beálltak a kamera elé, gondolok itt jordán adélra, balla eszterre, vagy auksz évára (szegény soma mamagésa lógott csak ki, sok mindenhez ért ő, de a színészet nem igazán van ezek között...)) (××10.20.)

(2019) (r.: Szász Attila)

néha még a hivatalosan kiadott szinopszist sem szabad elolvasni, mert az is félreviheti a prekoncepcióidat -és itt nekem egy szélhálmost ígértek, akiből viszonylag keveset kaptam, egy háború után feltápászkodó várost, amiből hamar kiűzettünk egy kortalan vadászházba, egy könnyedebb film tévképzetébe éltem, de a minimál-thriller összes kelléke teljesen agyonnyomott a végére... de tényleg olyan, mintha a hangulatos kezdést csak csalinak akarták volna bedobni az alkotók (köbli norbert fogatókönyvíró és szász attila rendező), és aztán az olcsóbb utat választották inkább, pedig szerintem bőven lett volna kraft a hősünkhöz hasonló kakukk-karakterben, aki mások gyászába fészkeli be magát, hogy teletömje a bendőjét, és továbbálljon egy másik kétségekkel teli családhoz. és bizonyos elemek miatt még reménykedtem egy darabig, a zene is játékosabb volt a főcím előtt, szabó-kimmel tamás egyszer még ki is kacsintott ránk a kamerán keresztül -aztán néhány pofonnal és három gyors lövöldözéssel később már bele is süllyedtünk a klisékkel körberakott csapda-helyzetbe... ha nem lettek volna a szomszéd faluban ott az oroszok, és nem emlegették volna fel néha a frissen véget ért háború borzalmait, akkor a film nagyrésze bármilyen korszakban játszódhatott volna -egy időtlen mesévé vált egy kegyetlen férjről és egy szeretetre vágyó, sokat szenvedett feleségről, és nem nagyon akarta bevenni a gyomrom, hogy ebbe az erdőbe vittek be minket az alkotók... nem azt mondom, hogy sosem működött a suspense, hogy nem reszelték a hegedűsök az idegeimet a bernard herrmann komponistát idéző dallamaikkal, és mivel a férj az első pillanattól kezdve egy agressziótól eltorzított személyiségként jelent meg a vásznon, így végül tudtam szurkolni a titkos szerelmeseknek is. annak ellenére, hogy a kémiát nem mindig éreztem a szereplők között... szabó-kimmel tamás egyetlen arccal játszotta végig a filmet, ami számomra nem minden jelenetben volt meggyőző, kerekes vica már nagyobb érzelmi skálán játszott, és az tetszett benne, hogy elhittem neki a kemény, mindenre elszánt asszonyságot -ezért is sajnáltam, hogy nem adta meg neki a forgatókönyv azt a lehetőséget, hogy ő legyen a hős megmentő, és ne őt kelljen megmenteni végül... (ahogy az illik, az egy-film-per-egy-cici-villantása itt is megvolt vicának, hálás is ezért neki a férfi-közönség tekintélyes hányada...) ugye tavaly elhatároztam, hogy trendet teremtek magamnak, és október 23-a környékre időzítek olyan magyar filmeket, amik a huszadik században játszódnak, és szerencse, hogy ezúttal több ilyen alkotás is van a tarsolyomban, mert különben csalódással kéne idén kieresztenem ezt a hagyományt... (××10.19.)

(Társadalmi dilemma) (2020) (r.: Jeff Orlowski)

sziasztok, zoli vagyok, és függő! nehezen tudnék már meglenni az internet nélkül, azzal indul a napom, hogy végigpörgettem azt a pár oldalt, amiket kiemelt figyelemmel követek, úgy érzem, hogy lemaradtam éjszaka, amiért álmomban nem jutottam friss hírekhez. de azért úgy gondolom, hogy nem vagyok menthetetlen... nem nagyon értem azokat, akik órákat töltenek a közösségi oldalakon, mert virtuálisan is ugyanolyan antiszociális vagyok, mint a való életben, nem érdekel, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akiket ismerek, nincs szükségem a megerősítő like-okra, a fotókat megtartom magamnak, ahogy a véleményemet is. azt nem mondom, hogy belőlem nem tudnak kipréselni dollárokat a nagy tech-cégek, mert a google-t erősen hízlalom akkor, amikor elveszek a youtube algoritmusában, és a hasznos időmet a felesleges videók unott pörgetésére cseszem el, de igyekszem javulni. főleg most, hogy borzasztóan elriasztottak az efféle tevékenységtől ennek a filmnek az alkotói... persze az eddig sem volt titok, hogy a tech-iparág kifacsar minket, hogy de sokkoló volt, ahogy ezt olyanok mondták az arcunkba, akik ott voltak az alapok lefektetésénél, akik nem szenzáció-hajhászás miatt ültek most le a kamera elé, hanem azért, mert tényleg attól tartanak, hogy katasztrófába rohanunk azzal, hogy hagyjuk magunkat elcsábítani a facebook-hoz hasonló lelketlen pénz-gyárak által, hogy birkaként szorulunk bele egyre inkább a saját vélemény-buborékunkba... teljesen közérthető volt a veszélyek felsorolása, amit kissé didaktikusan, de hatásosan támasztottak alá egy dramatizált sztorival, ahol az okostelefonok összes negatív hatását és az algoritmusok kíméletlen működését is szemléltették nekünk. vagy még inkább az ifjabb nézőknek, akinek kvázi kötelező tenném ezt a filmet, mondjuk két osztályfőnöki órát simán rá lehetne áldozni arra, hogy néhányan talán belátják azt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a generációjuknak. talán ők is úgy sokkolódnának, mint én... (a belátásról jut eszembe: az egyik legmegrázóbb megszólalása a like gomb kitalálójának volt, aki csak egy kedves gesztust akart létrehozni a csapatával, és most azzal kell szembenéznie, hogy 180 százalékkal megugrott az öngyilkos tinilányok aránya, mert nem kapnak elég lájkot...) (mondhatnám epésen, hogy most a film végeztével megnézem, hogy mit ajánl nekem a netflix algoritmusa, de inkább csak örülök, hogy egy bevétel-orientált tech-cég ilyen projektekre is biztosít anyagi hátteret.) (××10.10.)