(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(Öngyilkos osztag: Pokoli fizettség) (2018) (r.: Sam Liu)

már egyből az első jelenetnél látszik, hogy sam liu-ék ezúttal magasabbra lőtték be a korhatárt, legalábbis a véres cafatokká robbanó fejek látványa talán egyes gyerekek gyomrát megfekheti... de talán kevés olyan gyerek lesz, aki lelkesedne ezekért a csapattagokért, a népszerű hősök messzire kerülik ezt a küldetés, úgyhogy lehet is radar alatt keménykedni... viszont a film legnagyobb rákfenéje is valahol itt bújik meg a sötétben, ugyanis a sok rosszfiú között nem igazán találni olyat, akivel szimpatizálni tudnánk. persze deadshot-ot próbálják kicsit humanizálni (bronze tiger meg mindig is egy rossz irányba sodródott jófiú volt), de miatta sem izzadtam tele a kanapét, hogy vajon túléli-e a nagy kergetőzést... persze az jó, hogy kiszámíthatatlanul bújhat elő bárkiből az áruló természete (az ügyeskedés túlságosan is a vérükben van), de azért nagy meglepetések nem érhetnek minket ez alatt a nyolcvan perc alatt. maximum az, hogy milyen szabad kézzel ölhették a készítők a szereplőket. változatosan gusztustalan formában, természetesen... szóval szombat délutánra még épp megfelelő volt, de nem igazán voltam lenyűgözve, sem a mcguffin utáni rohangálástól, sem az animációs megvalósítástól (egyetlen emlékezetes jelenet sem maradt meg a fejemben -na jó, esetleg az, ahogy egy erős testalkatú nőt szexissé tudtak varázsolni egy törölköző segítségével)... (christian slater hangját egyből felismertem deadshot-ként, kicsit fiatalosabb lett tőle a karakter, harley quinn-t meg nem nagyon értettem, mert ezzel a felnőttesebb arccal úgy tűnik, mintha teljesen félreértelmeznék a figuráját...) (××12.05.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Az Igazság Ligája: Két földi válság) (2010) (r.: Sam Liu, Lauren Montgomery)

szerintem a dc-íróknál felvételi követelmény, hogy szeressék a multiverzum elméletét... bár kétségtelen, hogy jól lehet játszani a végtelen számú föld lehetőségével, alternatív világokat bemutatni, rengeteg ötlettel létrehozni az ismert karakterek verzióit (plusz azért is jó pont jár, ha közérthetően magyarázzák el a multiverzum elvont fogalmát). csak az a baj, hogy csupán ez az egy gimmick már nem elég, pont ezért, mert láttunk és olvastunk már ilyen történeteket számtalant -és nem érzem azt, hogy ezzel a rajzfilmmel bármi újat sikerült volna hozzátenni az eddigiekhez... bár részben magamat is hibáztathatom, mert mostanában túlolvastam magam képregényekből, és eléggé kezdem unni, hogy a csapat-felállásoknál mindig verekedésbe torkollanak a füzetek, természetesen úgy, hogy egy ellentétes csapattal folynak a küzdelmek, ahol mindig megtalálják a csata hevében is a megfelelő párok egymást... így mivel itt is gyakran borult agyatlan bunyóba a sztori, csak egy fáradt legyintéssel tudtam csak nyugtázni, hogy jé, a két föld hasonló képességű szuper-emberei megtalálták egymást a csata hevében... mert persze a kifordított világban mindenkinek megvolt a maga megfelelője, csak gonosz verzióban (azt viszont nagyon tudtam értékelni, hogy ezek a gonoszok mintegy maffia-családként üzemeltették a bizniszt, felosztva egymást közt a területet és a tevékenységeket)... azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy az alter-föld változásainak kibogarászása szórakoztató tevékenység volt, a verekedések között is voltak ötletes megmozdulások, és a batman/owlman mentális összecsapás is hatásos volt a végén, de azért szeretném, ha egy egész estés rajzfilmbe több is szorulna, mint hogy ’nézd, gonosz-superman, gonosz-batman, harc!’... (valahogy a hangok sem voltak az igaziak, nem is értem, hogy jött az ötlet, hogy william baldwin-t kérjék fel batman-nek...) (azért jó volt, hogy a dc tévésorozatokból ismertem a mellék-alakok többségét, így nem voltam elveszve köztük.) ($$09.03.)

(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)