(Telivérek) (2017) (r.: Cory Finley)

tudom, hogy sokan vannak, akik ki nem állhatnak egy-egy színészt, és messzire kerülik azokat az alkotásokat, amikben szerepelnek. mások megszállottan imádnak egy-egy sztárt, és minden egyes filmet megnéznek, amiben akár csak egy pillanatra is feltűnnek. én nem gondolom magam színész-centrikusnak, nincs olyan, aki miatt kiszaladnék a világból, és nem elég indok az a filmválasztáshoz, hogy csak a plakátra pillantva elolvassam a neveket. konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem, amikor ilyen történt velem: a barátommal épp a penélope cruz korszakunkat éltük, és miatta ültünk be az egri moziba a blow című filmre -még szerencse, hogy minőségi alkotást kaptunk jutalmul aznap estére... hogy miért hozom fel mindezt? mert a thoroughbreds-nél konrétan csak annyit tudtam, hogy anya taylor-joy és olivia cooke a főszereplők, és egy esős pünkösdi délutánon másra sem vágytam, minthogy tehetséges fiatal lányok hívogassanak magukhoz csábosan. és tök jó volt vakon beleugrani abba az élménybe, amit kaptam a filmtől... és a két fent említett ifjú hölgy mindenképp szükséges volt, hogy az első percek után maradásra bírjon, mert olyan fokú hidegség vett minket körül az újgazdag palotában, amit nélkülük nehéz lett volna elviselni. ahogy a karaktereiket is, akikhez nagyon pontos színészi játék kellett, hogy ne idegenedjünk el tőlük egy pillanat alatt -hiszen hogyan érezhetnénk együtt azzal, aki nem érez semmit...? de szerintem nem újdonság az, hogy a jólét kiüresít, de valahogy azok a szülők, akik ilyen környezetben nevelik a gyermekeiket, nem érzik azt, hogy mennyire kényesen oda kéne figyelni az utódaik minden apró lelki rezdülésére? de nem, ők a külsejükkel foglalkoznak, hogy az aktuális férjük emberszámba vegye őket, vagy pénzzel próbálnak kapcsolatot építeni a lányuknak... úgyhogy könnyen megértjük, ahogy ez a két fura lélek egymás felé sodródik, a másikban találják meg a kapcsot a világgal, és bár az érzelmi skála két végén helyezkednek el, mégis egyre inkább egymás tükörképeivé formálódnak. és te mész velük, és egy vállrándítással nyugtázod, amikor megegyeznek abban, hogy el fognak követni egy főbenjáró bűnt... mondjuk paul sparks olyan nagyszerűen hozza az ellenszenves nevelő-apa szerepét, hogy te magad is ütnéd, amíg még mozog, így nem csoda, ha a lányok pártját fogod, amikor átlépik az utolsó erkölcsi határt is... persze kanos férfiként én szurkoltam azért, hogy a sok közösen eltöltött idő még szorosabbra húzza a lányokat érzelmileg, de igaza volt cory finley író/rendezőnek, nem kellett ide testiség, ez a kapcsolat mást szinten mozgott, az egymás közti bizalomhoz és az önzetlen önfeláldozáshoz nincs szükség egy hagyományos szerelem kivirágzásának... mondjuk a direktor úr egyébként is a hideg minimalizmus híve, nem tolakodik előre, hagyja játszani a színészeit, és okosan nem mutatja meg a véres borzalmakat sem, mert tudja, hogy sokkal jobban kirázza a nézőt a hideg, ha csak hallja az eseményeket... tudom, hogy dark comedy-ként is definiálva van ez a film, de humort talán csak a fájdalmasan fiatalon elhunyt anton yelchin karakterén keresztül szivárgott be a szövegkönyvbe, ő az elérhetetlen jégkirálynők mellett az egyszerű ember, akinek mindennap meg kell küzdenie azért, hogy elérhesse az álmait -azt, ami a lányoknak készen megadatott, ezért nem is élveznek belőle egy pillanatot sem... jó látni, hogy a független filmiparban vannak még éles szemű producerek, akik megtámogatják a feltörekvő alkotókat (akár úgy is, hogy a mozgóképek felé terelik a színházban dolgozó ifjú titánokat), és a pénz mellé mellékelnek nekik tehetségeket a kamera túloldalára is. olyanokat, akikről köztudott, hogy nem csak dekoratív elemei lesznek a kompozícióknak, de a tehetségükkel be fogják ragyogni a gyöngyvásznat is. és gyűjtögettek már maguknak korábban annyi hírnevet, hogy azok is felfigyeljenek a nevükre a plakátokon, akik nem szoktak mélyre merülni a független filmek tengerében... [*05.24.]

(Halálos iramban 8) (2017) (r.: F. Gary Gray)

chris morgan hallotta, hogy csörög a kulcs a zárban, már nincs sok ideje, megérkeztek a fogvatartói, valamit mondania kell, és akkor nem fogják tovább kínozni. agya vadul zakatolt, de valahol ez megnyugtató is volt neki, tudta, hogy pánik-helyzetben jól szokott teljesíteni. kinyílt az ajtó, és egy marcona producer-asszisztens rámordult a láncra vert íróra: ’na, chris, kitaláltad, hogy ki ellen izzítják a motorokat ezúttal a toretto család tagjai?’. chris tudta, hogy akkor szabadulhat, ha meggyőzően blöfföl, és egy nagy sóhajjal kiszaladt a száján a leglehetetlenebb ötlet, amit valaha is megfordult a fejében: ’toretto’, mondta, ’dominic toretto lesz az ellenfelük!’. az asszisztens megszédült egy pillanatra, megkapaszkodott a börtönajtó rácsában, majd egy őrültekre jellemző, kísérteties vihogás hagyta el a száját, ’zseniális, chris, ez egyszerűen pompás! azt hiszem, hogy ezzel most megváltottad a szabadságodat!’... na, kiszórakoztam magam, most már próbálok komolyan is írni a filmről, bár azt az eltúlzott képzelgésemben is komolyan gondoltam, hogy túlhajszolták a universal-nál chris morgan-t abban a tekintetben, hogy minden filmmel egyre többet és nagyobbat kértek tőle, és most már érezhetővé vált a plafon, ameddig nyújtózkodni lehet... rég elhagytuk már a piti drog-dílerek világát, már a világ megmentése a tét, és ehhez egy modernre fazonírozott bond-gonosz dukált, akit bár a semmiből rántottak elő, azért megpróbálták beállítani az eddigi események mögött álló, mindent-tudó személyeként -és persze ez itt sem működött, mint ahogy semmilyen más folytatásos történetnél nem szokott működni, mert a néző hamar átlát a szitán, és unottan legyint csak, ’persze, mindig van egy nagyobb hal a kishalak mögött’... ugyanígy a szappanoperákból importálódott ide dom motivációja is, amiért a családja ellen fordult, és ez megint hiteltelennek érződött azért, mert mint egy ingujjból kicsempészett hamis-kártya, úgy csapódott az arcunkba a fordulat... apropó, motiváció: tulajdonképpen mit is szeretett volna elérni a mindent tudó hacker? világuralmat? csak mert ez nem derült ki a filmből (és szomorúan kell mondanom, hogy sem a szőke raszta nem állt jól charlize theron-nak, sem a suttogva fenyegetés nem volt hiteles a szájából)... mivel az elmúlt években sikerült a franchise mellé állítani egy nagy maréknyi akciósztárt, ezért úgy kellett intézni, hogy a család közelében maradjanak, a szikla a kezdeti ellenséges hangnemből már régóta barátira váltott, most jason statham átfordításán volt a sor (annak ellenére, hogy arról volt szó, hogy megbosszuljuk han halálát), gondolom az volt chris morgan-ék célja, hogy kiteszteljék, hogy a két maszkulin sztár között mennyire működik jól a kémia -a teszt sikeres volt, be is lehetett rendelni hamar a hobbs and shaw című filmet... szomorúan tapasztaltam, hogy f. gary gray erősen támaszkodott a számítógépes technikára, és most nem a hackelős technomaszlagra gondolok elsősorban, hanem arra, hogy sok helyen látványosan számítógép hozta létre az autókat -persze, értem én, nem lehet new york belvárosára rászabadítani száz autót, de valahogy akkor is úgy gondolom, hogy szebben is kivitelezhető lehetett volna a végeredmény ekkora költségvetésből ennél a ’zombi-autós’ résznél... minden új rendezőnél érdeklődve figyelem, hogy milyen saját elképzeléseket tesz bele az autós jelenetekbe, és nekem kicsit kevésbé tetszett most ez a megvalósítás, mint a korábbiak, egy fokkal gyorsabb volt a vágás, miközben indokolatlanul ultra-lassítások is megszakították a borulásokat és robbanásokat... de alapvetően hozta a film azt a minimális szórakoztató-faktort, amiért az ember leül egy ilyen típusú alkotás elé. csak azt hiányoltam, hogy igazán be tudjak vonódni az akciókba, ehhez erősebb érzelmi töltet kellett volna, mint dom toretto látszólagos pálfordulása. lehet hogy jobban ütött volna, ha a nagy fináléig nem tudunk semmit az indokairól, vagy arról, hogy nem nézte tétlenül azért az eseményeket, hanem szervezkedett is a háttérben, mert akkor végig agyalnunk kellett volna azon, hogy miért is tesz meg olyan dolgokat, amik ennyire szembemennek az elveivel. a családjával... (××09.12.)

(2017) (r.: David Lynch)

milyen kedves a netflix-től, hogy azzal ünnepelte david lynch 74. születésnapját, hogy elérhetővé tett tőle egy régebbi rövidfilmet a felületén -egy fekete/fehér, nehezen dekódolható lynch-őrületet, mi mást... az ősz hajú öreg mester ezúttal a noir műfajával játszott egy kicsit, az egész kisfilm egy kihallgatási jelenet csupán, az abszurd csavart az antropomorfiában kell keresni ezúttal, egy olyan világban járunk, ahol egy beszélő majomnak kell magyarázkodnia egy gyilkosság elkövetése miatt, és ahol ez a majom a csuklyájáig beleszerethet egy (csirke)melles tyúkba... gyerekkoromban a parabola című műsorban megszoktam ezt a vetített-száj trükköt, amit itt is alkalmaztak a makinál, sőt, itt valahogy hitelesebbnek tűnt, mint a tévéműsorokban, bár ehhez valószínűleg az is kellett, hogy lelassítsák az állat mozgását, és átvágjanak lynch fejére, amikor már nem annyira passzolt volna a majom-arc a mondandóhoz... bizarr és nehezen dekódolható volt ez 17 perc, ami pont ezek miatt simul bele szépen a lynch-életműbe, nem tesz hozzá, nem vesz el belőle. csak majomkodik vele egy kicsit... (××01.21.)

