(Az éhezők viadala: A kiválasztott -Befejező rész) (2015) (r.: Francis Lawrence)

kicsit csalónak érzem magam -mert nekem nem kellett négy évet várni, hogy teljes legyen a történet, csak egy hetet, így az utolsó rész nem okozhatott olyan katarzist, mint másnál. bár, mivel az alkotói szándékban sem volt benne, hogy igazán naggyá tegyék a végét, ezért nem tudom, hogy jöhetett-e bárkinél is a katarzis. mert lehetett volna ez sokkal nagyobb is, de szándékosan megmaradtak intimebbnek, mert ez illett a sorozathoz. mondjuk azért elhelyeztek benne három kőkemény akció-pontot, hogy azok se’ húzzák a szájukat, akik valamiért még mindig az akciót várják a sorozattól. annak ellenére, hogy tulajdonképpen boldog a lezárás, nem éreztem megkönnyebbülést a végén, sokkal inkább letörten jöttem ki a mozi-teremből. mert nem sok vidámság szorult a részbe, a tavalyi (fél)rész borongóssága itt is megmaradt, és katniss mosolytalansága és a képi világ sötétsége megfertőzte az én lelkemet is (apropó, kép, kérem vissza a kétszáz forintomat, amit felszámoltak a 3d-re, mert csak sötétebb képet kaptam a szemüveg miatt, egyéb pluszt nem, ráadásul az első negyedórában még az oldalsó villanyokat is elfelejtették lekapcsolni...). és ha végignézzük a veszteség-listát, azért elmondhatjuk, hogy ifjúsági sorozathoz képest meglepően bátor írói lépések is voltak a halálok között. kicsit sajnáltam, hogy az első résznél még annyira dicsért kompetens hősnőt ennyire megtörték, hogy legtöbbször csak sodortatják az árral, hogy az igazi erényeit kicsit feláldozták az érzelmek oltárán. de azért továbbra is szeretünk poszáta. a végére talán peeta-t is sikerült egy kicsit közelebb csempészni a szívünkhöz. a többiek hozták a formájukat, és sajnos a végén érződik, hogy miket nem sikerült már leforgatni psh-nal... a megtartott erényei (pofás akció-részek) és hátrányai (döcögős romantika) mellett mit adott még ez a rész? a hatalom természetéről tanított ismét, elég kegyetlenül kell tudomásul vennünk, hogy bárki kerül oda a tűz közelébe, az mindent meg fog tenni, hogy megszerezze és megtartsa a hatalmát. bármi áron. és ha ezt az üzenetet megértik a nézők, az éppen olyan fontos, mint hogy izgalmat kapnak a romok közti akciózásokkor, vagy rettegnek a sötétben támadó mutáns-izéktől. 7,5 pont. ($11.21.)

(Az éhezők viadala: Kiválasztott -1.rész) (2014) (r.: Francis Lawrence)

miért érdemes harcolni? a film kétféle választ is ad, a hatalom elnyomása ellen és a szeretteinkért. ám, míg az elsőhöz kapcsolódó jelenetei működtek, addig ez a szerencsétlen romantikus szál továbbra is a hatástalan. mert oké, értem én, hogy peeta-t addig kínozták meg befolyásolták, míg ilyen lett, de most sem segítettek egy percig sem, hogy közelebb hozzák a karakterét. és ha nem értjük, hogy katniss miért érez iránta ekkora vonzalmat, akkor a motivációs alap is sántítani fog. a másik vonal viszont rendben volt, a lángoktól övezett lány meg tud mozdítani bennünk is valamit, még ha pontosan látjuk is, hogy hogyan készülnek a propaganda-anyagok. de amíg president snow tényleg elköveti azokat a borzalmakat, addig hősnőnknek is könnyű dolga van fellobbantani bennünk a tüzet. kellenek is ezek a hatásos részek, háttérben egy égő kórházzal vagy felrobbanó duzzasztóművel, mert a film alapvetően eléggé alaplángon ég. rosszkedvű és nyomasztó, a föld alatt minden szürke és levegőtlen, a szituáció nem túl szívderítő, de jól morog benne az a visszafogott feszültség, amiről tudjuk, hogy majd csak legközelebb fog kirobbanni. annak ellenére, hogy nyilvánvalóan pénzügyi megfontolásból lett kettévágva ez az utolsó történet, nem éreztem azt, hogy nyögve erőlködnének az írók, hogy kitöltsék a kötelező kétórás penzumot. lehet, hogy azért, mert megint a sorozatokra kell visszautalnom (mint a második rész elején is tettem), ahol minden évadban vannak ilyen mélázósabb, felkészítő epizódok -amikből az ember nem hiányolja az akciókat, mert tudja, hogy nem arról kell szólniuk, hanem előkészítik a terepet a nagy finálénak. filmben kicsit szokatlan ilyet látni, de remélem lesznek még máskor is ilyen próbálkozások, hadd mosódjon még jobban össze a két médium. 7,5 pont -bár nehéz megítélni az értékét egy fél film alapján. (most megyek, és dúdolom még egy kicsit katniss dalát...) ($11.15.)

