(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(Éretlenségi) (2019) (r.: Olivia Wilde)

tök kár, hogy hiába a középiskola az életünk egyik legfontosabb szakasza, mégsem tudjuk agyilag felfogni a fontosságát, amikor átéljük -ráadásul szinte mindannyian azt érezzük, hogy mai fejjel már másként élnénk át ezeket az élményeket, sok helyzetben másképp cselekednénk -mondjuk többet tanulnánk. vagy pont hogy többet lazulnánk... persze egy vígjátéknak nem arról kell szólnia, hogy idős emberek félhomályos szobákban megbánják az ifjúkori tévedéseiket, sokkal viccesebb azt nézni, ha egy maréknyi tini aktívan teszik jóvá egyetlen éjszaka alatt azt, hogy négy évig szobanövényként vegetáltak otthon (és a könyvtárban)... és tényleg vicces a film, ahogy a csajok számukra idegen szituációkba csöppennek, miközben nyomják az eszes egysorosaikat. és bár nem emlékszem, hogy bármelyik jelenet alatt kitört volna belőlem a kontrollálhatatlan röhögés, végig nagyszerűen szórakoztatott... ehhez kellett az is, hogy a karakterek nagyrésze karikatúra-szerűen eltúlzott volt (pl. a meleg színházas srácok, vagy a billy lourd által csodásan játszott (teleportálásra is képes) zizis csaj), ugyanakkor hősnőink meg abszolút hihetően hozták a strébereket, akik nem is a bulizás élményeire vágynak, hanem a jó öreg romantikus kapcsolatokra, amik szintén csak álmodozás szintjén voltak meg eddig az életükben. és kifejezetten tetszett, hogy mennyire természetesen sikerült ábrázolni az egyikük leszbikusságát, hogy nem volt belőle semmi probléma, bizonytalanság, csak hozzátartozott a személyiségéhez, és kész... abból látszik, hogy elkezdtem hősnőinkkel törődni a végére, hogy kifejezetten rosszul vettem, amikor a forgatókönyv romkom-os veszekedésbe lökte őket, az meg főleg szíven ütött, hogy cikivel és hányással kellett befejezni az első szexuális élményt... olivia wilde tehetséges elsőbálozó rendezőnek bizonyult, jó a film tempója, tele van szép képekkel, és nem félt néha teljes őrületbe sem borítani a vásznat (lásd a drogos ámokfutást a barbi-babákkal). azt a döntését érzem csak kicsit felemásnak, hogy túlságosan is a zenékre rátámaszkodott a legtöbb jelenetnél, mert volt, ahol tényleg jobban működött egy rap/pop-számtól a hangulat, máskor viszont erőltetettnek érződött, hogy zeneileg/szövegileg ennyire aláhúzta a mondandóját... de hé, a tinik néha olyan értetlenek tudnak lenni, a szájukba kell rágni a dolgokat, hogy tényleg felfogják... és ez a film elsősorban nekik készült, egész pontosan a mai tiniknek, de szerintem nem ártott az sem, hogy mi is visszagondolhattunk azokra a ködbe vesző időkre, amiket elpazaroltunk arra, hogy átrágjuk magunkat a scifi- és fantasy-irodalom egy jelentős szeletén. ja, nem magamból induljak ki, mi...? (×06.07.

(2019) (r.: Nahnatchka Khan)

