Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

(Nauszika -A szél harcosai) (1984) (r.: Mijazaki Hajao)

mivel egy hónapos szünetet tartottam a film-nézésben, így visszarázódásként arra gondoltam, hogy valamit mindenképpen megnéznék, mielőtt néhány hétvégére újra a mozikba költözök -és mivel a nagyvásznos kalandjaim soron következő darabjaként a doctor strange következik (kritika itt!), így mindenképp valami keleties és varázslatos dolgot akartam. sokat törtem a fejem, hogy mi lenne az ideális, mire ma leültem fáradtan a polcom elé, és egyből szemet szút a megoldás: miyazaki hayao... mert persze, több mint tíz évvel ezelőtt engem sem került el a chihiro láz, sőt, még a vándorló palotát is láttam, de van még bőven olyan mű az öreg mestertől, amit pótolnom kell. igen kell, és nem csak azért kell, mert az általános kultúra részeivé váltak ezek a rajzfilmek, de azért is kell, mert az embernek időről/időre szüksége arra a lélek-felemelésre, amit ezekből a művekből megkaphat... bár lehet, hogy nem kéne hangsúlyoznom azt, hogy rajzolt alkotásokról van szó, mert ma is, miközben néztem a nauszika-t, cseppet sem gondoltam arra, hogy milyen formában valósult meg ez a csodás történet, hanem csak magára a történetre koncentráltam, valamint a szereplők jellemére, és a súlyos üzenetekre, amik kellően el vannak temetve a kalandok alá, hogy ne legyenek tolakodóak, ugyanakkor eléggé a felszínen vannak, hogy minden korosztálynak feltűnjenek (és nagyon sok minden van itt a természet ön-gyógyító képességétől az emberi korlátoltságig). és könnyen repülünk a messianisztikus történettel, érzelmileg megterhelődünk az emberi butaságokon és önzőségeken, és közben legszívesebben kirontanánk a lakásból megölelni egy fát... na ekkor lesz mégiscsak fontos az, hogy rajzokból áll össze az alkotás, mert ilyen látványvilágot nem lehet máshogy létrehozni (1984-ben meg pláne nem lehetett), ami nem csak gyönyörű, de kellően egyedi, és végletekig átgondolt is. (és a zene is nagyon sokat hozzá tud adni, szép és felemelő, amikor kell, az akció-jelenetek alatt meg tolakodik a nyolcvanas évek szinti-hangzása...) ($$11.05.)