(Árnyék) (2018) (r.: Zhang Yimou)

az egyik legközismertebb szimbólum, ami beszivárgott ide nyugatra a távol-keleti kultúrából, az a jin-jang jel -lehet hogy azért, mert számunkra is értelmezhető a jelentése, az egymásba forduló fehér-és-fekete, a mindenben meglévő ellentét, a kiegyensúlyozott körforgás -de az is lehet, hogy csak azért lett ismert, mert a tetováló művészek könnyen a bőr alá tudták kanyaríntani... zhang yimou korábbi wuxia-i is teátrálisan kimunkáltak voltak (a hero című filmhez kézzel válogatták a megfelelő színű leveleket a kard-csaták alá), de most a végletekig lecsupaszított mindent, vizuálisan is a jin-jang körön belül akart maradni, a díszletek és a jelmezek is a fekete és a fehér kontrasztjában játszanak (de ha egy másik jellemző kínai kulturális behatást akarunk mondani, akkor a kalligráfia tinta-feketéjét is ott láthatjuk a vászon minden képkockáján) -de a történet és a szereplők is két oldalra billenthetőek... mert van egy fehérként ragyogó hősünk, aki az árnyékban nőt fel, és a világ számára is csak egy árnyék ő; van egy egykori hős, aki jelenleg az árnyékok között él megtörten, és a sötétség sötét gondolatokat sző az elméjébe; van egy uralkodó, aki békét hirdet, de közben alattomosan vágyja a dicső győzelmet; van egy nő, aki két férfi között őrlődik -sajnos a fizikai küzdelem túloldalán állókról már nem tudok ilyen frappáns ellentét-párokat hozni, mert nem igazán foglalkoztunk velük azon túl, hogy ők egy legyőzendő akadály... valószínűleg a film is szándékosan húz kétfelé, ahhoz képest, hogy wuxia-ként akarja nekünk eladni a marketing-osztály, viszonylag kevés verekedős jelenet van benne, főleg az első fele csordogál olyan lassan a politikai machinációk medrében, ahogy a lusta sárga folyó hömpölyög a rizs-földekkel körülölelve -viszont amikor az akcióra kerül a sor, akkor zhang yimou a történelmi tényeket elengedve a legendák földjére úszik át, és lenyűgözően lehetetlen jelenetekkel jutalmazza meg a türelmünket, bemutatva például azt, hogy a nőiesnek gondolt esernyő a világ legveszélyesebb fegyverévé is változtatható az ügyes kezekben... mert bizony kell a türelem a sok színpadias tróntermi jelenethez, főleg úgy, hogy a távol-keleti túl-játszás még mindig ki tud zökkenteni időnként a jelenetekből, de összességében úgy érzi az ember, hogy művészileg összeáll a film egy egésszé, hogy megéri megkeresni magában hozzá a minimalizmusra vágyó énjét -ha másért nem, hát azért a vizuális koncepcióért, ami nem engedi el a szemedet, és ami feketén-fehéren beleég a kisagyad megfelelő nyúlványába... (jó volt látni a filmben egy erős nőt, aki ki akar lépni a testvére leplei mögül, végül önfeláldozó hőssé válik.) (××08.02.)