(A legnagyobb showman) (2017) (r.: Michael Gracey)

egy musical esetében mindig a dalokkal kezdjük az elemzést, hisz’ azok teszik különlegessé a stílusba tartozó filmeket -azok miatt morognak azok, akik utálják a zsánert, és azok miatt pezseg a vérünk nekünk rajongóknak. és ez különösen igaz ennél a filmnél, ahol kifejezetten erős dalokat komponált a két korombeli ifjú tehetség, justin paul és benj pasek, amik a gerincét adják az élménynek. sajnos annyira kiemelkednek a környezetükből ezek a dalok, hogy erősen rávilágítanak a film hibáira, amikbe beleágyazták őket... mert bizony az ezerszer látott dramaturgia mentén haladunk következetesen végig, egyszer sem letérve az útról, azaz már megint végignézhetjük egy szegénysorból felemelkedett hős útját, akit elvakítanak a siker fényei, és közel kerül a bukáshoz is, mire helyre tudja hozni az életét. nem hiszem, hogy csak az egykori disney-sztárok (zendaya és zac efron) miatt érzem úgy, hogy nem mélyebb ez a sztori, mint bármelyik családi matinéba szánt tévéfilmmé... érdekes, hogy ez a halmozott dráma sem mindig tud mindig működni nálam, most is a svéd pacsirta első feltűnése közben is már forgattam a szemem, mert éreztem, hogy feleslegesen akarják vele megkavarni a magánéleti szálat, és igazam is lett (pedig rebecca ferguson nagy szerelmem, de ezt még ő sem tudta eladni nekem)... annak sem örültem, hogy azzal akarták seggfejnek beállítani a címszereplőt, hogy törtetésből és bizonyítás-vágyból ellöki magától a kívülállókat, mert szerettem volna abba a naiv üzenetbe kapaszkodni végig, hogy létre lehet hozni egy olyan közösséget, ahová tényleg mindenkit szeretettel várnak, lógjon ki bármennyire is a normák közül, ahol mindenki egyenlő. jó lett volna több időt tölteni ezzel a különleges kompániával, mélyíteni a jellemüket azon túl is, hogy ők a világ kitaszítottjai... és itt jön be a nagy kérdés: egy kritikus szemléletű ember megpróbálja-e visszafogni a benne élő szőrös szívet, ha egy ártalmatlan családi szórakozást lát, főleg ha már a szívét az első taktusok után elrabolták a dalok...? egyszer-egyszer talán lehet kivételt tenni -vagy egy lány kedvéért jóképet vágni... (igen hamar az villant be az agyamba, hogy szirtes tanár úr már biztos minden követ megmozgat, hogy a madách-ba bemuthassák a színpadi adaptációt...) (viszonylag rövidre sikerült ez az írásom most, nem találtam igazán húst a produkción, amin csámcsoghatnék, viszont utálnám magam, ha nem említeném egyetlen szóval sem hugh jackman-t, aki erre a szerepre született, a karizmája és az énektudása is kiragyogott a vászonról.) (×02.15.)

(Jumanji: Vár a dzsungel) (2017) (r.: Jake Kasdan)

karácsony. enyhe kaja-kóma, rokonok a kanapén. nézni kéne valamit. ami nem fáj. ami nem üli meg a gyomrot. aminél nem kapok idegbajt, hogy szinkronnal beszélnek a karakterek. tavaly karácsonykor bejött a sony-nak a moziban a jumanji vetítése, tegyünk vele mi is egy próbát... és mondhatom, hogy jól átugrotta a nem túl magasan lévő kritériumainkat a film, mert egy percig sem vette komolyan magát, így átragadt ránk is az önfeledtsége. bizonyos szinten még ügyesnek is mondanám az ötlet-börzéjét, ahogy megvalósítja a tökéletes game-adaptációt, korlátozott számú életekkel, skill-ekkel és hátrányokkal, megkötött npc-kkel (sőt, még a dramaturgiát is a játék-világból veszi, körökre van osztva a cselekmény, a végén meg jöhet a boss-fight). de a nagy fegyverténye, hogy a színészei szívesen bohóckodnak a test-cserével, rock kicsit kétségbeeshet, karen gillan elhiteti magáról a béna csajt, és nem meglepő módon jack black az aduász a nőciskedéseivel (kevin hart most sem lett a szívem csücske, ő csak önmagát képes hozni, az meg nekem kevés). meglepetés nincs, tanulság az van, a különböző típus-karakterek átlépnek az árnyékukon, és barátokká válnak... azért hogy ne csak a finom kisüzemi sör által is gerjesztett eufória beszéljen belőlem, tegyük hozzá, hogy a cgi néha bántóan ótvarra sikerült, és bobby cannavale gonoszát sem sikerült semmennyire sem kihasználni... (##12.26.)

(2017) (r.: Zoël Wells)

nem tudok annál kegyetlenebbet elképzelni, mint hogy egy halott macskával akarja valaki beindítani a sztoriját... mint ahogy a zenében is mániákusan keresem az egyediséget sugárzó singer/songwriter lányokat, úgy a filmekben is időről/időre jól tud esni, ha kicsit a női hangra koncentrálhatok (de azért annyi maszkulinitást hadd tegyek gyorsan a történetbe, hogy eredetileg egy olyan oldalon találtam a filmre, ami a szexualitás mozgóképen való ábrázolásával foglalkozik, és be volt ágyazva a szövegbe az összes női mell, amit ebben az alkotásban találhat a néző)... én bírom azt, amikor egy fiatal színész a kezébe veszi a sorsát, és létrehoz magának egy filmet, ahol nem csak a színészi tehetségét mutathatja meg, de azt is, hogy képes a karakterekkel bíbelődni egy szövegkönyvben, és nincs elveszve akkor sem, ha le kell bökni a kamerát a forgatáson... talán még az önéletrajzukat sem kell komolyabban bújni az ilyen komplett filmkészítő munkát végző alkotóknál, mert szinte mindig érezhetjük azt, hogy mennyire a saját emlékeik elemeiből dolgoznak -bár remélem noël wells-nek nem pusztult el a macskája, és nem kellett ennyire megküzdenie a lelki érése folyamatával... mert mi más lenne egy sztori, ahol egy szereplő visszatér a szertelen ifjúsága helyszínére, ha nem egy felnövés-történet -még ha a film szereplői már jó ideje kinőttek a tini-korból... és szórakoztató nézni, ahogy ennek az identitás-válságban szenvedő lánynak alá kell merülnie, hogy érettebben kezelje az életet és így tovább tudjon lépni. hogy felszabadultan tudjon lázadni. hogy végleg kifejlődjön benne az ellenszenv a normálisnak hazudott, ál-kedvességtől csöpögő konformista élettől... a szereplők jó része neurotikus, hisztire és túldramatizálásra hajlamos (hősnőnk különösen ilyen), mégsem mászunk tőlük a falra, és ez nem kis teljesítmény... szolidan kerekezik végig a film, viszont van néhány pillanata, amit nagyon tudtam értékelni (persze ezek között volt a nudista-strandos jelenet is, de tök jól működött az egész éjszakai kiruccanás is a taco-zástól a házibuli-koncerten át a veszekedésig)... a modern közösségi médiumok beemelésével nagyon mai lesz ez a film, és a kis vígjátéki túlzásaival együtt is nagyon igaz is egyúttal, főleg nekünk kora/közép-harmincasoknak, akik még mindig képtelenek voltunk igazán felnőni agyban és lélekben... (szerencsére sokat belefutok britt lower-be mostanában, és még akkor is bírom őt, amikor egy kevésbé színpatikus karaktert kap, mint itt is. daniella pineda viszont új felfedezés volt nekem, köszönöm ezt a casting-osoknak -igaz, gyanítom, hogy a szereplők nagyrésze noël wells baráti köréből kerültek ki...) (##09.11.)

(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)

(2018) (r.: Herendi Gábor)

