(Úriemberek) (2019) (r.: Guy Ritchie)

érdekes, hogy milyen élénken megmaradt a fejemben az első találkozásom egy guy ritchie filmmel -lehet hogy azért, mert kellett hozzá egy adag simlisség is. ugyanis egy csodásan esztergált hbo-t feltörő dekóderrel néztem meg a ravasz-t..., miközben videokazettára is rögzítettem a hétfő esti feliratos sávból a filmet, mert már olvastam a cinema magazinban, hogy nagy dobás a film... ekkoriban értem nagykorúvá, szó szerint is, de a film-szerető énem is ez idő-tájt kezdte komolyan venni magát. és tarantino után logikus lépés volt egy angol kurafi, aki az utcáról szedi össze a rosszarcú színészeit, akik olyan vaskos akcentussal beszélnek, hogy komoly elismerés érdemel az, aki felirat nélkül megérti őket, és ő volt az, aki a gengszter-világ alsó rétegének romantikus kisstílűségét énekelte meg, hatalmas lelkesedéssel... most itt vagyunk húsz évvel később, az egykori tűz már rég kihunyt, a mocskos arcokat tisztára suvickolták, a suhogós melegítőket felváltották a profi szabók által varrt öltönyök. és bár a vadkender még mindig gazdagon terem az egyesült királyság eldugott pincéiben, nincs igazi kapcsolat a termelők és a felhasználók között -vagy mondhatjuk úgy is, hogy a saját termékek szinte 100 százaléka a piacra megy és nem saját felhasználásra, így a pöfékelés bűvköre sem oldja fel a szorongós hangulatot... és ez a kimódolt öregurasság nem áll jól a drog-biznisznek, hiába minden igyekezett, a különböző bűnözői frakciókkal megcsavart ügyletek, a sztorizással felütött dramaturgia, nincs benne meg az a húzóerő, amiért igazán lelkesedni lehetne. és a mai filmes dömpingben már azt érzi az ember, hogy csalódik, ha valami csak ’oké’, nem pedig egy olyan élmény, ami még évtizedek múltán is ott él élénken az emlékei között... (azért persze ne vegyünk el az alkotás erényei elől a reflektor-fényt, guy ritchie mindenképp dicséretet érdemel azért, mert szembement a casting-elvárásokkal, és az egykori szépfiú hugh grant-nek adta a simlis szarkeverő szerepét, matthew mcconaughey drog-bárózhatott egy kicsit, charlie hunnam meg mindig ezer fokon ég, úgyhogy élmény volt nézni, ahogy visszafogja magát, és csak egy-egy pillanatra robban ki belőle az energia. ezúttal colin farrell-nek jutott a vicces akcentus, szegény michelle dockery viszont sosem fog tudni kitörni a hideg nők ketrecéből... betehetjük a pozitívumok közé azt is, hogy azért voltak vizuális játékosságok a film-szövetben, leginkább a feliratokkal okoztak örömteli perceket, de egyébként olyan úriemberesen visszafogott volt a rendezés is -még a kiloccsanó agyvelőktől is szolidan elfordult az operatőr, pedig nem volt kérdés, hogy magas korhatárt fog kapni a film (az imdb szerint 134 fuck és 30 cunt volt elszórva a szűk két órás játékidő alatt)...) (ja, és guy ritchie szorgalmas tanítvány volt az elmúlt húsz évben, most már olyan direkt filmes referenciákkal pakolja tele a szövegkönyvét, amit tarantino mester is megirigyelne.) [*02.06.]

(Az U.N.C.L.E. embere) (2015) (r.: Guy Ritchie)

kémekből sosem elég, főleg, ha nem veszik túl komolyan a munkájukat. pedig sokfelé lehetett volna elvinni ezt a ’60-as évekbeli sorozat adaptációját. például meg lehetett volna próbálni áthelyezni a jelenbe, és aztán szemlélni a kudarcot... ki lehetett volna domborítani a fagyos hidegháborús hangulatot, és lehetett volna belőle egy korrekt, de nem túl izgalmas kém-film. de szerintem nem volt kérdés, hogy guy ritchie nem ezeket az utakat választja -ha másból nem, már a trabantos előzetesből látható volt, hogy a sötét hangulat helyett a korszak másik arcát kapjuk majd meg -a groovie-t... és működött is a korszellem, joanna johston nagyszerű munkát végzett a jelmezekkel, daniel pemperton lenyelt egy csomó korabeli olasz filmzene-szerzőt, köztük morricone-t is. és a direktorúr is ellesett ezt/azt, mondjuk az osztott képmezőket -de ezeket szépen beépítette a saját stílusába. egész pontosan mindent ural a stílus, minden halál-laza, poénok sorjáznak az előtérben és a háttérben egyaránt, és repked a sok buddycommedy-s adok/kapok (ami talán újdonság egy guyritchie-filmben, az a cuki hősnő, mert a korábbi férfias filmjeibe nem nyerhetett volna teret egy ilyen hősnő, akinél jól is használják ki, hogy cuki. a nőnemű gonoszról már nem is beszélve...). érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy ez a sok külsőség talán kicsit a kémkedős sztori kárára terpeszkedik el a filmen. de azért az akciókkal bánhattak volna bőkezűbben. viszont az, amit kaptunk, az oda volt téve, például a vízen autózás milyen cool volt már. meg persze a trabant-os üldözés... 8 pont. (sajnálhatjuk, hogy a szolid bevétel miatt kevés az esély a folytatásra, mert az ilyen szórakoztató stílus-gyakorlatokból elkélne még több a mai modernül hideg filmek mellé.) ($08.21.)