(Az éhezők viadala: Futótűz) (2013) (r.: Francis Lawrence)

az elmúlt évek sorozatos dömpingje alatt megszoktam, hogy mindig részletesen megkapom a fontos események következményeit is -és üdítően, hogy a filmekben is ez a trend erősödik, kihasználják a többrészes franchise-rendszer ezen előnyét. mert oké, hogy hőseink élve hagyták el az arénát múltkor, de hogyan tovább? mennyire törte meg lelküket, hogy ölniük kellett? hogyan élik tovább az életüket sztárként? katniss a klasszikus ptsd tüneteit mutatja, és hát a kirakatban kirakat-életet kell élni, mű-mosolyokkal a kamera felé. és ez a lány tudja, hogy kell ezt csinálni, az előző résznél még engem is megvezetett a nagy szerelemmel, úgyhogy örültem, hogy kiderült, hogy csak megjátszott volt, még ha gyanítottam is, hogy a második órára már nem így lesz... ez a következményekkel foglalkozó első félóra működött igazán, ahol katniss a lelki viharaival küzd, ahol elindul az a folyamat, aminek a végén majd elfogadja magát, mint az emberek vezetőjét, mint a lázadás emblematikus alakját. kicsit jobban betekinthettünk a körzetek mindennapi életébe, a diktatúra működési rendszerébe is. aztán jött a célállomás, a kapitólium, és a rómaiaktól örökölt dekadencia. bevallom, kicsit csalódtam, amikor kiderült, hogy már megint egy viadal játszódik majd le a rész második felében, de sikerült bele annyi csavart rakni, hogy eloszlatták a rossz érzéseimet -mert háttérbe szorították a tíz kicsi négeres kiszorítósdit, sokkal inkább a közeg lett az ellenfél, amik odafentről irányítva törtek a srácok életére. és mivel frakciók is alakultak a küzdők csoportján belül, így több esély volt megismerni a karaktereket -mármint azokat, akik a jó oldalra kerültek, mert a gonoszokból megint nem kaptunk szinte semmit... (a régiek közül effie-t emelném ki, mert gyönyörűen építették fel a lelkét a felszínes színes parókák alatt). azt hiszem ilyen egy jó folytatás-film, ami minden elemében megelőzi az elődjét (igen, az új rendező kidobta a kézi-kamerát, és láthatóan magasabb költségvetéssel dolgozhatott -vagy igényesebb a cgi-re, mint az elődje), és jól is gazdálkodik annak az erényeivel, épít rá -és közben már nagyban készíti elő a folytatást. 7,5 pont. ($11.14.)

(2015) (r.: Colin Trevorrow)