mint ahogy ebben az országban minden kérdésben, úgy a magyar filmek megítélésében is ketté van szakadva a társadalom -vannak azok, akik élből elutasítanak mindent, amit az ország film-ipara kitermel magából, ’mert az úgyis csak olcsó köldöknézős szar, gagyi színészekkel, meg egyébként is csak ellopják a pénzt’, és vannak azok, akik pont azért megengedőbbek egy alkotással, mert magyar kezek között jött létre, ’a mi kutyánk kölyke, ne bántsd már, végre készül nekünk is valami, nem a nyugati szennyet kell nézni’... ahogy próbáltam kiolvasni a kincsem kapcsán a kritikai megítélést, a szakírók és bloggerek inkább az utóbbi kategória felé húztak, örültek, hogy újra van szórakoztató kalandfilm a mozikban, ami nem néz ki rosszul, és nem fájdalmas fércmű (a mezei hozzászólások már egy másik kérdés, ott a 10/10-ezés és az ’erkölcsi fertő, mert női fenekeket mutogatnak már az előzetesben is’ amplitúdó között ingázik a hangulat)... pedig szerintem lehet objektíven is nézni a magyar filmeket, azt, hogy mi működik bennük, és mi az, amit még tanulhatunk a sokak által megvetett nyugati alkotóktól... először is el kell dönteni, hogy mit is akarunk a vászonra álmodni, és következetesen kitartani a koncepció mellett. mert nincs azzal gond, ha valaki lazábban áll egy történelmi műhöz, anakronizmusokkal kacsint ki a nézőjére, steam-punk elemekkel díszíti fel a rögvalóságot, ha végig tartja magát ehhez a stílushoz, nem pedig ad hoc csipeget csak belőle, mert akkor ezek a pillanatok csak kidobják a nézőt az élményből (és itt lehet sorolni a mizu-t, a szelfit meg a modernek hangzó báli tánc-betétet is, nem beszélve arról a kurva napszemüvegről, ami még egyszer elment volna, de vagy húsz percen keresztül vette fel/le a főhősünk, hogy biztos, hogy észrevegyük). és persze én is nagyon szeretem az olyan filmeket, amik ezekkel az elemekkel játszanak (mondjuk a baz luhrmann féle moulin rouge-t vagy a guy ritchie rendezte sherlock holmes-okat), de ott mindig végig határozott a koncepció, azért működnek... mondjuk ha már történelmi produkcióra fizetek be, én jobban értékelem, ha az alkotók a hitelességre törekednek, ha az ember valóságosnak érzi a közeget, ami él, ’lélegzik’. ehhez például hozzátartozik a ’kosz’ is, amitől használtnak érzi az ember a ruhákat, a használati tárgyakat -na ez az egyik dolog, amit még tanulniuk kell a magyar filmkészítőknek, hogy a ruhák ne jelmeznek nézzenek ki, a kellékeket meg ne kelléknek lássuk... a másik, amiért szomorú vagyok, hogy a híresen magas minőségre képes magyar filmes szakma még mindig alulmarad a nyugati kollégáival szemben a fényelés és színkezelés tekintetében -és nem mega-produkciókhoz akarom hasonlítani a 3 milliárdos (kb. 10 millió dolláros) költségvetést, hanem az árban közelebb lévő sorozatokhoz, például nézze már meg mindenki, hogy miként néz ki mondjuk a taboo... (plusz ugye már én szégyellem magam, hogy minden magyar film kapcsán a hangkeverés és az utószinkron miatt kell felemelnem a hangom, de tényleg rohadt zavaró, hogy ennyi éve képtelenek a természetesebb irányba elmozdulni a szakemberek...) oké, mondhatjátok, fikázom itt a technikai feltételeket, meg hitelességet várok el egy szándékosan romanticizált történelmi műtől, de ha a sztori meg a karakterek jók, akkor ezek csak magyaros akadékoskodások, nem...? hááááát... a sztori elég érdektelen (főleg tétje van kevés, azok után, hogy mindenki tudja, hogy kincsem minden versenyt megnyert, amin elindították), és a karakterek is csak típus-sablonokból lettek kivágva (vagy olyan rosszul sikerült paródiák, mint ferenc józsef). viszont magam lepődtem meg a legjobban magamon, hogy a szerelmi szálat tartottam végig a leginkább működő elemnek a filmben, mert természetesnek érződik, ahogy a két karakter egyre közelebb kerül egymáshoz, nem nyomul a férfi erőszakosan, nem kéreti magát a lány, csak sodródnak egymás felé, egyre nagyobb vonzalommal, és ezt szerettem. minden más viszont vagy érdektelen volt vagy felbosszantott, így kevés esélye volt rá, hogy győztesen kerüljön ki (nálam) ebből a hendikepből... (ja igen, láttam, hogy sokan dicsérik a verseny-jeleneteket, de én sajnos túl repetitívnek éreztem őket, ’gyors vágások, majd kilassítás a célnál’, ez volt az egyetlen recept...) (##09.03.)

(Marston professzor és a két Wonder Woman) (2017) (r.: Angela Robinson)

geek körökben eléggé ismertek a superman születését övező körülmények, és mindenki hallott már a bill finger és bob kane közti marakodásról batman felett. na de mi a helyzet minden idők legfontosabb szuperhősnőjével? ebből a filmből végre megismerhetjük az ő megalkotását is -részben... látom több helyen is, hogy panasz van arra, hogy történetileg nem hiteles ez a film, de nem értem a csalódott hangokat, mert nem az volt kiírva a film elején, hogy ’igaz történet’, hanem az, hogy ’igaz történet alapján’... azokkal a geek-ekkel már megértőbb tudok lenni, akik azért jöttek, hogy a csodanő karakterének a mélyére ássanak, mert az előzetesek esetleg azt sugallták nekik, hogy a film fókuszpontjában a képregény fog állni, és most csalódtak, mert mást kaptak. bár szerintem, aki közülük egy kicsit is nyitott a lelki folyamatok feltérképezésére, az nem állhatott fel a kanapéról lefittyedő szájjal. mert ez egy nagyon könnyen megszerethető film... persze, hiszen a három fő karaktert is könnyű a szívünkbe zárni, jó nézni a köztük kialakuló kapcsolatot. azért is, mert nagyon különböző személyek (a felvágott nyelvű, domináns barnának tökéletes kiegészítése a behódoló típusú szőke, és ott kering kettejük között a felvilágosul feminista férfi), és azért is, mert átérezhető az egymás iránt érzett szeretetük. és tudom, hogy hiába lapoztuk át a naptárat a huszonegyedik századra, még mindig problémát okoz, ha valaki lelkileg nem a konzervatív útra vágyik (azaz a férj, feleség, gyerekek háromszögre), hanem természetes módon fejlődnek az érzelmei egy szokatlanabb irányba -bár személy szerint én megértem, ha valaki több ember iránt is hasonló módon érez, és a késztetéseit nem is fojtja magába (különben lelkileg megnyomorítana maga körül ezzel mindenkit) (férfiszemmel főleg tudtam bólogatni azért, mert igenis lehet vonzódni a ’nő’-ség minden aspektusához egyszerre, vágyhatunk a dominanciára és a behódolásra, a cinikus intellektusra és a tiszta szívre egyaránt, és nagyon ritka az, ha ezeket az ellentmondásos tulajdonságokat meg tudjuk kapni egyetlen nőtől)... de a film egy olyan korban játszódik, amikor még inkább a bigottság és a prűdség uralkodott, úgyhogy elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok -a film ilyenkor csap át a pajzán légiességéből komoly drámává, szomorkássá téve az alaphangulatot. de csak azért, mert a néző szurkol annak, hogy ez a három ember (plusz az egyre gyarapodó családjuk) problémák nélkül élhesse az életét abban a szerelemben, amit megtaláltak egymásban... és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a karakter-interakciók adják a film lelkét, még az olyan történelmi részeket is ennek rendeli alá az rendező/írónő, mint a hazugság-vizsgáló feltalálása... és ugyanígy ebből a kapcsolatból sarjadzik wonder woman megteremtése is -szép lassan, pár képi vagy verbális utalással (igazából csak a titkos szex-shop-os, erős ellenfényben felvett jeleneténél világlik ki igazán, mire megy ki a játék)... érdekes volt látni, hogy a sensational comics-ban megjelent első füzetek milyen bevállalósak voltak, hogy marston professzor az összes vágyát, frusztrációját és pszichológiai ismeretét nyíltan belerajzoltatta a panelekre, ahogy azon is meglepődtem, hogy a karakter körüli összes fontos elem már ekkor, 1940-ben létezett (legyen szó a lasszóról, a láthatatlan repülőről vagy steve trevor-ról) (jut eszembe, az ’r’ kategóriás besorolás leginkább elizabeth marston fuck-olási szokásain volt érezhető, a szex-jelenetek ízlésesen visszafogottak voltak -és nem tudom, hogy működött volna-e, ha a korhatárnak megfelelően bevállalósabbak ezeknél)... szóval meg akartunk jobban ismerni egy erős nőt, helyette viszont kaptunk két nőt, akik szintén erőt sugároznak magukból, valamint olyan szeretet, aminek nehéz ellenállni (rebecca hall régóta a radarom közelében van, de most egy pillanat alatt beleégette magát a szívembe). (##08.28.)

(A bosszú) (2017) (r.: Coralie Fargeat)

azt nem tudom, hogy miért csak félig vállalták fel a címben a műfaj-megjelölést, mert sokkal kifejezőbb lenne, ha ’rape & revenge’-nek nevezték el volna a filmet... mert bizony hiába az új köntös, ez a francia pénzből készült alkotás a hetvenes évek exploited filmjeihez nyúl vissza, ahol külön al-műfajt alkottak a bosszúálló lányok, akik a becsületükön ejtett csorbát kegyetlenül megtorolták... a mai felbolydult világunkban ez a film lehetett volna a ’metoo’ mozgalom egyik zászló-hordozója, mocskos férfiakkal, és egy lánnyal, aki kénytelen a kezébe venni a sorsát (és a távcsöves sörétest), ám szándékosan támadási felületeket hagyott magán, hogy ne lehessen ilyen könnyen bekategorizálni. mert hiába a női rendező személye (az elsőfilmes coralie fargeat) ugyanúgy tárgyiasítja a főhősnőjét, ahogy a férfiak tennék, legelteti a (csodás) testén a kamera-szemét, alig-ruhákba öltözteti, ráadásul még kihívóan is viselkedik a naiv lányka, és máris beindulnak az áldozat-hibáztató mechanizmusok... persze aki egy pillanatra is le tud szállni a hímsovinizmus magas lováról, az tudja, hogy az erőszakra nincs mentség... érdekes egyébként, hogy magánál a szörnyű eseménynél a kamera zavarodottan kisétál a szobából, ugyanakkor az erőszakról és a gore-ba hajló elemekről nem bírja levenni a szemét... mert nem véletlenül híresült el a film a vérességéről, vödörszám öntik a díszletre és a sivatagi tájra a művért, hosszasan időzve minden új seben, premier-plánban... de alapvetően is művészfilmes a rendezőnő hozzáállása, szokatlan kamera-szögeket választ, meglepően vág, és igazából mindent alárendel a gondosan kitalált képi világnak -ami valljuk be, igencsak gyönyörű, magas szintű az operatőri munka, mesteri a színkezelés. kell is ez a vizuális izgalomban tartás, mert a történet nyílegyenesen mászik előre a sivatagi porban, a karakterek csak véres torzók, akik csak a maguk szerepét töltik be, ezért nem is tudunk meg róluk igazán semmit (oké, a nők is megkapják a maguk pucérság-adagjukat, de férfiként nem mehetek el szó nélkül matilda lutz szépsége (és egy csipetnyi emillia-clarke-sága) mellett, mert koszosan, sebektől tarkítva is nagyon erős kisugárzása van neki -ennyi tárgyiasítás még belefér, ugye?)... szóval szerintem egy kísérlet volt ez a film, hogy az olcsó klasszikusokat idéző forgatókönyvét művészi ambíciókba csomagolja, hogy úgy ábrázolja a maszkulinnak tartott erőszakot, hogy közben nőies vonásokat mutasson, hogy össze- és felkavarjon... (##08.13.)

