(Ne nézz fel!) (2021) (r.: Adam McKay)

veszélyes dolog a tükörbe nézni. néha tűpontosan meg fogja mutatni a valóságot, leleplezi az összes hibánkat. máskor meg annyira torzít, hogy nem tudjuk komolyan venni azt a képet, amit megmutat... adam mckay az elmúlt időszakban arról lett ismert, hogy közérthetően magyaráz el olyan témákat, amiket átlagemberként nehéz befogadni (lásd: the big short), vagy elrajzolt történelmi ismeretekkel veri bele a fejünkbe, hogy nem nagyon változott a világ az elmúlt húsz évben (lásd: vice), de egyébként a saturday night live akoljából származik, így nem meglepő az ottani szkeccsekre hajazó vastag humora. ezúttal egy maró szatírával készült nekünk, ami aszerint üt be vagy üt ki, hogy mennyire bírod azt, ha az arcodba tolják a fájdalmas valóságot. szerencsére én jókat tudtam mosolyogni a túltolt karaktereken és a társadalmunk problémáira való reflektálásokon -még úgy is, hogy közben folyamatosan ütöttem volna az idiótákat, mert fejben meg tudtam őket feleltetni azoknak a valóságos mintáknak, akikről az alkotók mintázták őket... de okosan nem olcsó paródiává alacsonyították a produkciót, azaz nem egy donald imitátort kértek fel, és nem az életünk mindennapjait meghatározó problémákra húzták fel a történetet (lásd: klíma-katasztrófa, világjárvány), hanem minden és mindenki átesett egy egészséges csavarintáson... így lett a szívmelengető szerepeiről híres meryl streep-ből borzasztó elnök-asszony, így ötvözte mark rylance jobs-ot, zuckenberg-et és musk-ot egyetlen figurába, és így került tyler perry és cate blanchett arcára amerika összes reggeli műsorvezetőjének kín-mosolya... és az a jó, hogy nagy a szórás, mindenki megkapja a magáét, az ország vezetésére teljesen alkalmatlan politikusok, a celebekből elefántot gyártó média-munkások, a lázálmokat kergető, enyhén pénzéhes tech-guruk, és persze maga a nép is, aki beszopja az összes imputot, amivel elárasztják a kis buborékját, és hajlamos befogni a fülét, ha valaki az igazságot akarná a fülébe üvölteni: hogy kurva nagy baj lesz, ha nem teszünk valamit gyorsan... adam mckay szereti vadul használni a vágóollóját, és ehhez a filmhez most nagyon is passzolt a stílusa, volt egy-két igazán frappáns egymásra feleltetett képsora, máskor viszont kicsit didaktikusnak éreztem, amikor az élővilág felvillantásával a fejünkre koppintott: nem csak magatokat irtjátok ki barmok, hanem a teljes élővilágot is... de egyként van olyan fontos az átadott üzenete, hogy elnézem neki, hogy időnként a kalapácshoz nyúlt, és nem a szikéhez... az ollójának egyébként csak egy picit kellett volna hatékonyabban dolgoznia, mert például timothée chalamet-nek gyaníthatóan azért jutottak percek (és egy borzasztó paróka), mert ő most annyira-de-annyira menő, a filmből nem hiányzott volna, ha kimarad (ugyanígy vannak kétségeim afelől, hogy le kellett-e húzni az alapvetően észszerűen gondolkozó professzort egy viszonnyal, bár minden bizonnyal vonzó opció volt egy ágyba terelni (az alig felismerhető) cate blanchett-et és leo dicaprio-t)... nem nagyon értem a kritikusok fanyalgását, ez egy kifejezetten erős szatíra, tűéles humorral -csak nem magukra vették a poénok egy részét, és azért fröcsögik tele az internetet? gyerekek, nyugi, az a tükörképetek, amit annyira köpködtök... [*12.27.]