azt hiszem, elkészült a tökéletes kordokumentum -egy olyan folytatás-film, ami arról szól, hogy az embereknek már kevés az, ha dinoszauruszokat láthatnak, nekik valami több kell, ami sokkal kegyetlenebb, mint egy ártatlan állat-simogató (arról már nem is beszélve, hogy nem csak azért került bele a mutáns izé a forgatókönyvbe, mert a látogatók erre vágynak, hanem a manapság kötelező ’katonai célokra’ pecsétet is megkapta -ez a ’másikat minden eszközzel pusztítani’ mentalitás tényleg ennyire benne lenne az emberiség természetében...?). persze nem boríthatták egyből szörny-klisékbe a filmet, azért az elején kellett a keményebb csontozat is. érdekes volt látni a megnyitott parkot, ahol mindent megtesznek, hogy a látogatók jól érezzék magukat, a show és az ajándék-bolt is maximális fordulatszámon pörög. ez azt is jelentette, hogy sokan vannak a parkban, így katasztrófa-filmesebb lehetett, ahogy a sok potenciális áldozat sikítva menekül a megfelelő pillanatban. úgy érezték, hogy gyerek-szereplők is kellenek egy ilyen filmbe, kár, hogy ezen kívül nem tettek hozzájuk semmit, csak hozták a mai kor tipikus lurkóit (a lelkes ált.isist és a beleszarós kamaszt). de lehet, hogy csak ezzel is spielberg és a nagy előd előtt akartak tisztelegni, mint sok minden mással (a régi látogatóközpont megtalálása semmi plusz célt nem szolgált). csak hogy az még nem tesz jó filmmé valamit, hogy ügyesen használja az előzménye bizonyos elemeit. mert a legnagyobb erényét nem sikerült reprodukálni -nem találták meg a szívét, nincs benne eredetiség. és nagyon hiányzik az a mérföldes lábnyom, amivel úgy lenyomtak minket '93-ban. és persze így is kaptunk élményeket (a raptor-os szál jól működött, és a megfelelő pillanatban engedték ki a t.rex-et is, ahogy a szörny-kavalkád vagy a légi-deszant is hatásos volt), de azért ez nem az a park, ahová rendszeresen vissza akarnánk térni, ami egy életre bevésődik egy generációnak. 7,5 pont. (és sajnos azt kell mondanom, hogy vizuálisan sem fogja annyira kiállni az időt, mint a 22 évvel ezelőtti első rész, igenis meg kéne tanulnia hollywood-nak, hogy meg kell építeni az animatronikus lényeket, nem csak mindent egyesekből és nullákból összerakni.) (ja, és úgy néz ki, hogy michael giacchino-t szánják john williams utódjának, mert ezt is filmet is megkapta két spielber-epigon movie (super8, tomorrowland) után. bár nem tudom, hogy most a főt-téma ismételgetésén túl mit tett hozzá a nagy egészhez…) ($06.13.)

(2014) (r.: Chad Stahelski, David Leitch)

azt hiszem rosszkor érkezett a film anno -mert bár a trailer meggyőző volt, de akkor épp minőségi cuccokkal tömtem magam, és sznob módjára nem akartam lealacsonyodni. pedig semmi szégyenletes nincs a puszta szórakozásban. már a szinopszist is imádom kimondani: ’keanu a kutyája miatt legyűri az orosz maffiát, de durván’ -és egy ilyen típusú akció-mókánál nem is kell, hogy vastagabb legyen az ötlet, vagy hogy a főszereplőnek ötven mondatnál többet meg kelljen tanulnia, stílussal ki lehet váltani minden ilyen bölcsészes hülyeséget. és a filmnek nagyon is van stílusa, a legjobb képregényfilm, amit nem képregényből csináltak, az elején képekkel mesélik egy kapcsolat szomorú végét, a temetésen felülről látjuk a sok esernyőt (btw, miért esik mindig az eső az ilyen szertartásokon...?), aztán még egy kicsit alapoznak, elültetik a fülünkben a bogarat, hogy illik félni hősünktől, majd megindul a parádé. egy profi tudja, hogy a leghatásosabb módja a gyilkolásnak a fejlövés, úgyhogy serényen gyakorolja is ezt a metódust, baromi élvezetesen, mindent jól látni, újabb szög annak a hülye beidegződésnek a koporsójába, hogy szanaszét kell vágni az akciókat, hogy dinamikusak legyenek. lófaszt. csak tudni kell koreografálni (a kaszkadőrség felől jönnek az alkotók, látszik is szerencsére). meg fel kell pakolni pár szűrőt, kicsit karikírozni is szabad a műfajt, túl kell pörgetni a végtelenségig, tele kell tömni ismert arcokkal (főleg a tévéből szemezgetve), és a néző elégedetten fog felállni a székből. mert tudja, mire fizetett be, és pontosan azt kapja. 7,5 pont (vagy inkább 7,75, de azért mégsem kéne ennyire differenciálni...) ($02.27.)