(Logan Lucky -A tuti balhé) (2017) (r.: Steven Soderbergh)

steven soderbergh hollywood nagy kívülállója, egy öntörvényű pasas, aki a független filmek felől érkezett az álom-gyárba, és meg is tartotta a kívülálló attitűdjét, ugyanakkor nem fél megmártózni a mainstream-ben sem. igaz, néha megsértődik, és elmegy egy kicsit tévézni, de aztán megint elcsábul, hogy lazázzon egy kicsit, hogy szórakoztasson minket... persze egy ilyen attitűdű ember azért nem tudja levetkőzni a nagyközönségnek szánt filmjeiben sem saját magát, és úgy áll a kamera mögé, hogy egy picit mást akar nyújtani, mint mondjuk amire az alapsztoriból nagy általánosságban következtetne az egyszeri néző (arról már nem is beszélve, hogy technikailag is sok egyediséget hoz, szokatlanul vág, vagy nem egyértelmű helyekre tűzi le a kamerát)... mert elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy vígjáték, ahol egy rakás ismert arc borzasztóan vicces déli akcentussal nyomja a vakert, miközben véghez viszik a környék legpitiánerebb rablását. heist film, sok humorral, vágná rá mindenki, aki soderbergh-et az ocean’s-filmek miatt szereti, de sokkal inkább egy kiforgatott hesit-film ez, ahol a humor egészséges arányban van felütve egy mélyebb egzisztenciális drámával... mert nem véletlenül vágnak bele a srácok a nagy kalandba, ugyanis elég szar a helyzetük a rohadó déli végeken vegetálva, és igazából akkor találsz bennük humort, ha túl vannak tolva ezerrel (daniel craig egy állat!), vagy ha szándékosan minimálisra vannak véve (mint a faarccal humorizáló adam driver). ennek megfelelően mackósan, bicegve indul be a film, de aztán a nascar autók üzemi hőfokát elérve már számtalanszor buggyan ki a nézőből az egészséges nevetés... (azért sem tipikus heist-film, mert a klasszikus tervezős képsorok nem emelkednek ki, mint az ilyen témájú alkotásokban szokás.) igazság szerint nehéz is megállapítani, hogy mi volt soderbergh célja a filmmel, mert nem hiszem, hogy csak egy anti-ocean’s filmet szeretett volna a portfóliójába, ahhoz túlságosan keserűen mutatja be amerikát, ahol a csillogást maximum az izomautók króm részein talál az ember, ahol egy kisvárosban a legnagyobb rendezvény egy gyerek-szépségverseny, és ahol életcél lehet néhány szemetes-zsáknyi pénz megszerzése... (oké, hogy soderbergh már nagyon régóta álnéven fényképezi a filmjeit, de most már a forgatókönyv-íráshoz is kitalált egy (női) kamu-nevet...?) (azért tök jól mutatja egy rendező értékét hollywood-ban, amikor ilyen pedigréjű színészeket rá tud beszélni a részvételre, akár csak néhány percnyi felvillanásra is (ugye drága hillary swank?)...) (##07.29.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(Sztálin halála) (2017) (r.: Armando Iannucci)

a diktatúrákat a félelem működteti (vagy ahogy józsef attila írta: „fortélyos félelem igazgat”), mert az emberek úgy próbálják túlélni a hatalom erőszakos megnyilvánulásait, hogy összehúzzák magukat, befogják a szájukat, láthatatlanná próbálnak válni a túlélésért. pedig van egy módszer, amivel alá lehet ásni az ilyen típusú autoriter hatalmat: az, ha kinevetjük... armando iannucci-nak a vérében van a vitriolos politikai szatíra, tűpontosan látja a hatalomhoz ragaszkodók kicsinyességét, és maró szatírával képes lecsapni azokra az inkompetens barmokra, akik azt hiszik, hogy azért, mert fontos pozícióhoz jutottak, már többek is lettek másoknál... a veep-hez képes az a különbség, hogy az alkotók (látszólag?) eltávolodtak az aktuál-politikától és történelmi kontextusba helyezték a vezetői alkalmatlanságot -túlozva, karikírozva, de fájdalmasan odaszúrva a mindenkori diktatúráknak és különösen az ötvenes évek szovjet központi bizottságának (lehet a háborús hősökre meg a nemzeti öntudatra fogni, hogy putyin-ék megtiltották a film oroszországi vetítését, de szerintem minden néző érezni fogja, hogy miért vették magukra a mai orosz vezetők a film humorát)... ha belegondol az ember, nem sok vicces dolog volt a sztálini terrorban, és maga a film sem akar minden áron mosolyra késztetni minket (mondjuk amikor az elhurcolásokról vagy a tömegbe-lövésekről van szó), de azért próbálja úgy kifacsarni és nevetségessé tenni a rendszert, amennyire csak lehetséges -és sikert is ér el, nem egy hangos felröhögéssel jutalmaztam az erőfeszítéseit... egyébként a nagy nemzetvédővel nem is szórakoznak sokat, vedel egy kicsit, hepciáskodik, majd a nadrágjába hugyozva a pokol kénköves sztyeppéire távozik. az igazi főszereplők a koncokon marakodó bizottsági tagok, akik mind számító dögök, és akik azért maguk is félnek a körülöttük felépült rendszertől, figyelik, hogy melyik viccen nevet sztálin, próbálnak úgy helyezkedni, hogy ne kerüljenek a halál-listára, és persze azt a látszatot keltik a nép felé, hogy érdekli őket az egyszerű szocialista emberek sorsa... sokszor éreztem azt, hogy ebből a szövegkönyvből kis átalakítással egy pompás színdarabot is lehetne rendezni (pedig az alapok pont a másik irányból érkeztek: egy francia képregényből), mert olyan magas szintűek a gondosan kiporciózott párbeszédek. de persze a tévés világ környékéről összeszedett színészek is kellettek ahhoz, hogy ezek a szövegek ilyen szinten életre keljenek, hogy együtt pörögjünk steve buscemi hruscsov-jával, hogy szánalmat érezzünk jeffrey tambor töketlen malenkov-ja iránt, hogy szívből gyűlöljük a simon russell beale-féle kegyetlen beria-t, hogy örüljünk jason isaac dicsőséges belépőjének (mint zsukov marshall)... sosem állítja magáról azt, hogy hiteles krónikás lenne (még az ilyen helyzetekben kötelező orosz akcentust is elhagyatja a színészeivel), de a maga görbe tükrén át bemutatja, hogy milyenek is lehettek azok a sötét napok az ötvenes években. de azt is elénk tárja, hogy milyenek azok az emberek (manapság is), akik megszállottan akarnak a hatalom közelébe férkőzni... van olyan, amikor fáj valami és mégis jóízűt tudsz röhögni rajta -ez a film is pont ilyen. (##06.19.)

(2017) (r.: Susan Lacy)

ahogy a starwars kapcsán azt szoktam mondani, hogy nem emlékszem, hogy mikor láttam először a régi trilógiát, ezért olyan, mintha mindig is velem lettek volna, így steven spielberg-et is beletehetem ebbe a kategóriába, mert sajnos nincs arról emlékem, hogy vajon az e.t.-t láttam-e hamarabb vagy a frigyládát, de az biztos, hogy a filmekre való igazi eszmélésem óta velem van a mester -még akkor is, ha most a róla szóló alapos dokumentum-film kapcsán rádöbbentem, hogy milyen sok alkotása kimaradt számomra (bár egy ilyen termékeny karrier esetén ez óhatatlanul is megesik az emberrel)... kicsit tartottam attól, hogy egy két-és-fél órás tömjénezést és balzsamozást kapunk dokumentum-film helyett, de mikor kiderült, hogy a spielberg-gel készült mély-interjú adja a film gerincét, akkor megnyugodtam, mert ezáltal lehetett olyan személyessé tenni ezt a retrospektív visszaemlékezést, mint amilyen személyességre maga spielberg is törekszik a filmjeiben... nagyjából követtük az életpálya kronológiai sorrendjét, de azért több esetben ugráltunk is, hogy csoportosítva legyenek a filmek, hogy az autodidakta módon a szakmába került nagy gyerektől eljussunk az érett filmkészítőig -kis-lábujjal épphogy érintve a kudarcokat és bukásokat... jó volt belesni a munkamódszerek mögé, látni az embert, aki teljes szívvel dolgozik a forgatáson, miközben a hihetetlen vizuális látásmódja mellett ott ül vele a rendezői székben a kétely is (és örülök, hogy a barátokra és állandó kollégákra is jutott egy kicsi a rivalda-fényből)... ha filmrendezők kerülnek szóba, nem véletlen, hogy steven spielberg neve az elsők között fog felmerülni, mert ő az, aki ikonná vált azáltal, hogy egyszerre ismeri el a szakma és a közönség, akiben egymásnak adják a kilincset a mesélő és a mesét áhítattal hallgató gyermek, a gondolkodásra késztető művész és a felhőtlen szórakoztatásra képes alkotó -és ez a monstre dokumentum-film méltó volt ehhez az elképesztő életműhöz. (##03.24.)