(A kutya karmai közt) (2021) (r.: Jane Campion)

hetek óta attól hangos a sajtó, hogy benedict cumberbatch nem fürdött a forgatás alatt, hogy nikotin-mérgezést kapott az igazi sodrott cigiktől, és hogy nem állt szóba a szünetekben kirsten dunst-tal -azaz ’a szerepben maradt az audiokommentár végéig’... oké, ha ez kell a művészúrnak, hogy minden rezdülése hitelesnek érződjön, ám legyen, lelke rajta, de nem tartom jó ötletnek erre építeni a marketing-kampányt, mert kizökkentheti a nézőt, ha arra gondol, hogy a nagy színész itt most tényleg büdös lehet... ugyanígy azt sem értem, hogy miért kezdtek el beszélni a színészek az interjúk során a karaktereik nemi identitásáról, hiszen emiatt prekoncepciók alakulnak ki a nézőben, mindenki a másik híres meleg-cowboyos filmhez fogja hasonlítani ezt az alkotást, pedig nem is hangsúlyos itt ez a vonal, az összetett karakterek egy tulajdonsága ez a sok közül, ráadásul mindez csak sejtetve van, nem tolnak az arcunkba semmit... mint ahogy jane campion-nak alapvetően is az volt a dramaturgiai hozzáállása, hogy beviszi a nézőit a balladai homály ködös vidékére, nem rág a szánkba semmit, és ez a szerkezet jól tud állni egy ilyen szikár neo-westernek, csakhogy a néző néha tényleg nem tud mibe kapaszkodni, így óhatatlanul leesik a történet ívéről. főleg azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálnak ezek a fickók a montanai csoda-tájban, merthogy néha kihajtanak, máskor otthon ülnek, és herélnek, de például hogy a többi férfival milyen viszonyban vannak, az sokáig nem derül ki. mert annyira különbözik a két testvér, hogy nem akarjuk elhinni, hogy ők a tulajdonosok, így ketten... persze értem én, pont ez a film egyik sarokköve, a modern dolgokhoz vonzódó testvér (lásd: autó, fürdőszoba, öltöny) ellentéte a régi, férfias világhoz vonzódó testvérrel, aki mindent megtesz, hogy ne kelljen haladnia, hogy minden szinten ő legyen a maszkulin macsók poszterfiúja. ezért kerüli a porcelán-kádat, ezért végez kétkezi munkát, és ezért használja arra a nyelvét, hogy mindenki lelkén elcsattintson vele néhány keresetlen sértést... phil egy kiállhatatlan figura, és mr.cumberbatch kiélheti rajta a teljes eszköztárát, főleg, amikor igazán ráközelít a kamera... de néha kicsit félrenézünk a család fekete-bárányáról, hogy a többiek is előtérbe kerülhessenek, és különböző módon, de nekik is jutalom-játék ez a film. azonban... időről-időre rá kell jöjjek, hogy a túlzott művészieskedés nem az én világom, elismerem az erényeit, de túlságosan távol tart magától (az irodalomban sem viselem jól a túlságosan cikornyás mondatokat). így hiába élvezhetném a vezető színész maximális beleélését, hiába gondolkoznék el a kérdés-felvetésein, a különböző korok ütköztetésén, ha nem tudok lelassulni a lírai képeihez, ha a darabos dramaturgiája nem tud magával rántani a csodás hegyei közé. igazán csak az utolsó húsz percben éreztem azt, hogy összecsattannak a film fogaskerekei az agyammal, és tetszett az is, ahogy összeállt a kép közvetlenül a végefőcím előtt, de sajnos ez a film is abba a kategóriába esik, amit tisztes távolból szemlélek majd, amikor degeszre nyeri magát a fesztiválokon... [*12.03.]

(Különösen veszélyes bűnözők) (2021) (r.: Rawson Marshall Thurber)

