(Értelem és érzelem) (1995) (r.: Ang Lee)

annak idején, gyerekkorunkban a húgom és köztem húzódott egy határozott kulturális vonal: nekem jutottak a delfin könyvek (meg a star wars és a gyűrűk ura), neki meg a pöttyös/csíkos kiadványok. úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy hozzászoktassam az elmémet a romantikához... persze fiatal fiúként nem sok örömöm lett volna valószínűleg a tartózkodó érzelmekből, a vidéki anglia meghittségéből, a világ megmentése helyetti apró-cseprő problémákból. igaz, sokszor még így negyvenhez oly’ közel is küzdök ezzel az érzéssel, nem mindig tudok lelassulni, és értékeket találni ebben a közegben. pedig engem is el tud kapni ez a régenvolt/sosemvolt hangulat. csak meg kell találni a megfelelő csalit. és ha azt nézzük, hogy hány generáció izgulta már végig, hogy férjet találnak-e maguknak az dashwood lányok, akkor elmondhatjuk, hogy jane austen-nal nem lehet olyan nagyon mellélőni... és valahol meg is értem, hogy a mai ifjú hölgyek is miért vágynak vissza ebbe az egyszerűbb korszakba (lásd a booktuber-en beszélő lányok klasszikus irodalom iránti szenvedélyét), hiszen a csendes vidéki életet csak a szomszédasszony pletykái zavarják meg, a kellemes nyári időben lehet naphosszat sétálni a gavallér úriemberekkel, akik szigorúan betartják az etikettet, és még az ártatlan kézfogáshoz is engedélyt kérnek... ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ne adódnának konfliktusok a kis kúriákban, hiszen az arisztokrata rétegnek a státusz a legnagyobb érték, az anyagiak mindig megelőzik az őszinte érzéseket, és könnyen lehet, hogy ezek miatt a szerelmesek hónapokon át külön kell hogy éljék az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, hogy nehogy csorba érje a család hírnevét... persze nem ismeretlen előttem ez a cottagecore romantika, becsülettel végignéztem én hat évad downton abbey-t is, ám a klasszikusok még nem kerültek sorra, és azért esett a választásom elsőként az értelem és érzelem ezen adaptációjára, mert ezt emelte leginkább a magasba a kritika és a nézőközönség az elmúlt évtizedekből... és szerencsére nem is kellett csalódnom, az alkotók meglepő könnyedséggel adták el nekem a kis téteket, ringattak a két különböző testvér érzelmi hullámvasútján, miközben végig azt éreztem, hogy mennyire letisztult a film, hogy nincsenek benne felesleges jelenetek, kamera-mozgások vagy vágások -emma thompson forgatókönyvíróként, ang lee pedig rendezőként lehántott minden felesleget, és ezért működik ennyire jól ma is ez a történet. meg persze a parádés szereposztás miatt. bár itt azért volt egy apró becsípődésem, ugyanis a párosításokat eléggé szokatlan éreztem, emma thompson erős kisugárzása megeszi reggelire hugh grant zavart pislogásait, alan rickman-ről meg tudom, hogy a szerepe szerint egy idősödő hódítónak kellett lennie, de akkor is furcsa volt őt a hamvas kate winslet mellett látni (arról már nem is beszélve, hogy eközben willoughby-t meg emma (későbbi) férje, greg wise játszotta)... érdemes magunkba nézni a két dashwood lánnyal kapcsolatban, hiszen marianne-nel könnyebb együttérezni, hiszen ő nagy amplitúdóban éli meg az érzelmeit, ugyanakkor sok is tud lenni, ahogy a romantikus énje beleakaszkodik a szerelem gondolatába, elinor-t a racionalitása kicsit távolabb tartja tőlünk, ugyanakkor viszont tőle kapjuk a legnagyobb érzelmi löketet, amikor a film végén felszakadnak az érzései... szóval itt állok a vidéki kúria udvarán, és élvezem a kilátást, sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg azt éreztem, hogy egy vasárnap délutáni matinéhez nem valami agyatlan akciófilm való, hanem egy kellemmel és bájjal felvértezett klasszikus, ahol az a legnagyobb konfliktus, hogy az embert kibeszélik a háta mögött egy londoni szociális eseményen... (azért az fura mai szemmel, hogy egy igazi brit filmhez egy taivani rendezőt kértek fel anno, de szerencsére ang lee pompásan bevállt, lehet hogy még segítette is az, hogy nem kötötte gúzsba a neveltetése.) [*11.28.]