(Wind River -Gyilkos nyomon) (2017) (r.: Taylor Sheridan)

egy filmben a tájnak mindig erős hangulat-befolyásoló ereje van -bár van amikor kettős érzetet is kelthet. mert egy végtelen hőmező egyesek számára nyugalmat sugároz magából, más viszont a magányt, az ürességet társítja ehhez a látványhoz, ahol nincs élet, csak csend, hó -és halál... persze az ember személyisége határozza meg, hogy melyik csoporthoz tartozik, mert vannak, akik közelebb érzik magukat a természethez, akik úgy nőttek fel, hogy ismerik a hegyvidék összes zegzugát, és vannak az aszfalttal borított városból idekényszerült emberek, akiknek komoly kihívás elfogadni ezt a más minőségű életet -és ez az emberi gyarlósággal keveredve legtöbbször bűnhöz és komoly drámához vezet... a film-alkotók szeretik az ilyen környezetet, mert a hideg érzete a nézőkre is át tud csúszni, valamint egy nyomasztó történet is jó tud működni egy ilyen helyen -mert a vér vöröse sötétre festi a szűzies hó fehérjét... bár a gyilkossági nyomozás szála egyenes vonalú, és sok meglepetést nem tartalmaz, mégis erős gerincet ad a hozzá kapcsolódó karakter-drámáknak... van amiért szeretem azt, amikor nem mondják bele az arcomba a lélek-szaggató múlt teljes történetét, hanem fokozatosan fedik fel azt a drámát, ami emészti a főhőst, és itt is működött ez a homályban hagyás, ahogy elejtett félmondatokból rakhattuk össze a fájdalmas igazságot (jeremy renner nem csak tudatos és eltökélt vadászként volt baromi jó, de ebben a családi drámában is erősen csillogott)... örültem, hogy a tapasztalatlan fbi-os lányt nem csak egy naiv kívülállóként akarta taylor sharidan használni, hanem hamar kiderült, hogy erős akaraterő dolgozik benne, mert bár tudja, hogy nem elég képzett (vagy melegen öltözött) a feladatra, de kitartóan meg akarja oldani az ügyet, és ha arra van szükség, a tökösségét is ott tartja az övén a fegyvere mellett (elizabeth olsen is filmről/filmre mutatja meg a tehetségét)... a fokozatosan feltáruló múlt mellett elsőre furcsának hatott, hogy a halálhoz vezető utat ezzel ellentétben egy flashback tömbben kaptuk meg, de utólag belegondolva működött az is, ahogy egyre forróbb fejjel nézhettük végig, ahogy a kedves romantikázás tragédiába fordul át, mert egy alávaló seggfej agyára ment a semmittevés és az alkohol... de az egész film jól játszik a kettősségekkel, ahogy a csendesen folyó nyomozást meg-megszakítják a fegyverek dördülései... taylor sheridan színészként mindig is korrekt volt, íróként viszont eddig kifejezetten remek, láthatóan vonzzák őt amerika kietlen tájai és az ott lakó megtört emberek, és ezek köré jól tud elgondolkodtató történeteket írni, remek párbeszédekkel kibélelve (vö: sicario, hell or high water). rendezőként is megállja már a helyét, bár talán túl gyakran vonzódik ahhoz a megoldáshoz, hogy valami be-belóg a kép előterébe... (talán nem volt kérdés, hogy egy ilyen neo-westernbe oltott bűnűgyi drámához nick cave és warren ellis lesznek a megfelelő zeneszerzők, igaz, csak néha vannak előtérbe tolva a minimál-dallamaik.) (érdekes kérdés az, hogy miként választ magának filmet az ember -mert dönthet úgy, hogy ráerősít arra a hangulatra, ami a lelkében van, vagy ami a környezetéből sugárzik, de megpróbálhat kiszakadni mindenből, ellen-hatást kifejteni. választhattam volna én is valami napsütéses nyári filmet, de a körülöttem lévő hó és hideg nem eresztett, de talán ezért éreztem olyan erősnek azt a hideget is, ami a tévémből áradt száz percen keresztül...) (##03.05.)

(A legsötétebb óra) (2017) (r.: Joe Wright)

a nemzeti kincsek bemutatásánál mindig pengeélen kell táncolni egy alkotónak -mert bár ott az igény, hogy hitelesen, igazi embernek mutassa meg a híres történelmi személyt, ugyanakkor azért nem illik nagyon megkoptatni sem az évtizedek alatt rárakódott nimbuszt... ha winston churchill-t vizsgáljuk, azért a nemzet-mentés mindig is dohányfüstbe burkolózott, valahogy beleivódott a történelem-könyvekbe a buldog képe is, aki nem csak mosolyogva tud ’victory’ jelet mutatni, de dagadó erekkel üvölti ki magából az elhíresült beszédeit... az tetszett a filmben, hogy egy-egy apró jelenetben próbálták érzékeltetni azt, hogy a kortársai korántsem voltak tőle annyira elragadtatva, mint az utókor, egy öregedő alkoholistának tartották, aki a hirtelen hangulat-ingadozásaival mindenkit elmar maga mellől, ráadásul a dunkirk-i siker előtt nem sok dicsőséget tudott felmutatni... szintén örülhetünk annak, hogy azt a korszakát mutatja be a dicső államférfinek a film, amikor megrendült a hite önmagában, amikor már-már hajlott arra, hogy behódoljon a politikai nyomásnak, mert ezzel is az emberi arca domborodott ki -az már egy másik kérdés, hogy az ön-igazolás megtalálását mennyire didaktikus módon sikerült bemutatni, annyira idealizált volt a ’nagy ember lemegy a pórnép közé (szó szerint, a metróba)’ jelenet. és hát gyaníthatóan az is sántít, hogy a fő politikai ellenfelek ennyire egy-fogaskerekű gondolkozásra voltak leredukálva (akik mindent megtennének a külön-utas és valószínűleg megalázó különbékéért), csak azért, hogy churchill jobban ragyoghasson a gonoszt legyőző hősies szerepben... lehet egyébként hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy (a) the crown miatt most eléggé közel áll hozzám churchill, és itt a filmben nem igazán tudtak újat mondani róla a sorozathoz képest (pl. mindkét helyen diktált az öreg a fürdőszobából a kezdő titkárnőnek). azt viszont könnyen el tudom ismerni, hogy gary oldman tökéletesen átlényegült a szerep kedvéért, minden apró szájrezdülése a helyén volt (és vele együtt a maszkmesterek is tökéletesen meg fogják érdemelni az oscar-t), elemében volt mind a híres beszédek mind a csöndesebb pillanatok alatt. csak az a baj, hogy sem a felfokozott hangulat, sem az intimitás nem tudott kiváltani belőlem semmilyen érzelmet -és ha egy film hatástalan, akkor hiába ás egy valós személy tettei mélyére, hiába helyez a középpontjába egy erős alakítást, hiába játszik ügyesen a fényekkel és árnyékokkal, csak egy gyenge közepes színvonalon felmondott üres töri-leckeként marad meg az ember fejében... (##02.25.)

(A Pentagon titkai) (2017) (r.: Steven Spielberg)

valószínűleg az alkotómunka egyik legfontosabb kérdése, hogy az elkészült műnek reflektálnia kell-e arra a korra, amiben készült -még akkor is, ha maga az alkotás nem az aktuális korban játszódik... persze úgy nincs nehéz dolga egy alkotónak, ha a jelenkor jól reflektál egy másik történelmi korszakra, így a nézők is könnyen húzzák össze a közös pontokat -nem véletlen, hogy az újságírós filmek rendre a dohányfüstös, fura hajas hetvenes évekhez nyúlnak vissza. mert akkoriban is harcolni kellett a sajtó függetlenségéért, miközben próbálták feltárni a politikai hazugságok mélyre nyúló gyökereit, és hát ma is piszok nehéz a sajtó munkatársaként hitelesen dolgozni, miközben a felsőbb körök azzal üvöltik tele a világot, hogy a sajtó hazudik (miközben maga a nagy fehér(házi) ember bizonyíthatóan naponta többször is igaztalan dolgokat állít -kábé minden alkalommal, amikor kinyitja a száját...). így persze nem véletlen, hogy steven spielberg a maga vehemes tempójbban rávetette magát az alapanyagra, ami a sajtó nagy diadaláról szólt, és a szokásos látványfilmje utómunkálatai közben leforgatta ezt a komolyabb darabot is (lásd még a kilencvenes évek derekát, amikor auschwitz-ből vágta műholdon keresztül a jurassic park-ot). és hát spielberg-nek mindegy, hogy dínók vagy újságírók vannak a fókuszban, ő mindig piszok elegánsan használja a kamera-mozgásokat, öröm nézni, ahogy követi a karaktereket, vagy csak siklik körülöttük (janus kaminsky igazi fakó hetvenes évek-beli színképpel járult hozzá a kor-hangulathoz -btw, tök jó látni, hogy ennyi évtized után is együtt van az állandó spielberg-i csapat, az operatőr, a vágó (michael kahn) és a zeneszerző (john williams) is). amiben szintén erős a direktor-úr, az a színészválasztás, most tutira ment meryl streep-pel és tom hanks-szel, köréjük meg csupa tévéből importált arcot pakolt, ami nekem külön öröm volt, mert mindegyikükkel szimpatizálok a sorozataik miatt (igaz csak akkor kezdtem örülni nekik, amikor mindenkit sikerült felismernem a borzasztó parókák alatt)... látvány és színészek, nem véletlenül ezzel kezdtem és nem a történettel, mert abban nincs sok truváj, főleg ha láttál már kettőnél több újságírós filmet, de korrektül elpörgött a sztori, ahogy a film is olyan ’korrekt’, nem bántó, nem kiemelkedő. lehet hogy az a baj, hogy nem is volt olyan rég, amikor sikerült sokkal jobban felzaklatni a lelkem egy hasonló filmmel (spotlight)... (karakter-ívet igazán csak meryl streep főnökasszonya kapott, nála viszont jól működött, ahogy a lenézett és megtűrt özvegyből egy erős vezetővé változott -erős nő, szintén egy aktuális és fontos mai üzenet.) (##02.22.)