(Amerikai mesterlövész) (2014) (r.: Clint Eastwood)

egy bonyolult kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. és egy háború -főleg egy igencsak ellentmondásos, igencsak bonyolult kérdés. és nem azért kezdtem ezzel a komor bölcsészkedő elmélkedéssel, mert azt gondolnám, hogy ez a film egyenértékű lenne azokkal a filmekkel, amik a videotékák alsó polcain várták az akcióra éhező férfiakat a kilencvenes évek derekán, de hőséhez hasonlóan nem gondolkodik elég komplexen. a motivációkat értem, mutassunk be egy embert, egy hős katonát, akinek az volt a feladata, hogy a társait védje az embertelen körülmények között. és ez az ember is , akiről szó van, pont ilyen egyenes volt, isten, haza, család, bajtársiasság. így, hogy csak ő van a fókuszpontban, nem lehet teljes képet kapni. onnan fentről, a távcsövön keresztül minden iraki barbár fegyveres vadállat, de még az együttműködőről is kiderül, hogy fegyvereket rejtegető rosszban sántikáló. és ez az egyoldalú kép-bemutatás mindig megbicsaklik a hiányzó lábára. nem arról van szó, hogy az irakiak szent emberek lennének, akik csak a szegény országukat védik, mert igenis vannak köztük alávaló alakok, akik örömmel ölnek és kínoznak embereket, akik gyerekeket vesznek rá, hogy a katonák elé vessék magukat. mert a háború ilyen, mocskos és értelmetlen. van olyan, amiben jól működik a film, a poszttraumás stressz és a visszailleszkedési zavarok ábrázolásában például, máskor viszont egy feszültséggel teli nem túl okos háborús film, amiből az ember egy kicsit hiányolja az eredetiséget. 7,5 pont. (sienna miller-t megint nem sikerült felismernem...) ($02.02.)

(A mindenség elmélete) (2014) (r.: James Marsh)

valahogy minden évben akad két filmkészítő, akiknek egyre jár az agyuk. az idei oscar-versenyben úgy jött ki a lépés, hogy két olyan zseni történetét is megnézhettük, akik a démonaikkal küzdenek. és óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket. tegnap arra panaszkodtam, hogy nem mélyedtünk el eléggé a kódfejtésben, akkor itt már torkom-szakadtából kéne üvöltenem, hogy csak egy nagyon aprócska szeletet kaptunk stephen hawking agyából, és a fókuszpont a feleségével való kapcsolatán volt (ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a hölgy könyvéből készült az adaptáció). de mégsem érzem azt, hogy fel kéne emelnem a hangom, mert a két film ellenkező tónusa miatt kevésbé fájt, hogy a magánélettel és nem a tudománnyal foglalkoztunk. kicsit meglepődtem az elején, hogy mennyire siettünk, öt perc után megvolt a két karakter közti ismerkedés, húsz perc után már össze is jöttek, a huszonötödik percben pedig egy erőteljes dobbantással megérkezett a betegség is. persze mindenkinek a robothang jut eszébe elsőre, amikor a hawking nevet hallja, és nem nagyon gondol bele, hogy mekkora kálvárián kellett keresztül-mennie eddig az állapotig. tudtuk, hogy nem lesz egy vidám film, és tényleg megrázó nézni a leépülést -annak ellenére, hogy átjön ennek a hihetetlen embernek a humora, és hogy a készítők sokat csiszoltak az éleken, hetvenes-évek barnába csomagolták a zenés montázsokat. örültem annak, hogy egy ismeretlen arcot kaptunk stephen-ként, akinek elhittük ezt a hihetetlen átalakulást, akire majd jól oda kell figyelnünk (hajrá eddie!), de a többi minőségi (angol) színész is hozta az elvárhatót. hogy körbeérjünk, mint az idő, fel kell tennünk a kérdést: melyik zseni tetszett jobban? és nem tudnám eldönteni, egyik film sem tudott magával ragadni, de mind a kettő hozott egy olyan minimum-szintet, amit elvárok egy ilyen alkotásnál. 7,5 pont. ($01.27.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)

