(Mátrix: Feltámadások) (2021) (r.: Lana Wachowski)

óh ne, lecsapott újra a last jedi szindróma, tudjátok, ez az, amikor egy alkotó szembemegy az elvárásokkal, és emiatt az ’igazi rajongók’ egy rakás szart öntenek a nyakába. és nekem nincs kedvem végigélni megint a parttalan vitákat. újra. és. újra... tegyük hozzá, hogy most annyira nem érzem polarizáltnak a filmes közönséget, ezúttal a kritikusok többsége is fanyalgásra húzta a száját, és a védelem is kimerül annyiban, hogy gyerekek, ne már, ez sokkal jobb, mint amire számítani lehetett egy 18 éve tetszhalott állapotban lévő franchise esetén, plusz ötletekben és szórakoztató-faktorban bőven felülmúlja a reloaded/revolution kettősét... pedig lana wachowski sokkal messzebb ment a gyermekével, mint rian johnson azzal, hogy hanyagul hátradobta luke fénykardját, ugyanis a trollokat megszégyenítő maró gúnnyal öntötte le a film első felét, kibeszélve hozzánk a kamerába arról, hogy manapság már mindent reboot-olnak, hogy az emberek semmi mást nem várnak egy folytatástól, csak hogy újraéljék az eredeti élményeiket -jelen esetben benn ragadjanak egy végtelen bullet-time-ba... szerintem az alkotók is tisztában voltak vele, hogy sokan felhúzzák az orrukat majd a felmutatott középső ujjon, pedig szerintem jó móka volt a sok kacsintás, és csípős kommentár (mondjuk az anyavállalat felé)... arra is jó volt ez a hozzáállás, hogy megmutassa, hogy nem egy lélektelen pénzgyárat akart ms.lana a vászonra rakni, félszívvel, unottan, ráadásul a nyilatkozatokból lehet tudni, hogy ön-terápiának szánta azt, hogy visszatért a szeretett gyermekeihez, mivel mindkét szülőjét elveszítette 2019-ben, és úgy érezte, hogy segítene, ha legalább neo-t és trinity-t fel tudná támasztani... mert bizony ne feledjük el, hogy a harmadik film végén vezér-áldozatokat hoztak wachowski-ék, így a jelen film íróinak végig kellett gondolnia, hogy miképp éledhetnek újra a régi hősök, és miképp férnek bele abba a valós világba, ahol egyébként is a virtuális térben töltik az emberek a napjaikat (sőt, ha azt nézzük, hogy zuckenberg a meta nevű borzalmával teljesen be akarja szippantani az embereket egy virtuális térbe, akkor egyre közelebb érezzük hullani a zöld színű betűket)... szerencsére nem fénymásolóba rakták az eddig történteket, hanem új ízekkel vonták be a piros pirulákat, akár azzal, hogy beemelték az öregedés és a változás témáját a narratívába, akár azzal, hogy új színészeknek adták át a stafétát, hogy ők a maguk képére formálják a régi karaktereket (úgy örülök, hogy nem kerestek egy színészt, aki le tudja utánozni hugo weaving beszéd-stílusát, inkább körülnéztek a szakmában, hogy kinek van a legerősebb kisugárzása, és így esett a választás jonathan groff-ra)... de az új karakterek szereposztása is elég kézenfekvőnek tűnik így utólag, úgy látom a neten, hogy jessica henwick bugs-ja általános elégedettséget váltott ki a nézőkből, ami nem csoda, mert még a legszarabb produkcióból (khmmmironfistkhmm) is ki tud tündökölni a tehetségével, a kisebb mellékszerepekre meg hozta lana a sense8-ben bevált csapatának azon részét, aki elérhető volt (lásd: egyéb elkötelezettségek + covid) -de jó is volt arc-felismerőset játszani a moziban (plusz ne feledjük a legjobb bennfentes poént, hogy ’tiffany’ férjét, chad-et az a chad stahelski játszotta, aki keanu kaszkadőre volt az első mátrixban, majd állandó rendezője lett a john wick filmekkel)... kicsit sajnáltam, hogy az ezerrel túlpörgetett metaság és pikírt kommentárok háttérbe szorultak a film második felére, amikor komolyabban rátértünk a történetre, amikor megismertük egy új várost és a kiesett évtizedek történelmét (miközben azon merenghettünk, hogy will smith-né az elmúlt évtizedek során sem lett jobb színésznő), de aztán ahogy egyre több dolog robbant fel a karakterek között, egyre inkább kikristályosodott, hogy mi volt a célja lana-nak ezzel a filmmel: felülírni a régi kódokat, hogy az igaz szerelmesek (és az örök romantikusok) megkaphassák a maguk happyendjét, amit a harmadik rész kifutása nem engedhetett meg nekik. és van olyan, amikor elég egy kicsi, de fontos cél, nem kell mindig a világot meg az emberiséget megmenteni... bár a történetbe volt ágyazva, hogy ez egy másik mátrix, ezért nem hiányoltam az ezredforduló hideg-zöld szűrőit, de azért azt el kell ismerni, hogy akciók frontján nehéz megmagyarázni, hogy a korábban tisztán kivehető bunyókból hogy lett ez a gyors-vágású, kapkodó stílus -bár mondhatjuk azt is, hogy ez is csak reflekció volt (még ha ezzel egy picit csökkentették is az élvezeti értéket)... de ennek ellenére én nem éreztem nagy gliccseket ebben a modernizált újrakiadásban, szerintem jó dolog, hogy lana wachowski ennyi év után kötélnek állt, mert így ő és a karakterei is eljuthattak egy nyugvópontra, a warner brothers meg nem fogja őt többet zaklatni a franchise felélesztésével, annyi pénzt buktak ezen a filmen... (imádtam, hogy ennyire badass-ek a nők a filmben, még carrie-anne moss is megkapta a maga pillanatait 54 évesen, de azért kicsit fura volt, hogy keanu-nak sokszor csak annyi dolga volt, hogy maga elé tartsa a kezét, és ezzel ellökjön mindent veszélyt. tud még az öreg kungfuzni, hát ti nem néztek john wick-et...?) [*12.30.]

(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(Örökkévalók) (2021) (r.: Chloé Zhao)

stan lee volt a marvel aranykorának munkásembere, aki futószalagon ontotta magából a történeteket. mellette jack kirby volt az őrült álmodozó, aki megszállottan merült el a pszichedéliában, vagy az olyan kétes minőségű áltudományos anyagokban, amiket erich von däniken adott ki a kezei közül ekkoriban... kevin feige-ék már megint a kincsesláda alját túrják, hogy titkos drágaköveket hozzanak fel a felszínre, és van is okuk merésznek lenni, ha egy új csapat-film elkészítésébe fognak, hiszen a guardians of the galaxy is egy sokadrangú csapatocska volt, mielőtt james gunn-ék felkarolták volna őket, és rock-sztár státuszba röpítsék a karaktereket. mondjuk szedett/vedett hősökkel hálás feladat volt játszadozni, a karót-nyelt istenek már nem adják olyan könnyen magukat... szerintem könnyen kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé fun marvel film, amihez a stúdiónak valaha is köze volt, pedig még egy bollywood-i táncbetét is van benne... de annyira nagy távlatokban gondolkoztak az írók, hogy közben üres maradt az epikus felszín alatt az a ládikó, ahol a lelkének kellett volna lennie. pedig érezhetően szerették volna elérni az ehhez szükséges emberi léptéket, nem véletlen, hogy annyi humanista gondolat magja volt elültetve a történetbe. de minden hiába, ha a halhatatlan istenek nem lettek emberiek... mert hiába töltöttünk el több ezer évet a karakterekkel, nem tudtak közel kerülni hozzánk, hiszen a terjedelmes játékidő ellenére sem volt hely kibontani mindegyiküket, egyedül gemma chan sersi-jét éreztem a legszerethetőbbnek -nem meglepő módon ő az az isten, aki a legközelebb engedte magához az embereket... pedig gondosan ügyeltek a casting során, hogy kellően diverz és érdekes legyen a szereposztás, kicsit meg is pörgették a képregényes karaktereket, hogy mindenki találhasson magának olyat, akivel azonosulni tud (és nem, nem volt erőltetett, hogy a melegek vagy a süketek is reprezentálva lettek, ilyen a való világ is, haló, ezerfélék vagyunk, miért ne lennének az isteneink is azok)... nem tudom, lehet hogy a koncepcióból sem lehetett volna többet kihozni, vagy csak nekem sok az, ha összekeverik az ismert kultúrák mítoszait, és a görög meg sumer meg indiai legendák közé bedobják az égieket, az elképesztő erővel bíró proto-isteneket, és ezt az egészet megpróbálják egy vékony kötéllel kipányvázni az eddigi marvel narratíva mellé.? bátor kudarc, szokták erre mondani... de érdekes módon nem bánt, hogy ez most nekem nem igazán akart működni, mert örülök, hogy a marvel-nél még mindig mernek próbálkozni valami új recepttel, és egyébként is, utoljára nyolc éve csalódtam a stúdióban, ideje volt megszakítani a sort... és ne felejtsük el, hogy kevin feige-ék már megint behúztak a vonzáskörükbe egy istenadta tehetséget chloé zhao személyében, aki a szép képeivel azért meg tudta teremteni az epikusság érzetét, mégha mikro-szintre nem is tudta most levinni a történetet (azt nem tudom, hogy az akciókhoz mennyire engedték közel, de volt egy ügyes vágatlan harc az egyik szörnnyel, abban lehet, hogy benne volt a keze)... (azért azt érezhették az alkotóműhelyben, hogy ezt az istenes maszlagot nem lehet mindenkinek beadni, kell egy emberileg megérthető ellenfél is, de azt hiszem, hogy itt azért értek el csak félsikert, mert mostanság túl sokszor láthattuk már, hogy egy superman-szerű lény hősies útja félresiklik (pl.: homelander, omniman), így nem biztos, hogy azt a fickót kellett volna választani, aki repked és ’lézert’ lő ki a szeméből...) (ramin djawadi-ban nem szokás csalódni, most is jól mixelte a nagyívű nagyzenekari vonásokat az elektromos gitárral. és szép kerek, hogy huszonöt film után tért vissza a marvel filmes univerzumába.) (lehet hogy egy fokkal kevésbé lettem volna szigorú, ha a szervezetem nem kapcsol pánik-üzemmódba délelőtt, amitől már fél óra után pisilnem kellett, de úgy érzem, hogy túlságosan nem befolyásolt a hólyagom a végső konklúzióban…) [*11.06.]

(update, 2022.01.11.: amint elérhetővé vált a film, újra is néztem, és nem változott úgy sem a véleményem, hogy most közben nyugodtan meg tudtam állítani, hogy elvonuljak a mellékhelyiségbe...)

