(Fantomszál) (2017) (r.: Paul Thomas Anderson)

a filmekben legtöbbször kétféle romantikus kapcsolatot láthatunk: 1. az idealizált tökéletes párost, akiknek ha vannak is problémáik, a szeretet örökké szoros kötelékben tartja őket; 2. a toxikus kapcsolatot, amivel a boldogtalanságot reprezentálják, amiből tudni kell tovább-lépni (és most direkt nem számoltam azokkal a félrevitt női fétisekkel, ahol a toxikus kapcsolatokat pozitív színben tüntetik fel -lásd twilight-széria, ötven szürke mami-pornó). ezért érdekes látni, amikor egy filmben ennél összetettebben mutatnak be egy köteléket egy férfi és egy nő között, ahol elmosódik a határ a szeretettel teli kötődés és a toxikus kapcsolat között... pedig elsőre ez is egy szép szerelmi történetnek tűnik, a munkájába temetkező jómódú és elismert szabó-művész felkarolja a vidéki kis étterem pincérnőjét -így indulnak az olyan klasszikus vonalvezetésű történetek is, mint a my fair lady meg a pretty woman, csakhogy itt a két különböző embert nem úgy változtatják meg a heves érzelmek, mint amit megszokhattunk. mert a makacs és különc művész pont ugyanúgy éli az életét, mint eddig, az egóján csak ritkán tud áttörni a lány -pedig kétségbeesetten próbálkozik nap-mint-nap... mondhatnám, hogy nem jó nézni, ahogy sokszor mosolyogva, nyelve nagyokat alázkodik meg hősnőnk, de igazából hamar érezni lehet, hogy érdemes türelemmel várni, amíg a film átsuhan ezen a szakaszon, mert egy érdekesebb dinamika felé halad -azaz hősnőnk megkérdőjelezhető dolgokat tesz, és az a furcsa, hogy nem tudjuk elítélni ezért. és az még furcsább, hogy a férfi sem ítéli el, hanem belemegy a játékba, hogy egy igencsak szokatlan szimbiózisban kössék össze az életüket, egyszerre megélve a fájdalmakat és a gyönyöröket, megcserélve a hagyományos szerepeket, elvetve az erős férfit... paul thomas anderson ifjúkorom egyik meghatározó rendezője volt (a boogie nights a mai napig a top10-emben maradt), azóta viszont egy kicsit elsodródtunk egymástól, talán nem úgy öregedett és érett, ahogy én szerettem volna, talán túl komoly lett, és messzebb esnek tőlem a kimért szabók mint a naaaagy farkú pornószínészek -nem tudom, de ezt a filmet is inkább tisztelni tudtam, mint igazán szeretni... tisztelem, mert megtapasztalom az összes értékét, daniel day-lewis egy tőle megszokott erős alakítással hálálja meg az összetett szerepét (pedig először azt hittem, hogy egy egyszerűbb, pozitív figura lesz, mert talán még egy filmben sem láttam ennyit mosolyogni daniel-t), a rendező úrnak ismét sikerült felfedeznie egy különleges szépséget, aki egyszerre törékeny és határozott (egyenesen luxemburgból importálta vicky krieps-t), ismét új utakra terelte a házi zeneszerzőjét, a radiohead-es jonny greenwood-ot (a sok zaj-szőnyeg után ki gondolta volna, hogy ennyire jól állnak neki a minimalista zongorás témák is), és persze még mindig tökéletesen tisztában van a szakmájával, hogy mikor kell lebökni a kamerát egy pontra és mikor kell vele légies táncot járni a mesés ruha-költeményekben sétáló lányok körül (egész érdekesen volt kihasználva a lakás egyik központi eleme, a lépcsőház, plusz arra is felkapta a fejét az ember, ahogy fura szögben billegett a kamera az összes autós-jelenetben, mintha csak hitchock-i feszültséget akart volna kelteni azzal, hogy a főszereplő megnyomja a gázpedált). szóval míves, gondosan szőtt anyag ez a film, amit jó nézni, a szabása is érdekesen szokatlan, ugyanakkor képtelen betölteni a szívemet, túl vékony a fonál, hogy igazán behálózzon... (##02.14.)