(2020) (r.: David Fincher)

tinédzserként láttam az hbo-n az rko 281 című filmet, ami az aranypolgár elkészítéséről szólt, és annak ellenére tetszett, hogy nem sokat tudtam az alapműről, mégis be tudott szippantani a régi filmkészítés varázsa, és orson welles kitartása, amivel kikényszerítette ezt a filmet az akkori stúdiórendszerből. hasonlót vártam a mank-tól is, hiszen mindenhol úgy harangozták be, hogy ez is az aranypolgár készítésének háttér-eseményei mögé ássa le magát -de miért is gondoltam naivan, hogy david fincher egy hagyományos önéletrajzi filmet fog nekünk készíteni...? ugyanis őt, valamint a forgatókönyvet jegyző néhai édesapját nem érdeklik a tényleges felvételek, nem kapunk egy hagyományos ívet az első nehézségektől a premier eufóriájáig, még csak nem is a 24 éves csodagyerek orson welles a film főszereplője -hanem egy nehéz természetű negyvenes alkoholista, aki hollywood egyik háttérmunkása volt, egy ellentmondásos figura, aki egyfelől érdekes, hiszen bennfentes körökben mozgott, másrészről viszont a film szerkezete nagyon lekorlátozza őt, nagyon sok időt töltünk vele egy korszakában, amikor nem jó érzés a közelében lenni... és akkor bele is csaphatok a film legnagyobb problémájába: hogy miért is egy gondosan megmunkált hideg fém-darabra emlékeztet leginkább az utóíze... mert úgy tűnik, mintha david fincher-t leginkább a technikai részletek érdekelték volna, a mai trükköket felhasználva akarta imitálni a harmincas-negyvenes évek filmjeinek világát, és úgy gondolom, hogy nem csak azért, hogy hangulatilag oda lehessen tenni ezt a filmet az aranypolgár mellé, hanem mert tudjuk róla, hogy egy mániákus zseni, akinek mindig a falig el kell tolnia az ötleteit. ezért nem érhette be annyival, hogy fekete-fehér a kép, ugyanúgy játszania kellett a fényekkel és az objektívek fókuszával is, mint ahogy egykor kísérleteztek ezekkel a korabeli operatőrök, a külső jeleneteknek és díszleteknek egyfajta műség érzetet adott, a hang olyan furán visszhangzott, hogy először azt hittem, hogy valami baja történt az 5.1-es technikámnak, sőt, még a ’ciginyomokról’ sem felejtkezett el, amik a megfelelő időben villantak fel a jobb felső sarokban (húsz évvel azután, hogy brad pitt-el elmagyaráztatta a harcosok klubjában, hogy mit is jelentenek ezek a jelek). és ezeket a törekvéseket mind elismeri az ember, filmszakmai szempontból értékeli, mint érdekességet, de egy két órás film élvezetéhez kevesek az ilyen gimmick-ek... kellenének karakterek, akiket szívesen követünk, akik felé nézőként kialakulnak bennünk valamilyen érzelmi rezonanciák, de a film jelen-idejében mr.mankiewicz erre nem alkalmas, le van korlátozva a sivatagi házban, amikor viszont megéled a film a flashback-jeiben, akkor meg hiányzik az igazi tudásunk, hogy felismerjünk minden korabeli valós szereplőt, az ő viszony-rendszerüket, vagy mondjuk a hollywood-i stúdiórendszer visszásságait. és én még előnyben voltam a nézők többségéhez képest, mert tudom ki volt louis b. mayer, david o. selznick, irving thalberg, vagy maga william randolph hearst, de nekem is oda kellett figyelnem, amikor kiléptünk az mgm stúdió falain kívülre, a partik forgatagában felbukkanó random arcokra... egy-két elmés párbeszéd miatt viszont mindenképp tudom értékelni a forgatókönyvet, például az első hearst partin kifejezetten tetszett, ahogy a nácikról és a kommunistákról ütköztették a véleményüket... én elhiszem, hogy david fincher-nek ez egy szerelem-projektje volt, hiszen éveken át küzdött azért, hogy az apja munkáját vászonra vihesse, és azt is gondolom, hogy nagyon gondosan elmerült a korszakba, hogy minél hitelesebben tudja mímelni azt, de mégsem érzem azt, hogy a bennfenteskedéseivel és önimádatával hozzám akart volna szólni egy pillanatig is... (érdekes hallani trent reznor és atticus ross zenei evolúcióját, nem csak a nine inch nails-ból kiindulva, de a korábbi zörej-zenés film-score-jaik alapján sem néztem volna ki belőlük, hogy ilyen klasszikus hollywood-i muzsikát is képesek komponálni. valahol mélyen ott lapult a lelkükben egy kis darab bernard herrmann. csodás!) [*03.28.]