(Jégvarázs) (2013) (r.: Chris Buck, Jennifer Lee)

van az a sztereotípia, hogy a disney mesékben mindig énekelnek a hercegnők... egyébként nekem nincs bajom az ilyen tipikus musical típusú zenével, de azért már kicsit ráncoltam a homlokom, hogy ’már megint dalban mondják el’... és sajnos arra kellett rájönnöm, hogy ez nekem mennyivel jobban működne élőszereplős filmként, mint így megrajzolva (btw, úgy indult ez az egész ’nézzük meg a frozen-t karácsonykor’ ötlet, hogy a once upon a time sorozatban ilyen tematika volt idén, és most elnézve az itteni figurákat, elképesztő, mennyire jól választották oda ki a színészeket. plusz gondoltam hó is van benne, akkor karácsonyos...). de tényleg nem a negatívumokat kéne néznem (oké, még egy: a dalok mellett nem örültem a kötelező ámde fárasztó vicces mellékszereplőnek sem), hanem amik mások voltak, mint az eddigi disney-sztenderdek, és mégis működtek: hogy két erős nő volt a főszereplő, akik nem csak oldalbordaként lógnak, és csak arra várnak, hogy megmentsék őket. hogy nincs tipikus főgonosz, akit le kell győzni, hanem csak egy balszerencsés lány és egy hatalommániás köcsög. hogy kifigurázzák a fehér lovas hercegeket. hogy a szerelem mindent megoldó erejével is tudtak játszani. hogy belátták, hogy nem mindig kell esküvővel zárni a nagy happyendet... 7,5 pont. (megyek és hallgatok egy kis idina menzel-t vezeklésül...) (++12.25.)

(Időhurok) (2014) (r.: The Spierig Brothers)

szóval mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás...? az időutazós paradoxonokhoz kell egyfajta nyitottság, amikor nem teszi fel az ember a ’miért’ kérdést, csak hagyja, hogy vezesse a történet saját logikája. én talán azt a válfaját szeretem a legjobban ennek a zsánernek, amikor hiába utaznak oda-s-vissza, nem tudják megváltoztatni a történteket. és valahol ez is ebbe a kategóriába esik, eljátszik az eleve elrendeltséggel erősen. bár hozzátenném, nem ilyen filmre számítottam, amikor rásütötték az időutazós bélyeget a filmes oldalak. mert ez sokkal inkább egy dráma, néhány jól irányzott csavarral. de ezt már érzi az ember, amikor a film első felében csak egy hosszú párbeszédet hall, flashback-ekkel színesítve, egy szomorú históriát, ami valahol a nemiség megváltozásánál kezd el igazán szívbe markolni. de működik a dolog, nem vágyik rá, hogy mozgalmasabb legyen, van elég jó a történet, hogy fenntartsa az érdeklődést (hogy egy üveg wiskey-t megér-e, azt mindenki egyéni ízlésére bíznám). a második félben jönnek be a már emlegetett csavarok, és itt jön el az ideje hogy a legnagyobb szívfájdalmamról beszéljünk -mert lehet, hogy én az elitbe tartozom (nem hiszem), de meglehetősen könnyen ki tudtam találni a nagy csavarokat, így már csak a bólogatás maradt, amikor minden gyanúm beigazolódott (igaz, már azzal gyanút keltettek, hogy nem láthattuk az arcokat sokáig. olvastam egyszer, hogy a ’you only live twice’ című bond-film azért lett olyan amilyen, mert leírva még csakcsak működött, hogy japánná operálják a 007-est, de connery-vel mozgóképen ez kudarcra volt ítélve. itt is ez lehetett, hogy a feldolgozott novellában működhetett a karakterek elkenése, de a filmben ilyen átlátszó trükkökhöz kellett nyúlni.). és érdekes, hogy ennek ellenére jó filmnek gondolnám, mert amit vállalt, azt teljesítette, szépen volt fényképezve, ethan hawke talán kicsit többet mutathatott a szokásos színészi eszköztárán túl. és nem hagyja nyugodni az embert: a tyúk volt hamarabb, vagy a tojás...? 7,5 pont. (++11.29.)