(Dűne) (2021) (r.: Denis Villeneuve)

dűne. a sivatagbolygó. arrakis. az emberiség távoli jövőjének a kulcsa. a fűszer hazája. amiért érdemes csatába vonulni. amiről legendák zengenek. dűne. egy regény, ami ötven éve inspirálja alkotók generációit. egy megkerülhetetlen alapmű. egy filozófiai gondolatokkal teletűzdelt messiás-regény. dűne. egy történet, ami nem hagyja békén a filmkészítőket sem. amibe már számtalan alkotó csontkése tört bele. dűne -első rész. denis villeneuve filmje... minden évben szoktam kapni könyvutalványt karácsonyra és/vagy a születésnapomra, az idei levásárlása viszonylag könnyen ment, megláttam az új kiadású dűne első kötetét a könyvesbolt polcán, és már siettem is vele a pénztárhoz. aztán egy-két nappal később már a saját polcomat is elhagyta a könyv, mert késztetést éreztem magamban arra, hogy meghódítsam, mire elérkezünk a filmváltozat bemutatójáig. pedig alapesetben tartózkodni szoktam attól, hogy egy forrásművet az adaptáció bemutatójához viszonylag közel olvassak el, mert szeretem magamban függetleníteni a különböző médiumokat, de most úgy érzem, nem ártott az, hogy a közelmúltban már megfordultam ezen a híres/neves sivatagbolygón... mert az alkotók alaposan mélyre dobnak minket az impérium világába, és könnyebb úgy evickélni a homokdűnék között, hogy azért vannak az embernek kampói -nem is tudom megítélni, hogy az impozáns szereposztás miatt betévelygő átlag-fogyasztók utat tudnak-e vágni a különböző házak és eszmék tengerében, vagy hamar elveszítik a fonalat... magát a történetet viszonylag egyszerű lehet követni, hiszen nem maga a cselekmény volt a regény erénye sem, maximum arra kell koncentrálnia a nézőnek, hogy az álmokat és látomásokat el tudja különíteni a valós eseményektől (és hát valljuk be, hogy nem kevés ilyen jelenet van), de talán a rendezés ad elég vizuális információt ahhoz, hogy el lehessen választani a síkokat egymástól. igaz, vizuálisan is nagyon sok minden van a vásznon... denis villeneuve-ről eddig is tudtuk, hogy fantasztikus szeme van a fantasztikumhoz, a sötét jövőképekhez, de így is mellbevágó volt látni az az epikus tablót, ahogy felfestette a filmet a vászonra, gondosan komponálva a beállításokat, odafigyelve a járművek és a kellékek eredetiségére. persze akkor is csodásan mutattak a filmjei, amikor roger deakins operatőrrel dolgozott együtt, de greig fraser most sikeresen beleégetett a szemünkbe néhány újabb filmkockát. de pont ez kellett ahhoz, hogy érezzük a hőséget az arrakison, hogy kirázzon a hideg a harkonnenek palotájában... ugyanígy szükség volt a hang-részleg kiemelkedő munkájára is, hogy megrezegjen a gyomrunk a nézőtéren, mikor közeledik a homokféreg, hogy elrántson egy távoli és idegen világba hans zimmer ihletett zenéje... egy filmkészítő ezeket tudja hozzátenni egy adaptációhoz elsőként, ezekkel tudja megteremteni a hangulatot, az érzetet, és ezekre kell hogy támaszkodjon az egyszeri néző is, aki nem tudja közel engedni magához a karaktereket... mert sajnos a grandiózus scifi díszlet mélyén nem vártak minket komplex szereplők, csak archetípusok, felvillantott mellékalakok. és többnyire érthetőek a motivációk, a karakterek sokszor hidegek és távolságtartóak maradnak, igazi érzelmek nélkül viszont a néző sem fogja tudni annyira támogatni őket lelkileg, hogy igazán teljesnek érződjön a filmes élmény. és ebben persze frank herbert is ludas egy kicsit, hiszen ő úgy érte el a regényben, hogy jobban törődjön a karaktereivel, hogy mindenkinek a fejébe kicsit belehelyezte az olvasót, egyik belső monológról ugrált a másikra, ezt a technikát viszont nem igazán lehet a film nyelvére átültetni, de azért a forgatókönyv-író trió megpróbálhatta volna ezt a lehetetlen küldetést ügyesebben is megmászni... bár még az is lehet, hogy a folytatásban erősebb lesz az érzelmi bevonódásunk, de sajnos arra még sokat kell várnunk, hogy ezt megtudjuk... nem is értem a warner üzlet-politikáját, hogy miért nem engedték egyből leforgatni a folytatást is, hiszen sokakat elriaszthatnak azzal, ha csak egy fél filmet adnak nekik. tudták ezt a marketing-részlegen is, hiszen csak a film nyitányába merték kiírni, hogy ’part one’, a plakátra már ez az információ nem került fel... én a könyv ismeretében pontosan meg tudtam jósolni, hogy hol lesz kettévágva a történet (azért nem volt olyan nagyon nehéz, hiszen egy több éves időugrás jó kiindulási alapnak számított), így nem is ért csalódás, amikor hőseink elsétáltak a sziecsek felé, az új kalandjaik felé. és most már csak a reménykedés maradt, hogy az amerikai nézők is a megfelelő helyen, azaz a nagyvásznak előtt ülve éljék át ezt a szemet/fület gyönyörködtető élményt, és akkor teljessé válik a kanadai csoda-rendező nagy műve. és végre elmondhatjuk, hogy ennyi évtized után akadt egy alkotó, aki átküzdötte magát az akadályokon, és új formába öntötte a dűne bolygó, és az atreides ház történetét... [*10.23.]

(Nincs idő meghalni) (2021) (r.: Cary Joji Fukunaga)

1981. for your eyes only. james bond virágot visz az egykori felesége sírjára, ahol jól látható a ’teresa bond, 1943-1969, beloved wife of james bond’ felirat. ez volt az első húsz film alatt a legdirektebb utalás arra, hogy egy kontinuitásban játszódnak ezek a történetek, dacára annak, hogy épp ki alakítja a 007-est. aztán jött 2006, és az eon production-nál úgy döntöttek, hogy nem csak a földre rángatják le a kütyükkel már túl messzire szálló ikonikus hősüket, de egy átíveléssel a kor nagy franchise-építéséhez is csatlakoztak, és összefűzték a hajmeresztő kém-kalandokat. már a quantum of solace is csak egy fél film volt tulajdonképpen, egy levezetés ahhoz a bosszúálló dühhöz, ami bond-ban keletkezett a casino royale drámai befejezése után. aztán bedobálták a gonoszaikat egy sorba, miután visszaszerezték a spectre nevű nagyon-gonosz-szervezet használati jogát. és ha már ennyire építkeztek, el kellett jönnie egy végpontnak is, a mindent betetőző búcsúnak, hogy egy egésznek lássuk a craig korszakot. persze előbb ehhez a korszak névadóját kellett visszacsábítani még egy menetre... nehéz szülésnek érződött kívülállóként ennek a filmnek a létrejötte, jöttek-mentek a rendezők az előkészületek során, sokáig ment a huzavona a főszereplővel kapcsolatban, aztán úgy tűnik, hogy szabad kezet adtak daniel craig-nek, aki a közreműködők elmondása szerint bele is szólt mindenbe (ő hozta be phoebe waller-bridge-et a forgatókönyv polírozására, de még hans zimmer zeneszerző is azt nyilatkozta, hogy találkozott craig-el, mikor megkapta a karmesteri pálcát). nem kérdés, hogy ő volt az, aki egy komolyabb lezárást akart a karakterének. ezzel még nem is lett volna baj, ha nem ingatag alapokra kezdtek volna építkezni az író-szobában... a minap újranéztem a spectre-t, amit én a moziból kijőve egy pozitív élménynek tartottam, mert azt éreztem, hogy jól olvasztották be a modern érába a klasszikus elemeket, most a második nézésnél már sokkal inkább szembeötlőek voltak a hibái -és most nem az anti-klimatikus üldözéses jelenetekre gondolok elsősorban, vagy arra a meglepetés-nélküli-meglepetésre, amikor cristoph waltz kimondta a karaktere igazi nevét, hanem arra, hogy mennyire nem jött létre a kémia mr.craig és léa seydoux között. az alkotók mégis bíztak abban, hogy ezúttal a nézőket majd meggyőzi a francia természetes szépség és a marcona angol kém közti megbonthatatlan szerelem, így a történet legfőbb lábát erre a kapcsolatra állították. de sajnos nem, most sem sikerült felgyújtani a szívemben a tüzet, gyaníthatóan azért, mert végig ott lebegett vesper szelleme az elrebegett ’szeretlek’-ek felett, és hát valljuk be, hogy mi is olyan szexista dinoszauruszok vagyunk, akik nehezen látják bele a szoknyavadász szuperkémbe a megállapodott, családos embert (én már akkor ráztam a fejem, amikor madeline egy pillanatra odatette a kezét a hasára az elválást szimbolizáló vonatos jelenetben)... persze értem én a humanizálási szándékot, és jó irányba haladtak eddig azzal, hogy a könyörtelen gyilkolások mögé néztek, nem maradtak a felszínes macsó toposzánál, aki vodkamartinivel önti le a következő levarrandó csajt, miközben kaviárt eszik egy névtelen verőember hullája felett, de ezeket a szándékokat komolyan is kell venni, és komplex módon elhelyezni a történetben. bár ahhoz az sem árt, ha maga a történet nem csak a felszínen komplex, hanem úgy körmönfontan nyakatekert, hogy közben a néző érti is a motivációkat a cselekedetek mögött... nagyon ráugrottan a negatív oldalakra, pedig nem volt erény nélküli ez a rekord-hosszúra nyújtott hattyú-dal sem. cary joji fukunaga tehetséges rendező, aki ugyanúgy ért a karakter-vezérelt gyomron-vágó drámákhoz (beasts of no nation), mint a gondosan komponált akciókhoz (lásd a true detective sokat megénekelt vágatlan jelenetét) -most ezt azzal egészíteném ki, hogy a horror eszköztárával is pofátlan eleganciával tud játszani (a havas nyitójelenettel meg is lepett, mert nem ilyen suspense-hez szoktunk hozzá a bond-nyitányoknál), és persze most is volt egy kézikamerás őrülete, amikor perceken át bond válla mögül kukucskáltunk ki, golyózápor közepette... de minden szinten janus-arcú volt ez a film, tehetséges rendező döcögős szövegkönyvvel, tehetséges színészek a gonosz-szerepben, akik aztán nem tudnak hatni ránk a hiteltelen és zavaros monológjaikkal, dögös és erős női karakterek, akiknek csak percek jutnak arra, hogy csilloghassanak (ana de armas nagyon meghálálná, ha önálló filmet kaphatna a cserfes és halálos paloma szerepével), és egy búcsú, ami keserédes, mert daniel craig akkor is nagyszerű volt, amikor már a fáradtság jeleit mutatta, ugyanakkor egy koncentráltabb és átgondoltabb filmmel méltóbb lehetne a hattyúdal... 15 év, egy nagy narratíva, és egy kérdés, hogy a broccoli klán merre indul innen tovább -mert hiába a trendek változása, james bond-nak vissza kell térnie... (már a temze-parti megbeszélés alatt feltűnt, hogy hans zimmer az on her majestic's secret service fő motívumával játszik, de amikor a végefőcím alatt elindult az 1969-es film betétdala (louis armstrong előadásában), akkor esett le igazán, hogy milyen erősen akartak kötődni ahhoz a filmhez a sorozatban, amiben bond a legtöbb érzelmet mutatta, és ahol ugyanúgy a szerelem adta volna meg a kiutat a dupla-nullás gyilkos korszaka után, mint itt...) (hmm, volt már olyan, hogy a gunbarrell vértelen maradt bond lövése után? már itt is korhatár-problémák vannak...?) [*10.03.]

(Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) (2021) (r.: Destin Daniel Cretton)