az az érzésem, hogy a netflix vezetői még mindig úgy érzik, hogy kompenzálniuk kell, amiért egy kis dvd-kölcsönzős cégből nőtték ki magukat streamer-mamuttá... pedig nem véletlen, hogy nekik van a legtöbb előfizetőjük, hogy sorozat-fronton sokszor beszédtéma az, amit bemutatnak, hogy pedigrés alkotók állnak sorban a bejárati ajtajuk előtt, ők mégis mániákusan ragaszkodnak ahhoz, hogy a látványos blockbusterek piacára is betörjenek. aztán mindig jön a fanyalgás, mert eddig még nem sikerült jól belőniük a kritikusok és sznob nézők igényeit, pedig nem sajnálják a pénzt és a paripát. bár talán egy forgatókönyvíró workshop-pal kéne kezdeniük a pénzköltést... biztosak lehetünk abban, hogy a red notice-ra kiutalt 200 millió dollár nagyrésze elment a három főszereplő gázsijára, plusz azokra a repülőjegyekre, amiket az egzotikus utazásra felhasználtak, merthogy a filmen nem látszik ez az elképesztő összeg... oké, erről a rendező, rawson marshall thurber is tehet, mert nem néznek ki jól a beállításai, hiába röptei a városok fölött a drónt, hiába járunk rómában vagy az argentin dzsungelben, nem érzed felvillanyozónak a plánolást, a vágást. ráadásul sokszor érződik stúdiósnak a környezet, vagy csak szemet bántó cgi-vel szúrják ki a szemünket (oké, ebbe a covid alatti forgatást is bele kell számolni)... de mindez nem számítana, ha magával-ragadóan szórakoztató az élmény, nem igaz? hááááát, van egy fajta fun vibe-ja, ami egy darabig elvisz minket, miközben egyensúlyozunk a különböző zsánerek paneljein, és halvány mosolyokra is futja néhány poén csattanása után. de azért ez kevés. ryan reynolds önmagát hozza, néha kikacsint, néha fárasztó, a rock-kal való kémiája közepes, de erről lehet hogy a nagy kopasz tehet inkább, aki mintha fél szívvel lenne a filmben. gal gadot meg gyönyörű, mint mindig, és ezzel el is mondtam mindent a szerepéről... szóval a netflix kényszeresen szórja a pénzt az ilyen egyszernézős alsó-középszerekre, pedig biztos találnának az istállóban olyan alkotókat is, akik ugyanennyi pénzből csodát tennének. de lehet hogy nem kell megerőltetniük magukat. mert egy fáradt munkahét után sokan beérik egy ilyen agykikapcsolós blődlivel is. én is. hiszen csak meg kell nyomni a play-t a kanapén terpeszkedve (vagy az esetemben a szobabiciklire pattanva), nem kell kimozdulni, házhoz jönnek a sztárok. és ezért lesz rengeteg nézőjük. és ezért fogják beérni ennyivel. és ezért nem lesz igazán nagy blockbuster dobásuk talán soha. de próbálkozni fognak derekasan, mert kompenzálniuk kell. chill, netflix, chill... [*11.12.]

(A vadnyugat törvényei szerint) (2021) (r.: Jeymes Samuel)