(Scott Pilgrim a világ ellen) (2010) (r.: Edgar Wright)

...hát lehet-e máshogy csinálni az audiovizuális szőnyegbombázást, ha nem úgy, hogy maximális kapacitással tolod? az első pillanattól látszott, hogy ez egy megszoksz vs megszöksz film lesz, aki nem értékeli a nyolcbites universal logót, az nyugodtan kapcsolhatja is ki a lejátszót, ez nem az ő filmje lesz. kis bemelegítés után vesztünk el végleg a geek-labirintusban, talán nem is lehetne több szubkultúra gyümölcsét egy filmbe gyömöszölni (lássuk csak: comic, video-game, anime, altrock), úgy, hogy a végletekig elhúzott túlzásai ne fárasztóak legyenek, hanem élvezetesek (bollywood-betét...). kifacsart agynak kell lennie annak, ami egy ilyen csendes indie-témát, mint a csajozás nehézségei, ilyen csiricsáré köntösbe tudja sikeresen csomagolni. ha azt nézem, ezt a dvd-t a popcsajok mellé kéne raknom, mert majdnem ugyanarról szólnak, le kell számolni az ex-ekkel... csak amíg az a hozzám hasonló vén fing harmincasok filmje, addig ez a túlpörgött húszasoké. viszont mindkettőben király zenék vannak (naná, itt nigel godrich volt a zenei felelős). szóval, aki nyitott aggyal közelít az epicentrum felé, az hozzám hasonlóan végig fogja vigyorogni ezt a tisztességes küzdelmet, megéri. 7,5 pont. viszont, warning, warning, warning, lehet, hogy michael cera hangjától károsodnak a hallószerveid! (btw, más is látja, hogy olyan austinpowers-es buta fejeket tud vágni...?). de lehet, hogy kárpótol a többi, biztos kézzel válogatott színész. meg mary elizabeth winstead cool hangja -és szépsége. ...és te hanyadik randin szoktad felhozni az ex-ek kérdését...? (++05.24.)

(2014) (r.: Gareth Edwards)

ha már tavaly nem igazán jött be a pénztáraknál az óriásszörnyekkel való játszadozás, a warner benézett a raktárba, hogy mivel lehetne ezt a hibát kiküszöbölni... furcsa egy filmet sikerült össze-frankensteinkedni, annyi szent, egészségesen merítve a hazai blockbusterek-ből és a japán hagyományokból egyaránt. kicsit jurassicpark-osan kezdtünk, helikopter, sziget, nagy szörny rejtély, aztán jött az emberi dráma, ami nálam nem igazán akart működni, de itt elsősorban nem a filmet hibáztatnám, hanem a minősíthetetlen szinkront, ami rengeteget rontott a karakterek hitelességén, és aztán jó sokára érkeztünk csak el a lényeghez, a zúzdához. nekem tetszett a megváltoztatott mitológia, bár kétségtelenül úgy tűnhet, hogy leveszi az emberi felelősség terhét a vállakról, ha nem a robbanások miatt jöttek létre a szörnyek, hanem azért robbantottunk mert már itt voltak. ugyanakkor most is szembeötlő volt az amerikaiak fafejűsége, hogy mindenre az a válasz, hogy előrántjuk a fegyverünket. na elég a kitérőkből, a zúzás milyen volt? trükkösen vették spórolósra az egészet, mert sokszor vágtunk el az összecsapásokról, és láttuk mondjuk a tévében az eseményeket, vagy borított be mindent a jótékony por és hamu. de ez az emberközeli szemszög sok esetben működött -tetszett, hogy sokszor autó-szélvédőkön, védőszemüvegeken át, ki-kikukucskálva bizonyos helyekről láttuk az eseményeket, talán ekkora dögöket csak így lehet befogadni. na azért voltak keménykedések is, geek-mámor, ahogy összecsaptak a nagy testek, és hozták a japánokra jellemző túlzásaikat (kék csóva?). jó, hogy nem az volt, hogy ’jaj, godzilla, meneküljünk’, hanem lehetett érzelmeket kifejteni felé. bár igazából a másik kettő sem sorolnám az igazi gonoszok közé, hisz’ csak a természet törvényeit követve szerettek volna utódokat létrehozni. ja, hogy útban volt az emberiség? van ez így... (szegény golden gate-et még hány filmben fogják tönkretenni?) nem volt olyan kúl, mint mikor óriásrobotokkal püföltük a rosszarcúakat, de így is élvezetes katasztrófa-turizmus volt: 7,5 pont. (és respekt a fukusima utalásért.) (++05.17.)