kevin feige-ék sosem ülnek a babérjaikon, nyitott szemmel járják a világot, hogy felfedezzék azokat a kulturális hatásokat, amiket beemelhetnek a szép kisgömböccé hízott univerzumuk nagy egészébe -és hát miért ne lehetne egy szuperhős uniformist ráhúzni a távol-kelezi harcművészeti fantasy-kra is, gondolták. és persze igazuk volt, mint mindig... nagy tisztelet jár azért a mindig jó ízléssel szemezgető producer-triónak, hogy nem csak a masszázs-szalon lábvízébe pancsoltak az ötleteikkel, hanem teljes talppal beleálltak a wuhxiák egyedi ízű világába, hozták a drótokon rángatott harci technikát és a hosszasan tekergő vízi-sárkányokat is. sőt, a film első negyedórájában csak mandarin szót lehet hallani, és később is vissza-visszatér a kínai alapnyelv, amit persze olyan színészek mondanak el, akik a távol-keletről származnak, sőt mi több, a legendás hong kong-i színész-legendát is megnyerték élete első hollywood-i produkciójához, és ezt tony leung chiu-wai úgy hálált meg, hogy a marvel történetének egyik legérzelmesebb alakítását hozta magával a tengerentúlra... de nagyon jó volt látni az olyan veteránokat is a filmben, mint michelle yeoh és wah yuen, miközben azért az újoncok között is erős volt a merítése a castingosoknak, fala chen még szép karriert futhat be színésznőként. szegény simu liu-t nem is éreztem túlzottan karizmatikusnak mellettük, de neki is voltak olyan pillanati, amikor végre közel tudtam engedni magamhoz... mert persze a családi érzelmeknek fontos szerepe volt a filmben, nem is egy marvel szövegkönyvről lenne szó, ha nem tartalmaznak legalább egy szülői frusztrációt, itt is, mint annyiszor már korábban a 25 film alatt, az apa volt a problémás egyén, vele kellett felvenni a harcot, szó szerint is... és hát wow, a koreográfiák nagyon rendben voltak, pont annyi elemet hoztak át a wuhxiákból, hogy ne legyen túlzás a bambuszrudakon ugrálás, fizikailag jól megdolgozták a szereplőket, hogy jól mutassanak a mozdulataik a vásznon, bizony, még az örök nerd és humorherold awkwafina-t is rávették némi sportolásra, de kellett mindez, hogy élvezetesen, kevés vágással lehessen a harcművészeti rajongókat két vállra fektetni... el tudom képzelni, hogy valakinek sok már az a fajta fantasy, ami a film utolsó harmadát uralja, de az én szememben ez a finálé is csak egy mélységes tisztelet-adás a forrás-művek előtt, a nagyközönség elé tárva egy olyan kultúrát, amiből nem biztos, hogy minden elem ismerős lesz a számára, dehát még senkinek sem ártott meg egy kis egészséges kultúrsokk... persze egyből hallom a hangokat a fejemben, hogy a marvel is lefeküdt kínának egy kis aprópénzért, de erre azt tudom mondani, hogy bár minden seggnyalás ilyen alázatos és kimunkált lenne, másrészről meg lehet, hogy nem véletlen, hogy kínában még mindig nincs bemutató-dátuma a filmnek, merthogy nem biztos, hogy ők jó néven veszik, ha a nagyorrú nyugatiak belepiszkálnak a legendáikba, plusz az is problémás lehet, hogy egy hong kong-i sztár virít a plakátok középpontjában... nagy családi zűr a kínai negyedben, ahol a karakter-építés és az egyedi hangulat volt a fontos, látványosan csak nagyon vékony szálakon táncoltunk át a nagy marvel univerzumba -de ráér még arra shang-chi, hogy az infú bosszúállók kötelékeit erősítse, először még meg kell békülnie a személyiségével és az örökségével... (a marvel persze nem fékezi le a kultúrmissziójának gyorsvonatát, az már az eternals első trailer-éből is látszott, hogy kumal nanjiani-nak bollywood-i táncot kell majd lejtenie -és biztos vagyok benne, hogy azt is nagyon fogjuk élvezni, amikor beülünk rá a moziba...) (bill pope gondolom azért jött képbe operatőrként, mert már a mátrixban tapasztalatokat szerzett a drót-harcokban, de jó is az öreg a háznál, ha szép képekbe kell csomagolni a látványos küzdelmeket...) (a zenei főtéma, mint egy csermely, körbefolyik a moziszékek között, aztán bumm, döngő léptekkel megérkeznek a taiko-dobosok, hogy felgyorsítsák a szívverésünk a megfelelő ütemre...) [*09.05.]

(Mancs őrjárat: A film) (2021) (r: Cal Brunker)

nem akarok nagy kritikát írni, hiszen ez egy kisebb gyerekeknek szóló film, annak minden tulajdonságával, igazából csak dokumentálni akartam, hogy ez volt az első alkalom, hogy a keresztlányomat és az unokaöcsémet moziba vittem, és zoli a zebra, a menő nagybácsi minden dátumra emlékezni akar... szerencsére nem vagyok teljesen ismeretlen a kutyi-világban, láttam már valamennyit a sorozatból is, a gyerekeknek megvan az összes figura kétszer, bár talán azok a felnőttek sem alszanak be a moziban, akik újoncként csöppennek be a nagy mentésekbe... amit értékeltem, hogy egy kicsit javítottak az animáción a nagyvászon kedvéért, plusz nagyon szépen volt keverve a térhatás -na nézd már, a végén még szakmázni kezdek itt egy gyerekmesénél... (heh, a legendás haj miatt azt hittem, hogy conan o'brian adta a hangját a riporternek, de aztán kiderült, hogy kimmel volt az -persze a szinkron miatt esélyem sem volt felismerni a hangját...) [*08.28.]

(Az öngyilkos osztag) (2021) (r.: James Gunn)

bezárult a kör. a warner brothers a guardians of the galaxy sikerét akarta meglovagolni, amikor pár hét alatt összedobatott egy forgatókönyv-szerűséget david ayer-rel, amiből később egy trailer-csapat vágott össze egy film-szerűséget suicidal squad név alatt. aztán a guardians-t író/rendező james gunn ideiglenes elhagyta a marvel óceánjárójának a fedélzetét, és már csörgött is a telefonja: helló, itt a warner tesók, csinálnál nekünk egy olyan laza filmet, mint amilyeneket a konkurenciának szállítottál? és most behúzta a véres beleit ennek a gyümölcsöző kapcsolatnak a gyermeke a mozivásznakra, ez lett a THE suicide squad... james gunn azonban nem adta ingyen a bőrét, szabad kezet kért a projekthez -plusz felnőtt korhatár-besorolást, és annyi művért, amivel ki lehetett pingálni az egész atlantai stúdiót... azért a b-filmek felől a világhírbe botló direktorunk van annyira fifikás, hogy ne ugyanazt a terméket adja el újra-és-újra, ezért nem csak egy rusnya kistesónak tűnik a squad a szerethető kívülállókból álló guardians mellett -bár kétségtelen, hogy most is a legalsó, leértékelt termékeket árusító polcról válogatta össze a karaktereit... hogy azért ne tagadja meg teljesen a kiábrándító elődöt, néhány karaktert áthozott a múltból, leginkább azokat, akiknek jól sikerült a castingja anno, de volt közöttük olyan is, aki csak azért írt alá újra, hogy cápaeledel lehessen belőle az első tíz perc után... mert az eldobható, béna hősöknek az az előnyük, hogy el lehet dobni őket probléma nélkül, így (szinte) mindenkinél lehet lebegtetni a kardot a feje felett, mert nem lesz meglepő, ha fej nélkül végzi rövid időn belül. és nem kell sok, hogy gunn ezt a hatalmát röhögve az arcunkba tolja, merthogy a csapatbemutató után máris holtan hevertek a feláldozhatóak a homokos tengerparton, és érkeztek az igazi főszereplők... harley quinn volt az egyetlen, aki sérülések nélkül megúszta a 2016-os filmben lévő debütálását, de gunn most megmutatta, hogy miként kell bánni a karakter őrületével, néha vizuálisan, néha drámába hajtva a bohóclány lelkivilágát... de egyébként is a vér-és-bél erdő közepére képes volt egy kis ártatlan virágot növeszteni, ugyanis ratcatcher 2 a hatalmas szívével és szívfacsaró háttértörténetével mindenkit lekenyerezett. igen, még azokat is, akik nehezen viselik a patkányok látványát (jelen!)... de ezek a csendes karakter-építő momentumok csak apró zárványok voltak a vérgőzös őrületben, egyébként fékevesztett vonatként dübörögtünk előre a küldetésben, aminek partjait hullámokban festette bíborra az ezerrel túltolt gore, ugráltunk egyik káromkodástól a másikig, és még egy gondosan elhelyezett pöcs is díszítette a díszes kompánia útját... és bár james gunn nem a jó ízléséről híres, mondhatjuk, hogy ízesen összeállt ez a katyvasz, a felhőtlen felnőtt-szórakoztatás mintapéldájaként lehet majd mutogatni mindenkinek, aki csak egy átlagos, kiszámítható, gyerekbarát szuperhős-móka elé akart leülni... ja, és a kőszívű amerikai patriótákat is óva inteném attól, hogy beleéljék magukat a béke őreinek szerepébe, mert a film igencsak negatív képet fest a nemzet csendőr-szerepéről és a titkos fegyver-mutyikról. persze itt a tengerészgyalogságot egy óriási űr-csillag képviseli, de érteni lehet így is a mondanivalót... (john cena-val ambivalens viszonyba álok, mert nem mindig választ jól szerepet, de itt most meg tudta mutatni, hogy királyul tudja mixelni a keménységet a pöcsfejséggel. nem véletlen, hogy hamarosan az hbo max-ra térhet vissza, mint peacemaker. idris elbát meg az isten is ilyen szerepekre teremtette, ha a világvége egy óriás-lény formájában érkezne meg, akkor én mindenképp az oldalamon akarnám tudni...) (végre igazságot kapott david dastmalchian is, aki annyi mellékszerep és tévés gonoszkodás után végre egy emlékezetes karakterként lehetett anyámasszony-katonája típusú balfasz...) (john murphy lehengerlően jó zenét írt a filmhez -ezért nem is értem james gunn-t, hogy miért használt annyiszor hozott zenét, többször is azt éreztem, hogy a score-ral erősebb lett volna a hatás -vagy ez csak valami guardians-ből hozott kötelező kártyatrükk? mert akkor nem jött be...) [*08.07.]

(Fekete Özvegy) (2021) (r.: Cate Shortland)

a fekete özvegy egy dögös vörösként mutatkozott be jon favreau-nál, ami után egyből a bosszúállók alap-tagja lett, egyetlen nőként, majd kiemelt szerep jutott neki a kapitány és bucky oldalán a tél katonájában. minden adott volt arra, hogy a marvel filmes univerzum első női csillaga legyen, az emberek szerették a karaktert és scarlett johannson-t -csakhogy a döntéshozói kapuban egy seggfej férfi állt... merthogy a filmeket gyártó stúdió (és annak feje, kevin feige) a marvel entertaiment alá tartozott, ahol egy vaskalapos üzletember trónolt, a kicsit rasszista, kicsit szexista ike perlmutter, akinek az volt a fixa ideája, hogy női főszereplővel hülyeség filmet csinálni, mert hogy az akciófigurákat a fiúk veszik, akik ott fogják hagyni a polcokon a női babákat. nem hiszem, hogy ezt kommentelnem kéne... kevin feige addig panaszkodott felfelé a disney táplálék-láncon, míg végül önállósodhatott, és hátrahagyhatta az egykori főnöke marhaságait -viszont ekkor már, ki tudja milyen megfontolásból, nem az özvegy élvezett elsőbbséget, hanem ms.marvel, azaz carol danvers -aki viszont sokaknak csalódás-keltően csak néhány jelenettel tolta meg az utolsó avengers film szekerét... de a rajongói hangok kellően erősek voltak ahhoz, hogy végül a legszerethetőbb orosz kémnő is megkapja a maga reflektor-fényét, kár, hogy mindez már túl későn érkezett a most már több mint tíz évesre nyúlt narratívába... merthogy ezzel a filmmel vissza kell helyeznünk magunkat a polgárháború utánra, amikor az angyalok csapata széthullott, és a vesztes fél tagjai vagy fogságba vagy emigrációba kényszerültek (ahogy egy ingerült férj magyarázkodását hallgattam a moziból kifele, a marvel túl nagy terhet rakott ezzel az idővonalos csúszkálással a nézőire (szmájli)) -így természetes, hogy csak natasha mellékküldetésének érződik a teljes történet, nincs igazi tét, hiszen tudjuk, hogy a film befejezése után az özvegy vörösről szőkére vált, és steve rogers nyomába ered, hogy felvegyék a fonalat thanos csatlósainak támadásakor... szerintem egész jól sikerült feltérképezni ms.romanov múltját korábban, így nem tudhattam, hogy mivel egészíthetik ki a traumáit, amik a kiképzése során érték. és nem is ő maga került a középpontba a hidegháborús bűnök kapcsán, amikor a megátalkodott oroszok minden piszkos módszert bevetettek, hogy ők legyenek a világ urai, hanem az egész özvegy-képzést vettük leginkább górcső alá... ez persze egy szokásos marvel manőver is volt egyben, mert így adni tudtak nekünk egy új özvegyet, miután kegyetlen módon elvették tőlünk a régit. és az már a szereposztásnál sem volt kérdés, hogy florence pugh isteni lesz a szerepben, bár a csípős személyiségéhez a forgatókönyv is hozzátett, mint ahogy a legmélyebb sebek is neki jutottak... merthogy a csodás americans-re hajazó intróban láthattuk azt, hogy yelena-nak volt egy apró esélye egy boldogabb életre, és ennek feldolgozása egy hosszas folyamat volt, ahol kellett a kvázi nővér bocsánatkérése, a majdnem-anya hidegségének apró olvadása, és a majdnem-apa bohókás személyisége... mert bizony a film nagyban épített az özvegy fogadott családjára, és david harbour szórakoztató személyiségére, aki a kötelező humor-faktort hozta az akció-jelenetek és a bond-gonosz-i monológok közé... mert bizony az özvegy kém-múltja predesztinálta azt, hogy az alkotók megmutassák minden kétkedőnek, hogy egy női főhőssel is lehet kém-filmet forgatni, ahol nem (csak) a feszes hátsók lesznek a húzó-tényezők, de egy lehetetlen küldetésnyi átverés és fizikát meghazudtoló akció is emeli majd az élményt (vagy a hazai nézőknek a pesti látkép, miközben egy páncélozott jármű szakítja darabokra a rossz helyen kóricáló autókat)... szerintem szórakoztató volt ez az elegy, mondjuk engem könnyű kenyérre kenni egy jamesbond-i dramaturgiával, de annak ellenére lovagoltam az akció-dráma hullámokon, hogy többször is szemet szúrtak a kaszkadőrök és a cgi munkások. persze, nem ez a legfontosabb és legkiemelkedőbb film a filmes univerzumban, kicsit megkésett is már (és nem csak a covid miatt), de azért jó volt látni még egyszer utoljára, hogy scarlett johannson felveszi a latex-rucit, és a nyakába veszi a világot, hogy szétrúgja a gonosz oroszok seggét... ja, és biztos vagyok benne, hogy egy rakás akciófigurát el fognak adni a marketing-kampány folyamán... (oké, 737 napja nem voltam moziban, így nagyon elszokhattam a szinkrontól, de ez a magyar szöveg most különösen kizökkentő volt, de lehet, hogy csak túlságosan ismerem már a színészek eredeti hangját...) (mr.feige szeret titokzatoskodni meg mellébeszélni az interjúi során, azzal viszont nem túlzott, hogy a marvel studios által gyártott sorozatok egyenrangúak lesznek a filmekkel -erre máris itt a bizonyíték a végefőcím után látható jelenettel, ahol egy karakter egy sorozatból lép át a vászonra azért, hogy felvezessen egy másik kisképernyős alkotást.) [*07.10.]

