(Ad Astra -Út a csillagokba) (2019) (r.: James Gray)

nem lehet könnyű szerzői filmesnek lenni a mai világban -a mozgókép mindig is egy költséges önkifejezési módszer volt, de ebben a mostani pénz-orientált korban már nehezebben törnek fel a malac-perselyek, hogy egy kétes megtérüléssel kecsegtető befektetésbe vágjanak bele a pénz-emberek. james gray író-rendező ennek ellenére évek óta öntörvényűen megy a saját feje után, mert filmes eszközökkel akarja boncolgatni az emberi lélek mélységeit, kockázatos játékot játszva azzal, hogy a történet-magvai köré mindig költséges külsőségeket álmodik. de mondhatjuk az is, hogy mániája zsáner-elemekbe csomagolni a mondanivalóját (lehet, hogy nem véletlen, hogy a főszereplői is mindig megszállott mániákusok?)... és abban a korban, amikor a film-készítés egyik meghatározó aspektusa az első hétvégi bevétel, nem biztos hogy szerencsés elidegeníteni a mezei nézők tömegeit, akik akár becsapva érzhetik magukat, ha a kalandfilmes felállásból egy lelki utazás lesz, vagy hogy ha brad pitt-et és a szkafanderét látva valami elképesztő űrkalandot vizionálva ülnek be a moziterembe, hogy aztán onnan leszedálva tántorogjanak ki, és (félregépelésekkel tarkított) fröcsögésekkel szórják tele az internetet, hogy mennyire szenvedtek, mert ők csak felületes szórakozásra vágytak, és a felszínességükön képtelen volt áttörni a komoly gondolatiság... de be kell vállalni ezeket a kockázatokat alkotóként, azt gondolom, ha a magányról és az elidegenedésről leginkább egy scifi formájában tud mesélni a szerző, akkor igenis végig kell járni az összes producert és filmstúdiót az anyagi támogatásért, és ha egy olyan világsztárt érez a legalkalmasabbnak a főszerepre, mint brad pitt, akkor be kell vállalni azt is, hogy ő esetleg egy olyan réteget is bevonz, akik lehet hogy kevésbé fogják értékelni a végeredményt... érdekes elgondolkozni azon, hogy a kicsit kitérőknek érződő feszültebb jelenetek vajon kompromisszumként kerülhettek-e be a forgatókönyvbe (gondolok itt a botanikus mentőakcióra és a holdjárós kalóz-akcióra), az volt-e velük a cél, hogy a tempó-váltásaikkal kizökkentsék a nézőket a meditatív alap-tónusból (egy kicsit berántva akár a horror-zsáner elemeit is a filmbe), vagy james grey-nek mondandója is volt ezekkel a részekkel, mondjuk az emberi természet lehetetlenségét akarta-e ábrázolni azzal, hogy bárhová megyünk is, ott valahogy az erőszak is felüti a fejét hamarosan...ugyanígy kérdésként merülhet fel az emberben, hogy a folyamatosan jelen lévő narráció mennyire volt része az eredeti koncepciónak, mert gondolkodó emberként néha túlzott rásegítésnek éreztem, hogy a főhős az érzelmeiről beszél nekünk, de leginkább olyan ’scifi-novellás’ ízt kölcsönzött a kibeszélés a filmnek (de mondhatjuk ezt kikacsintásnak is terence mallick felé)... tudom, hogy rendre leszedem a keresztvizet a felületes filmnézőkről, hajlamos vagyok őket lenézni a saját sznobista elefántcsont-tornyomból, pedig én tényleg szeretném, hogy ők is nyitottak legyenek az egyen-fröccsöntött filmeken túli művészetre, hogy ők is élményként élhessék át az ilyen típusú alkotásokat, hogy nekik is mozgolódni kezdjenek az agysejtjeik az átadott gondolatiságot megtapasztalva. mert szerintem nagyon sokat tud adni lelkileg és szellemileg is egy ilyen filozofikusabb, meditatívabb, lelki utazásra invitáló alkotás, amibe maximálisan bele kell raknod a figyelmedet és az érzelmeidet (még akkor is, ha a főszereplő egy hideg és távolságtartó alkat)... mert én szeretek ott ülni a mozi-teremben (lehetőleg csak néhány nézővel a hátam mögött), és sodortatni magam a filmmel, miközben azért hagyni az agyamat is dolgozni, és ezt az élményt most maximálisan megkaptam, húzott magával az utazás izgalma, és közben egyre gyakrabban ütköztek a gondolataim azzal kapcsolatba, hogy hova is futhat ki mindez, hogy mit választhat végül egy ilyen típusú karakter... egy james gray-féle gondos alkotó viszont nem csak a gondolatai gondos átadására ügyel, de arra is, az átadó közege is hasson a nézőkre, ezért alkalmazza hoyte van hoytema-t, akinek briliáns érzéke van a csodás képek komponálásához, és ezért színesíti a film hangképét is olyan eltérő habitusú zeneszerzőkkel, mint max richter és lorne balfre. de tetszett az alapvetően realista megközelítése is, hogy a tárgyakban és díszletekben nem akart nagyon scifi lenni, bár sztori-szinten is erősen állt a hihetőség talaján, és az apró kis részleteivel elérte, hogy többet akarjak erről a korszakról tudni, amikor az emberiség már elvitte a kommercializmus vívmányait a holdra és a marsra is egyaránt... (×09.21.)