(A víz érintése) (2017) (r.: Guillermo del Toro)

egy néma lány és egy hal-ember -ha gyerekkorunkban faltuk az olyan történeteket, amikben hozzájuk hasonlóak voltak a főszereplők, akkor idősebbként miért okoz problémát sokaknak befogadni egy felnőtt-mesét, ami nem csak a hőseit meríti víz alá, de szimbolikusan a mi gondolatainkat és érzéseinket is magával rántja az örvénybe...? a kis hableány lelki társa, eliza a magány megtestesítője, éli monoton napjait (örömszerzésre is csak a fürdőkádat használja), és talán vár valamire, ami kiteljesíti az életét. pedig nincs egyedül, vannak barátai, de őket is elkerüli a boldogság -egy kiöregedett meleg festő, egy üres nézőtérrel futó mozi tulajdonosa, egy rossz házasságban élő munkatársnő... a hal-embert is magányosan ismerjük meg (és nem is hallunk történeteket arról, hogy esetleg lettek volna fajtársai a dél-amerikában), egy olyan felséges lénynek, aki egyszerre félelmetes és szeretetre-méltó, vad és kedves, törékeny és isteni... nincs semmi különleges abban, hogy ez a két különböző létforma érdeklődést és vonzalmat érez egymás iránt -mármint abból a szempontból nem különleges ez, hogy természetes módon fejlődik ki a szoros kapcsolatuk... de persze a mesékbe mindig kell egy gonosz, egy mumus, egy akadály, amit le kell küzdeni, hogy teljesnek érezzük a szerelem jutalmát, és ennek a szerepnek mindig tökéletesen megfelelnek az akadékoskodó kormány-szervek és a hatalom-ittas katonák (a film jelenidejéből (’60-as évek) adódóan nem lehetett kikerülni a színesbőrűek lenézését sem, és persze ott bújnak a sarokban a szovjetek is, igaz, meglepő fordulatként nem ők a gonoszok, sőt, az egyik legpozitívabb karakterről derül ki, hogy orosz az anyanyelve)... a felnőtt-mesék kapcsán könnyen előhúzhatjuk a nagy filmes kalapból jean-pierre jeunet nevét, és szerintem guillermo del toro is odafigyelt a francia kollégája eddig munkáira, mert hangulatában többször is felidéződött az emberben mondjuk az amélie. de a film csodás színpalettáját is oda lehet tenni a jeunet-féle tobzódás mellé, igaz, itt azért sötétebb zöldekkel van festve a kép. de nem mondanám, hogy zavaró ez a tiszteletteljes hommage, mert működik a megidézett hangulat, és egyébként sincs idő ilyen nüanszokkal foglalkozni, mert visz magával (nagy tempóban) a film hatalmas szíve... érdekes látni, hogy mennyire tud működni egy alkotás úgy, hogy a története egyszerűre le van csupaszítva, így sok meglepetéssel nem szolgál, de a karakterei, a kiváltott érzelmei és a vizuális körítése megbabonázza az embert. és hát akkor beszéljünk arról a vizualitásról... a vászonról leugró színekről már volt szó, de del toro sohasem nyugvó stílusa is végig vonzza a szemet a folytonosan sikló kamera-mozgásaival. azt meg már régóta megszokhattuk a mexikói direktor-úrnál, hogy gondos kézzel válogatja a díszlet-elemeit és a praktikus effekteket... doug jones-nak (mint andy serkis-nek) már régóta kijárna valami speciális díj ezekért a fizikai színjátszásokért, nem véletlen, hogy ő a múzsa a deltoro-i életműben. sally hawkins számomra ismeretlen volt, úgyhogy nagy felfedezés számomra az ő játéka (és újfent bebizonyosodott, hogy a nem a szépség az első-számú vonzóerő), michael shannon-nak tökéletesen állnak ezek az alávaló gonosz-szerepek, mint ahogy michael stuhlbarg-ot is az ilyen jóságos karakterekre teremtette a jóisten... lehetne azt mondani, hogy túlságosan közel táncol a film a giccs-határhoz (lásd az ötvenes évek musical-jei által ihletett táncbetétet), de egy mesébe igenis kell ez a fajta érzelmi túltöltés. mert lehet mesélni realistán és szív-fájdítóan is a korlátlan szerelem erejéről, de kérdem én, abban mi lenne a varázslat...? (##02.17.)

(Fantomszál) (2017) (r.: Paul Thomas Anderson)

a filmekben legtöbbször kétféle romantikus kapcsolatot láthatunk: 1. az idealizált tökéletes párost, akiknek ha vannak is problémáik, a szeretet örökké szoros kötelékben tartja őket; 2. a toxikus kapcsolatot, amivel a boldogtalanságot reprezentálják, amiből tudni kell tovább-lépni (és most direkt nem számoltam azokkal a félrevitt női fétisekkel, ahol a toxikus kapcsolatokat pozitív színben tüntetik fel -lásd twilight-széria, ötven szürke mami-pornó). ezért érdekes látni, amikor egy filmben ennél összetettebben mutatnak be egy köteléket egy férfi és egy nő között, ahol elmosódik a határ a szeretettel teli kötődés és a toxikus kapcsolat között... pedig elsőre ez is egy szép szerelmi történetnek tűnik, a munkájába temetkező jómódú és elismert szabó-művész felkarolja a vidéki kis étterem pincérnőjét -így indulnak az olyan klasszikus vonalvezetésű történetek is, mint a my fair lady meg a pretty woman, csakhogy itt a két különböző embert nem úgy változtatják meg a heves érzelmek, mint amit megszokhattunk. mert a makacs és különc művész pont ugyanúgy éli az életét, mint eddig, az egóján csak ritkán tud áttörni a lány -pedig kétségbeesetten próbálkozik nap-mint-nap... mondhatnám, hogy nem jó nézni, ahogy sokszor mosolyogva, nyelve nagyokat alázkodik meg hősnőnk, de igazából hamar érezni lehet, hogy érdemes türelemmel várni, amíg a film átsuhan ezen a szakaszon, mert egy érdekesebb dinamika felé halad -azaz hősnőnk megkérdőjelezhető dolgokat tesz, és az a furcsa, hogy nem tudjuk elítélni ezért. és az még furcsább, hogy a férfi sem ítéli el, hanem belemegy a játékba, hogy egy igencsak szokatlan szimbiózisban kössék össze az életüket, egyszerre megélve a fájdalmakat és a gyönyöröket, megcserélve a hagyományos szerepeket, elvetve az erős férfit... paul thomas anderson ifjúkorom egyik meghatározó rendezője volt (a boogie nights a mai napig a top10-emben maradt), azóta viszont egy kicsit elsodródtunk egymástól, talán nem úgy öregedett és érett, ahogy én szerettem volna, talán túl komoly lett, és messzebb esnek tőlem a kimért szabók mint a naaaagy farkú pornószínészek -nem tudom, de ezt a filmet is inkább tisztelni tudtam, mint igazán szeretni... tisztelem, mert megtapasztalom az összes értékét, daniel day-lewis egy tőle megszokott erős alakítással hálálja meg az összetett szerepét (pedig először azt hittem, hogy egy egyszerűbb, pozitív figura lesz, mert talán még egy filmben sem láttam ennyit mosolyogni daniel-t), a rendező úrnak ismét sikerült felfedeznie egy különleges szépséget, aki egyszerre törékeny és határozott (egyenesen luxemburgból importálta vicky krieps-t), ismét új utakra terelte a házi zeneszerzőjét, a radiohead-es jonny greenwood-ot (a sok zaj-szőnyeg után ki gondolta volna, hogy ennyire jól állnak neki a minimalista zongorás témák is), és persze még mindig tökéletesen tisztában van a szakmájával, hogy mikor kell lebökni a kamerát egy pontra és mikor kell vele légies táncot járni a mesés ruha-költeményekben sétáló lányok körül (egész érdekesen volt kihasználva a lakás egyik központi eleme, a lépcsőház, plusz arra is felkapta a fejét az ember, ahogy fura szögben billegett a kamera az összes autós-jelenetben, mintha csak hitchock-i feszültséget akart volna kelteni azzal, hogy a főszereplő megnyomja a gázpedált). szóval míves, gondosan szőtt anyag ez a film, amit jó nézni, a szabása is érdekesen szokatlan, ugyanakkor képtelen betölteni a szívemet, túl vékony a fonál, hogy igazán behálózzon... (##02.14.)

(2017) (r.: Enyedi Ildikó)

az ember eredendően társas lény, be vagyunk programozva a közösségi kapcsolatok kiépítésére, az érzelmek közös megélésére -ezt még én is be tudom látni, aki már hosszabb ideje nem lépett senkivel intim kapcsolatba, és egyébként is kellemetlenül éli meg a mindennapi társas érintkezéseket... mert én is érzem az erős kötelék hiányát, amit nem pótolhatnak a vérségi viszonyokból adódó közös élmények, de nyugodt beletörődéssel élem burokban az életem, ahova azért be tudna hatolni egy kis napfény (egy érintéssel, egy intellektuálisan felvillanyozó beszélgetéssel, egy csendes együtt-alvással), de a hozzám hasonló típusú introvertált emberek nehezen tesznek lépéseket előre... a film hősei is megelégedtek a maguk kissé magányos mindennapjaival, az egyikük már túllépett a vadabb múltján, a másikukat meg a betegsége korlátozza a hagyományos kapcsolatok kiépítésében -csakhogy valami felsőbb hatalom miatt újra kell gondolniuk az életüket és az érzéseiket... hogy miért szarvasok képében éli meg ez a két ember az érzéseit, az szerintem irreleváns (bár lehet, hogy komoly filozófiai jelentés húzódik a kiválasztott állatok mögött, csak én nem fogtam fel), a lényeg, hogy van egy különleges és megmagyarázhatatlan kötelék, ami a két sodródó embert közel hoz egymáshoz (és biztos, hogy lehetne kapargatni az erdő melletti másik fő helyszínt, a vágóhidat is, mint a szimbolizmus tárházát, de én az ilyen típusú mély értelmezésekre mindig is alkalmatlan voltam, sokkal inkább megélem a filmek befogadását, mint megértem azokat, az viszont biztos, hogy erős kontraszt volt a szépséges vadállatok és a lemészárolt, kivéreztetett és feldarabolt haszonállatok között)... a két karakter közül mária az izgalmasabb, mert nagyon okosan van végigvezetve az útja, ahogy az asperger-szindrómás, mindenki által lenézett és kiközösített különc megpróbál előre lépni, felfedezni új dolgokat, túljutni a betegsége legnagyobb akadályain (az érintésből adódó problémák vágnak leginkább a lelkembe, nem véletlen, hogy az x-men-ek közül is rogue a kedvencem, akinek az a szívbemarkoló drámája, hogy nem érhet hozzá senkihez úgy, hogy az ne szenvedne el komoly sérüléseket. és én nem tudok elképzelni egy érintés nélküli életet...). és jó megélni máriával ezeket az új érzéseket (az állatok simogatását, a zene-keresést), és jó együtt tölteni az időt egy olyan emberrel, aki kilóg a keretekből, aki nem akar csacsogni, csak őszintén kimondani minden mondatot (amiket otthon gondosan begyakorolt). borbély alexandra szokatlan arca és minimalista játéka is tökéletesen passzol a szerephez, vonz magával, kötődést épít ki magához, így lélegzet-visszafojtva nézzük a csaknem végletes tettét is... el tudtam volna képzelni egy ilyen sötétre színezett befejezést, így a hirtelen jövő optimista lezárás kevésbé tudott működni, de azért bevallhatjuk, hogy jobb érzés volt a végefőcím alatt felmelegedett szívvel ülni. mert jó abban hinni, hogy mindenkinek jár szeretet. a magányosoknak is. a különcöknek is. nekünk is... (féltem attól, hogy nagyon ’magyar művészfilmes’ lesz a hangulata a filmnek, így örömmel tapasztaltam magamon, hogy végig lekötött, sodort magával ennek a két szerethető figurának az összefonódó sorsa.) (##02.12.)