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)

(Tőrbe ejtve) (2019) (r.: Rian Johnson)

sok éve látom már azt itthon, hogy édesanyám szinte mindig krimiket néz, ha végre eljut odáig, hogy fáradtan lehuppanjon a tévé elé. legtöbbször még azokra is alszik el, úgyhogy sokszor nem tudja meg, hogy ki a gyilkos -bár igazán jól tud találgatni, úgyhogy nem mindig jó ötlet leülni mellé megnézni egy epizódot, mert oda lehet a meglepetés ereje... szóval eléggé belém ivódott a krimik szeretete, bár azért inkább talonban van nálam a műfaj, nem szaladok, ha mondjuk angela lansbury nyomozni kezd a tévében, de sokszor megfogadtam már, hogy mélyebben elmerülök majd a műfajban, mert jó móka a hozzá kapcsolódó agymunka. ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy a moziba is elzarándokoljak egy ilyen zsánerű filmre, egy rian johnson típusú tehetséges alkotó kellett, akiről tudtam, hogy valami extrán csavaros kiszámíthatatlanságot fog kiadni a keze közül -és nem is tévedtem... szerintem azért működik jól az ő gondolkozásmódja, mert mindig érzed azt, hogy tiszteli azokat az alapokat, amiket szeretetteljesen kiforgat, mindig csak súrolja a pofátlanság határát, kellően nagyokat kacsint, miközben fogalmad sincs, hogy merre akar vezetni, milyen piszkos kis trükk van még a tarsolyában... most is tisztán lehetett látni az ihlető forrásait, poirot, columbo és sherlock holmes szelleme olvadt egységes egészbe, miközben egy kis hitchcock-i feszültség hullott a fortyogó mix tetejére. nagyon szerettem, ahogy játszott az elvárásainkkal, ahogy a hagyományos kikérdezések után jöttek a csavarok, amiktől mindig át kellett kalibrálni azt, hogy mit gondoljunk az ügyről, hogy kötelező módon minden fontos szereplőt bevont a gyanúsítottak körébe, majd középtájt azt mondatta a nézővel, hogy ’hé, akkor innen most hogyan tovább?’... és örömmel vettem részt a játékban, mert okos módon nem csak random jött a filmvégi megoldás, hanem sok kis morzsa el volt helyezve a filmben, amikre ha figyelt az ember, akkor azért gyaníthatta a fordulatok többségét -de hát a krimiknek pont ez a lényege, hogy bevonjon befogadóként, hogy aktívan részt akarjak venni a megoldások keresésében... a tévés nyomozós cuccoknál utálni szoktam, hogy legtöbbször az ismertebb vendégszereplők kapják a gyilkos szerepét, így én hátrányban vagyok, mert nagyon sok színészt ismerek arcról, itt viszont ezt azzal küszöbölte ki rian johnson, hogy kivétel nélkül minden szerepet ismert arcokra osztott ki -akik ezt azzal hálálták meg, hogy lubickoltak a vásznon (azok is, akiknek kicsit karikatúrára kellett venniük a karakterüket (jamie lee curtis, chris evans, toni collette, don johnson, és minden idők egyik legjobb furcsa detektívje, daniel craig), és az is, akinek esendőnek és emberinek kellett mutatkoznia (ana de amas-t eddig kevés dologban láttam, ott inkább a szépségével tűnt ki, mostantól viszont már nem csak a gyönyörű arca miatt fogok rá figyelni))... és igen, karikatúrát írtam, mert szándékosan eltúlzott ez a gazdag család, de pont ez adja a film egyik szórakoztató faktorát, ugyanis nem csak játékos, és helyenként feszültséggel telt, de kifejezetten vicces is, nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen nagyszerűen a moziban -valószínűleg ehhez az ilyen komplex élmények kellenek, ahol egyszerre mozdul meg az emberben az elméje, a szíve és a rekeszizma... (titkon vártam, hogy a film végén lesz még egy cinikus csavar, de nem bánom, hogy rian inkább az optimistább befejezést választotta -megtanulhatnám már tőle, hogy miként kell megtisztítani a lelkem a gonosz gondolatoktól...) (××01.02.)

(Star Wars -Skywalker kora) (2019) (r.: J.J. Abrams)

george lucas egy öntörvényű ember. akkoriban, amikor még a star wars az ő kis bébije volt, igyekezett mindent kontroll alatt tartani (már ami a filmekkel kapcsolatos dolgokat illeti, az mindig is hidegen hagyta, hogy a kiterjesztett univerzumban milyen vadhajtásokat eszközölnek egyes írók). már az eredeti trilógiában is egy despota volt (a legendák szerint a jedi-t rendező richard marquand csak egy báb volt), de az előzmény-trilógiánál jött ki igazán, hogy nem hallgat senkire. volt egy egységes víziója, amit végig erőltetett, annak ellenére is, hogy nagy ellenállásba ütközött mind a kritikusok mind a rajongók részéről (egy dolog jut csak eszembe, ami a sok negatív hang miatt módosulhatott: az, hogy jarjar szerepe erősen lecsökkent a baljós árnyak után). és most nagyon mérges vagyok a disney-re, amiért nem találták meg azt az erőteljes személyt, aki végigvezette volna ugyanígy az új trilógia útját, és azért még dühösebb vagyok, amiért gyáván megfutamodtak a kihívások elől, és azokat a rajongókat próbálták kiszolgálni végül, akiket már rég maguk mögött kellett volna hagyniuk... szomorú, hogy olyan világot élünk, ahol a hőbörgők győzhetnek, akik képtelenek voltak túllépni azon, hogy valaki próbál merész és előremutató lenni, és nem csak a saját kis vackában dédelgeti a megkopott emlékeit... és akkor most itt jönne egy hosszadalmas értekezés a last jedi erényeiről, de az ember így két év után kurvára belefáradt már abba, hogy hiába jártatja a száját, és egyébként is, teljesen mindegy már, mert a (pénzügyi) vezetőség kilökte jj-t a tűzvonalba, hogy csináljon mindent vissza, amit csak lehet. ahelyett, hogy megfogadták volna rian johnson tanácsát, azaz hogy a jövőbe kell tekinteni, és el kell engedni a múltat, inkább a múltnak nyitottak még szélesebb ajtót... igazság szerint már a kúszó-felirat első mondata elvette a kedvemet a filmtől, amikor kiderült, hogy még csak igazi indokot sem kerestek arra, hogy miért kellett visszahozni a reaktor-sírból palpatine-t, arra, hogy miért volt szükség egy sablonos gonoszra, amikor ott volt készen egy igazán összetett személyiség is, akivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni... de oké, lépjünk túl a nyitányon, nézzük, mit nyújt a film következő benyomásként: egy hosszan elnyújtott videojáték dramaturgiát, ahol el kell menni egy bizonyos helyre, meg kell szerezni egy tárgyat, amit elvezet egy következő helyre, ahol beszélni kell egy bizonyos emberrel, és-így-tovább-és-így-tovább... bár a veszett tempó és a szépen fényképezett akció-jelenetek miatt az ember sodródik az eseményekkel, de nem érzi azt, hogy ez lenne a helyes út, amit egy trilógia (és saga) zárónak járnia kéne... aztán sorban érkeznek azok a jelenetek, amiknél az a benyomás éri a már fej-rázva méltatlankodó nézőt, hogy abrams-ék egy reddit-es thread-ből vették kölcsön az ötleteiket, és ez a kellemetlen érzet csak egyre fokozódik az over-power erőhasználattól kezdve, egész odáig, amikor kiderül rey származása... mert megint, fuck, ott volt egy emberi megoldás az előző filmben, miszerint nem a vérvonal határozza meg, hogy kiben mennyire buzog az erő, de hát emiatt is túl nagy volt a rinya, úgyhogy szegény hősnőnknek gyorsan kellett találni egy megfelelő őst -még akkor is, ha tök hihetetlen a megoldás, de legalább lehet rajta csámcsogni, meg arcoskodni, hogy ’ugye, hogy nekem volt igazam, kedves komment-társaim’... legalább a rey/kylo kapcsolatot meg merte tartani jj az előző filmből, igaz, olyan erős a ’reylo’ közösség a neten, hogy merte volna csak elidegeníteni egymástól őket, akkor nem mosta le volna magáról a gyalázatot... a kettejük útját tudtam a legjobban elviselni ebben a filmben, még ha a kapcsolatuk befejezése olyan ’adok is meg nem is’ érzetet keltett is a végén, és hát szerintem azért ben-re ráfért volna egy nagyobb büntetés azokért a rém-tettekért amiket korábban elkövetett (a ren lovagjairól inkább ne beszéljünk, mert őket is sikerült elég csúnyán elpocsékolni -és ha már ilyen kitérőket teszünk, akkor kicsit sajnálom jj haveri körét is, mert hiába örülhettek, hogy szerepet kaptak a filmben a régi munkatársuktól, igazán sok dolguk nem akadt a forgatáson (itt elsősorban keri russell-re és dominic monaghan-re gondolok))... hjaj, szomorú belegondolni abba, hogy ez a mértéktelen fan-service tipikusan a magamfajtát célozta be (’nézd! palpatine! odass! az endor! hát emlékszel még, hogy gyerekkorodban hogy szeretted a régi trilógiát?’), és ezeknek a célzott támadásoknak többsége mégis lepergett rólam, az meg még szomorúbb, hogy a film első másfél órája annyira elidegenített magától, hogy a katartikusnak szánt finálét is halvérűen néztem végig, nem tudtam beletenni azt az érzelmi töltetett, amitől magával ragadott volna az egész... még a leglibabőröztetőbb jelenetnél is csupán a vállam vonogattam meg (amikor a szedett-vedett flotta kilép a hiperűrből), mert annyira kiszámítható volt, hogy mikor következik be ez az epikusnak szánt pillanat (tessék összevetni ezt az endgame portálos jelenetével, csak hogy érezni lehessen a kettő közötti különbséget)... és az a legfrusztrálóbb abban, hogy ennyire nem működött a film nálam, hogy azért én ritkán szoktam csalódni a kedvenceimben, meg szoktam találni azokat a pontokat, amik kielégítőek számomra (igen, még a game of thrones befejezésében is), és borzasztóan sajnálom, hogy ezúttal nem tudom magam odarakni egy olyan film mellé, aminek ugyanolyan kedvesnek kéne lennie a szívemnek, mint minden eddigi alkotásnak ebből a sorozatból... és egyébként még az is lehet, hogy néhány hónap múlva, amikor újranézem otthon, már megengedőbb leszek, hogy félre tudom majd tenni a forgatókönyv otrombaságait és arcul-köpéseit, de most még fáj, és ezt rajongóként piszok nehéz feldolgozni... ugyanakkor ez a messzi-messzi galaxis korántsem halott számomra, van még rengeteg szeglete, amit szeretnék felfedezni a közeljövőben, de igazság szerint örülök, hogy a disney most pihenő-időt rendelt el a film-sorában, mert nem kell majd foglalkoznom a neten lévő folyamatos zajjal, és a star wars világa újra kicsit ’csak az enyém’ lehet, amikor nyugodtan végigheveredek a kanapémon egy regénnyel a kezemben... (×12.18.)

