(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]

(2017) (r.: Danny Boyle)

ha van film, aminél nem volt szükségem ismétlésre, akkor az a trainspotting -mármint nem arra gondolok, hogy nem akartam hozzá folytatást, hanem arra, hogy az új rész előtt nem volt szükségem rá, hogy újranézzem az eredetit, mert annyiszor láttam ifjúkoromban, hogy simán fel tudnám mondani az egészet jelenetről-jelenetre... (ugyanígy elég volt elindítani a soundtrack-et a moziba menet, és egyből meg is volt a kellő hangulatom.) no, miután kivicceltem és kinosztalgiáztam magam, nézzük meg komolyabban is a kérdést: szükség volt-e arra, hogy húsz év után visszatérjünk edinburgh-be? nézhetjük mondjuk onnan, hogy irvine welsh sem tudta elengedni a karaktereket, és ő maga is írt folytatást (plusz előzményt) élete fő művéhez (btw, a film egyik nagy pozitívuma, hogy újra megjelent a pornó c. mű, így végre a polcomra rakhattam a másik két kötet mellé) -és mivel a szerző ismét ott van a vásznon mickey forrester-ként, így mondhatjuk, hogy áldását adta erre a mozgóképes verzióra is... egyébként nekem nagy bizodalmam volt a filmben, mert nem csak a színészek tértek vissza a húsz évvel ezelőtti alteregóikhoz, hanem a fő alkotócsapat is, azaz john hodge forgatókönyvíró és danny boyle rendező is -és ez számomra biztosította azt, hogy ez egy szívből jövő dolog lesz, nem pedig egy anyagi megfontolásból odakent projekt... de a millió dolláros kérdés persze az, hogy szabad-e hozzányúlni egy ilyen kultikus műhöz, hogy érdemes-e visszakanyarodni húsz évet, hogy nem válik-e az egész egy unalmas és szívtelen nosztalgia-trippé? és abból lehet tudni, hogy a készítők is tisztában voltak ezzel a kockázattal, hogy ironizálnak is a régi dolgok újraélésén nem egyszer -ugyanakkor jó erősen meg is mártják a filmjüket a régi dicsfénybe, akár még úgyis, hogy konkrét képsorokat vágnak át onnan ide, de nagyon sok téma visszaköszön kissé újrafazonírozott formában. és valljuk be, a karakterek sem sokat változtak húsz év alatt, de ez valahol reális is, a simlisség vagy az erőszakra való hajlam nem fog kiveszni valakiből csak azért, mert már ősz hajszálak kezdik belepni a feje tetejét... ugyanakkor nem hagyták figyelmen kívül azt sem, hogy mennyit változott a világ az elmúlt húsz évben, eltűnt a naivitás, minden sokkal keserűbb lett (és még a drogok is újak -igaz, a kokain/heroin/marihuána szentháromságot nem lehet kipusztítani). és ez jól tükröződik a hangulaton is, sokkal sötétebb és keserűbb érzések keringenek a néző körül, még ha a színvilág pont az ellenkező irányba tolódott is (btw, jól látható, hogy danny boyle a második filmje óta mennyit fejlődött a szakmájában, főleg az tetszett, ahogy az árnyékokkal játszott). nem akarnak mindenáron viccesek lenni. egy pillanatra meg is ijesztettek, hogy drámai módon akarnak véget vetni ennek a kalandnak, de aztán szerencsére belátták, hogy az életet választani sokkal kifizetődőbb... (így utólag már azt sem bánom, hogy hagyták, hogy francis bagbie-ből kitörhessen a benne lévő állat...) de egyébként bele volt kódolva a filmbe a dráma azzal, hogy mark lelépett a lóvéval annak idején, most a nagy visszatéréskor muszáj volt ezt a sérelmet rendezniük a srácoknak egymás között... kicsit sajnáltam, hogy kelly macdonald-nak csak egy beköszönés jutott, viszont jól kompenzáltak a szemrevaló anjela nedyalkova-val, aki szerencsére sok nőiséget hozott ebbe az alapvetően pasis filmbe... no, kicsit én is bajban vagyok, mint a filmben spud, hogy hogyan is kéne megfogalmazni az utolsó mondatot, mert nem könnyű határozottan kirakni a pontot, elengedni valamit, ami fontos nekünk. de tudjátok mit? valami kurva egyszerűhöz fogok nyúlni: találkozunk húsz év múlva (még akkor is, ha akkor már minden film és zene a remix remixének a remixe lesz, és nem lesznek férfiak és nők csak shemale-ek)... (#03.10.)