(Eleven testek) (2013) (r.: Jonathan Levine)

az elmúlt évek ámokfutása után az ember csak a két ujja közé csippentve mer hozzányúlni azokhoz a filmekhez, amikről bűzlik, hogy megint csak azért gyaláznak meg egy klasszikus zsánert, hogy a tinilányoknak el tudják adni. aztán van, amikor pozitívan csalódik. mondjuk itt már az előzetesnél gyanús volt egy kicsit a dolog (ha eltakarta a szemét az ember a summit logónál). persze ez a hurrá-optimizmus nem azt jelenti, hogy ne nyúltak volna bele a z-mitolológiába, de szerintem vállalható fordulat volt, hogy gyógyulhattak a páciensek. meg jó, hogy nem az emberek voltak a fő ellenség, hanem hoztak egy újfajta gonoszt, jól ellensúlyozva a beszélő és érző holtakat. kicsit összevissza csoszogok... egy csomó minden még egészségesen hatott a filmre: hogy működött a humora; hogy nem vették komolyan a rómeó és júlia analógiát (kivéve a neveket és az erkélyt, de ott meg egy mosollyal elnézte az ember); hogy kicsit zombi-szemszögből is láthattuk a dolgokat; hogy kapott egy cinikus gellert a narráció segítségével; hogy telerakták awesome zenékkel; hogy úgy hozták a tini-romantikus fordulatokat, hogy nem tikkelt a szemem tőle; hogy nicholas hoult jól kidolgozta ezt a buta nézést. (megvonja a vállát) 7,5 pont. frissítő, lélekkel teli szórakozás. (++05.01.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)

(2014) (r.: Rob Thomas)

jó ideig gondolkoztam, hogy hova is rakjam ezt a művet... mert önálló alkotásként nem állja meg a helyét. ezt csak azt tudja értékelni, aki szerette a sorozatot. mint én. az első húsz perc brutál fanservice volt, öntötték ránk az utalásokat, bár azután sem szűkmarkúskodtak a kacsintásokkal, ismerős arcokkal, miután elindították a történetet. ez utóbbi volt talán a gyenge pontom, mert túlságosan nem sikerült vele felizgatni, simán elfért volna egy évadközi vm részben is. még azt sem mondhatom, hogy durvult volna a helyzet az évek múlásával, mert baszki, egy egész iskolabusznyi embert öltek meg egy tollvonással anno. kétségtelenül fura dolog volt ennyi év után újra összebújni ezekkel a nagyszerű karakterekkel, mégsem idegenkedős, bármikor beneveznék egy újabb kalandra, ahol talán már nem csak a nosztalgia-faktor lenne az elsőszámú erény. 7,5 pont / tetszett (opcionálisan...). kicsit sajnálom, hogy k-bell-t hetente láthatom a lies-ban, nagyobb lett volna a welcomeback faktor, ha régen találkoztunk volna. (és ehhh, de hülye ez a franco: parancs...!) (++03.28.)

(A Nő) (2013) (r.: Spike Jones)

mindig is tudni akartam, hogy milyen lehet egy fura alternatív zenekar klippjében élni -valahol az elején megfogalmazódott bennem ez a mondat, és nem eresztett, aztán a végefőcímnél megláttam az arcade fire nevet, és megvilágosultam... égő szemekkel álltam neki, a furcsasága miatt nem is volt könnyű belehelyezkedni, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedugtam a fülhallgatót, és ahogy körülvett engem is samantha szexi hangja, elindult valami. tipikusan az a film ez, amit magára vesz az ember. mert az egy dolog, hogy segít levenni a rózsaszín szemüveget, és másképp nézni a szerelemre (ami optimális esetben kisebb rész fizikai vonzalmat tartalmaz), de vájkálni is kezdünk magunkba tőle. nekem ez különösen riasztó, mert ha belegondolok, hogy a sokat emlegetett volt barátnőmmel megejtett hosszadalmas telefon-beszélgetések pontosan ugyanezt a funkciót töltik be, mint hősünk életében az intelligens operációs rendszer -van egy testetlen hang, aki megért és akinek elmondhatom a gondolataimat, titkaimat. minden magába zárkózott fura ember nevében, köszönjük a ráeszméltetést... maga a film sokáig követi a hagyományos romantikus filmek útvonalát, a megismerkedéstől a vidám pillanatokon át a drámáig, csak itt a kibékülés után ott van még a végleges búcsú is, mert ez a történet nem érhetett boldog véget. 7,5 pont. (joachim phoenix jutalmat kapott, amiért így elvitte a film terhét a hátán, és kirakta elénk a lelkét: rooney mara-t, olivia wilde-ot és amy adams-et...) (++02.16.)