(2019) (r.: Todd Phillips)

abban a korban élünk, amikor a popkultúra feldobott minket geek-eket a felszínre, a stúdiók egymás sarkára lépve ontják magukból a képregény-adaptációkat. ez a folyamat óhatatlanul kitermeli az ellenzőit is, akik imádják a világ tudomására hozni, hogy mennyire lenézik ezt a szub-zsánert, hogy gyerekesnek és felszínesnek találják őket -aztán egyszer-egyszer a stúdiók merésznek mutatkoznak, és sötétként és felnőttesként pozicionálnak egy-egy alkotást, és ezek az emberek máris ott sorakoznak a mozi-pénztáraknál, hogy megmutassák, hogy ők mennyire érett ízléssel rendelkező felnőttek. és vannak olyan alkotók, akik még adják is alájuk a lovat, hogy felkorbácsolják a hangjukat, mint mondjuk martin scorsese, aki szerint a képregény-adaptációk nem filmek, csak várási mutatványok -vagy jelen filmünk rendezője, aki jó előre leszögezte, hogy az ő joker-ének nem sok köze lesz az alapanyaghoz. nem tudom, nekem a geek agyamban ilyenkor megszólal egy vészcsengő, és formálódni kezd egy profán kérdés: akkor mi a faszért akartál egy joker filmet csinálni, kedves todd phillips...? persze hamar tudok válaszolni is erre a kérdésre: az nem eladható, ha valaki egy mentális betegségről akar filmet forgatni, de ha rákerül a plakátra a dc logó, akkor garantálható, hogy a nézők pénztárcája is szélesre nyílik... eléggé meghasonlottam ezen a filmen, mert a racionális film-néző énem és a tudálékos kocka-agyam komoly harcokat vívott a kényelmetlen mozi-székben -láttam, és éreztem, hogy ez egy igen erős és jól működő film egy mentális betegről, akinek csak egy kicsi lökés kell ahhoz, hogy komplett pszichopatává váljon, ugyanakkor is az tudtam, hogy a joker-nek, mint a popkultúra egyik legemblematikusabb gonoszának, nincs szüksége ilyen mértékű szenvedés-pornóra, gyerekkori bántalmazásra, mommy issue-ra, daddy issue-ra, meg a többi tipikus magyarázatra -és nem is sírja tele a világot a fájdalmaival. nem, az én joker-em készen érkezik, kiszámíthatatlanul lovagolja meg az általa generált káoszt, miközben nagyon is tudatosan szervezi meg az őrült akcióit. az itt látott arthur fleck túlságosan gyenge ahhoz, hogy a bűn hercegévé transzformálódjon. ez a joker szánalmat ébreszt a nézőben a betegsége miatt, akár még szimpátiát is kelthet azzal, hogy ennyi megaláztatáson húzzák keresztül... azért bosszantó, hogy nem tudtam túllépni a geek előítéleteimen, mert ott voltak a filmnek azok az aspektusai, amik miatt le fejet kell hajtanom, mert lenyűgözött joaquin phoenix törékeny alakítása, megbabonázott a disszonáns zenei világa, és jól esett a szememnek a hetvenes/nyolcvanas évekből kikölcsönzött képi világ is... és todd phillips-nek vannak nagyszerű ötletei íróként és rendezőként egyaránt (például jól szimbolizálta a karakter világgal való asszinkronját az, hogy folyton akkor nevet, amikor a többiek már abbahagyták azt), ugyanakkor azt a filmet a pajzsukra emelő, filmes műveltséggel rendelkező emberek is el kell hogy ismerjék, hogy nem egészséges, hogy ez a mozi ennyire megmerítkezett a scorsese örökségben, hogy vannak konkrét jelenetek, amik akár a taxisofőr hommage-aként is nézhetőek... nem meglepő, hogy mivel befogott orral fordultak a készítők az alapanyag felé, ezért a batman képregényekre tett utalások a film leggyengébb pontjai, gotham pontosan úgy néz ki, mint ahogy new york festett a kora-nyolcvanas években (azaz lepusztult, szeméthegyek és graffitik mindenütt), thomas wayne egy arrogáns kő-gazdag csupán, és egyébként is, borzasztó erőltetett, ahogy a wayne család bekapcsolódik a történet bizonyos elemeibe (a sikátoros jelenetnél már a kezembe temettem az arcom, teljesen felesleges kötötték ezt is a joker-hez a nagy rendszer-ellenes forradalom kapcsán)... úgy látom internet-szerte, hogy nem lehet megkerülni a filmmel kapcsolatos diskurzust a körülötte kialakult hisztéria megemlítése nélkül, pedig túlzásnak érzem a nagy riadalmat, amit a film keltett, ugyanakkor a legvérmesebb védőinek is el kéne gondolkoznia azon, hogy mit is üzen a film több jelenetén keresztül is: ha sérelmek érnek az életben, akkor csak el kell sütnöd egy fegyvert, és már fel is oldottad a problémáid egy részét. és nem arról van szó, hogy kis pszichopatákat termelne ki a film megnézése, de ha ezek a gondolat-magvak olyan talajra hullanak, ahol egyébként is burjánzik az önbíráskodás intézménye, ahol fétisként kezelik a lőfegyvereket, tényleg nem szerencsés ilyen üzenettel útnak engedni az arra fogékonyakat... a vége-főcím óta rágódom ezen a filmen, de nem a jó értelemben, nem a kérdés-felvetései nem hagyják nyugodni az agyamat, hanem folyamatosan azon pörgök, hogy az erényei és hibái mennyire súlyozzák ki egymást -hogy egy magával ragadó karakter-tanulmányt láttam-e egy mentálisan beteg ember összeomlásáról, vagy egy a gyökereit megtagadó, önmaga fontosságát túlértékelő hazug képregény-adaptációt... (×10.13.)

(Ad Astra -Út a csillagokba) (2019) (r.: James Gray)

nem lehet könnyű szerzői filmesnek lenni a mai világban -a mozgókép mindig is egy költséges önkifejezési módszer volt, de ebben a mostani pénz-orientált korban már nehezebben törnek fel a malac-perselyek, hogy egy kétes megtérüléssel kecsegtető befektetésbe vágjanak bele a pénz-emberek. james gray író-rendező ennek ellenére évek óta öntörvényűen megy a saját feje után, mert filmes eszközökkel akarja boncolgatni az emberi lélek mélységeit, kockázatos játékot játszva azzal, hogy a történet-magvai köré mindig költséges külsőségeket álmodik. de mondhatjuk az is, hogy mániája zsáner-elemekbe csomagolni a mondanivalóját (lehet, hogy nem véletlen, hogy a főszereplői is mindig megszállott mániákusok?)... és abban a korban, amikor a film-készítés egyik meghatározó aspektusa az első hétvégi bevétel, nem biztos hogy szerencsés elidegeníteni a mezei nézők tömegeit, akik akár becsapva érzhetik magukat, ha a kalandfilmes felállásból egy lelki utazás lesz, vagy hogy ha brad pitt-et és a szkafanderét látva valami elképesztő űrkalandot vizionálva ülnek be a moziterembe, hogy aztán onnan leszedálva tántorogjanak ki, és (félregépelésekkel tarkított) fröcsögésekkel szórják tele az internetet, hogy mennyire szenvedtek, mert ők csak felületes szórakozásra vágytak, és a felszínességükön képtelen volt áttörni a komoly gondolatiság... de be kell vállalni ezeket a kockázatokat alkotóként, azt gondolom, ha a magányról és az elidegenedésről leginkább egy scifi formájában tud mesélni a szerző, akkor igenis végig kell járni az összes producert és filmstúdiót az anyagi támogatásért, és ha egy olyan világsztárt érez a legalkalmasabbnak a főszerepre, mint brad pitt, akkor be kell vállalni azt is, hogy ő esetleg egy olyan réteget is bevonz, akik lehet hogy kevésbé fogják értékelni a végeredményt... érdekes elgondolkozni azon, hogy a kicsit kitérőknek érződő feszültebb jelenetek vajon kompromisszumként kerülhettek-e be a forgatókönyvbe (gondolok itt a botanikus mentőakcióra és a holdjárós kalóz-akcióra), az volt-e velük a cél, hogy a tempó-váltásaikkal kizökkentsék a nézőket a meditatív alap-tónusból (egy kicsit berántva akár a horror-zsáner elemeit is a filmbe), vagy james grey-nek mondandója is volt ezekkel a részekkel, mondjuk az emberi természet lehetetlenségét akarta-e ábrázolni azzal, hogy bárhová megyünk is, ott valahogy az erőszak is felüti a fejét hamarosan...ugyanígy kérdésként merülhet fel az emberben, hogy a folyamatosan jelen lévő narráció mennyire volt része az eredeti koncepciónak, mert gondolkodó emberként néha túlzott rásegítésnek éreztem, hogy a főhős az érzelmeiről beszél nekünk, de leginkább olyan ’scifi-novellás’ ízt kölcsönzött a kibeszélés a filmnek (de mondhatjuk ezt kikacsintásnak is terence mallick felé)... tudom, hogy rendre leszedem a keresztvizet a felületes filmnézőkről, hajlamos vagyok őket lenézni a saját sznobista elefántcsont-tornyomból, pedig én tényleg szeretném, hogy ők is nyitottak legyenek az egyen-fröccsöntött filmeken túli művészetre, hogy ők is élményként élhessék át az ilyen típusú alkotásokat, hogy nekik is mozgolódni kezdjenek az agysejtjeik az átadott gondolatiságot megtapasztalva. mert szerintem nagyon sokat tud adni lelkileg és szellemileg is egy ilyen filozofikusabb, meditatívabb, lelki utazásra invitáló alkotás, amibe maximálisan bele kell raknod a figyelmedet és az érzelmeidet (még akkor is, ha a főszereplő egy hideg és távolságtartó alkat)... mert én szeretek ott ülni a mozi-teremben (lehetőleg csak néhány nézővel a hátam mögött), és sodortatni magam a filmmel, miközben azért hagyni az agyamat is dolgozni, és ezt az élményt most maximálisan megkaptam, húzott magával az utazás izgalma, és közben egyre gyakrabban ütköztek a gondolataim azzal kapcsolatba, hogy hova is futhat ki mindez, hogy mit választhat végül egy ilyen típusú karakter... egy james gray-féle gondos alkotó viszont nem csak a gondolatai gondos átadására ügyel, de arra is, az átadó közege is hasson a nézőkre, ezért alkalmazza hoyte van hoytema-t, akinek briliáns érzéke van a csodás képek komponálásához, és ezért színesíti a film hangképét is olyan eltérő habitusú zeneszerzőkkel, mint max richter és lorne balfre. de tetszett az alapvetően realista megközelítése is, hogy a tárgyakban és díszletekben nem akart nagyon scifi lenni, bár sztori-szinten is erősen állt a hihetőség talaján, és az apró kis részleteivel elérte, hogy többet akarjak erről a korszakról tudni, amikor az emberiség már elvitte a kommercializmus vívmányait a holdra és a marsra is egyaránt... (×09.21.)

