(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)

(Creed: Apollo fia) (2015) (r.: Ryan Coogler)

az örökség mázsás súlyként tud a válladra nehezedni, sosem egyszerű kezelni azt, hogy ki kell lépned valakinek az árnyékából... adonis-nak egy egész film kell, hogy elfogadja a saját örökségét, az apja nevét. és ryan coogler író/rendezőnek is fel kell vennie ezt a nehéz terhet, hogy egy olyan alkotást adjon ki a kezéből, ami méltó a rocky névhez -és nem hogy nem okoz csalódást, de a széria egyik legerősebb darabjával gazdagít mindent, sőt, rendezésben és színész-vezetésben még a legklasszikusabb első résznek is be tud vinni egy látványos gyomrost... pedig elsülhetett volna ez rosszul is, egy unalmas remake-ként, ami termékként tekint a rocky-univerzumra, de egy olyan ember, aki kiskora óta rajong valamiért, az nem fogja meggyalázni a szeretete tárgyát. persze így is felhasznál sok elemet a korábbi filmekből, de mindet szeretet-teljes hommage-nak érzed csak, vagy kikacsintós utalásnak (mint a teknőst az akváriumban). még az sem zavar, hogy végig-szökellünk az első film dramaturgiai sarokpontjain, mert jól épülnek be ezek a pillanatok a maivá tett történetbe. de mit sem érnének ezek az ismerős elemek karakterek nélkül, és a rocky filmek mindig is akkor voltak a legjobbak, amikor a szerethetően megírt karakterei kerültek a középpontba. adonis-t az első húsz percben szokni kell, mert túl sok pakkot cipel a hátán, morcos és frusztrált, de aztán a közelébe kerül egy aranyos lány és egy apa-figura, máris kinyílik a személyisége (és michael b. jordan ismét bizonyítja, hogy kiemelkedik a színész-generációjából). az is jó, hogy a női főszerep nem csak egy szerelmi mellékszál, hanem egy érdekes drámával nehezített összetett személyiség. és hát sly sem a pénzért unatkozik a vásznon, ha már az előző filmben sikerült visszatalálnia a kedvenc képzeletbeli barátjának esszenciájához, sőt, a sorozatban most hozza a legerősebb alakítást (valószínűleg nem nagy kockázat, ha azt mondom, hogy az egész életében nem játszott még ilyen erősen) -és ehhez nem csak az kellett, hogy szívszaggató jeleneteket kapott, hanem az is, ahogy felépíteni ezt a mentor-szerepet, ahogy belenő mickey cipőjébe... ilyen erős alapokra már jöhet a másik fontos aspektus a box is, nem? hát jön is, állcsúcson vág, és ott hagy a szorító-kötélen lógva... már az elején meggyőző, ahogy lesétálunk a ring közvetlen közelébe az első meccsnél, de aztán a film közepén jön az a hihetetlen vágatlan mérkőzés, ahol mi magunk is ott körözünk a két harcossal együtt -azt hiszem, ezzel elértük a végpontot, ennél közelebb már nem lehet hozni egy intenzív sport-esemény bemutatását. de a végső nagy bunyó is hasonló szellemben lett felvéve, sok kamera-mozgással és közelivel, hogy minél valóságosabbnak hasson az egész. és tényleg ott érezzük a verejtéket az arcunkon, aztán rájövünk, hogy tényleg izzadunk, pedig csak egy filmbéli meccset nézünk a kanapéról ülve. és akkor a tökéletes pillanatban beúszik bill conti klasszikus főtémája, és rázni kezd a hideg, és ezért nagyon-nagyon hálás vagy a film alkotóinak... (megérte végigmenni a teljes úton, nem bántam meg, hogy az elmúlt két hetet rocky-val töltöttem, mert nagyon szépen ki tudott így rajzolódni a teljes életpályája.) ($$06.15.)