(Szólíts a neveden) (2017) (r.: Luca Guadagnino)

örömteli azt érezni, hogy egy film azokat a gondolatokat visszhangozza, amik a te személyiségedet is meghatározzák -hogy mindenki a saját életének a gondozója, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit érzel, mit gondolsz, kit szeretsz. mert a szerelem egy olyan furcsa érzés, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtalálhat... például 1983 forró nyarán, egy olasz kisvárosban, miközben falatnyi kisgatyában úszol a folyóban, az álladról törölgetve a frissen szedett barack levét... idealisztikus világ veszi körül a filmben a szereplőket, egy gondtalan nyár, egy szeretettel teli, elfogadó közeg, a nyugalom egy kis szigete... mivel annyit bombáztak már minket nézőket súlyos drámákkal, ezért egy apró görcs végig volt bennem, mert tragédiát sejtettem minden sarkon (megnézném azért, hogy a meleg-filmek hány százaléka ér véget sokkolóan, mert szerintem igencsak magas lenne ez a szám), de szerencsére csak egyetlen komoly veszély fenyegette hőseinket -hogy nem tudják elfogadni önmagukat. meg persze az, hogy véget ér a nyár, és az ősz elmúlása szúró fájdalmat is hoz magával -és a film azt sugallja, hogy be kell fogadni ezt a fájdalmat, meg kell élni, mert csak azzal együtt lesz teljes a korábban érzett euforikus boldogság... kicsit sajnálom, hogy már előzetesen mindenki ’meleg-film’-nek hívta az alkotást, mert érdekes lett volna úgy nézni, hogy nem tudod, hogy ebbe az irányba indulnak el a vonzalmak -hiszen a film első egy órájába azért ott vannak még a lányok is szem előtt, folyamatosan alakul ki az érzelmi kötődés a két (hímnemű) karakter között. és mindez olyan természetes módon formálódik, hogy az ember nem is törődik azzal, hogy nem egy heteroszexuális kapcsolatot lát. apropó, természetesség, nem csak a színészek hitelesek a szerepükben, hanem a gyönyörű észak-olasz táj is sokat hozzáad a hangulathoz, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a kora-nyolcvanas évek miliőjét visszahozzák (külön plusz pontok járnak az olasz és francia mondatok gyakori szerepeltetéséért, és a hasznos hangok megfelelő használatáért, még ha nem is megszokott az, hogy egy utcai jelenetnél hangosabb legyen az autó-forgalom, mint a párbeszédek)... hjaj, egyfelől szív-melengést érzek most a végefőcím után, olyat, amit egy szép és fontos üzenettel rendelkező film tud csak okozni, ugyanakkor egy másik égető érzet is egyre erősödik bennem -vágy egy erős érzelmi töltetű kapcsolatra, egy buta szerelemre, ami végigárad az egész szervezetemen, fiatal akarok lenni és bohó és felelőtlen -és az sem lenne rossz, ha végre kikecmeregnénk a télből, és tüdőn ragadna a nyár forró lehelete... (meglepett, hogy james ivory dolgozta át a regényt forgatókönyvé, mert az ő neve inkább a rendezéssel fort össze, nem az írással.) (##02.10.)

(2017) (r.: Greta Gerwig)

katolikus hátterű családból származom, ahol a vallás ott van a hétköznapokban is, de nincs erőltetve, nem nyom össze az elvárásokkal -így abból sem lett semmi hátrányom, hogy én magam kiiratkoztam ebből a vallásosdiból, mert (talán) megértették a szüleim, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy egy megfoghatatlan szupererő (a.k.a. isten) kezét fogjam, hogy betartsam a szabályait. ez csak azért jutott eszembe, mert a filmekben általában sátáni gonoszként ábrázolják a katolikus iskolákat, így üdítő volt látni, hogy itt teljesen normálisak a tanító apácák és papok, maximum a szoknya hosszából adódnak problémák... de egyébként is, hősnőnk családja sem fene nagy vallási meggyőződésből íratja be a lányt a suliba, hanem mert az állami intézmények sokkal veszélyesebbnek tűnnek (ott még késelés is előfordul!)... szóval lady bird-nek (született christine) a mindennapi élete része a vallás, a szertartások, de nem nagyon izgatják a dolgok -és nem is kell hogy izgassanak egy tizenhét éves lányt az ilyen dolgok. klasszikus kamasz-témákat veszünk sorra, mert ők azok, akik ki akarnak tűnni, akik valami felvillanyozót akarnak vinni a szürkécske életükbe, azonnal és végérvényesen szerelembe akarnak esni, és persze a lehető leghamarabb túl akarnak lépni a pettingelés korszakán, hogy igazán nagylányoknak mondhassák magukat... hjaj, felszabadító érzés, hogy nincsenek igazán nagy drámák a filmben -egy kicsit persze összetörik a szív, de ez azért velejárója egy felnövés-történetnek. ahogy az is, hogy az ön-keresés rögös útján néha rossz irányokba fordulunk, mert sokkal izgalmasabb a menőnek számító sekélyes és butácska emberekkel együtt lógni, és ilyenkor mi magunk is kicsit kifordulunk önmagunkból... a film legizgalmasabb aspektusa a sokrétegű anya/lánya kapcsolat, amiben ott izzik a két személy különbözőségéből eredő összes konfliktus, sokszor bántóan őszinte is, ugyanakkor a viták alatt ott a szeretet és az érzelmi mélység is... laurie metcalf maximálisan hitelesen zsonglőrködik az anyaszerep összetettségével, saoirse ronan meg már évek óta a szerelmem, de most még közelebb tudott lopózni a szívemhez a természetességével (bár fura volt őt hallani ennyire tisztán ejteni a szavakat, hiányzott a vaskos ír akcentusa)... egyszer hallottam egy török feri interjúban, hogy a főiskolán arra biztatta őket az osztályfőnökük (simó sándor), hogy első egész-estés alkotásként írjanak egy ’így jöttem’ típusú filmet (ferinél ebből lett minden idők egyik legszerethetőbb magyar filmje, a moszkva tér) -és úgy látszik, hogy a tengerentúlra is eljutott ez a tanács, mert greta gerwing is a saját múltjához nyúlt az első rendezésénél. egyébként jó munkát végzett a kamera túloldalán, egyedül a vágását kellett szoknom egy kicsit, mert nagyon direkt módon ugráltunk egyik jelenetből a másikba, a koncepciójából adódóan nem voltak felvezetések/levezetések, én meg kicsit el vagyok szokva az ilyen indie-filmesebb megoldásoktól... viszont azt csodálatos volt látni, hogy mennyire hitelesnek és természetesnek tudta megtartani az összes karaktert -az embert kicsit le is tudta törni, amikor elindult a főcím, mert szívesen eltöltött volna még egy kis időt velük, megnézte volna, hogy miként válik teljessé ennek a lánynak a felnőtté válása... (utólag belegondolva azért is kötődhetek a filmhez, mert a kétezres évek elején játszódik, amikor én főiskolára jártam, és épp’ a magam megkésett felnövését értem meg -új barátokkal, új zenékkel, igazi szerelemmel...) (##02.10.)

(Három óriásplakát Ebbing határában) (2017) (r.: Martin McDonagh)