a szuperhősös filmek kapcsán emlegetik mostanában sokat, hogy az előző zsáner, ami ennyire le tudta uralni a vásznakat, az a western volt, 60-70 évvel ezelőtt. a sorozatgyártástól viszont megfakultak a lengőajtós kocsmák, berozsdásodtak a hatlövetűek, és a műfaj egy-egy fellángolástól eltekintve kimúlt. pedig nem véletlenül volt népszerű sokáig, hiszen széles közönséghez tudtak szólni ezek az univerzális modern mítoszok a megátalkodott marha-tolvajokról, a fényesre suvickolt jelvényű seriffekről. nem véletlen, hogy nem csak a western hazájában, amerikában virágzott a kovbojosdi, de az európai epigonok is hasonlóan mély nyomot hagytak a filmkultúrában. viszont a fekete alkotók ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy a maguk módján meséljenek eerről a korszakról, ami igencsak érintette az őseiket -de tudjuk, hogy a mai világban már szerencsére meg lehet találni azokat a forrásokat, amikből elkészülhet egy ilyen film. például egy angol zenei producer is bekopogtathat a netflix ajtaján, hogy szeretne egy csupa feketékből álló cast-tal pisztoly-párbajokat forgatni... persze jeymes samuel nem találta fel a spanyolviaszt, nem újította meg a műfajt, fogott egy tipikusan vadnyugati toposzt, a bosszút, előkeresett pár reggie meg soul számot a lemeztáskájából, odaültette maga mellé lawrence bender-t, hogy csepegtessen némi tarantino-hatást a végeredménybe, és kész is lett a szórakoztató elegy, ami nem veszi túl komolyan magát, kikacsint és elemel, ugyanakkor az érzelmi húrokra is üt egy pár alattomosat. és úgy mellesleg minden szereplőt afroamerikai színészek játszanak... viszont. a rassz-kártyát a talonban hagyja, itt nem az elnyomással kell küzdenie a szereplőknek, feketének fekete a farkasa, egymást közt intézik az ügyeket, és csak akkor mennek a fehérek közé, ha ki akarják rabolni őket (jó kis fricskaként a fehérek városa minden szempontból fehér, nem csak az emberek, de a falak és a homok is)... bár valós személyek neveit veszi kölcsön a szövegkönyv, nem törekszik a valóság bemutatására, inkább csak alapoknak használja a történelmet arra, hogy cool pózokban mutassa meg, hogy a feketék is fontos szerepet játszottak a vadnyugaton... de az egész rendezésből süt a style over substance, és pont a cool faktorok túlpörgetése miatt nem lógnak ki a modern zenék, a tisztára suvickolt díszletek és a színészi pózőrködések sem, mert az ember nem is várja el, hogy hiteles legyen, nem ez a célja... de egyébként könnyű úgy cool-nak lenni, hogy az összes most menő afro-színészt sikerült bezsákolni, ráadásul van is helyük játszani, mert a gonosz oldalon állók majdnem annyi játékidőt kapnak, mint a konkurens banda tagjai. igaz, hogy idris elba-t így is sokáig az oldalvonalon tartja a szövegkönyv, hogy a megfelelő pillanatban robbanthassa a kvalitásait... nem tudom, valahogy jól tud esni a mai világban, ha egy egyszerűbb kor felé fordulhatunk, ami azért kellően le van porolva, stílusos, szórakoztató, laza, mint egy gyors-tüzelésű colt ravasza. afro-western, mert miért is ne... [*11.07.]

emlékszel, amikor megszakították a kacsameséket? te hol voltál, amikor leomlottak az ikertornyok? a kollektív emlékezet fontos a civilizációnknak, hogy olyan eseményeket élünk át együtt, amikről aztán majd tanulni fognak az utódaink. ám arra már szerencsére régen került sor, hogy ne csak egy villanásnyi esemény határozza meg a gondolatainkat és a közbeszédet, hanem egy éveken át tartó folyamat. nem is kérdés, hogy mivel fog kezdődni minden tankönyv, amikor a húszas évekhez érnek a nebulók... mivel én egyébként is csak nagyon indokolt esetben járok emberek közé, és a munkám miatt sem szorultam be a szokásosnál jobban a négy fal közé, úgyhogy mentálisan egészen épen vészeltem át a pandémia eddigi szakaszait (már mint a jól karbantartott pánik-betegségem nem romlott az elmúlt egy év során), de látom azt, hogy az emberiség nincs jó mentális állapotban. sokféle terápia létezik arra, hogy fejben rendbe rakjuk magunkat -a kreatív elméknek adva van az a lehetőség, hogy a nyilvánosság elé tárják az egész folyamatot... bo burnham-et én csak színészként ismertem eddig, ő volt a magas srác, akiről kiderült, hogy semmivel sem nagyobb úriember, mint a többi férfi, hiába magasodik ki közülük a testi adottságai miatt (azaz a nép nyelvére lefordítva: mindenki azonnal nézze meg őt az idei oscar-szezon legjobb filmjében a promising young woman-ben!) -így azt sem tudtam, hogy zenés komédiában utazik, így meglepődtem, amikor ennek a special-nak az elején felhangzott az első dala. most már tudom, hogy oda kell helyezni a kategóriája legmagasabb polcára, ahol a flight of the conchords, a lonely island és weird al yankovich csücsülnek, akik intelligensek öntik a szövegeikbe a parodisztikus humort, miközben a zenei alapokra is kellő figyelmet fordítanak... mert bo burnham nem csak alkotott abban az egy évben, amikor a kétméteres testét kénytelen volt bepréselni egy szűkös szobába, hanem számolatlan órát eltöltött az internet előtt is (mint mindenki más is), így maró pontossággal tudta kiosztani az instagramon nyomuló fehér lányokat, a donation-ökre vadászó twitch-streamereket, de nem kímélte a digitális kapcsolatokba élő emberiséget sem, ahol a legnagyobb bóknak az számít, ha egy padlizsánt küldenek neked a szerelmi rítus közepén... persze egy évet nem lehet úgy bezárva tölteni, hogy az ember ne zakkanna meg egy kicsit, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, mert bo nem kapcsolta ki akkor sem a kameráját, amikor keményen a padlóhoz csapódott néhányszor, mert így lett egyedi élmény ez a belső utazás, ahol a felszínes kritikák után lementünk a szédítő mélységbe, ahol az önveszélyesség fekete örvénye vett körül minket, ahol a remény csak egészen kis réseken át csillogott be az ajtó alatt... egyedi élmény ez a másfél óra, egy megismételhetetlen egyszeri kihívás, amit most azonnal kapszulába kéne zárni, és esszenciaként mutogatni, ha a jövőben szóbakerül 2020... [*06.06.]