(Volt egyszer egy... Hollywood) (2019) (r.: Quentin Tarantino)

(értelmetlennek érzem kerülgetni a forró kásás bödönöket, úgyhogy csak óvatosan az olvasással!) emlékeztek a ’brian élete’ nyitójelenetére, amikor a három királyok rossz barlangba mentek be, és jézus helyett brian-nek akarták adni az ajándékokat? azt hiszem tarantino-t megihlette ez az abszurd ötlet... miután kilebegtem a kult-mester kilencedik filmjéről, hirtelen összeállt a kép, tudtam, hogy mi az a momentum, amin keresztül a legjobban megfogható az egykor még az erőszak éltetésével vádolt rendező változása -most jobbá akarja tenni a világot. meg akarja büntetni a gonoszokat, és igazságot akar szolgáltatni az ártatlanul szenvedőknek. ezért csinált ementáli sajtot hitler-ből és a mocskos náci vezérkarából, ezért mészárolhatott le nála egy fekete ember egy alávaló rabszolgatartót. és ezért teszi most nevetségessé a manson-szektát is, és adja meg sharon tate-nek azt a boldog életet, amit megérdemelt volna. mert megteheti, hogy játszik a történelemmel, és akkor miért ne varázsolná mese-szerűbbé a vásznon a valóságot? és a hatvanas évek végi forrongó változásában van is mit szebbé tenni... az idei ötvenedik évfordulók kapcsán különösen feltűnő, hogy milyen mozgalmas év volt 1969, egyszerre felemelő és megrázó lehetett megélni akkoriban a holdra-szállást, woodstock-ot, manson-ék ámokfutását és az altamont-i rolling stones koncert drámáját. és mindeközben amerika egyre mélyebbre süllyedt a vietnámi háborúba is. azt sem lehetett könnyű feldolgozni kortársként, ahogy megváltozott a kultúra és a társadalom is, elveszett az ártatlanság, a virágokkal tüntető hippikből gyilkosok lettek, a táncdalok helyére radikálisabb dallamok érkeztek, és már a küszöbön toporogtak az új-hollywood-i fenegyerekek, hogy lebontsák a megkövült intézmény-rendszert. fiatalként még pezsdítő lehet benne lenni egy ilyen forradalmi hevületben, öreg dinoszauruszként viszont már kínszenvedés megélni. és tarantino egyik célja pont az volt, hogy ezt a kimúlást megmutassa... ahhoz hogy egy korszakot megidézzenek a vásznon csak egy maréknyi tehetséges ember kell, akik gondosan le tudják utánozni az adott miliőt azzal tökéletesen hihető kellékeket és kosztümöket gyártanak. ám egy tarantino-féle megszállott alkotó nem éri be ilyen külsőségekkel, a hitelesség hajszolásában a filmje dramaturgiáját is a korszak filmjeiből veszi át -és ez a ma már avíttasnak ható, ráérős mesélős szerkezet végtelenül üdítően tud hatni a mai rohanós, ’action-action-action!’-típusú alkotások között. viszont veszélyes is, mert a felkészületlen nézőket elidegeníti a látszólagos eseménytelenség, ők már képtelenek lelassulni erre az ötven évvel ezelőtti tempóra, nincs türelmük elveszni a részletekben, nem akarják tovább gyúrni a karakter-pillanatokat sem. sajnálom őket, mert egy egyedülálló élménytől fosztatnak meg emiatt... de tarantino szerencsére nem törődik azokkal, akik most is pattogós párbeszédeket szerettek volna, vagy csak az erőszak pápáját látják benne, ő most is a saját feje után megy, baszik a trendekre és az elvárásokra. és én annak is tudok örülni, hogy még azt is elvárja a nézőjétől, hogy a megfelelő műveltségi ismeretekkel rendelkezzen. el tudom képzelni, hogy az egyszeri mozi-látogatót, aki csak a dicapcio/pitt párost látva ül be a filmre, mennyire el lehet veszve, mert qt a maga természetességével dobálja be a nagy egészbe a korszakra jellemző műfaji utalásokat (lásd az olasz trash-film termés gyöngyszemeit a spagetti-westernektől a poliziesco-ig), egy-egy jelenet erejéig beköszön steve mcqueen vagy bruce lee is a korszak ikonjai közül (de még korabeli filmek is a vászonra kerülnek, mint a leo-val felturbózott ’nagy szökés’ vagy a sharon tate közreműködésével felvett ’the wrecking crew’, amit meta módon a filmben margot robbie sharon tate-ként néz a mozi-teremben). de a legbátrabb húzása az, hogy evidensnek gondolja, hogy mindenki tisztában van a manson-gyilkosságokkal, így az avatatlanoknak felesleges kitérőknek tűnhetnek a sharon-nal töltött hosszú percek -a stáblista alatt könnyen ki lehet szúrni őket: ők azok, akik nem értik, hogy miért szipognak a többiek meghatottan, azok, akik tisztában vannak azzal, hogy mi is történt valójában 1969. augusztusában... kicsit úgy érzem, hogy a kezdetektől fogva félre volt pozícionálva a film, mert mindenki manson-t emlegette a sztori kapcsán, és azt, hogy a hírhedt tettei fontos szerepet fognak játszani a filmben, így akik arra számítottak, hogy tarantino majd kör-táncot jár majd az őrült szekta-vezér körül, azok igencsak csalódhattak. mert maga a sátáni mocsadék csak egyetlen jelenetben bukkant fel, utána meg csak a hippi-kommunája emlegette csak charlie-ként. a fenyegető árnyéka azért rajta sötétlik az alkotáson (főleg az eléggé creepy farmos jelenetben, ahol qt a rá jellemző módon emeli a feszültséget egyre fel). de nem, ez a film inkább a fikció felé billen el, mivel egy kitalált (lecsúszott alkoholista) színészről szól inkább, no meg annak hűséges fegyverhordozójáról, akik épp’ polanski-ék szomszédjában laknak, így könnyen lehet belőlük a '69-es brian, akihez a sátán küldöttjei bekopognak... és velük meg lehet ismerni hollywood összes árnyoldalát is, a kényszerű korszak-váltásokat, amikor az egykor népszerű műfajok lehanyatlanak, ahogy azokkal együtt a sztárjaik a süllyesztőben végzik, bemutatják a csillogás esendő oldalát, a kissé dadogó színészt, aki csak akkor képes hatékonyan dolgozni, ha kellően fényezik az egóját, aki kicsit ripacs, kicsit túlzás, de azért szerethető. és dicaprio parádézik a szerepben, ő is pont annyira túlzás, amennyire itt annak kell lennie. a lecsúszott kaszkadőr-haver szerepét brad pitt-re öntötték, laza és beleszarós, és végtelenül cool, bármit is csinál, akkor is az, amikor (megidézve a korszak filmjeit) végtelenül hosszú autókázásokra indul, de akkor is, amikor a háztetőn kimelegedve ledobja magáról a pólóját. sőt, még akkor is cool marad, amikor egy cuki hónaljszőrös hippilány szopás kínál fel neki a hazaútra, vagy amikor egy rakás barátságtalan arc veszi körbe egy elhagyatott western-díszletben. de még akkor is hidegvér tölti fel az ereit, amikor az életéért kell küzdenie egy csapat megszállott ellen... film-rajongóként igazi tobzódás volt ez a qt-féle bennfenteskedés, ahol nem csak forgatásokon lóghattunk egy színész karakterrel, de az is tökéletesen simult a nagy egészbe, amikor a forgatott művekből nézhettünk meg hosszú perceket. még szerencse, hogy vannak, akikből nem veszik ki érettebb korukra sem a játékosság, és tarantino pont ilyen alkotó, könnyedén játszik az elvárásainkkal és a nagyon tudatosan beszéli a film nyelvét, aminek segítségével úgy hoz nekünk kilencedjére is egy nagyon tarantino-s filmet, hogy az nem egy tipikusan tarantino-mozi, semmilyen tekintetben sem... (×08.18.)

(Pókember: Idegenben) (2019) (r.: Jon Watts)

(a film jellegéből adódóan muszáj belemennem a spolierek-be egy kicsit, úgyhogy csak óvatosan!) az internet megváltoztatta a trailer-ekhez való hozzáállásunkat. régen a mozi-élmény részei voltak az előzetesek, élvezettel néztük a várható képsorokat (de azért persze ne felejtkezzünk el a videotéka-korszakról és a ’hát persze hogy ez is a vico filmje!’ trailer-cunamiról sem). manapság viszont már esemény-számba megy, amikor kikerül egy rég várt film kedvcsinálója az internetre, sokan újra-és-újra megnézik, kilassítják, kielemezik. aztán persze csodálkoznak, hogy a film már keveset tud nyújtani nekik -vagy épp’ nem azt kapják, amit vártak, mert az előzetes egész más sugallt. mert persze a stúdiók marketing osztályán sem (mindig) hülyék dolgoznak, ezért próbálják sokszor trükkösen vágni egymás után a jeleneteket a kedvcsinálókban, de akár arra is vetemednek, hogy jótékonyan elhallgassanak dolgokat. sőt, a marvel-nál a legutóbbi időkben már odáig mentek, hogy a trailer-ekhez kamu-jeleneteket is forgattak, hogy megőrizzék a film tényleges megnézésére a legnagyobb csavarokat... és hogy miért vezetem fel ilyen hosszasan a kritikámat ezzel az előzeteseket taglaló értekezéssel? mert a marvel (és a sony) ezúttal is játszott velünk, szép masnival átkötve elhelyezte a bogarat a fülünkben azzal, hogy bedobták a ’multiverzum’ kifejezést -aztán kaján vigyorral húztak egy újabb mandarin-t... a különbség annyi az iron man 3-ban ellőtt hírhedt csavarhoz képest, hogy most képregény-hűek maradtak azzal, hogy quentin back, azaz mysterio valódi természetét használták végül a filmhez, és nem faragtak belőle egy pozitív hőst, mint ahogy azt korábban sugalmazták (oké, a film-trükkös hátterét így is dobták, de könnyen megbékéltem azzal, hogy a mozgóképes világban egy olyan feltaláló a srác, akikvel tony stark kibabrált korábban -úhhh, várj, szúrni kezdte az oldalam egy heuréka-élmény: ez a karakter tökéletesen megfeleltethető a batman forever-féle rébusznak! a csalódott alkalmazott bosszút akar állni és elméket manipulál. még szerencse, hogy ezúttal a körítés nem egy neonfényes takony, mint abban a filmben...) nagyon kíváncsi lennék, hogy a képregény-szüzek miként reagálnak a nagy fordulatra, hogy felháborodnak-e az addig szimpatikus karakter kifordításán (jake gyllenhaal mondjuk sokat tett azért, hogy a szerep minden aspektusa működjön, de mikor volt ő valamikor is rossz valamiben, nem...?) de szerintem jól jött egy ilyen emberien megragadható gonosz a filmbe, mert az elementátok csak lelketlen akadályok lettek volna magukban, amiken túl kell jutni, mint egy boss-on a számítógépes játékokban (nekem személy szerint az volt velük a gondom, hogy városokban tomboltak, és nehezen viselem a régi épületek pusztulásának látványát -jó lenne a tudat, hogy a darabokra hulló tornyok is csak az illúzió részei voltak)... de én a képregényekben sem tudok mit kezdeni az üres zúzásokkal, sőt, a pókember sztorikban kifejezetten igénylem, hogy kicsit a magánélet felé billenjen a mérleg az akcióhoz képest, bevallom, hogy a szívem csücske az esetlen peter parker, aki botladozik az iskolában és a csajok hálójában... és szerencsére itt a filmben is jócskán ezen az aspektuson volt a hangsúly -és ha ezzel valakinek problémája van, akkor gondoljon csak bele, hogy neki mi volt a legfontosabb dolog a világon tizenhat évesen. naugye... de egyébként is őszintén lehet szurkolni peter-nek, hogy jól alakuljanak a dolgai mj-vel, és jókat lehet mosolyogni a hős-szerelmes ned-en is. de a poénok többsége egyébként is jól landolt, egy nagy vigyorgós szórakozás a film. ami abból a szempontból meglepő, hogy egy drámai előzmény utóhangjai is ott zengnek a narratívában -azaz nem bölcsész-hablattyal megfogalmazva: sokat foglalkoztunk az endgame-ben történtek következményeivel is... és megint visszatérhetünk arra, hogy az előzetesek mélyebbnek ígérték a gyász-időszak bemutatását, de azért így is ott vannak a dráma-morzsák azzal kapcsolatban, hogy sokaknak kiesett öt év az életéből, mint ahogy peter is fokozatosan dolgozza fel a mentora elvesztését. ezt leginkább a pókembernél kötelező felelősség kérdésével húzták össze az írók -és ez logikus is, egy tizenhat éves kölyök számára hatalmas teher az, ha a világmegmentés súlyát helyezzük a vállára... bár lehet azzal poénkodni, hogy a stáb csak nyaralni szeretett volna, ezért tett a sztori egy körutazást európában, de mivel ettől kapott a hangulat egy kis ’ifjúsági james bond’ gellert, így nem bántam, hogy csak a végére tartogatták a klasszikus new york-i hálóhintázást (vizuálisan volt egyébként jónéhány tetszetős megoldás a filmben -bár az én szemem már attól is ugrált örömében, ahogy a víz-felszín közeléből vették fel a velencei jelenetek egy részét)... már tizenegy éve szoktatják a nézőket arra a marvel-nél, hogy maradjanak benn a moziteremben a legvégéig, úgyhogy remélhetőleg a nézők többsége most így is tett, mert mindkét jelenet egy nagy csavart adott hozzá az összképhez, az első a film tényleges befejezése volt egy ígéretes cliffhangerrel (és egy olyan meglepetés-karakterrel, akinél hatalmas ováció tört ki a teremben), a második pedig magyarázatot adott számomra, hogy miért éreztem kicsit furának a fury/hill kettőst a film alatt... no. azt hiszem új rekordot döntöttem az írásom hosszával kapcsolatban, de volt miről értekezni (és még így sem érintettem mindent, például a horrorral is kacérkodó illúziókat), de azoknak, akik utálnak ennyit olvasni, itt egy velős konklúzió: ez egy baromi szórakoztató ifjúsági film, ami képregény-hűen mozgatja a szerethető karaktereit, egyszerre intim tini-románc és nyári blockbuster kaliberű akció-móka... (×07.03.)