vajon mit tudhat egy tősgyökeres ír/angol egy közép-nyugati amerikai kisvárosról...? úgy tűnik, hogy elég sokat, vagy legalábbis hitelesnek tűnik, ahogy az itt lakók mindennapjait lefesti ezzel a kis-településekre jellemző közeggel, ahol mindenki-ismer-mindenkit, mindenki-tud-mindent, így a fájdalmak is hatalmasra tudnak nagyítódni (ellentétben egy olyan hellyel, ahol az ember a nagy tömegben elbújhat a magányával). persze nem azt mondom, hogy angliában nincsenek olyan helyek, amik inspirációként szolgálhattak -csak a bűnüldöző szervek maximális tiszteletével kellett színezni a képet, hogy amerikaibb legyen a hatás... eddig arról beszéltem, hogy igaznak érződik a kisváros lakossága, ugyanakkor az az érdekes, hogy van bennük egy jó adag túlzás is, ez mégsem megy a természetességük rovására. az is jó bennük, hogy senki sem áll közülük a jó/rossz határvonal egyik-vagy-másik oldalán, mert a hősnőnket a makacs és vad dühe akadályozza meg abban, hogy száz-százalékig pozitív karakterként tekinthessünk rá, a kvázi ellenfelei (a tehetetlen és sokszor rosszindulatú rendőri szervek vagy mondjuk az ex-férje) meg annyira emberségesre vannak véve, hogy nem tudunk őket jó szívvel a negatív oldalra lökni. még a buta, kegyetlen és rasszista arc is formálódni kezd a szemünk előtt, jobb emberré válik az események súlya alatt... bár már érintettem a francis mcdormand által tökéletesen életre keltett anyát, de foglalkozzunk még vele egy kicsit, mert nagyon szerettem az összetett személyiségét -egyébként is ritkán látni azt egy komoly(nak tűnő) filmben, hogy egy főszereplő a gyászát és igazságérzetét tomboló dühbe csatornázza át, és kizárja magából a társadalmi normákat, kőkeményen beszól (vagy akár tökön is rúg), ha a saját igazát védi -és nézőként érdekes azt érezni, hogy nem zavar, hogy átlépi az erkölcsi normákat... egyből beleugrottan a karakterek piszkálgatásába, de mivel a film elsősorban rájuk épít, így feleslegesnek éreztem különböző kezdő körökkel bíbelődni -és egyébként maga a film is ilyen, egyből egy kulcs-jelenettel, a plakátokkal kezdünk, a családi drámát aztán csak félmondatokból és egy flashback-ből rakhatjuk össze, egyébként egyenes vonalban visz minket előre, miközben egyszerre szórakoztat és töri össze a szívünket... az elsőre vadul hangzó hangulati váltások jól működnek a filmben, könnyen vackol egymás mellé az ordenáré, kegyetlen és éjfekete humor, valamint az elképzelhetetlen fájdalom, a tehetetlenség drámája, a halál közelsége... és nem csak a gondosan kitalált párbeszédek segítik azt, hogy gond nélkül csússzunk át egyik hangulatból a másikba (martin mcdonagh eredetileg színdarab-író, a párbeszédek mindig erős pontjai lesznek a filmjeinek), de a színészek is tökéletesen vezetik a kezünket (nem lesz meglepő, ha többen is díjakkal a kezükben fejezik be a szezont). és lehet hogy részben francis mcdormand-nak köszönhető, de az ember nem tud nem a coen-tesókra gondolni, miközben ezt a filmet nézi... a befejezés kicsit szokatlanul vágja el a történések fonalát, engem leginkább egy csattanós örkény novella zárásra emlékeztetett az utolsó jelenet -mert csak mennek és mennek, viszik magukkal a halált... (##02.09.)

(Én, Tonya) (2017) (r.: Craig Gillespie)

egy életrajzi alkotásnál meghatározó tud lenni, hogy az alkotók milyen szemszöget választanak a művük fókuszpontjaként -azaz hogy kinek a szemén át láttatják a megtörtént eseményeket. főleg ha narrációt vagy kommentárokat is alkalmaznak, ahol nem mindegy, hogy a néző megbízik-e a történet mesélőjében -főleg ha azok többen is vannak, és egymásnak ellentmondó változatokkal tömik a fejünket... az i, tonya alkotói kettős dramaturgiai húzással játszottak rá erre a bizonytalanság-érzetre, mert nem csak egy ál-dokus keretbe helyezték a megtörtént eseményeket (ahol az interjú-alanyok valamiért mindig meg akarják szépíteni a saját szerepüket a sztoriban), de rendre ki is beszéltetik a kamerába a szereplőket, akik így újabb módon tudják kommunikálni felénk a személyes érzéseiket (lehet hogy egyesek az ilyen ötletek miatt rosszmájúan használnák a ’scorsese on ice’ kifejezést, de szerintem tök találó, mert az öreg olasztól nem szégyen eltanulni ezeket a jól működő trükköket)... azért is jó felütni a szokásos életrajzi toposzokat ilyen nüansznyi csavarokkal, mert sokkal szórakoztatóbb lesz a végeredmény, elemelik a hangulatot egy kicsit a rögvalóságtól -még akkor is, ha a felszín alatt ott marad egy nagy kupac dráma, egy megtört élet, tele megaláztatásokkal és fizikai bántalmazásokkal, a romokban heverő amerikai álommal... már tiniként sem néztem sok sporteseményt (a forma1-en kívül), a ’92-es barcelona-i sikerekből derengenek dolgok, de csak azért, mert épp’ akkor nyaraltunk, így az az élmény maradt meg, hogy a komáromi strandon nézzük az újságban az úszók eredményeit, mindegy is, mellébeszélek, szóval a ’94-es téli olimpiáról semmi emlékem nincs, így tiszta lappal érkeztem tonya harding életét megvizsgálni. mert az érezhető, hogy annak idején mindenkinek volt prekoncepciója vele szemben, volt aki elítélte, mert egy elitista sportban mert más (önmaga) lenni, mások viszont pont ezért az egyszerűbb (’közülünk való’) érzetért szerethették. és a film jól humanizálja a karakterét, nem fedi el a hibáit, de ugyanakkor feketére festi körülötte a képet a borzasztó anyával és az élhetetlen házassággal -és azzal a kisstílű csóró közeggel, amiből érkezett (mondjuk a házasok ütésváltásai engem egy idő után már fárasztottak, de elhiszem, hogy csak így voltak képesek egymáshoz viszonyulni)... ez az elborzasztó közeg erős kontrasztban van a világversenyeken játszódó részekkel, ahol megrészegült a kamera a siklás szabadságától, és csodás köröket írt le tonya körül... aztán jött az un. incidens, a ’94-es olimpia elhíresült mellékzöngéje, és ahogy az a klasszikus életrajzi filmekben lenni szokott, erős ütemben állunk bele a földbe. nem is nagyon szabad belegondolni a végső konklúzióba, a hiába hajszolt álmok összetörésébe, mert a világ hajlamos lesz végképp összeomlani körülöttünk... margot robbie meggyőzően alakult át csodás ausztrál szépségből egyszerű white-trash-é, sebastian stan minden (pofontól megremegő) bajusz-rezdülésig hiteles volt, de aki leginkább megérdemli a dicséretet, az allison janney, aki teljesen elveszik a hideg és kegyetlen anya maszkja alatt... úgy tűnik, hogy kétféle hozzáállás létezik az életrajzi filmek készítésénél: lehet a hitelességet hajszolni, hogy mesterien reprodukálva hozzuk létre újra a valóságot a vásznon, és lehet úgy is, hogy kábé hitelesen elmeséljük a történet egy verzióját, miközben magas színvonalon szórakoztatjuk a megjelent kedves publikumot... (##02.07.)

(2017) (r.: James Franco)

amióta az eszemet tudom, mindig is hátra akartam hagyni valami művészeti alkotást -szerettem volna filmrendező lenni, de persze lebeszéltek róla (gyanúsan hasonló indokokkal, mint amik itt a filmben is elhangoznak a színészet kapcsán: ’ahhoz kapcsolatok kellenek, fiam!’). az írás viszont még a mai napig nem hagy békén, itt is láthatjátok, hogy azzal kompenzálom magam, hogy minden megtekintett és elolvasott mű után fogalmazásra késztetem az agyam. szóval nagyon is meg tudom érteni, ha valaki ragaszkodik az álmaihoz, ha mindent megtesz egy alkotásért -még akkor is, ha a tehetségnek még a szikráját sem találja magában. a nagy különbség tommy wiseau és köztem, hogy neki valami rejtélyes oknál fogva egy végtelen nagyságú bankszámla áll a rendelkezésére... mint minden alapos filmszerető ember, én is hallottam már (a) the room-ról, minden idők legjobb legrosszabb filmjéről, és persze a kulcs-jelenetek ismerem a különböző youtube-os kritikákból és viccelődésekből, de a teljes műhöz még nem volt szerencsém -most majdnem eljutottam oda, hogy megnézzem, aztán az utolsó pillanatban csirke lettem a tommy wiseau double feature gondolatától, így csak ismét átfutottam a klasszikusokat a neten, és belevágtam james franco-ék verziójába. így nem mondhatnám, hogy érzelmileg kötődök a klasszikus kult-filmhez (bezzeg ha amerikában élnék, már biztos eljutottam volna egy kanál-dobálós éjféli vetítésre, mert tök jó mókának hangzik), viszont nagyon szeretem az ilyen típusú bennfentes, kulisszák-mögé leskelődő filmeket, mint aminek ez is tűnt. és az a jó, hogy meg is kaptam a hihetetlen háttértörténetet egy alkotás elkészüléséhez, és emellé még egy barátság bemutatása is járt extraként... tommy karaktere baromi érdekes, mert a maga kiszámíthatatlan excentrikus valójában hatalmas szórakoztatási faktor, ugyanakkor a rendszeresen felbukkanó seggfej énje miatt nem mindig könnyű közel engedni magunkhoz. és a franco-ék filmjének egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy az ellentmondásossága ellenére képesek voltak belőlem érzelmeket kicsikarni tommy-val kapcsolatban, egész pontosan sikerült elérniük, hogy megsajnáljam őt teljes szívemből, amikor szembesült azzal a szerencsétlen srác, hogy az emberekre milyen hatással van élete fő műve... persze könnyű úgy a szívre hatni, ha érezhetően szívből készült a film is, legalábbis az jön le a nézőknek, hogy franco-ék imádhatják az alapanyagot és magát tommy-t is. így james a kamera mindkét oldalán maximális profizmussal dolgozik, emberivé teszi ezt a larger-than-life karaktert úgy, hogy közben halálra röhögöd magad a hülye akcentuson, és a meglepő megnyilvánulásain. franco junior-t kevésbé láttam greg sestero-nak, viszont a drámaibb részeknél ő is nagyon erős alakításokat hozott. a többieknél meg az ember leginkább azt érezte, hogy a haverokat osztották el szépen a kábé megfelelő szerepekre, de szerencsére ezek a haverok mind tök szerethető figurák, úgyhogy nem volt ezzel a kis nepotizmussal semmi gond -ahogy a cameo-k és kacsintások is jól sültek el... de az egész filmnek tök jól állt ez a kacsintás-jelleg, hogy mindig megtalálta a szórakoztató faktort a káoszban. talán egy nagyon pici kellett volna csak, hogy igazán a szívem közepébe találjon, de így is szégyenkezés nélkül oda lehet rakni mondjuk az ed wood mellé a filmet, mint egy alkotást az álmodozókról, akikben lehet hogy nem buzog a tehetség, de hatalmas inspirációt jelentenek azoknak, akik szintén le akarnak valamit tenni az asztalra. ami aztán lehet hogy leesik onnan, de a szándék a fontos... (##01.06.)