(Holtodiglan) (2014) (r.: David Fincher)

a hátam mögött egy fiatal pár ült a moziban, mikor felkapcsolták a villanyt, rájuk sandítottam, látszik-e az arcukon, hogy tudják-e, hogy nagyon elcseszték a randi-film kiválasztásának procedúráját... mert ha van film, ami harcos kiáltvány a rossz párkapcsolatok és a házasság ellen, akkor ez az. persze tudtuk, hogy a szokványos krimi-kezdet nem izgatta volna fel david fincher-t, hogy kamerát vegyen a kezébe. altattak minket, jött a nyomozás, idilli flashback-eket látva irigykedhettünk egy tökéletes kapcsolatra. de valahogy aztán mindig kidugják a rusnya fejüket azok a bizonyos csontvázak, akik valamiért szekrényekben szeretnek lakni. mert nincs olyan, hogy idilli. minden megromlik egyszer, az élet addig facsarja a szerelmeseket, míg a fásultságuk tönkretesz mindent. de egyébként is, lehet, hogy sosem volt meg a tökéletesség, minden csak látszat. amikor a film közepén jön a nagy fordulat, akkor olyan cinikus gellert kap minden, hogy az ember kénytelen mosolyogva nézni, ahogy széthullnak körülötte az álmok. fincher egy gonosz ember. ezért szeretjük. mert amikor ott ülsz a végefőcím alatt, kényelmetlenül érzed magad (a lezárás is kerüli a konvenciókat, sehol egy pozitív kicsengés), beburkolózol abba a bőr alá mászós zenébe, amit a reznor/ross páros tökélyre fejlesztett az évek során -és mégis nem tudod nem imádni ezt a szörnyeteget. és az a durva, hogy igazából nem csak pároknak nem ajánlanám, egyedülálló emberek is megszívhatják vele, főleg azok a naiv férfiak, akik nem ismerik be maguknak, hogy mennyire megvezethetőek, akik még mindig szeretnének hinni a gyönyörű és intelligens álomfeleség eszményképébe. de azok is húzhatják a szájukat, akiknek szükségük van a filmekben pozitív és szerethető főszereplőkre. és a média szakmunkásembereit is eltiltanám a megnézéstől, mert a végén még örökre megsértődnek az a maró tükörképen, ami olyan pontosan ábrázolja a szenzáció-éhségüket. milyen a jó fincher-film? a. hideg; b. gonosz; c. cinikus. 8,5 pont. (bár mindenki affleck-el lesz elfoglalva (teljesen korrektül hozta a karaktert), én a női szakaszt emelném ki, rosamund pike végre több lesz az emberek szemében, mint a hideg bond-csaj (és nem írói túlzás, tényleg gyönyörű), carrie coon-nak örültem, hogy a leftovers után a vásznon is meggyőző, mint ahogy kim dickens-t is szerettem eddig minden sorozatban, ahol felbukkant, és itt sem okozott csalódást. csak a szinkronjuk rontott sokat rajtuk...) (++10.04.)