(Aranypolgár) (1941) (r.: Orson Welles)

elég nagy terhet rak egy nyolcvan éves alkotásra, ha az összes ’minden idők legjobb filmjei’ listáján előkelő helyet foglal el, mert a nézők elvárásokkal fognak leülni egy ilyen klasszikus elé, még akkor is, ha előtte tudatosítja magában azt, hogy mennyi idő telt el a bemutatása óta, miként változott meg a filmkészítés, a technika, a színészi játék. azt gondolod, hogy meg kell erősítened magad, egy kötelező feladatot látsz, amit ki kell pipálni, ha filmrajongónak vallod magad. aztán elkezd pörögni a film, és ahogy bámulod azokat a csodásan komponált képeket, csak néha zökkensz ki egy-egy elavultabb effekt láttán, mert a festett háttereken túl ez a film nagyon jól tartja magát, köszöni szépen... olvastam arról, hogy a korabeli közönség mennyire elutasító volt a film látványvilágával, és ebből is látszik, hogy az akkor 24 éves rendező, orson welles és operatőre gregg toland milyen előremutató módon gondolkoztak, mert lehet, hogy a ’40-es évek szemeinek szokatlannak hatott a fókusszal való játszadozás, de ezektől lett egyedi sok képkompozíció, és egy csak egy komponens, mert közben elképesztően szépen festenek a fényekkel és az árnyékokkal is, és arra is felhúztam a szemöldököm, ahogy meg tudták röptetni a korabeli technikát... ha a történetet nézzük, akkor ez egy fiktív életrajz lenne, ami egyszerű tanulságokkal szolgál (1. a pénz nem boldogít és szeretetet sem vehetsz belőle; 2. attól még, hogy mindent megkapsz, amit csak akarsz, még nem lesz meg mindened), de a dramaturgiával sikerült egy nagyot csavarni rajta. ugyanis a kezdő filmhíradóból egyből megismerhetjük a teljes életutat, így később már nem csak a részletekre figyelhetünk, hanem arra is, akit kérdez a kutakodó újságíró, mert minden figura hozzáteszi a maga szemszögét a nagy egészhez. plusz végig ott húzódik a szemünk előtt a nagy rejtély, ami persze nyolcvan év távlatából már nem rejtély, hiszen annyiszor halhatta már mindenki a ’rózsabimbó’ szót a popkultúrában, aki kicsit is foglalkozik filmekkel, az ismeri a megoldást is, így ennyiben csorbulhatott nekem is az élmény, hogy lemaradtam erről az orson welles-i fricskáról... de sebaj, mert kárpótolt a nagyszerű színészi játékával, amiben talán az volt a legerősebb, hogy 24 évesen el tudta velem hitetni a karaktere különböző korszakait, és hogy úgy volt rámenős és akaratos, hogy közben ki tudott maga köré építeni empátiát is -bár sohasem akarta makulátlannak bemutatni ezt a média-mágnást, akinek a szenzáció-hajhászás többet ért mint a valódi újságírás, aki képtelen volt gyengének mutatni magát, még akkor sem, ha az akaratosságával ártott a körülötte lévőknek (mondjuk a feleségeinek). de nem kell nekünk az, hogy szurkolni tudjunk egy főszereplőnek, az kell, hogy egy érdekes életutat követhessünk végig, és ez maximálisan meg is kaptuk... még szerencse, hogy évekkel ezelőtt felhagytam azzal a rossz szokással, hogy pontokban fejezzem ki a véleményemet az írásaim végén, mert nem tudnám megmondani/számszerűsíteni, hogy mennyire tetszett a film. túl sok réteg rakódott már rá az elmúlt nyolcvan évben ahhoz, hogy objektíven meg lehessen ítélni, az biztos, hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet, és huszonegyedik századi szemmel is figyelemre méltónak találtam a vizuális és dramaturgiai megoldásait. ezek gyaníthatóan predesztinálják a legjobbak közé. de hogy tényleg a krémek krémje lenne, azt nálam okosabb emberek tisztje megítélni. egyébként sem tudom, hogy minek ragaszkodunk az ilyen instant listákhoz, miért akarjuk összehasonlítani a gondosan megformált márványszobrunkat egy amatőr kézzel, de ügyesen összerakott használati tárggyal...? [*03.27.]