(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(John Wick: 3.felvonás -Parabellum)

az akció-film nem az a műfaj, ami igényelné a komolyabb mélységeket, ’nem gondolkozni megyünk a moziba’, csámcsoghatná popcornnal tömött teli szájjal az átlag-néző, pedig igenis lehet mögé látni dolgokat akár a fejlövés-orgiáknak is. én például egész hazaúton gondolkoztam valamin, ami megragadta a szememet a mozi-teremben: dan laustsen operatőr (aki korábban többször is dolgozott együtt guillermo del toro-val is) nagyon következetesen világított be minden egyes jelenetet a filmben, végig egységesen vagy hideg kékbe vagy meleg narancssárgába borította a képkockákat -kivéve az utolsó lövöldözést, ahol a kék mellé neon-zöld párosult a körbefutó led-füzérekből, és nem jövök rá, hogy milyen rejtett jelentés lehetne leszűrni ebből az új szín-kombinációból (valószínűleg valami tök egzakt magyarázat van: mivel lekapcsolták a fő világítást, így a falon körbefutó fények a kijáratok irányát jelölték, azt meg zölddel szokták)... pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt eldobtuk, john fején vérdíj, ami nem jelent jót ebben a világban, ahol a sarki közértes is kíméletlen bérgyilkos mellékállásban -és simán el tudtam volna fogadni azt is, ha a filmet egy történet-ív helyett csupán arra fűzik fel, hogy john újabb-és-újabb hullámban küzd meg a azokkal, akik a fejére vágynak, bár az is igaz, hogy ez túlságosan is videojátékos esztétikát eredményezett volna. úgyhogy nem baj az, hogy a szokásosan brutális akció-jeleneteket a sorozat mitológiájának szélesítésével törték meg -ezeket az ötleteket az írószobában valószínűleg jó móka lehetett kitalálni, de nekünk nézőknek annyira azért nem érdekes ez a kissé túlbonyolított viszonyrendszer a különböző körökkel meg hatalmakkal. idővel úgyis mindenki egymásnak ugrik, nem? a nézők igen nagy százaléka meg úgyis csak a fejlövések miatt ül be a filmre... hihetetlen belegondolni, hogy nem csak keanu reeves van túl az ötvenen, de halle berry is, mégis olyan dinamikával mozognak a jeleneteikben, hogy az ember önkénytelenül is arra gondol, hogy ő ilyenre még ifjúként sem képes... és hát az akció-részek még mindig gondosan megtervezettek, csodásan átláthatóak a kevés vágásnak köszönhetően, kecses vér-balettek, ahol rendre az a vége egy-egy küzdelemnek, hogy egy golyó üt lukat valaki homlokára, esetleg az, hogy nyolc-tíz kés áll ki a rosszfiú mellkasából... (azért megnéztem volna annak a kaszkadőrnek az arcát, akivel közölte a rendező, hogy ’és akkor most akkor téged tökön-harap ez a németjuhász! aaaand action!’) viszont! annyira szerették csinálni a srácok ezeket a verekedéseket, hogy nem igazán érzékelték, hogy mikor is kéne megállni, így a végső közelharc-párbaj nekem már kicsit soknak érződött (főleg a mark dacascos előtt emberkedő két kínaival való üveg-törésnél éreztem ezt), de ezt leszámítva jó volt a film tempója végig... nem meglepő módon nyitott a film vége, minden adott egy újabb folytatásra, szerintem attól fog függni minden, hogy keanu mennyire bírja majd a fizikai megterhelést -de mivel tudjuk, hogy évtizedek óta nem öregszik, így szerintem gond nélkül el tud majd készülni a folytatás is... (meglepő belegondolni, hogy az új mellékszereplők többsége nő volt ebben az epizódban, ráadásul kőkemény nők, ami nem mindig jellemző erre a műfajra (és ne csak halle berry akrobatikus mutatványára tessék gondolni, de szerintem anjelica huston is badass volt főnökasszonyként, és asia kate dillon is jól hozta a hideg végrehajtót (apropó, egy kis haj mennyivel nőiesebbé tette őt a full kopaszsághoz képest).) (×05.17.)

(Bosszúállók: Végjáték) (2019) (r.: Anthony és Joe Russo)

finálét írni piszok nehéz feladat -nem is, átfogalmazom: mindenkit kielégítő befejezést írni szinte lehetetlen feladat... és persze már voltak a film-történelemben nagy finálék, de azok elsősorban regényeken alapultak (lásd: gyűrűk ura, harry potter), amiknél azért a ’hogyan’ kérdés nem okozhatott meglepetést, olyan viszont még tényleg nem volt sohasem, hogy több mint tíz év (és több mint húsz film) munkáját érleljék be egyetlen grandiózus lezárásba (aminél persze hogy vannak kiskapuk a folytatásra, de azért érezhetően egy korszak végére értünk)... ha jobban belegondol az ember, lehet hogy nem is olyan nehéz egy ilyen lezárást kielégítően prezentálni, csak a karakterek szeretetéből kell kiindulni -abból, hogy az alkotók épp’ annyira kötődnek ezekhez a hősökhöz, mint amennyire a nézők is, és csak meg kell jutalmazniuk a rajongók töretlen odaadását. pont ezért érződik helyesnek ennek a finálénak minden aspektusa, mert odafigyel arra, hogy nekünk fanoknak mire van igényünk, és fejet hajt azelőtt, hogy felcsipegettünk mindent, amivel az elmúlt években megkínáltak bennünket. és nem elég, hogy egy keserédes nosztalgia-trippre visznek minket, egészen mélyre nyúlnak az utalásokat tartalmazó nagy szütyőben, olyan karaktereket hoznak vissza, akiket nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látok még a vásznon, sőt még egy tévésorozatos arc is felbukkant, hogy igazán lefedjük a teljes univerzumot (nem mellékesen a russo tesók a saját karrierjükre is szerettek volna visszanézni, ezért van a filmben két színész is a community-ből, plusz maga joe russo is kipróbálta magát színészként)... egyből a nagy egészre ugrottam, pedig fontos aspektus az is, hogy ez a film egy közvetlen folytatás is, mivel egy évvel ezelőtt ott hagytak minket az alkotók a vászon előtt megfőzve, így először a csettintés következményeivel kellett foglalkoznunk -és nem meglepő módon itt is nagyszerűen teljesített a film. intim karakter-drámával törték össze a szívünket az elején, elárasztva a nézőteret az ’innen hogyan tovább’ érzésével (ha elég bátor vagyok, akkor még a közel tökéletes ’leftovers’-szel is össze merem hasonlítani az érzelmi behatását) -és ez a csendes kezdés igencsak meglepő egy ilyen grandiózusnak szánt giga-költségvetésű alkotástól (éreztem is a perifériámon némi kényelmetlen mozgolódást a nézőtéren), de kellett ez a nyitány, hogy érzelmi alapon akarjuk befogadni a filmet... mert értelmi alapon biztos bele lehet kötni a későbbiekbe, a középső, megoldásokat kínáló, kalandosabb szakaszba, de szerintem az a legjobb, ha hátradől az ember, és nem gondol bele a felmerülő timey-wimey-wibley-wobley csacskaságokba, hanem élvezi azt, hogy miként rakják helyre az írók az utolsó építő-köveket a koronához vezető úton (plusz ez a szakasz is kellően érzelmi hullámvasút, ha kell drámai, ha kell vicces és a már említett nosztalgia hatása alól is nehezen lehet kikecmeregni)... mert bizony tudjuk, hogy merre tart minden, bármennyire is próbálnak azért meglepni minket az írók -nem kerülhetik el az epikus összecsapást a végén... de szerencsére eszükben sincs becsukni a pénztárcát a trükk-mágusok előtt, sőt, olyan grandiózus terveik vannak, amiket kész csoda, hogy sikerült a vászonra vinni... és tudom, hogy egyszerű rajongóként velem könnyű dolguk volt, csak kellett néhány hősi beállítás és feljebb kellett tekerni az áradó zenét, és én már attól elolvadtam volna, de nem hiszem, hogy akár a leghidegebb, cinikus nézők is ki tudnák vonni magukat a harc megkezdése előtti pillanatok elsöprő erejének hatása alól... volt már szerencsém pár event képregényt olvasni a múltban, amikor a képregények alkotói mindenkit összeterelnek egy mindent eldöntő, emberi léptékkel alig felfogható összecsapásra, és most pont azt a hihetetlen magával-ragadó érzést éltem át a moziban, mint amit az ilyen köteteknél szoktam érezni olvasás közben -tökéletesen sikerült átültetni mozgóképre a grandiózusságot, a hengerelés, a szívfacsaró hősiességet. sikerült elérni, hogy bizonyos pillanatokba szó szerint beleremegjek (és nem csak a fent emlegetett nagy gyülekező kötött csomót a gyomromra, de néhány páros összecsapás is elcsavarta a fejemet, valamint köszönöm azt az édes fricskát, amit a girlpower-ellenesek kaptak)... aztán csend lett, elértünk a végpontra, a minden szinten kielégítő lezáráshoz, egy nagy érzelmi gubanchoz, ahol egyszerre érezzük felemeltnek és összetörtnek magunkat. búcsú ez, amire mindig jó szívvel fogunk emlékezni, egy megtérülő hosszútávú érzelmi befektetés jutalma, a rajongók pajzsra emelése. és mi hálás szívvel köszönjük az eddigi élményeket, szeretünk titeket, 3000-szeresen! (×04.24.)

(2019) (r.: David F. Sandberg)

családi mozidélután a dc-vel... tudom, hogy még mindig van egy nagy kupacnyi ember, aki a morgós képregény-világot várja vissza a stúdió filmjeibe, mert azt hiszik, hogy attól lesz ’mély’ minden, ha borongós és szürke és komor és lehangoló, pedig nem nehéz belátni, hogy a könnyű szívvel átnyújtott, szórakoztató formában öntött filmekben is ott lehet az a mélység, ami megragadja a szívünket. ráadásul közben még jól is érezhetjük magunkat...és egyébként nem is olyan könnyű csinálni ezt a műfajt úgy, ha az egész családot akarod szórakoztatni, ami közben még arra is ügyelned kell, hogy úgy fordulj az ifjúság felé, hogy ne lépd át infantilizmus határát (amivel elriasztanád az őszülő fejű nerd-öket például). az az érzésem, hogy warner-nél ezúttal nagyon nem akartak mellé-célozni, ezért felcsapták a könyvtárban spielberg-összest a ’nyolcvanas évek’ bekezdésnél, és hosszasan tanulmányozták a mester idevágó munkáit. ezután alkottak egy csapat szerethető gyereket (szívbemarkoló problémával), leöntötték az alapokat tini-humorral, óvatosan csepegtettek rá egy kis horrort is, majd kiöntötték a mai trendeknek megfelelő szuperhősös formába az elegyet... persze ez így megint egy eredet-történet lett, csakhogy itt a képességek megismerésének gyermeki lelkesedése volt a leghangsúlyosabb rész, nem pedig egy kötelező elem, amit az ilyen típusú filmekben le kell tudni a nagy bunyóig... mert shazam legfontosabb képessége az, hogy egy felnőtt-testbe bújt gyermek, és ez nagyszerűen működött is a filmben (zachary levi energikus alakításának is köszönhetően) -és ezért van az, hogy a szuperhőssé válás lépései itt fontosabbak voltak, mint a zsáner más filmjeinél, mert a srác tényleg lépésről-lépésre tanulja meg a nagy erő nagy felelősségét (kösz, ben bácsi!)... vele szemben mark strong gonosza sokkal inkább sablonból lett kifaragva, annak ellenére sem tudott kitörni a ’világ-uralmat akarok!’ kliséből, hogy elég jól meg volt alapozva a motivációja (a film elég sok meta-poénnal is dolgozik, de a kedvencem az volt, amikor a tipikus gonosz-monológokat röhögték ki az alkotók) (ne felejtkezzünk el a többi negatív karakterről sem, bár igazából a hét főbűn vízköpő avatárjai csak a horror- és az akció-jelenetek miatt voltak jelen, nem tartották szükségesnek a készítők, hogy bármi mélységet hozzáadjanak ő-rusnyaságaikhoz)... hümm, máskor rengeteget tudok pofázni a moziban látott filmekről, de most eléggé megakadtam, mert tényleg csak azt tudom hangsúlyozni, hogy milyen felhőtlenül szórakoztató volt ez a film, és hogy a humora mellett a szíve is mennyire a helyén volt, de lehet hogy most ennyi tényleg elég egy kisebb világ-megváltáshoz... (az biztos, hogy most a végszó után nem fog érkezni egy hosszadalmas kalapemelés a film vizualitásával kapcsolatban, bár maga a rendezés teljesen rendben volt kamera-mozgásilag mondjuk, a zenénél meg csak most utólag hallgatva tűnt fel, hogy tartalmaz egy egészséges adag johnwilliams-izmust, amivel megint visszakanyarodhatunk a spielberg-i érzések napsütötte földjére...) (szeretem, amikor egy film nem tagadja meg azt a korábbi művet, amiből szárba szökkent, itt is mosolyogva köszönték meg a ’segítség felnőttem’-nek az ihleteket.) (×04.06.)

