(2020) (r.: Christopher Nolan)

hobbi-pszichológusként két elméletem van christopher nolan gyerekkorára: vagy bezárták őt egy szobába úgy, hogy elvettek tőle minden eszközt, amivel mérhette volna az időt, vagy pont hogy úgy nézett ki a játszószobája, mint a doki kísérleti helyisége a vissza a jövőbe elején... mert már beteges ez a megszállottsága az idővel kapcsolatban, hogy minden történetében meg kell jelennie a cicomának, ahogy kifordul magából, vagy csak másképp ketyeg, mint kellene. és ezzel valószínűleg nem is lenne baj, ha nem csak egy külsőség lenne ez a játék, egy gimmick, amivel látszólag fel lehet dobni egy egyébként kő-egyszerű sztorit is, de sajnos ha most lehántjuk ezt a réteget, és félrerakjuk az olyan menőségeket, mint a robbanáskor összeálló házakat, akkor nem sok minden marad meg a felszínen... és ez leginkább azért van, mert üres karakter-héjak rohangálnak a vásznon, miközben vagy belecsöppennek valami akcióba, vagy erőltetetten informálják egymást a fizikai paradoxonokról meg a technoblablákról. olyan, mintha minden érzelmet kiszívtak volna a szereplőkből, a színészek is leszedálva játsszák a szerepüket, és ugye alapszabály, hogy érzelmek nélkül semmit sem ér egy történet, hiszen miért érdekeljen minket a szereplők vagy akár a világ sorsa, ha nem érzünk az irányukba semmit...? és oké, kenneth brannagh próbál valami gonoszságot kipréselni a sablonos gonosz-orosz karakteréből, de még az egyébként tehetséges elizabeth debicki-nél sem éreztem át az a komplex érzelmi gubancot, aminek dúlnia kéne benne a fiával és a férjével kapcsolatban... szóval persze, vannak látványosan kivitelezett ide-oda forgatások, de amikor kétszer kell végignézni egy verekedést, mert ott keresztezik egymást az idősíkok, az egy kicsit fárasztó. ahogy az is, hogy sok egyforma egyenruhás ember szaladgál ide/oda egy kietlen poros tájon... pedig bíztam christopher nolan-ben, hogy ebben az elátkozott évben ő lesz a mi időtlen megmentőnk, de sajnos pont olyan hideg maradtam a két-és-fél órás kényszeres maszturbációja alatt, mint amilyen hidegen ő tálalja nekünk a túlcsavart történeteit. igazán megszánhatná már őt az eon studio, és neki adhatnák a következő james bond filmet, hogy végre megszabaduljon a kötelékeitől, és egy olyan kém-akciót készíthessen, ahol le kell mondania a manírjairól... (a direktor úr még szegény ludwig göransson-nál is elérte, hogy előhúzza magából a mélyen elrejtett hans zimmer-t, ahelyett hogy legalább zenei téren valami újjal próbálkozott volna, ha már az állandó alkotótársa ezúttal nem ért rá...) (robert pattinson búcsújánál jöttem rá, hogy hol láttam már olyat, ahol két karakter életútja egymáshoz képest ellentétes irányba folyt -természetesen minden timey-wimey-wibly-wobly időkavarás ős-apjánál, a doctor who-ban...) (××11.29.)