(Az olasz meló / Az olasz munka) (1969) (r.: Peter Collinson)

nem érzem annyira ördögtől való gondolatnak, hogy újra elmeséljenek egy történetet nekünk a filmvásznon, mint oly’ sokan, akik a jelenleg tomboló remake-lázat látják hollywood rákfenéjének -mert ők elfelejtik, hogy van olyan, amikor sikerül innovatívan aktualizálni a porossá vált alkotásokat, amikor a készítők akarnak újat mondani azzal, hogy újjáálmodnak egy sztorit. a 2003-as ’the italian job’ kapcsán nem látnék bele ilyen mélyebb gondolatokat az újrázás kapcsán, de érezhetően nem is volt ez f.gary gray-ék célja, csak játszadozni akartak kicsit ők is a mini morris-okkal... gyorsan hozzátenném, hogy az eredeti ’69-es változat sem egy mély és rétegzett mű, úgyhogy ezúttal nincs szó kilúgozásról és konformizálásról, sőt, vannak elemei, amik jobban működnek az új változatban -meglátszik az a majd’ 35 év, ami a két forgatás között eltelt... óhatatlanul más a filmek tempója, az eredeti változat a maga korszakának megfelelő dinamikával csordogál, hosszasan elidőzik a főszereplőjével, időt hagy a felkészülésre (ugyanakkor ekkoriban még nem voltak erőteljesen jelen a hesit-filmes klisék, azaz nincsenek narrációra összevágott pofás jelenetek a tervezési fázisban), gazdagon szán időt a börtönben lévő gengszter-főnök mindennapjaira is, és aztán csak az utolsó fél órában ereszti el a gyeplőt. és akkor sem olyan módon, ami igazán megemelné a pulzusunkat... mert oké, hogy a sofőrök menő trükköket vittek véghez a kultikus autókkal, de néhány bénázó rendőrön túl nem igazán üldözi senki a lépcsőkön, sikátorokon és háztetőkön keresztülhajtó autókat, így igazán feszültséget sem érezni. az sem segít, hogy ritkán kukkantunk be a szélvédőn, személytelen az egész hajcihő (mondjuk ezen az sem segít, hogy a három nevesített szereplőn túl minden bandatag csak vázlatos, semmit sem látsz belőlük azon túl, hogy a főhős folyton lecseszi őket valamiért, egybeolvadnak az arcok)... ha nagyon bele akarnék taposni a koncepcióba, az is menne -a brit egón túllépve mi értelme van mini morris-okat használni a balhéhoz, amikor kitűnnek a tömegből, kockázatot jelentenek, pedig használhatnának fiat500-asokat is, mert azokból eleve temérdek van az utakon... ha már az olasz hatóságok ilyen töketlenek, rá lehetett volna jobban feküdni a maffia-vonalra, de nekik is csak két jelenetnyi keménykedés jutott, és aztán ölbe-tett kézzel nézték, ahogy kitalicskázzák az aranyat az országból. illetve nem tudjuk meg, hogy kiérnek-e svájcba, mert meglepő módon egy szó szerinti cliffhanger-rel ért véget a film, kielégítetlenül hagyva minket a stáblista alatt... jó tíz év is eltelhetett azóta, hogy a remake-et láttam, de az akkori eszemnek kifejezetten szórakoztató alkotásnak tűnt, míg most ez az eredeti csak úgy elcsorgott a szemem előtt, és leginkább michael caine lehengerlő sármja tette szórakoztatóvá számomra. még ha a korszakában akarnám elhelyezni, akkor sem tudnám feljebb rakni a ’közepesen érdekes bond-film’ státusznál... (belefért a bohókás alap-hangulatba benny hill szerepeltetése, de az már vékonyabb jég volt, amikor egy ponton átcsúsztunk a benny hill show-k hangulatába is miatta.) (×08.24.)

(Találkozunk St.Louis-ban) (1944) (r.: Vincente Millenni)