(Ma Rainey: A blues nagyasszonya) (2020) (r.: George C. Wolfe)

a különösen nyomasztó 2020-as év egyik mélypontja volt, amikor a semmiből lecsapva megrengette mindenki szívét chadwick boseman korai halála, és nem csak azért, mert egy hatalmas tehetséget veszített el a szakma és a nézőközönség, de azért is, mert a haláláig a színfalak mögé rejtette a betegségét -az utolsó hangos sikereit már négyes stádiumú rákkal dolgozta végig. elképesztő teljesítmény, ahogy maga chadwick is elképesztő volt, és ebben az utolsó filmjében is fényesen csilloghatott, mivel szélsőségesen hullámzott a karaktere a feldobott vidámságtól a lélek mélyére kaparó önkitárulkozásokig, az élcelődésektől a szétfeszítő haragig, minden pillanata pontos volt, a hosszú monológok alatt is elemi erővel húzott magához. nagy vesztesége ő hollywood-nak. de egy jó színésznek jó szövegeket is kell adnia, amiket a saját képére formál, és august wilson képes volt a drámáiban erős monológokat írni, amibe belesűríthette nem csak a karakterek múltját és életképét, hanem a feketék évszázados fájdalmát és megaláztatását is, ami sajnos a mai napig el nem évülő probléma, mindegy, hogy mikor íródott és játszódik az erről szóló mű. monológok, írom már megint, mert ez az, ami nem hagy nyugodni. hogy egy adaptációnak miért kell ennyire ragaszkodnia a forrásművéhez. és pontosan ez volt a bajom az előző august wilson adaptációval is, a ’fences’-zel, ami hiába adott lehetőséget ragyogni viola davis-nek és denzel washington-nak, végig nagyon statikus és papír-ízű maradt. és itt is ez volt a helyzet, minden díszlet alól kikandikált a színház, a szűk terek, a közelik nem segítettek abban, hogy moziként tekintsek erre a filmre, néhány vágóképet leszámítva akár lehetett volna színházi közvetítés is... és én nagyon szeretem a színházat és a filmművészetet is, azt viszont mindig kidob a beleélésből, ha keverik a kettőt... viszont a témája miatt jobban élveztem, mint a fences-t, mert mégiscsak zenészek küszködtek egy közegben, ami csak a felszínen fogadja el őket, volt benne egy jó adag a blues kettősségéből, a megélhetési zenész-lét fájdalmából -bár nem elég, még több vibrálást, még mélyebben sebző dalokat szerettem volna. de ez nem egy zenés darab, itt el kell mondani a fájdalmakat, nem megénekelni. kár... (azért a cinikus lezárás elismerő mosolyra húzta a számat, tudva azt a zenetörténetből, hogy minden menő stílust sikerült lenyúlnia és kilúgoznia a halvérű fehér embereknek...) [*04.07.]

