(A víz érintése) (2017) (r.: Guillermo del Toro)

egy néma lány és egy hal-ember -ha gyerekkorunkban faltuk az olyan történeteket, amikben hozzájuk hasonlóak voltak a főszereplők, akkor idősebbként miért okoz problémát sokaknak befogadni egy felnőtt-mesét, ami nem csak a hőseit meríti víz alá, de szimbolikusan a mi gondolatainkat és érzéseinket is magával rántja az örvénybe...? a kis hableány lelki társa, eliza a magány megtestesítője, éli monoton napjait (örömszerzésre is csak a fürdőkádat használja), és talán vár valamire, ami kiteljesíti az életét. pedig nincs egyedül, vannak barátai, de őket is elkerüli a boldogság -egy kiöregedett meleg festő, egy üres nézőtérrel futó mozi tulajdonosa, egy rossz házasságban élő munkatársnő... a hal-embert is magányosan ismerjük meg (és nem is hallunk történeteket arról, hogy esetleg lettek volna fajtársai a dél-amerikában), egy olyan felséges lénynek, aki egyszerre félelmetes és szeretetre-méltó, vad és kedves, törékeny és isteni... nincs semmi különleges abban, hogy ez a két különböző létforma érdeklődést és vonzalmat érez egymás iránt -mármint abból a szempontból nem különleges ez, hogy természetes módon fejlődik ki a szoros kapcsolatuk... de persze a mesékbe mindig kell egy gonosz, egy mumus, egy akadály, amit le kell küzdeni, hogy teljesnek érezzük a szerelem jutalmát, és ennek a szerepnek mindig tökéletesen megfelelnek az akadékoskodó kormány-szervek és a hatalom-ittas katonák (a film jelenidejéből (’60-as évek) adódóan nem lehetett kikerülni a színesbőrűek lenézését sem, és persze ott bújnak a sarokban a szovjetek is, igaz, meglepő fordulatként nem ők a gonoszok, sőt, az egyik legpozitívabb karakterről derül ki, hogy orosz az anyanyelve)... a felnőtt-mesék kapcsán könnyen előhúzhatjuk a nagy filmes kalapból jean-pierre jeunet nevét, és szerintem guillermo del toro is odafigyelt a francia kollégája eddig munkáira, mert hangulatában többször is felidéződött az emberben mondjuk az amélie. de a film csodás színpalettáját is oda lehet tenni a jeunet-féle tobzódás mellé, igaz, itt azért sötétebb zöldekkel van festve a kép. de nem mondanám, hogy zavaró ez a tiszteletteljes hommage, mert működik a megidézett hangulat, és egyébként sincs idő ilyen nüanszokkal foglalkozni, mert visz magával (nagy tempóban) a film hatalmas szíve... érdekes látni, hogy mennyire tud működni egy alkotás úgy, hogy a története egyszerűre le van csupaszítva, így sok meglepetéssel nem szolgál, de a karakterei, a kiváltott érzelmei és a vizuális körítése megbabonázza az embert. és hát akkor beszéljünk arról a vizualitásról... a vászonról leugró színekről már volt szó, de del toro sohasem nyugvó stílusa is végig vonzza a szemet a folytonosan sikló kamera-mozgásaival. azt meg már régóta megszokhattuk a mexikói direktor-úrnál, hogy gondos kézzel válogatja a díszlet-elemeit és a praktikus effekteket... doug jones-nak (mint andy serkis-nek) már régóta kijárna valami speciális díj ezekért a fizikai színjátszásokért, nem véletlen, hogy ő a múzsa a deltoro-i életműben. sally hawkins számomra ismeretlen volt, úgyhogy nagy felfedezés számomra az ő játéka (és újfent bebizonyosodott, hogy a nem a szépség az első-számú vonzóerő), michael shannon-nak tökéletesen állnak ezek az alávaló gonosz-szerepek, mint ahogy michael stuhlbarg-ot is az ilyen jóságos karakterekre teremtette a jóisten... lehetne azt mondani, hogy túlságosan közel táncol a film a giccs-határhoz (lásd az ötvenes évek musical-jei által ihletett táncbetétet), de egy mesébe igenis kell ez a fajta érzelmi túltöltés. mert lehet mesélni realistán és szív-fájdítóan is a korlátlan szerelem erejéről, de kérdem én, abban mi lenne a varázslat...? (##02.17.)

(Bíborhegy) (2015) (r.: Guillermo del Toro)

a viktoriánus-kori horrorban van valami romantikus -de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi... pedig értem én, hogy a szellemek csak metaforák, mert ezt eléggé hangsúlyozták nekünk a filmben is, és nem is azt vártam, hogy minden sarokból rémségek ugorjanak ki a remegő gyertyafénybe, inkább az volt a bajom vele, hogy egy romantikus filmhez elengedhetetlen, hogy én is beleszeressek a karakterekbe, és ez nem történt meg. pedig mia wasikowska most is elragadó volt, és tom hiddleston is könnyen kirázza a kabátujjából az angol nemest, de a karakterek nem voltak elég érdekesek a vonzódás kialakulásához (mellettük ott volt még jessica chastain és charlie hunnam is egy-egy, a komfortzónájuktól messze eső szereppel, és hát... szokatlanok is voltak...). nem segített az egysíkúságuk vagy a teatralitásuk sem. apropó színház, ha úgy nézzük, akkor ez egy kamara-darab volt, kevés szereplővel, kevés cselekménnyel, kevés helyszínnel. az első negyven percen eléggé nehezen jutottam át, itt kellett volna megalapozni a későbbi drámát, de egyáltalán nem akart működni, hiába lehetett érezni valamicskét a baljós jelekből. aztán átutaztuk az óceánt, és a főúri kastélynál végre kiélhette magát del toro -vizuálisan legalábbis. mert ha az ember-karakterei nem is sikerültek túl érdekesre, a fő helyszín igazi karaktert kapott. a forgatókönyv egyik legjobb ötlete a vörös agyag volt, ami nem csak a történetben játszik fontos szerepet, de mindent be is von a vér színével. plusz imádtam, hogy a beszakadt tetőn át mindig hullik valami a hallba (ez egy igazán deltoro-s húzás volt, mint ahogy a szellemeket sem tudná letagadni a hosszú ujjaikkal és a körülöttük lebegő szellemvérrel). ahogy az elvárható egy ilyen ódon háztól, rengeteg sötét és szomorú titkot rejtegetett, amik nem váltak az enyészetté az épülettel együtt, hanem a felszínre kerültek a süllyedés során. de azért azt nem mondhatjuk, hogy annyira meglepődtünk volna bármelyik titkon is... mivel annak idején már eltántorítottak a fanyalgó kritikák a moziban nézéstől, így nem mondanám, hogy csalódtam a filmben. inkább azért érzek csalódottságot, mert rossz látni, amikor egy del toro kaliberű rendező is beleesik abba a hibába, hogy csak a (tényleg megkapó) vizualitással foglalkozik, és nem érzi azt, hogy a karakterei és a története nem működik... ($$.03.09.)