nem véletlen az, hogy a vészterhes időkben a közönség a habkönnyű zenés műfajt kedveli igazán, így természetes az is, hogy a világháború alatt volt a filmes musical-ek egyik virágkora -és az sem véletlen, hogy a metro-goldwyn-mayer-nél nagyüzembe gyártott zsáner-filmek ma is fogalomnak számítanak a műfajban (a mai napig emlegetjük az mgm-musical-eket, ugye) (bár ha belegondolok, a színházi előadásoknál is a zenés/táncos produkciók a legnépszerűbbek, úgyhogy nem biztos, hogy kell egy világégés ahhoz, hogy a nézők otthon akarják hagyni a gondjaikat...). én is arra gondoltam, hogy egy ilyen nehéz évet valami könnyedebb alkotással kéne az útjára engedni, úgyhogy rövid kutakodás után st.louis-ban kötöttem ki, mert rendre felbukkant a film a ’legjobb musical’-es listákon... amikor az ember egy ilyen klasszikus elé ül le, akkor ki kell cserélnie a szemüvegét, mert ha mai szemmel nézné az alkotást, akkor biztos hogy csak fintorgás lenne a vége. mert nem elég, hogy a filmet a negyvenes évek bájos naivitása lengi be, de a történetéből adódóan nagyon erősen megjelennek benne a századfordulós erkölcsi normák is, ami nekünk elkárhozott modern embereknek már igencsak megmosolyogtatóak -mondjuk hogy csókot lopni csak az eljegyzés után lehet csak... pedig nagy igény van a csóklopásra, de ezen nem lehet csodálkozni, ahol ennyi lány emelkedik főszereplővé, ott bizony a szerelemnek kell lennie a fő témának. és a film akkor is működik a legjobban, amikor a lányok szerelmi ügyei vannak a középpontban. mert a két idősebb lány szerethető karakterek, ráadásul csodaszépek is, igaz ehhez néha betegesen szoros fűzőt kell hordaniuk... a két kisebbik lánynál már voltak ellenérzéseim, mert egy idő után fárasztóvá vált a jelenlétük, főleg a túlhúzott halloween-i jelenetnél éreztem ezt... viszont ha már a rémisztő ünnep nem működött a filmben, kompenzálniuk kellett ezt a karácsony szellemével, úgyhogy a szeretet ünnepéhez kötötték a happyend-et is (ha jól tudom, itt hangzott el először az azóta már klasszikussá nemesedő ’have yourself a marry little christmas’ is, igaz, egy elég szomorkás jelenetben, máshogy melengetve a szívet, mint mostanság a fenyőfa tövében)... ahol igazán meglepett a film, az a technikai megvalósítása, hogy már 1944-ben létre lehetett hozni egy gyönyörű vágatlan felvételt a báli jelenetnél, ahol a kamera bemegy az ablakon, majd lejt egy apró táncot a bálozók körül. és persze az is örömteli, hogy ilyen csodásan helyre tudták állítani az eredeti technicolor színvilágot... ($$12.31.)

(Kabaré) (1972) (r.: Bob Fosse)

óh, azok a boldog, dekadens békeidők! amikor semmi sem állt a szabadszellem útjában, amikor magasan szárnyalhatott a kultúra, amikor minden színpadi megmozdulást belepett egy bájos pajkos réteg -persze, hogy kellett jönnie egy rakás savanyú embernek, akiknek diktatórikusan tönkre kellett tennie mindent... (bár véglegesen nem sikerült elpusztítani ezt a sok értéket, nagy örömömre zeneileg ma is velünk él a modern kabaré, elég csak meghallgatni amanda palmer bármelyik munkáját, vagy mondjuk a tiger lillies-t és a katzenjammer kabarett-et.) bár a dalokat természetesen ismertem, és a képekből is úsztak be a tudatalattimba, de a teljes film eddig kimaradt az életemből -és mivel most zenés hangulatban voltam, így valami olyan művet szerettem volna nézni, amit némiképp hozzá tudok kötni a legutóbb megtekintett háborús klasszikusaimhoz. bár igazság szerint azért gondoltam tökéletes választásnak a kabarét, mert a sztoriba egy kicsit más képzeltem bele, mert ami ténylegesen benne van -mondjuk kevesebb romantikát és számottevően több nácit... de cseppet sem bánom, hogy a karakter-pillanatok domináltak inkább, és a politika meg megmaradt a háttérben, hogy sötétebbé fesse az alapvetően csillogó flitteres világot (logikus is, mert 1931-ben járunk, még csak bontogatja a szárnyait a nemzetszocialista párt, de azért jól érzékeltetik itt is a baljóslatúságát, ahogy egyre többen veszik természetesnek az eszméiket). és gondolom azért írtak egy második szerelmes történetet is, mert abban tudták összekötni igazán a történelmi hátteret a romantikával, itt tudták igazán megszakítani a szívünket a zsidók végzetével. bár szív-szaggatás szempontjából egyébként is jól teljesítettek az írók... mert ha lehántunk minden réteget, akkor egy szomorú szerelmi történetet találunk a mélyben, egy komplett kapcsolatot a megismerkedéstől a lezárásig, közbevetett dekadens (biszexualitás) és drámai (abortusz) elemekkel. bár valahol már az elején érezni, hogy a naiv angol és a túlhevült díva személyisége között akkora az ellentét, hogy képtelenség, hogy a kapcsolatuk működjön, de azért egész a végéig él bennünk a remény, hogy a sok baljóslatúság közé beengednek majd egy kis napfényt, de mindhiába... a hősnő szerepe megköveteli a túlpörgést, és liza minnelli elementáris erővel teszi mindezt, mégsem csúszik át idegesítővé. plusz valljuk be, hogy sohasem volt egy szép nő -de mégis olyan kisugárzása van, ami alól nem tudod kivonni magad, és szex-istennőként látod minden mozdulatát. és persze a dalokat is utánozhatatlanul adja elő... különleges musical ez abból a szempontból, hogy nincsenek spontán dalra fakadások, a zenei részek kizárólag a színpadi előadásokra koncentrálódnak -bár nem képeznek zárványokat a sztori testében, mert úgy vannak megírva a szövegeik, hogy mindig szépen reflektálnak a történésekre. a film is csak ezekben a pillanatokban válik színpadiassá, egyébként nem érződik, hogy színházból érkezett az alapanyag. bob fosse is csak ritkán alkalmaz (brecht-i) elidegenítő effektusokat, néha vág csak furán, valamint feltűnően gyakran használ arc-közelieket. de a lényeg, hogy a film a mai napig működik, a dalok klasszikussá nemesedtek, és még akkor is elégedett lehetek, ha csak egy szomorkás romantikus történetet kaptam, és nem egy mélyre menő kordokumentumot... ($$12.27.)

