(2021) (r.: Adam Wingard)

a monsterverse producerei kitaláltak egy receptet még a ’10-es évek elején, és azt ismételgetik, egyre nagyobb hangerővel... azaz hogy előszednek a félhomályból kisebb filmeken edződött ifjakat, akik már bemutatták a horror vagy a scifi zsánerében, hogy van szemük a filmezéshez, aztán megdobják őket egy komolyabb összeggel, hogy lezúzhassák a mozivásznakat (ezúttal adam wingard-ra esett a választásuk, aki a darabolós slasherek irányából érkezett a titáni szörnyek közé)... és ezek a kreativitástól feszülő srácok nem is okoznak csalódást, mert vizuálisan kihozzák a maximumot abból, hogy isteni erejű lények járkálnak a földön, és nyomukban összedőlt épületek maradványai hevernek szerteszét. a probléma az, hogy hiába minden erőfeszítésük, hogy élvezzük azokat a részeket, amikor radioaktív hányásba borul a képernyő, ha közben egy zavaros és érdektelen sztorivázzal összefércelt forgatókönyvet kapnak a kezük alá, ami arra kényszeríti őket, hogy az emberi karakterekkel is foglalkozzanak... persze, eddig is ez volt a gyengesége minden monsterverse filmnek, úgyhogy egy cseppet sem lepett meg, hogy jelen alkotásunknál is ez a gyenge pont, csakhogy ezúttal az a furcsa helyzet állt elő, hogy sikerült több empátiát ébreszteni egy óriási majom iránt, mint bármelyik ember-szereplő felé... az ilyen ’vs’ filmeknél mindenki előre leteszi a voksát egyik vagy másik fél felé, csakhogy most nem volt kérdés, hogy a szívünkben a majom nyeri a párharcot, mert erősen ráfeküdtek arra, hogy humanizálják az elejétől kezdve, míg godzilla csak beúszott néha, kiabált, és bunyózott -ráadásul még az ő szálához kapcsolódó humánok is csak feleslegesen futkorásztak és heherésztek comic relief-ként, míg kong mellett legalább volt egy aranyos kislány, aki kellő szívet pumpált a gigászi összecsapásba (az első-szerepes kaylee hottle-re oda kell majd figyelnünk, mert simán kiemelkedett ebből a pedigrés színész-csapatból is)... és az ember sajnálja, hogy ilyen egyszer-használatos, eldobható  szerepekkel szúrják ki alexander skarsgard vagy eiza gonzález szemét, amikor simán lehetne mélységet is adni a karaktereiknek, ha már beleerőltetik őket a sztoriba... van a marvel univerzumnak egy szeglete, amit nem nagyon szívlelek, ezt úgy hívják, hogy vadföld, és az arktika alatt fekszik, egy dzsungel-világ, ahol a dinoszauruszok uralják a földet. így nem nagyon örültem, hogy itt is sikerült ezt a verne-i ihletésű al-világot behozni a képbe (megbonyolítva némi gravitációs handabandával), bár az kétségtelen, hogy a vizuális művészek szépen kidolgozták ennek a titkos birodalomnak az összes részletét... bár egyetlen előzetest sem láttam a filmhez, azt sejtettem, hogy lesz valami közös ellenfél, mert az írók úgysem akarják majd eldönteni egyik fél számára sem a küzdelmet, és innen már nem volt egy nagy ugrás, hogy a bestiáriumból rábökjek a mechagodzilla-ra, és lám, igazam is lett -három óriás mégiscsak nagyobbakat tud kitaposni egy városból, mint kettő. ja, de persze emellett bizonyítani kellett azt is, hogy mind közül az ember a legnagyobb szörny... (bytheway, ugye nem kell politikát belelátnom abba, hogy a kínaiak pénzén forgatott filmben azt a hong kong-ot rombolják porig a titánok, ahol hosszú ideig tüntetésekkel fejezték ki a nemtetszésüket az emberek a regnáló hatalom felé...?) hmm, eléggé elment mellettem most ez a film, pedig nincs bajom a látványos, de nem túl okos kaiju sztorikkal (lásd: pacific rim), de valahogy nem ez lett nálam az évszázad mérkőzése... (már nem csak a plakátokon dívik a narancssárga-kék kombináció, egész filmek színkorrekcióját építik ezekre a komplementer árnyalatokra...?) [*04.01.]