valószínűleg a rom-kom műfajában kvázi lehetetlen feladat manapság már valami eredetit alkotni, túlságosan be vannak betonozva a kollektív tudatunkba a szokásos sztori-fordulatok -és ennek a filmnek az alkotói is csak apróbb csavarokkal tudták kicsit feldobni az összképet, de egyébként egyenes vonalon haladtak az összejövés-összeveszés-kibékülés tengelyen... a legnagyobb változtatás az volt az elcsépeltebb társaihoz képest, hogy a két főhőst már kisgyerek-korban egymás mellé sodorták, így a romantikus felhangok később erősödtek csak fel, plusz ez azzal is járt, hogy a több évtizedes ismeretségnek köszönhetően sokkal őszintébben álltak egymáshoz végig a karakterek... a kötelező konfliktust is egész ügyesen felépítették, mert csak úgy lehetett feloldani azt, ha mind a két karakter a változás útjára lép, ha kompromisszumot köt -és volt is hely és igény a változásukra, hiszen a nőnek a menő közegből kellett visszaszállnia a földre, a férfinak meg ki kellett másznia a kényelmesen belakott gubóból, ami túl lakájos volt neki éveken át... a mellék-konfliktusok már a nagykönyvből érkeztek, felbukkant az egoista vőlegény, a szeleburdi barátnő (sok hajjal) és a híres ember, aki lehet, hogy kiváló az anál-szexben, de egyébként egy magának-való seggfej (hehe, tök jófejség volt keanu reeves-től, hogy beugrott egy ilyen no-budget filmbe bohóckodni két fejlövés között)... azt nem mondanám csavarnak, hogy ázsiaiak voltak a főbb szerepekben, mert némi kulináris behatáson túl nem számított a karakterek kulturális háttere -inkább csak örömömet fejezném ki aziránt, hogy egyre kevésbé számít hollywood-ban a származás, mindenki megvalósíthatja önmagát, ha szeretné (főleg ha azt nézem, hogy a főszerepet játszó színészek írták a forgatókönyv alapjait is)... a film komédia aspektusa talán jobban működött, mint a romantikus vetülete, én legalábbis végig jól elrötyögtem nézés közben -jól esett a film, még akkor is, ha semmi világmegváltás nincs benne... tetszik ez az új világ, ahol egy ilyen film is könnyen megtalálhatja a helyét -mondjuk a netflix-en, ahol egy fárasztó nap után nyomsz egy play-t kikapcsolódásképp, és máris szórakoztatva vagy egy ilyen habkönnyű, ártalmatlan darabbal... (×06.06.)

(Trónok harca: Az utolsó őrség) (2019) (r.: Jeanie Finlay)

tudjuk, hogy milyen kemény meló folyik egy ilyen méretű produkció hátterében, mint amilyen a trónok harca is volt, de nem árt néha emlékeztetni erre minket, és főleg hasznos éreztetni velünk az összes idegeskedést, az elhullajtott verejték-cseppeket, végtelenbe nyúló kialvatlanságot és a különböző érzelmek hatására meginduló könnyeket, hogy igazán átérezzük azt, hogy mibe is kerül az, hogy mi hétről-hétre kielégítően szórakoztatva vagyunk... és elképesztő, amit véghezvittek ezek a szorgos kezek a most fókuszba került utolsó évadban is, sőt, csak most vált igazán produkciós rémálommá a show a heteken át tartó éjszakai forgatással és a hónapokon át épített díszlet lerombolásával (mert azért azt belátták hamar, hogy dubrovnik-ot mégsem tehetik tönkre)... valahogy természetesnek tűnik, hogy egy olyan sorozatnak, ami az egyediségével mindig is kitűnt a tévés palettáról, nem csak egy szimpla (és agyonkoptatott) werk-film jutott búcsúzóul, hanem egy igazi dokumentum-film, ami maníroktól mentesen mutatja be ezt a kívülállók számára kicsit szürreális világot, amit egy ilyen grandiózus forgatás jelent. és mivel hiányoztak mesterkélt interjúk a filmből, így nem is érezzük azt, hogy a nagy színész sztárokra túl nagy reflektor-fény vetülne, érezhetően az volt a rendezőnő koncepciója, hogy kiemeljen pár érdekes figurát a háttérből, és őket tegye meg a mi hőseinknek -egy végtelenül elkötelezett statisztát, egy hajnaltól melózó fodrászt, egy anyát, akinek a gyermeke nélkül kell töltenie hónapokat a mű-sebek között, egy büfést, aki minden évszakban kedveskedik valamivel az éhes szájaknak, egy kaszkadőrt, akiből közönség-kedvenc sztár lett az évek során, és egy laza hó-embert, mert miért ne lenne a filmes szakmában valaki, aki a mű-hóra specializálódott... és mind szerethető figura, akiknek az érzelmei átragadnak rád, a nézőre is, így tényleg megüt a film végére az elmúlás érzése, hogy ezeknek a keményen dolgozó emberek számára is valami fontos ért véget. nekünk rajongóknak is fáj, hogy el kellett köszönnünk a show-tól, de azoknak, akik nyakig sárosan kúszták végig a gondosan felépített díszleteket, sokkal többet jelent ez... (×05.27.)