(2015) (r.: Danny Boyle)

mindenkinek van véleménye steve jobs-ról -sokan szeretik, sokan utálják, pedig a legtöbben nem is tudnak róla sokat, hanem az apple imádatukat/utálatukat vetítik ki arra az emberre, aki a kirakatban volt. és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a filmből fognak megtudni róla többet... sokat szidtam/szidtuk már a generikus életrajzi filmeket, mert bár sokszor működnek, azért kiszámíthatóvá vált a szerkezetük, legtöbbször érezhető, hogy milyen elemeket fognak kiemelni nekünk. aaron sorkin kitalált hát valami mást -csak három bemutatót választott ki, illetve az azokat megelőző perceket, és bevetette a sorkin-izmus teljes arzenálját, bizonyítva ismét azt az oximoront, hogy egy kizárólag beszélgetésekből felépülő mozgóképes alkotás is lehet izgalmas... mert nem csak a színpadra-lépés előtti drukk hozta a feszültséget, de sem a szereplők (walk-and-talk!), sem a kamera nem állt meg egy pillanatra sem, és még a zene is sokat hozzáadott ehhez a 'feszkó' érzéshez. bár azt gondolhatnánk, hogy a három részre tagolással három felé esett szét a film, de nem, a közös témákkal szépen egybetartották, talán egy nagyon picit túlságosan is, mert harmadjára már kicsit fárasztó volt, hogy mindig ugyanarról beszél hősünk bizonyos szereplőkkel. és ezek a beszélgetések nem feltétlenül a technológiáról szóltak, sőt, elsősorban nem arról, hanem lelki dolgokról. mert bizony nehogy azt higgyük, hogy egy formatervezett szent embert mutattak be itt nekünk, hanem egy igencsak nehéz természetű személyt, aki (többnyire) jól érezte a jövő vízióit, de az emberi kapcsolatokhoz mit sem értett. és ez rengeteg feszültséghez vezetett nem csak a munkatársaival vagy a pénzemberekkel, hanem a lányával is. és ezek a nem túl egyszerű érzelmek csodálatosan ott voltak michael fassbender minden pillantásában (érdekes dolog ez a casting -van, amikor nem zavaró, hogy a tehetség felülírja a valós személlyel való hasonlóságot), de a köré rakott színész-gárdának sincs oka szégyenkeznie. azért azzal kicsit megleptek, hogy nem bíztak a saját szerkezetükben, és három flashback-et is betoldottak, de lehet, hogy úgy érezték, hogy így lesz kerek a történet. formatervezett. (szerettem danny boyle apró ötleteit, az átvezetők vágását, a képre kiíródó szövegeket, és a meglepő háttér-vetítéseket.) ($$02.03.)

(Transz) (2013) (r.: Danny Boyle)

huh, annyi minden kavarog a fejembe jó lenne valaki, aki rendet vág a gondolataim és emlékeim között... danny boyle hozta a szokásos minőségét, bár számomra érthetetlen, hogy tud ennyire különböző műfajokban alkotni. bár lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett filmet megfelelően tudjon prezentálni. mert az ember még talán legyint is az elején (festmény-rablós thriller, kell ez nekem...?), de amikor beindul az igazi agyfacsarás, már teljesen másképp kezdi figyelni a képernyőt. az a jó az ilyen típusú játékoknál, hogy folyton bizonytalanságban tartanak, kihúzzák alólad a varázsszőnyeget és csak kapizsgálod, hogy mi a valóság és mi játszódik az elmében. és tök jó dolog így elveszni. persze a megkapó vizualitás most is csak „szemcukor” lenne érdekes karakterek nélkül, akikben talán az a legfurcsább, mikor a végére rájössz, hogy tulajdonképpen egyikük sem volt pozitív hős, és ilyen azért nem gyakran esik meg egy hagyományosabb történetben. meg is lincselnétek, ha nem térnék ki rosario fullfrontal pucérkodására, mi? persze, hallott már róla az ember, jól felépítették rá a marketinget, így mindenki várhatta a pillanatot, mikor jön el már az áldott cicik korszaka (addig csak azon morogtam, hogy ezzel a szorosan összefogott hajjal mennyire elrontják az arcát...). és az a jó, hogy nem csak reklámfogásként libeg be a punci a képbe, hanem a történetbe is szépen belesimul (kacsint). habár, a prűd-ellenesség élharcosaként engem az sem zavarna, ha csak úgy mókából vetkőznének a hírességek a filmekben. viszont heteroszexuális férfiként is hangot adnék azon diszkriminációnak, hogy mi megkaptunk mindent, a lányok viszont hoppon maradtak, mert csak nem sikerült a francia farkat a képkivágásba tenni... so, elhessegetem magamtól a testi örömöket, és próbálok valami összefoglalás-félét gyártani: jól csavart történet, ami drámával lett fokozva a katarzisig, szokásos magabiztos rendezői kézzel, és erőteljes színészi játékkal. mi ez, ha nem 8 pont. (++01.02.)