(2016/2017) (r.: James Gray)

az amazonas nem siet sehova -méltóságteljesen hömpölyög a kiszámíthatatlan és ezer titkot rejtő dzsungel mélyén... mindig öröm látni, amikor egy film a témájának megfelelő formát ölt -főleg akkor, ha ez a fizimiska a készülés korszakában nem túl népszerű vagy trendi, hanem tudatosan nyúl a múltba, és ölti magára a nagy elődök kissé kopottas, de még mindig mutatós jelmezét... mert james gray láthatóan a ’60-as/’70-es évek kalandfilmjeiből merített ihletet, amikor a kalandok sosem diktáltak olyan szédítő tempót, mint manapság, sokkal inkább a méltóságteljes hömpölygésükkel érték el a kívánt hatást (én viszont sietek, mert máris utolértem a kezdeti folyó-hasonlatomat...). de egy életrajzi filmnél nem is ildomos sietni, főleg ha egy nagyobb szeletet akarunk bemutatni a híres személy történetéből -a zsáner jellegénél fogva így is lesznek vázlatosabb fejezetek, viszont csak ilyen felvillantott képekkel lehet a teljes lelki utat feltérképezni. mert ne várja senki, hogy ebben a filmben az arany utáni hajszán lesz a fő fókusz, sokkal inkább az emberen, akit magával ragadott az amazonas dzsungele... pedig fawcett őrnagyot kezdetben csak a korabeli társadalmi konvenciók lökték át az óceán túlpartjára, mert a szerencsejátékos apjának köszönhetően más esélye nem volt arra, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán. ezek a makacs kötelékek később is számtalanszor akadályozták, ugyanis az önön seggükben lakó fehér angolok képtelenek voltak lemászni a felsőbbrendűségüket hirdető emelvényről, és felvilágosult szemmel nézni a világ népeire, akik ugyanúgy létrehozhattak civilizációkat, mint a mindenható európaiak (nem beszélve a gazdag lord-ról, aki a hírnevet hajszolva állt be a csapatba, aztán sértetten vette tudomásul, hogy a dzsungelben milyen kemény az élet, hogy az éhség mindennapos útitárs, hogy a sebek mellett nem állnak nővérek tiszta kötöző-szerrel)... és nagyon érdekes, hogy miközben a főhősét ilyen felvilágosultnak mutatja be a film, azért a korlátait sem titkolja el, azaz hogy a nők irányába ő maga sem volt túl felvilágosult, bár tegyük hozzá, hogy nem szellemileg utasította el az emancipációt, hanem túl jól ismerte a dzsungelt ahhoz, hogy azt gondolja, hogy egy nő fizikailag nem bírná a megpróbáltatásokat... de egyébként is a családja iránti szerető féltés is egy komoly része volt az életének, még ha a szenvedélye (vagy a világháború lángjába égő világ) meg is akadályozta abban, hogy kellő időt töltsön a családjával. viszont nagyon szépen felépítették a kapcsolatát a legidősebb fiával, a kedves játékkal a gyerekkorban, aztán az elhidegülést (az elcsattanó pofont betudjuk a szenvedélyességnek), majd az egymásra találást, és az utolsó közös kalandot... mert persze vissza kellett térni a vadonba újra és újra, és örülök, hogy nem egyfajta arany-éhség volt az, ami hősünket visszacsábította folyton az ismeretlenbe, hanem az a vágy, hogy egy olyan civilizáció bizonyítékait találja meg, amik átírhatják azt, amit a világról gondolunk... ahogy a lassan mozduló tempó is megfelelő választás volt ehhez az igaz történethez, úgy a befejezés is szépen koronázta az összképet, mert nem kell mindig nagyívű finálé vagy egyértelmű pont a mondat végére -amikor a bennszülöttek felemelték a két fawcett-et, akkor úgy gondoltam, hogy most vagy megeszik őket vagy így jutnak el az elveszett városba, és aztán elsötétült a kép, és cseppet sem bántam, hogy én magam dönthetem el, hogy mi is történt. viszont a befejezés hangulatától végtelen szomorúság szállt meg, és az ilyen érzelmi ráhatás mindig segíti, hogy egy film pozitívan maradjon meg az emlékezetemben. (charlie humman visszafogott energiákkal uralta a vásznat, robert pattinson viszont teljesen eltűnt a szerepében. és meg vagyok győződre arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt brad pitt nem csak producer lett volna egy ilyen típusú filmben (lásd még: hét év tibetben)...) (#09.16.)