(12 év rabszolgaság) (2013) (r.: Steve McQueen)

tudom, hogy vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy bizonyos filmeket az oscar-ra termelnek. hogy nem lehet az, hogy az alkotóknak pont abban a témában van mondanivalója, ami egybevág az amúgy valóban konzervatív szavazók ízlésével. és ebben az a legrosszabb, hogy látatlanban ítélkeznek. mert ez a film nem a hollywood-i tengerből emelkedett ki, ez a hideg anglia és a lousinia-i mocsár szerelem-gyermeke, amire csak kicsit rakódott rá a giccs-máz, amikor felállt. ez túlságosan művészi beállítottságú ahhoz, hogy beskatulyázzuk az egyendrámák közé. túl sok a gyönyörűen megkomponált elmélázós, vágatlan kép ahhoz, hogy az átlagnézők ne húzzák a szájukat. túlságosan leránt a mélybe, a szenvedés-történet mellé nem ad feloldozás-pontokat, csak a végén, de akkor meg fura módon azt kívánná az ember, hogy vágták volna el néhány perccel korábban. ezt a szenvtelen hidegséget sosem egyszerű nézni, aki hozzám hasonlóan messze elkötelezett az emberi egyenlőség mellett, az nagyokat szisszen a sok borzalmat látva. nincs kímélet. nincs felmentés a fehér ember számára (oké, brad pitt kivétel, de ő kanadait játszik...). behúzni mégsem tudott, legkönnyebben talán ezt a főhősre lehet fogni, aki végigsodródik az éveken, és ez az egy-hangúsága semlegesíti a szenvedélyességet. de lehet, hogy csak michael fassbender hengerelése mellett szürkül el (btw, nagyon is színész-film, én örülök, hogy fassbender és cumberbatch ennyi helyen ott vannak, de a mellék-alakok is minőségiek voltak). 7,5 pont. (ejj, a pofátlan hans zimmer, az inception egyik témáját adta el újra…) (++02.14.)

(Amerikai botrány) (2013) (r.: David O. Russell)

’isten csak viccből teremtette a hetvenes éveket’ -a klasszikus mondásokban mindig sok igazság van, így ebben is, a hajakért azt hiszem elátkozhatjuk, a dekoltázsokért áldhatjuk az urat. jelen esetben mindkettő megadta az alaphangulatot, ugyanakkor el is terelték a figyelmet. mondjuk erről a sztoriról nem volt nehéz... persze, tudom, ne túlozzak, volt itt átverés átverésének az átverése, de valahogy csak csordogált nyugodt tempóban a háttérben, nem érezted a tétjét. ez tipikusan az a film, amikor felpakolják a színészeket, és azt mondják, hogy tessék, játssz. és ők játszanak. mindig elképesztő christian bale áttranszformálódása, de ez a has, wow, egyből megadták az alaphangot vele, a haj belövése után viszont olyan érzésem volt végig, mintha deniro és burt reynolds szerelem-gyereke lenne, bármilyen bizarrul is hangzik ez. amy adams tudott egyszerre gyönyörű és megtört, sugárzó és drámai lenni. és hát a harsány-kommandó is tette a dolgát, jennifer lawrence hengerelt, mint mindig, bradley cooper meg a hajcsavaróival nyert meg magának. viszont, nem csodálom, hogy az fbi olyan töketlen volt, ahol louie ck főnököt játszik... az erős színészi jelenlét és a kiemelt dzsezz-zene miatt kezdetben volt egy kis woodyallen feeling-em is, de később, a jó kézzel válogatott popzenéknél már eltávolodtunk a mestertől. nincs zsákbamacska: szereted a csendes színészfilmeket meg a szép dekoltázsokat? akkor lopd el, és nézd meg: 7,5 pont. (mellesleg: hogy csinálja david o. russell, hogy a three kings után eltűnt évekre, az utóbbi három filmjével meg minden díjátadón ott van…?) (++02.09.)