(Nyomd, bébi, nyomd) (2017) (r.: Edgar Wright)

a filmrajongók körében általános vita tárgyát képezi, hogy egy alkotásnál az összetevőket milyen súlyozással kell figyelembe venni. hogy egy jól működő történet átadható-e minimálisabb eszközökkel, vagy hogy egy tökéletes technikával kivitelezett audiovizuális bravúrnál számít-e az, ha a sztori alap-panelekből építkezik... magam is többször hoztam már fel ezt a témát, mert úgy tűnik, hogy filmről-filmre változik az ember véleménye róla -vagy legalábbis kettősségek és ellentmondások kötik gúzsba. mint mikor az avatar vizuális erényeit elismeri, de a pocahontas parafrázisért kárhoztatja, ugyanakkor a pacific rim-et vigyorogva élteti, miközben sztori-szinten az sem nyújt át túl sokat. viszont amíg az egyik a technikai truvájok mellett fárasztóvá és üressé válik, addig a másik olyan szórakoztató pakkot tud átnyújtani, ami könnyen magával sodorja az egyszeri nézőt is... szép példája lesz ennek az ellentmondásnak ez a film is, ahol az ember kicsit húzza a száját a klisés alapokon, illetve csak húzná a száját, mert a sok vigyorgás mellett nehéz lefelé görbíteni azt... mert ha van film, amit a stílusa és az audiovizuális ötletkavalkádja ad el, akkor pontosan ez az... el nem tudom képzelni, hogy milyen meló lehetett összerakni ennyire taktra a jeleneteket, ahol nem csak a képek vannak a zenére vágva, de minden egyes hang, a pisztoly-lövések, a gumi-csikorgások, sőt, még a lecsukódó csomagtartó zaja is pontosan ritmusra érkeznek. és ettől egy kicsit elemelt musical-es / videoklip-es hatása lesz a hangulatának (amihez hozzáadhatjuk azt is, hogy a szereplők többször is tátogják a szövegeket, vagy mondjuk az olyan vizuális gegeket is, mint a főcímnél a falakon graffitiként megjelenő szavakat). ez az elemelés azért is érdekes, mert az akció-jelenetek ezzel szemben annyira realistán vannak felvéve, amennyire az lehetséges, magukkal rántanak a gyors autók, mi magunk is futunk a rendőrök elől, dinamikusan mégis gyönyörűen átláthatóan dolgoznak az operatőrök edgar wright keze alatt, könnyedén a székbe-szögeznek minden akciójelenet alatt (sőt még a párbeszédek közben sem állhatnak nyugodtan). és ha ez nem lenne elég, akkor olyan cool-ság is árad az egészből, amit nem lehet nem imádni -és persze ebben a legnagyobb szerepe a zenének van... egy jó ötlettel megfelelő dramaturgiai indokot kapott, hogy miért szólnak végig a dalok a filmben -és ha már a koncepcióhoz az kellett, hogy a szereplők ugyanazt hallgassák, mint mi, hát hősünk ipod-ját kötik a hallójáratainkra. és ezért igen hálásak lehetünk, mert elég eklektikus ízlése van a ’srácnak’ (ugyanakkor nem véletlen, hogy a hetvenes évek ennyire felülreprezentáltak, mert a funky-val lehet igazán emelni a cool-ság-faktort...) edgar wright ezzel a zenehasználattal egy igen elit körbe lépett be nálam, tarantino, guy ritchie, scorsese és james gunn mellé... a két órás felhőtlen szórakozásom mellett az zavar talán, hogy a magasra srófolt elvárásaimnak, miszerint világmegváltó lesz a film, nem tudott megfelelni (vagy csak én olvastam ki rosszul a jeleket a sok 9-10 pontos (vagy angolszász területen ’a’-s) értékelésekből) -vagy ebben az esetben én igényeltem volna, hogy a baromi stílusos és magával ragadó felszín alatt erősebb motor dübörögjön a mélyben... (a szerelmi szálat azért nem bántottam, mert érezhetően egy idealizált álomkép beemelése volt csak elsősorban, amire az utolsó képkocka tette fel a pontot.) (#07.02.)