(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)