(Az olasz meló / Az olasz munka) (1969) (r.: Peter Collinson)

nem érzem annyira ördögtől való gondolatnak, hogy újra elmeséljenek egy történetet nekünk a filmvásznon, mint oly’ sokan, akik a jelenleg tomboló remake-lázat látják hollywood rákfenéjének -mert ők elfelejtik, hogy van olyan, amikor sikerül innovatívan aktualizálni a porossá vált alkotásokat, amikor a készítők akarnak újat mondani azzal, hogy újjáálmodnak egy sztorit. a 2003-as ’the italian job’ kapcsán nem látnék bele ilyen mélyebb gondolatokat az újrázás kapcsán, de érezhetően nem is volt ez f.gary gray-ék célja, csak játszadozni akartak kicsit ők is a mini morris-okkal... gyorsan hozzátenném, hogy az eredeti ’69-es változat sem egy mély és rétegzett mű, úgyhogy ezúttal nincs szó kilúgozásról és konformizálásról, sőt, vannak elemei, amik jobban működnek az új változatban -meglátszik az a majd’ 35 év, ami a két forgatás között eltelt... óhatatlanul más a filmek tempója, az eredeti változat a maga korszakának megfelelő dinamikával csordogál, hosszasan elidőzik a főszereplőjével, időt hagy a felkészülésre (ugyanakkor ekkoriban még nem voltak erőteljesen jelen a hesit-filmes klisék, azaz nincsenek narrációra összevágott pofás jelenetek a tervezési fázisban), gazdagon szán időt a börtönben lévő gengszter-főnök mindennapjaira is, és aztán csak az utolsó fél órában ereszti el a gyeplőt. és akkor sem olyan módon, ami igazán megemelné a pulzusunkat... mert oké, hogy a sofőrök menő trükköket vittek véghez a kultikus autókkal, de néhány bénázó rendőrön túl nem igazán üldözi senki a lépcsőkön, sikátorokon és háztetőkön keresztülhajtó autókat, így igazán feszültséget sem érezni. az sem segít, hogy ritkán kukkantunk be a szélvédőn, személytelen az egész hajcihő (mondjuk ezen az sem segít, hogy a három nevesített szereplőn túl minden bandatag csak vázlatos, semmit sem látsz belőlük azon túl, hogy a főhős folyton lecseszi őket valamiért, egybeolvadnak az arcok)... ha nagyon bele akarnék taposni a koncepcióba, az is menne -a brit egón túllépve mi értelme van mini morris-okat használni a balhéhoz, amikor kitűnnek a tömegből, kockázatot jelentenek, pedig használhatnának fiat500-asokat is, mert azokból eleve temérdek van az utakon... ha már az olasz hatóságok ilyen töketlenek, rá lehetett volna jobban feküdni a maffia-vonalra, de nekik is csak két jelenetnyi keménykedés jutott, és aztán ölbe-tett kézzel nézték, ahogy kitalicskázzák az aranyat az országból. illetve nem tudjuk meg, hogy kiérnek-e svájcba, mert meglepő módon egy szó szerinti cliffhanger-rel ért véget a film, kielégítetlenül hagyva minket a stáblista alatt... jó tíz év is eltelhetett azóta, hogy a remake-et láttam, de az akkori eszemnek kifejezetten szórakoztató alkotásnak tűnt, míg most ez az eredeti csak úgy elcsorgott a szemem előtt, és leginkább michael caine lehengerlő sármja tette szórakoztatóvá számomra. még ha a korszakában akarnám elhelyezni, akkor sem tudnám feljebb rakni a ’közepesen érdekes bond-film’ státusznál... (belefért a bohókás alap-hangulatba benny hill szerepeltetése, de az már vékonyabb jég volt, amikor egy ponton átcsúsztunk a benny hill show-k hangulatába is miatta.) (×08.24.)

(Logan Lucky -A tuti balhé) (2017) (r.: Steven Soderbergh)

steven soderbergh hollywood nagy kívülállója, egy öntörvényű pasas, aki a független filmek felől érkezett az álom-gyárba, és meg is tartotta a kívülálló attitűdjét, ugyanakkor nem fél megmártózni a mainstream-ben sem. igaz, néha megsértődik, és elmegy egy kicsit tévézni, de aztán megint elcsábul, hogy lazázzon egy kicsit, hogy szórakoztasson minket... persze egy ilyen attitűdű ember azért nem tudja levetkőzni a nagyközönségnek szánt filmjeiben sem saját magát, és úgy áll a kamera mögé, hogy egy picit mást akar nyújtani, mint mondjuk amire az alapsztoriból nagy általánosságban következtetne az egyszeri néző (arról már nem is beszélve, hogy technikailag is sok egyediséget hoz, szokatlanul vág, vagy nem egyértelmű helyekre tűzi le a kamerát)... mert elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy vígjáték, ahol egy rakás ismert arc borzasztóan vicces déli akcentussal nyomja a vakert, miközben véghez viszik a környék legpitiánerebb rablását. heist film, sok humorral, vágná rá mindenki, aki soderbergh-et az ocean’s-filmek miatt szereti, de sokkal inkább egy kiforgatott hesit-film ez, ahol a humor egészséges arányban van felütve egy mélyebb egzisztenciális drámával... mert nem véletlenül vágnak bele a srácok a nagy kalandba, ugyanis elég szar a helyzetük a rohadó déli végeken vegetálva, és igazából akkor találsz bennük humort, ha túl vannak tolva ezerrel (daniel craig egy állat!), vagy ha szándékosan minimálisra vannak véve (mint a faarccal humorizáló adam driver). ennek megfelelően mackósan, bicegve indul be a film, de aztán a nascar autók üzemi hőfokát elérve már számtalanszor buggyan ki a nézőből az egészséges nevetés... (azért sem tipikus heist-film, mert a klasszikus tervezős képsorok nem emelkednek ki, mint az ilyen témájú alkotásokban szokás.) igazság szerint nehéz is megállapítani, hogy mi volt soderbergh célja a filmmel, mert nem hiszem, hogy csak egy anti-ocean’s filmet szeretett volna a portfóliójába, ahhoz túlságosan keserűen mutatja be amerikát, ahol a csillogást maximum az izomautók króm részein talál az ember, ahol egy kisvárosban a legnagyobb rendezvény egy gyerek-szépségverseny, és ahol életcél lehet néhány szemetes-zsáknyi pénz megszerzése... (oké, hogy soderbergh már nagyon régóta álnéven fényképezi a filmjeit, de most már a forgatókönyv-íráshoz is kitalált egy (női) kamu-nevet...?) (azért tök jól mutatja egy rendező értékét hollywood-ban, amikor ilyen pedigréjű színészeket rá tud beszélni a részvételre, akár csak néhány percnyi felvillanásra is (ugye drága hillary swank?)...) (##07.29.)