(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)