(Micsoda csapat) (1992) (r.: Penny Marshall)

azt olvasom internet-szerte, hogy az elmúlt években nagyon elbillent a világ és hollywood a feminizmus irányába -erre itt ez a film, amit 1992-ben mutattak be, és az 1940-es évek női baseball-ligájáról szól, azaz hogy hogyan főzte le a női nem a férfiakat a saját sportágukban. úgyhogy most itt ülök összezavarodva a monitorom előtt: lehet hogy az erős nők mindig is köztünk voltak...? az a jó, hogy nyugodtan dobhatok a kritikám elején egy ilyen balos-liberálisan csavart labdát, mert a film is félkomolyan vette csak az üzenetét, hiszen bár bemutatta, hogy a nőket csak mosogatórongynak vagy szexuális tárgynak nézték akkoriban is, de azért ki-kikacsintottak az alkotók a nézőkre. mondjuk úgy, hogy mit ahogy a hősnőik is bevállalták a comb-középig érő szoknyákat, úgy a film hangulatából is árad egyfajta derűs pajkosság. és valószínűleg ez a pozitív életérzés mondatja ki velem itt egyből az elején azt, hogy inspirálónak érzem, hogy a nagyokat ütő csajok meggyőzték a közönségüket arról, hogy el kell fogadniuk azt, hogy nőként futnak fel a baseball-gyémántba, úgy nekünk, modern embereknek is eljöhet az a pillanat, amikor eltűnnek az internetes fórumokról a konzervatív fehér kölykök, akik azért sírnak, mert egyre nagyobb a női reprezentáció a kultúrában... a film modern-kori nyitánya tökéletesen belövi a készítés korszakát, a ’80-as/’90-es évek fordulójának színvilága és pop-zenéje csapja homlokon azokat, akik megélték ezt a korszakot, de ez a keret eléggé vékony, és a közötte lévő igazi történetnél már nem érződik ez, megelevenedik a vászon a háborús háttérország ezernyi kis részlet segítségével... nem tudom, hogy volt-e egy konkrét alkotás, ami lefektette a csapat-sport-filmek alapjait, de az biztos, hogy ennek a filmnek a dramaturgiája sem tér jelentősen az ismert panelektől, jönnek a vidéki senkik a nagyvárosba, ahol összeáll a szedett-vedett válogatott, majd néhány döccenő után beindul a szekér, egy nagy-montázzsal csiklandozzák a nézők lelkét, majd a hegytetőről gyors ütemben elindulunk lefelé a lejtőn, hogy aztán a nagy döntő kapuján begurulva keserédes legyen a pezsgőbontás a célszalag átvágása után... kétségtelen, hogy jól használható, erős váz ez, a lényeg úgyis mindig az, hogy miként tudják ezt felöltöztetni egyedien az írók, és itt arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy csapat színpatikus és/vagy bohókás karaktert aggassanak a vázra... mindegyik hölgy hamar megkapta a maga jellemzőit, hogy emlékezzünk rájuk, amikor hozzájuk kerül a labda, de persze a geena davis és lori petty által játszott testvér-páros adja a film érzelmi középpontját, a többiek inkább csak színesítik a palettát (lásd a nagyhangú rosie o’donnell-t, vagy a folyton tüzelő madonnát, akit szerintem azért bátorság volt ekkoriban beválogatni egy családi filmre, hiszen abban a korszakban vagyunk, amikor mindenki a meztelen testét csámcsogott a sex című könyvbe miatt, de a blonde ambition turné is kellően lucskos volt ahhoz, hogy minden férfit beindítson)... ahhoz képest, hogy tom hanks neve szerepel a plakát legtetején, az első félórában a hiányával tüntetett, aztán meg kellett egy bő húsz perc, mire szimpatizálni kezdtünk az alkoholista fejével, de aztán szépen helyrehozták, tomhanks-esítették a végére a karakterét... abból is látszik, hogy ez egy családi produkció volt, hogy penny marshall a férjurát, az egyébként szintén direktorként dolgozó garry-t is beválogatta a filmbe, mint gazdag csoki-mágnást. de egyébként is azt gondolom, hogy ez egy lusta szombat délutáni közös kikapcsolódásra termet film, apu megkapja a baseball-t és a sport-filmes toposzokat, anyu titokban repked, ahogy átjárja az egészséges feminizmus, a lurkók meg maximum látnak egy-két kivillanó bugyit, más kár nem érheti őket... (hans zimmer csak ritkán engedte ki a védjegyszerű bombasztikusságát a score-nál, jó ízléssel alkalmazkodott inkább a ’40-es évek korszelleméhez.) [*07.24.]