(Porco Rosso -A mesterpilóta) (1992) (r.: Mijazaki Hajao)

ha a totoro-t azért magasztaltam fel, mert érezhetően az egész családnak készült, akkor most a vörös malacnál azért kell lelkendeznem, mert egy kicsit felnőttesebb alkotás -annak ellenére is, hogy egy disznó a főszereplője... mert érdekes, hogy mijazaki nem bírta ki, hogy ne tegyen bele az amúgy realista történetbe egyetlen fantasztikus elemet se, így lett a főszereplő varázslat áldozata, egy sertéssé változott pilóta... bár lehet hogy tényleg kellett ennyi kedvezményt tenni az ifjabb generációknak, mert ők nem biztos, hogy annyira értékelik a film miliőjét és történelmi hátterét, mint a nagyobb tudással és élet-tapasztalattal rendelkező nézők. pedig ezek sikerültek igazán erőteljesre, a rádióból szóló zenékkel, az olasz városok látképével szépen megelevenedik a két világháború közti béke-időszak, a hátteret meg épp annyira színezi sötétre a fasizmus, amennyire egy rajzfilmbe még épp’ belefér... van egy nagyon szerethető vad-romantikus rétege is a hangulat-képének, kalózokkal és bűnüldözőkkel, szabadon szállva a kék tenger és a kis adriai szigetecskék felett, odalenn a földön meg magasba emelik a piros-fehér-zöld trikolórt, azaz nagy családban eszik a tésztát az olaszok, miközben lángoló szerelmek gyúlnak a női szívekben... egy kicsit azt érzi az ember, hogy a történet hátteréül választott helyszínnel együtt az európai filmek is belopóztak a hátsó ajtón, egy élőszereplős (és disznótlanított) verzióban simán el tudja képzelni az ember bud spencer-t vagy belmondo-t a morgós de csupaszív főszerepre... nagy szerencsék, hogy mijazaki ennyire megszállottja a repülésnek, mert az égen játszódó jelenetek mindig sokat tudnak dobni a hangulaton. az meg külön pazar volt, ahogy a pilóták elmúlását és mennybe-kerülését ábrázolta... kicsit sajnáltam azt, amikor a finálé vége a földre vezetett, mert ott inkább elviccelték az egészet. viszont az már működött, hogy a nagy küzdő felek együtt szálltak fel a végén, és nyitva maradt a nagy kérdés: melyik epekedő szívet választja a félelmet nem ismerő malac... ($$11.17.)

(Totoro -A varázserdő titka) (1988) (r: Mijazaki Hajao)

a keresztlányom most nyolc hónapos, de már nagyon készülök lélekben és fejben arra, hogy hamarosan rengeteg animációs produkciót kell majd vele megnéznem -a totoro első öt perce után tudtam, hogy ez lesz az első miyazaki alkotás, amit meg fogok neki mutatni... mert ha van valami, ami tényleg az egész családnak szóló alkotás, akkor ez az. igazi ártatlan kis mese, aminek nincs szüksége nagyívű történetre, nem igényli a nagy amplitúdójú drámát, nem riogat félelmetes negatív szereplőkkel, hanem az apró örömöket és bánatokat helyezi a középpontba, igazi kislányos látószögből figyelve a világot... nagyon szépen jelenik meg benne a vidéki élet hétköznapisága, ahogy az kétkezi munkából élő emberek végzik a mindennapi feladataikat a földeken, és ahogy a természet sokszínűsége adja a hátteret a játékokhoz. a főszereplőink is egy egyszerű családhoz tartoznak, ahol jól érezhető a szeretettel összecsomózott erős kötelék, és bár a testvérek néha összezördülnek, azért elsősorban a nevetés lengi be az egész filmet tőlük. nagyon szépen kezelik az anya betegségét is, mert azzal sem szúrnak nagyot a lelkünkbe, természetesen kezelik ezt a sajnos természetes szituációt is. sőt, még a varázs-világot is természetesen kezelik. a szülők nem neveti ki a gyermekeiket, amikor a csodálatos kalandjaikról, a varázslatos lényekről mesélnek, és mi nézők is könnyen el tudjuk fogadni, hogy a realista történetbe egyszer-egyszer bekukkantanak a mesei elemek. főleg hogy a lények között nincs egyetlen démon sem, mind jófej figura, kedvesek, segítőkészek és játékosak. persze van egy jó adag furcsa bizarrság is bennük, de ettől lesznek különlegesek. totoro-ra meg nem lehet úgy ránézni, hogy ne vigyorodna el az ember... ahogy az egész filmet is csak egy megnyugtató mosollyal lehet végig nézni, könnyed szívvel állsz fel utána a kanapéról, és örülsz, hogy léteznek ilyen alkotások is a világban. ($$11.11.)

(Nauszika -A szél harcosai) (1984) (r.: Mijazaki Hajao)

mivel egy hónapos szünetet tartottam a film-nézésben, így visszarázódásként arra gondoltam, hogy valamit mindenképpen megnéznék, mielőtt néhány hétvégére újra a mozikba költözök -és mivel a nagyvásznos kalandjaim soron következő darabjaként a doctor strange következik (kritika itt!), így mindenképp valami keleties és varázslatos dolgot akartam. sokat törtem a fejem, hogy mi lenne az ideális, mire ma leültem fáradtan a polcom elé, és egyből szemet szút a megoldás: miyazaki hayao... mert persze, több mint tíz évvel ezelőtt engem sem került el a chihiro láz, sőt, még a vándorló palotát is láttam, de van még bőven olyan mű az öreg mestertől, amit pótolnom kell. igen kell, és nem csak azért kell, mert az általános kultúra részeivé váltak ezek a rajzfilmek, de azért is kell, mert az embernek időről/időre szüksége arra a lélek-felemelésre, amit ezekből a művekből megkaphat... bár lehet, hogy nem kéne hangsúlyoznom azt, hogy rajzolt alkotásokról van szó, mert ma is, miközben néztem a nauszika-t, cseppet sem gondoltam arra, hogy milyen formában valósult meg ez a csodás történet, hanem csak magára a történetre koncentráltam, valamint a szereplők jellemére, és a súlyos üzenetekre, amik kellően el vannak temetve a kalandok alá, hogy ne legyenek tolakodóak, ugyanakkor eléggé a felszínen vannak, hogy minden korosztálynak feltűnjenek (és nagyon sok minden van itt a természet ön-gyógyító képességétől az emberi korlátoltságig). és könnyen repülünk a messianisztikus történettel, érzelmileg megterhelődünk az emberi butaságokon és önzőségeken, és közben legszívesebben kirontanánk a lakásból megölelni egy fát... na ekkor lesz mégiscsak fontos az, hogy rajzokból áll össze az alkotás, mert ilyen látványvilágot nem lehet máshogy létrehozni (1984-ben meg pláne nem lehetett), ami nem csak gyönyörű, de kellően egyedi, és végletekig átgondolt is. (és a zene is nagyon sokat hozzá tud adni, szép és felemelő, amikor kell, az akció-jelenetek alatt meg tolakodik a nyolcvanas évek szinti-hangzása...) ($$11.05.)