(Marvel kapitány) (2019) (r.: Anna Boden, Ryan Fleck)

hmm, lehet hogy meg kellett volna várnom a mozizás helyett, hogy megérkezzen ez a film a videotékákba, mint ahogy azt a kilencvenes évek derekán tettem az ilyen nagyszabású hollywood-i megaprodukciókkal -kár, hogy most már nincsenek sem kazetták sem videotékák... és mielőtt még minden soviniszta ökölbe szorítva lendítené a kezét a magasba, nem, nem a film a minőségére célozgattam ezzel, csak az általa megidézett korszakra, és arra a kellemes emlékre, hogy milyen sokat jártam akkoriban a házunktól egy saroknyira lévő kölcsönzőbe. mert ez volt az a korszak, amikor igazán ráeszméltem a filmek világára, és ez az a korszak, amit egész jól megidéztek most a marvel mágusai, bizonyos pontokon elég direkt módon (gondolhatunk itt a dal-felhasználásokra mondjuk), máskor viszont jobban kellett erőltetni a szemet, hogy láthatóvá váljon a kacsintás (csak súgok: tessék például jól megnézni, milyen szövegkönyvet memorizál stan lee (szerintem kevin smith azóta is kevin feige-ék lába előtt hever hálából))... de számít-e az, hogy ezt a történetet visszaröpítette a marvel-t majd’ huszonöt évvel? ha félretesszük azt a pár főhajtást, amit bizonyos tárgyak kapcsán tettek az írók a filmes univerzum korábban elkészült darabjai felé, igazából egy nagy haszna volt ennek a múltba-révedésnek: az ifjú nick fury... és nem is a szemkápráztatóan hiteles arc-fiatalítás volt az, ami fiatallá tette a karaktert, hanem az, ahogy a felelősség súlya alól kiszabadulva milyen lezser lett a fickó -és ehhez persze ehhez az is kellett, hogy sam jackson űberlazán hozza a karaktert és annak imádnivaló bohókásságát (coulson inkább csak beköszönt egy kicsit, bár a kapcsolata fury-val így is jól alapozást kapott)... no, belekaptam egyből a közepébe, de végülis a film maga is így tett, ugyanis megpróbálták feldobni az eredet-történetes aspektusát, hogy ne érezzük azt, hogy már megint végig kell küzdenünk magunkat azokon az ezerszer ismert fordulatokon, mire létrejön fizikailag és lelkileg a hős -és ez a próbálkozásuk részben sikeres is volt, mert az amnézia rejtély-faktora a sztori mellett tartott végig, ugyanakkor azért mégiscsak azt érezte az ember, hogy csupán egy építkezősebb eredet-történetet kaptunk megint. ebből az építkezésből adódott az is, hogy jócskán vissza lett húzva a film első felének a tempója, még szerencse, hogy a végén mégis azt érezhette a néző, hogy megérte türelmesnek lenni vele, megérte kivárni, amíg összerakja a kirakós darabjait... leginkább akkor érkezett meg ez a payoff, amikor a mélyebb érzelmek felé sodródott a film, a rambeau családdal kifejezetten jól működött a lelki gócpont. ráadásul a sztori is tartalmazott egy meglepő érzelmi csavart, ami sok mindent átértékelt, ráadásul a karakterek is gazdagabbak lettek ezáltal, miközben újrakalibrálhattuk velük kapcsolatban az érzéseinket... láttam a moziba indulás előtt a neten, hogy sokan ben mendelsohn-t emelik ki a film egyik fénypontjaként, és bár nagyszerű színésznek tartom őt, azért egy kicsit meglepődtem ezen, mert mostanság tudjuk, hogy ő vette át az ügyeletes rosszfiú-szerepet hollywood-ban, és el nem tudtam képzelni, hogy mi újat tud kihozni még egy ilyen karakterből -de szerencsére most egy sokkal komplexebb alappal dolgozhatott, mint az elmúlt években... khhmmm, nem kerülgethetem tovább, hogy a címszereplőről is beszéljek, bár nem könnyű érték-ítéletet mondani, mert az volt az alap-koncepció, hogy nagyon visszafogják brie larson-t, gondolom a kree átnevelés ténye miatt gondolták azt a rendezők és a színésznő, hogy nem szabad nagy amplitúdóval játszani, de így ez a visszafogottság eléggé kilóg abból a szuperhősös túlzásból, amit az ilyen filmektől megszokhattunk, ezért volt talán olyan szokatlan ilyen kevés érzelmet látni az arcán... amivel viszont sajnos nem sikerült túllépni a zsáner paneljein, az a látvány-világ, ami az elmúlt évek űrkalandjainak színpompássága mellett szürke kisegérnek tűnik ez a film, nem fektettek energiát a szépen koreografált verekedésekbe vagy az átláthatóra vágott akciókba sem, ezáltal nem tudja hozni azt a bombasztikusságot, amit egy ilyen léptékű történettől elvárnák... tudom, hogy régi vesszőparipám, hogy milyen nehezen fogadja be a gyomrom a szuperhősös és a hard-scifi-s elemek keverését, itt viszont jónak éreztem az átmenetet, lehet hogy azért, mert ez film eléggé a scifi-oldal felé dőlt. vagy azért nem zavart ez a mix, mert tudtam eleget invesztálni a karakterekbe és a sztori rejtély-faktorába. vagy csak jól bele tudtam simítani a látottakat eddigi marvel sorba -mert végülis mondhatjuk azt, hogy olyan volt ez a film, mint egy tévé-sorozat flashback epizódja, amivel részlegesen megágyaznak a nagy finálénak... (pár nappal ezelőtt arra ébredtem reggel ötkor, hogy a macska az új szőnyegem felett bokákolja fel a lenyelt szőrt, úgyhogy kifejezetten nagyot röhögtem az extra jeleneten, ahol goose is úgy szabadult meg a gyomra tartalmától, ahogy az igazi macskák szoktak -egyébként imádtam a filmben a szőrös kis bestiát, igaz, amióta láttam a képességeit, kicsit furán nézek az otthoni macskára is...) (lehet mindenféle érveket felhozni a marvel studios ellen, de azt nem mondhatja senki, hogy nincs szívük: a lehető legszebben búcsúztak stan lee-től.) (×03.06.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)

(2018) (r.: James Wan)

a képregények ismerői értetlenül állnak afölött, hogy aquaman a közvélemény szemében ennyire nehezen komolyan vehető karakter, mert a rajzolt paneleken egy erős király ő, akit nem lehet mosolyogva félresöpörni -és lehet, hogy a kezdeti időkben csak felhőtlen gyerek-kalandokat írtak neki, de az elmúlt évtizedekben már többször újradefiniálták a karaktert, komoly mélységet adva neki (a mostani dan abnett korszakot magam is ismerem, és egy pillanatig sem jutna eszembe azon vigyorogni olvasás közben, hogy ’heh, ez a srác a halakkal beszélget’). és akkor mi csinál a dc, amikor megmutathatná az embereknek ezt a komolyságot, amikor végre kifoghatná a röhögők vitorlájából a szelet? nem veszi komolyan a karaktert... és az a komoly igazság, hogy ez nem is igazán baj... mert ugye eddig azzal próbáltak maguknak utat törni a túltelített képregényfilm-piacon, hogy letörték az összes apró mosolyt a nézők arcáról, amitől egyszerűen nem érezte jól magát sem az átlag-néző sem a comic-geek-ek hada, úgyhogy most megpróbálták átlendíteni az ingát a túloldalra, és egy olyan színes/szagos kaland-őrületet a vászonra festeni, ami kellően szórakoztató annyira, hogy elkenődjenek a továbbra is jelen lévő hibáik... mert a korábbi problémák egy részét még nem sikerült feltörni, most is több film vázát akarták egybe-kovácsolni, ezért az alapozó első fél tovább nyúlik a kelleténél, mert nem lehet egyszerre egy eredet-történetet, egy teljes mitológiát és két gonosz-alapozást is szépen belegyömöszölni az expozícióba (igen, mert muszáj volt aquaman két fő ellenségét is szerepeltetni a filmben, pedig black manta-t nyugodtan lehetett volna tartalékolni a folytatásra is (és akkor kihagyható lett volna ’minden idők legkiszámíthatóbb plusz-jelenete’ is...). viszont amikor beindul a kaland, akkor meglepően jól működik a film, és itt a szó legnemesebb értelmében gondolok arra a kaland-filmes hangulatra, ami árad a vászonról, és nem is kell neki hozzá sok kellék, csak egy igazi retrós kincsvadászat, egy megszerzendő tárgyak utáni hajsza a világ különböző pontjain. változatossá is válik ezáltal mind a sztori mind a látvány, mert bár jól sikerült a víz alatti világ vizuális megvalósítása, azért megnyugtató a szemnek, amikor kibukunk a felszínre, és napfényben fürdünk a képekkel együtt... james wan viszont mindenhol elemében van, a tiri-tarka atlantiszi helyszín és a szicíliai kis halászfalu is gyönyörűen mutat a folyton izgő/mozgó/pörgő/forgó kamera lencséin át (és bár a víz alatti beszédhez nem vették át a rajzolt eredetiből a buborékokat, eléggé hihetőnek tűnt a lenti élet)... a nagy kalandhoz egy olyan hős dukál, akit szívesen követünk az úton, és erre tökéletes casting jason momoa, aki önmaga lazaságát hozza a szerepben, be tudja dobni az egysorosait a félmosolya társaságában, és nagyszerűen fest a pózolások közepette -már csak miatta sem lehetne a filmen számon-kérni azt a komolyságot, ami a képregényekben jól működik... a többiek a maguk vázlatos szerepeikkel jól elbírnak, inkább csak technikai problémáim voltak a megvalósításukat tekintve (az arc-fiatalítások közel sem működnek olyan jól, mint a konkurenciánál, szegény amber head meg egy nagyon csúnya műhajat kapott a fejére)... keretes szerkezetként a finálé nálam ismét kicsit lehúzta az összképet, mert ez a cgi-orgiában fogant csata nem igazán akart működni nálam, lélektelennek éreztem (hasonlóan kívülálló maradtam, mint mondjuk a klónok támadása hasonlóan megvalósított csatájánál)... érdekes ezt a hullámzást megélni egyébként a moziban, de a dc-nek ezúttal az volt a szerencséje, hogy annyi mindent dobált be az üstbe, hogy végül pozitívnak éltem meg ezt az intenzív élményt. mondhatjuk, hogy jó irányba léptek a stúdiónál, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy most érték el az első thor film szintjét -mondjuk james wan annyival előrébb tart kenneth brannagh-nál, hogy ő tudja egyenesen tartani a kamerát... (a zenénél is hasonló kettősséget érzek, mint minden másnál ezzel a filmmel kapcsolatban, mert rupert gregson-williams is bedobott mindent, ami csak a keze ügyébe került, így a klasszikusabb hangszerelésű témák mellett rendre felbukkantak a torzított gitár és az elektronika is. a közbeszúrt betétdalok viszont baromira nem akartak működni -nem, még a depeshe mode sem...) (hümm, akartam szidni a film legnagyobb gagyiságát, a kongázó polipot, de most tudtam meg, hogy az is csak egy képregényes kacsintás volt...) (##12.16.)

(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)