(Holtodiglan) (2014) (r.: David Fincher)

a hátam mögött egy fiatal pár ült a moziban, mikor felkapcsolták a villanyt, rájuk sandítottam, látszik-e az arcukon, hogy tudják-e, hogy nagyon elcseszték a randi-film kiválasztásának procedúráját... mert ha van film, ami harcos kiáltvány a rossz párkapcsolatok és a házasság ellen, akkor ez az. persze tudtuk, hogy a szokványos krimi-kezdet nem izgatta volna fel david fincher-t, hogy kamerát vegyen a kezébe. altattak minket, jött a nyomozás, idilli flashback-eket látva irigykedhettünk egy tökéletes kapcsolatra. de valahogy aztán mindig kidugják a rusnya fejüket azok a bizonyos csontvázak, akik valamiért szekrényekben szeretnek lakni. mert nincs olyan, hogy idilli. minden megromlik egyszer, az élet addig facsarja a szerelmeseket, míg a fásultságuk tönkretesz mindent. de egyébként is, lehet, hogy sosem volt meg a tökéletesség, minden csak látszat. amikor a film közepén jön a nagy fordulat, akkor olyan cinikus gellert kap minden, hogy az ember kénytelen mosolyogva nézni, ahogy széthullnak körülötte az álmok. fincher egy gonosz ember. ezért szeretjük. mert amikor ott ülsz a végefőcím alatt, kényelmetlenül érzed magad (a lezárás is kerüli a konvenciókat, sehol egy pozitív kicsengés), beburkolózol abba a bőr alá mászós zenébe, amit a reznor/ross páros tökélyre fejlesztett az évek során -és mégis nem tudod nem imádni ezt a szörnyeteget. és az a durva, hogy igazából nem csak pároknak nem ajánlanám, egyedülálló emberek is megszívhatják vele, főleg azok a naiv férfiak, akik nem ismerik be maguknak, hogy mennyire megvezethetőek, akik még mindig szeretnének hinni a gyönyörű és intelligens álomfeleség eszményképébe. de azok is húzhatják a szájukat, akiknek szükségük van a filmekben pozitív és szerethető főszereplőkre. és a média szakmunkásembereit is eltiltanám a megnézéstől, mert a végén még örökre megsértődnek az a maró tükörképen, ami olyan pontosan ábrázolja a szenzáció-éhségüket. milyen a jó fincher-film? a. hideg; b. gonosz; c. cinikus. 8,5 pont. (bár mindenki affleck-el lesz elfoglalva (teljesen korrektül hozta a karaktert), én a női szakaszt emelném ki, rosamund pike végre több lesz az emberek szemében, mint a hideg bond-csaj (és nem írói túlzás, tényleg gyönyörű), carrie coon-nak örültem, hogy a leftovers után a vásznon is meggyőző, mint ahogy kim dickens-t is szerettem eddig minden sorozatban, ahol felbukkant, és itt sem okozott csalódást. csak a szinkronjuk rontott sokat rajtuk...) (++10.04.)