(Suicide Squad - Öngyilkos osztag) (2016) (r.: David Ayer)

az általános iskolában is a buták mindig a leghangosabbak -pedig ha egy kicsit csöndben maradnának, és odafigyelnének arra, amit a tanár mond, akkor megtanulhatnák, hogy minden történetnek kell hogy legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése... ehh, warner/dc, már megint mit tettetek...? megengedtétek egy csapat tizenhárom évesnek, hogy filmet csináljanak, miután az apukájukkal megnéztek egy részletet a piszkos tizenkettő-ből...? és most nem azokról a csöndes szemüveges gyógyegerekről beszélek ott a sarokban, hanem arról a hangos kisebbségről, akik nagyon menőnek gondolják magukat, és erősen bassza a csőrüket, hogy a szomszéd osztály csöndes geek-jei összeraktak egy menő filmet egy szedett/vedett csapatról... meggyőződésem, hogy akkor is éreztük volna a film körüli problémákat, ha azok nem kerülnek bele a sajtóba, mert ennek az esetleges vágásnak és hangulat-ingadozásnak a pusztán szórakozásra/popcornra vágyóknak is basznia kéne a szemét... mint ahogy az írásom elején is vicceltem ezzel, a filmnek konkrétan hiányzik a közepe, egy óra elment a bevezetésre (amiben még vannak is ötletek, csak nem könnyű őket kibányászni a cool-ság látszata és az indokolatlan dalbetétek alól), aztán innen egyből ugrunk a második óra finálénak mondható akciójára, ahol sokat mennek ide/oda a karakterek, béna bogyó-fejű zombikat irtanak, és néha meg-megállnak, beszélni, hátha lesz belőlük valami karakter-féleség -de nem igazán jön össze ez sem... mert persze deadshot-nál van némi felépítmény, mert gondolom will smith kikövetelte a háttér-történetet, de például killer crock-ról mit is tudtunk meg azon kívül, hogy ronda és tud úszni...? oké, itt volt nekünk a csodálatos margot robbie, aki fullba nyomja a kattantat (a segg-dublőre meg a forró-nacit), és ez még rendbe is lenne, ha nem ülne rajta is a dc/warner átok: az, hogy baromira hiányzik a sorból egy szóló batman-film... mert ott rendesen fel lehetett volna építeni a harley/joker kapcsolatot, nem csak ezekben a széttöredezett flashback-ekben. és akkor a bohóchercegnek sem csak ez a majd’ tíz perc jutott volna. igaz, hogy ez az interpretációja sem nem bohóc sem nem herceg, csak egy kitetovált, zöld-hajú al pacino egy random gengszter-filmből, nincs benne semmi joker-ség, és ezt jared leto csupán kimeredt szemekkel pótolja... mondanám azt, hogy a kitérők után térjünk vissza a főtémához, de nincs nagyon hova visszatérni, mivel leginkább egy videojáték dramaturgiáját követték. csak az a baj, hogy a karakterek egy pillanatig sem kerültek közel hozzánk, így fárasztóvá vált a nem túl okosan összerakott boss-fight is... de most komolyan? egy város közepén világító izé, egy sablon gonosz a világuralmi tervekkel, némi rejtélyes varázserő -amit aztán pofátlanul egyszerű módszerekkel győz le a nem túl dicső csapat... ehh, mindegy is, igazából még ütni sincs kedvem a filmet... mert nem arról van szó, hogy nézhetetlen lenne, csak az ember tudja, hogy ennél sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni a képregényes alapanyagból (vagy akár a leforgatott nyers-anyagból is?). és persze hibáztathatjuk a marketingeseket is, mert megint egy másik terméket akartak nekünk eladni. termék... mert ez a legnagyobb baj, hogy hollywood egyre inkább termékeket akar nekünk eladni, és nem működő filmeket... ($$08.08.)

(Harag) (2014) (r.: David Ayer)

a rendező egy hatásos jelenettel akarta indítani a filmet -a magyar közönség reakciója: hangos csámcsogás... mikor beültem a terembe, rá kellett néznem még egyszer a jegyre, hogy jó helyen vagyok-e, mert a mögöttem lévő sorban két nyolc-tíz éves forma gyerek ült a szülőkkel... de egyébként is telt ház volt, ennyire számít, hogy brad pitt van a plakáton? de attól még miért kéne úgy kezelni minden filmet, mintha egy könnyed hollywood-i blockbuster lenne...? biztos finom lehet zabálni a leszakadó végtagokra, meg a kilapított fejekre... ráadásul nem érzik, hogy mikor komoly valami, és mikor kell röhögni, ez nekem nagyon furcsa (plusz még egy apróság, és befejeztem a dühöngést: a nyitányban brad pitt karaktere leszúr egy németet, mire mellettem hangosan megkérdezte a faszi: ’meghalt?’). amikor elindultam a moziba, azon gondolkoztam, hogy mi újat lehet mondani a tankos világháborús témában, és az az igazság, hogy nem sokat. a háború értelmetlen, mindenki elveszíti a morális iránytűjét, átlépik a határt, hisz’ mindent meg akarnak tenni, hogy túléljenek. nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat veszélyezteted. nem maradnak ártatlanok. ismerős dolgok? azzal fokozták ezt az ismert immorális fertőben való alámerítkezést, hogy minden képkockát naturalista borzalmakkal töltöttek meg, érzed a halottak bűzét, a foszfortól lángoló egyenruhát, a mindent beborító sarat. sokáig nem találni hőst sem a filmben. a háború végén járunk, amikor a borzalmak mindent kiöltek a katonákból, csak a kegyetlenkedés és a cinizmus maradt. egymás húzása. az ordenáré viselkedés, ha egy kicsit kiszabadulnak a szörnyeteg gyomrából. itt nincs helye a naivitásnak, a rózsaszínű romantikának, a gyávaságból eredő morális pacifizmusnak (azt jutott eszembe, hogy sorozatban szívesen megnézném, ahogy a kezdeti harcoktól így leépítik a katonák jellemét). szóval panelekből építkezünk, de a jó panelek azt is jelentik, hogy meg fog állni az építmény. mert tényleg nem lehet újat mondani a műfajban, de ha megpróbáljuk, azt így tegyünk, látványosan, izgalmasan, ugyanakkor nem elfelejtkezve a párbeszédek fontosságáról, és a moralitás-játékról (a két legjobb jelenet is a két végleten helyezkedett el, a tigris elleni egyenlőtlen küzdelemnél érzi azt az ember, hogy ezért ül be egy háborús filmre, a német lányokkal való reggelizős jelenet meg azt a lélektani feszültséget hozza, ami a legnagyobb drámák ismérve). mindent a saját kategóriájában kell értékelni, és ez a film a saját kategóriájában nagyon működött: 8 pont. (a vége-főcím előtt lett gyanús, hogy eléggé gravity-s a zene, örülök, hogy még jó a fülem...) (++10.24.)