(1966) (r.: Sergio Corbucci)

most realizáltam, hogy igazából franco nero volt az egyik gyerekkori hősöm -bár a keoma hangulatától kicsit idegenkedtem, de az fehér ninja-maszk alól kitüremkedő bajusz örökké velem marad... a django viszont kimaradt eddig, biztos olyankor vetítette a magyar televízió, amikor nem tudtam felvenni a videomagnómmal... de mindennek eljön az ideje, annak is, hogy egy kék egyenruhás fickó besétáljon elém a sárban, miközben egy koporsót húz maga mögött... ja, a kultikus nyitó-jelenetről már hallottam eleget, de azt nem gondoltam, hogy ennyi sár lesz már a főcímben is, ráadásul egy másik django-tól megismert popszám ekkora kontrasztban lesz a látvány sivárságával... szerencsére a zene a későbbiekben klasszikus morricone-s hangulatra vált, a képi sivárság viszont megmarad. háttérnek megteszi egy lepukkant kisváros, ahol a sáron kívül csak a kocsmát ismerjük meg, és az ott lakók közül is csak a szalon tulajdonosa és a kurvái azok, akik egyáltalán a vászonra kerülnek... de sebaj, mert itt van nekünk két csapatnyi söpredék, néhány mexikói rebellis és egy marék nevetséges rasszista, akik rendszeresen feldúlják a vidéket, mert mi más dolguk lenne. klasszikus western-felállás, a szutykos kisvárosba megérkezik a hős, és rendet tesz, mi? hát django-nak kurvára nincsenek ilyen hősi ambíciói, ő csak vonszolja magát a múlt súlyától terhelve, és esetleg csak az arany csábítása az, ami még egy kicsit fel tudja pezsdíteni. a többi vadnyugati sztenderdnek viszont megfelel, halk-szavú, kalap alá rejti az átható kék tekintetét, és körbelengi egy különleges aura -aminek egy jó része abból a rejtélyből fakad, hogy mi lehet abban a sárral borított koporsóban... csak harminc percet kell várnunk, hogy felnyíljon a fedél, és a koporsóban lévő tárggyal váljék igazán kultikussá django karaktere, egy fegyverrel, amivel ő lehet a környék mindenható halál angyala... (filmtörténeti intermezzo: érdekes látni így ötven évvel a készítése után, hogy ez a film a maga korában kifejezetten erőszakosnak számíthatott, ma meg már csak legyintünk arra, ha így hullanak a rosszfiúk egy filmben -ráadásul szinte vértelenül, kifejezetten teátrálisan mutatva minden halált...) aki halált oszt, azt könnyen a környék királyának választják, és egy királynak sok arany jár jutalmul, de a mohósággal vigyázni kell, mert a végén könnyen pórul járhat az ember... úgyhogy a film végéhez közeledve egyre közelebb ólálkodik a halál angyala django-hoz is, és hősünkből ekkor bújik elő a tényleges hős -összetörve is gondja van arra, hogy a számára fontos nőnek legyen esélye túlélni, így kvázi megváltva magát a kárhozattól, már megérdemli a jutalmát -hogy bosszút állhasson... no, bő lére eresztettem, pedig egy ilyen szikár filmhez elég lenne pár jól megválasztott szó is: így ötven év elteltével is igazán élvezetes ez a klasszikus. (igazából egyetlen dolog zavart csak a korából adódóan: hogy mennyire leszarták akkoriban a hangot, és megelégedtek ilyen jól látható és hallható utó-szinkronnal is...) ($$09.18.)