(Kong: Koponya-sziget) (2017) (r.: Jordan Vogt-Roberts)

lehet hogy azért van, mert én nem szoktam enni a vetítések alatt, de nehezen értelmezem, amikor valaki azt mondja egy filmre, hogy ’tökéletes popcorn-mozi’... mármint értem, hogy mit ért alatta: azt, hogy könnyed kikapcsolódás, ami nem veszi igénybe az agytekervényeket, csak a szórakozásra váró féltekét lakatja jól, de valahogy az ilyen kijelentések mögött azt érzem, hogy egy igénytelen ember megnyilvánulását hallgatom, tudjátok, aki évente párszor betéved a moziterembe, fogalma sincs, hogy mit játszanak, vagy hogy mi az etikett egy ilyen helyen, hangos és kellemetlen, mert ő most szórakozik, úgyhogy csak senki ne akarjon itt neki mélységet adni meg karakter-építeni, elég ha a szemét felvonzza a kajás-bödönből a látvány, a kóla szürcsölését meg majd elnyomják a jól kikevert hang-effektek... és tudom, tudom, már én szégyellem magam, amiért századszor is ez a ’felületes vs mélyebb’ film-típus összehasonlítás a téma itt a blogon (legutóbbi példa itt), de muszáj ezzel kezdenie az embernek, ha egy ilyen állatorvosi lovat lát... mert azt el kell ismerni, hogy bődületesen erős a látvány, az ifjú jordan vogt-roberts-nek van érzéke az akció-rendezéshez, és ebben jó partner larry fong operatőr is a kellő mértékkel stilizál naplementéivel, ködösített tájképeivel (és tegyük még ide henry jackman nevét is, aki nálam az egyik titkos favorit, ha hollywood-i filmzene-szerzésről van szó). és nem akarom elvitatni azt sem, hogy a szörnyes jelenetek működnek, főleg a helikopteres kulcs-momentum ragadja magával a nézőt. azaz mondhatjuk, hogy elérték az alkotók a céljukat, mert egy látványos szörny-filmet prezentáltak nekünk, aminél a megfelelő pontokon baromi jól lehet szórakozni, nem...? azoknál a jeleneteknél meg, ahol a papír-vékony ember-karakterek rohangálnak céltalanul, majd jótékonyan félrenézünk egy kicsit, mert ott a sarkon túl úgyis ott vár ránk egy újabb nagyméretű fenyegető lény...? tényleg nem igényeljük az ilyen filmekben a kidolgozott szereplőket? tényleg elég egy női karakter, hogy, izé, legyen nő is a filmbe, mert más funkciót nem találunk neki? tényleg elfogadjuk, hogy buta döntéseket hoznak az emberek azért, hogy újabb veszélybe sodródjanak? pedig lehetne sokkal többet is invesztálni ebbe -nézzétek csak meg john c. reilly második világháborús pilótáját, aki miután letudta a feladatát, azaz hogy perceken át halmozta az expozíciós tudást felénk, átváltott egy baromi szórakoztató karakterbe, aki attól lett érdekes, hogy kettőnél több mondatot is megtudtunk róla, és a vicceskedése alatt ott volt a drámai háttere is. a samuel l. jackson-féle tábornok is könnyedén válhatott volna ilyen többrétegűvé, ha nem elégszenek meg az írók nála a kurtz ezredesi úttal, azaz a háborúba beleőrült katona szerepével... és akkor térjünk is ki a post-vietnámi háttérre, ha már itt tartunk... mert azon kívül, hogy milyen cool korszak volt a kora-hetvenes-évek, nem nagyon tudok más indokot mondani arra, hogy miért is ekkor játszódik a film. mert bár ott vannak az áthallások a háború brutalitására és értelmetlenségére (lásd még az amerikai/japán barátságot), de azon kívül csak a toposzokat sorolja kötelességtudóan, a dzsungel-létet, a napalmot, és pontosan azokat a dalokat vágják be a képek alá, amikre a korszakban játszódó alkotásnál számítanál -persze ki kárhoztatná őket azért, ha mondjuk ők sem tudnának hatásosabb dolgot elképzelni, mint hogy black sabbath-ra repül egy helikopter-raj a naplemente által fürösztött óriás-majom felé... (plusz engem még annyiban összezavar ez a hetvenes évek setpiece, hogy ha össze akarják fűzni a filmet a godzilla-val (ami meg a jelenben játszódott, ugye), akkor ki fogják dobni az univerzumukból azt a maréknyi embert is, aki túlélte a koponya-szigetet...) (#09.11.)