(2021) (r.: Sam Levinson)

sosem voltam jó veszekedő. eleve konfliktus-kerülő típusnak születtem, így sokszor inkább nem is hangoztatom, hogy más a véleményem valamiről, de ha ki is nyitom a számat, és azt érzem, hogy képtelenség meggyőzni a másik felet, akkor a legtöbb esetben ráhagyom, hogy ’jól van, igazad van’, és otthagyom -persze ezzel még jobban felbőszítve a vitapartnerem... persze én is tudom, hogy ez egy egészségtelen módszer, mert az ember gyomrát megfekszi a sok düh, amit ilyenkor visszanyel, viszont így megmaradnak azok az energiái, amik a parttalan veszekedés során szálltak volna ki a testéből és a lelkéből... valószínűleg a párkapcsolataim laposodási görbéi is ebből adódtak, hogy sosem tápláltam a tüzet, mindig is egészségesebbnek tűntek azok az együttélések, ahol nem dobálják egymás felé a sérelmeket a felek, ha van is súrlódás, azt normális hangnemben, reális érvekkel támasztják alá. ahol nem úgy kell kihúzni a másik szidalmazásai alól, hogy mi is a valós probléma, ami miatt megéri hatalmas patáliát csapni. ennek ellenére számomra sem ismeretlen a ’-mi a baj? -semmi’ kezdetű beszélgetés egyre mélyülő gödre... sam levinson író/rendező, rév marci operatőr és zendaya csodát műveltek az euphoria-val, és amikor beütött a karantén, ami megakadályoztak őket, hogy tovább folytassák a munkát a sorozaton (azért két briliáns különkiadást így is sikerült összehozni), úgy döntöttek, hogy minimál körítéssel, de tovább dolgoznak. sam levinson hat nap alatt összedobta a szövegkönyvet, és már csak egy jól fényképezhető ház és egy karizmatikus színész kellett zendaya mellé, hogy elkezdődhessen a forgatás. és akár még előnyére is válhatott volna az alkotásnak, hogy spontán alakult ki egy kényszerhelyzet közepén, ám sajnos kicsit nyers maradt -vagy inkább úgy mondanám, hogy hullámzó módon érintett meg, mert tele van erős pillanatokkal, de azért kicsit megfekszi az ember gyomrát, ha kilencven percen keresztül kell néznie, hogy két ember veszekszik. még akkor is, a szép kompozíciókban teszik ezt... egyszerre érzem előnynek és hátránynak, hogy sam levinson arról írt a sürgető határideje alatt, amit ismer, mert így csuklóból adhatta john david washington szájába a filmesek nagy panaszait, küldhette el előre a kurva anyjukba a filmkritikusokat (akik persze szét is szedték a filmet a bemutató után), viszont túlságosan is bennfenteskedőnek hat az, ahogy a rendezőt játszó főszereplőnk érvel, ahogy sorolja a híres alkotókat, és személyes sértésnek veszi, ha többet akarnak belelátni a művészetébe, mint ami ténylegesen benne van. ugyanakkor nekem, aki vágyakozik az alkotás örömére, azért megütötték a fülem olyan mondatok, amik darabokat törtek le a kreatív ambícióimból -mert bizony a mélyére megyünk annak is, hogy egy alkotó miből is építkezik, amikor felépít egy történetet, az ihlethez kell-e a személyes megélés, vagy elég megfigyelni másokat... zendaya marie-je egy fokkal összetettebb, mert különféle oldalról közelíti meg a problémáit, a kapcsolatát ezzel a nárcisztikus személlyel, így amikor az éjszaka legsötétebb pontján egy végső tükröt tart a partnere elé, ránk tud szakadni az összes fájdalma, megértjük, hogy miért is kezdte el ezt a véget nem érő vitát. de vannak logikus pontok a férfi érveiben is, így nem érződik kiegyensúlyozatlannak a veszekedés, és azt sem mondhatjuk, hogy mind a ketten ártatlanok lennének, mert bizonyos pontokon egyikük sem rest alattomos szúrásokat bevinni, így maximálisan egyikükkel sem lehet száz százalékig szimpatizálni... és filmnél is ezt a kettősséget érzi az ember, egyszerre nehéz és könnyű is szeretni, értékeli is ember, de meg is riad tőle, emberi, de nagyon teátrális is, egy olyan intim pillanat, ami a legtöbbünket összetörne, de az élet nem is igazi, ha nem éri az embert mindenféle erős érzelmi hullám, a fájdalom és a bűntudat után a megkönnyebbülő katarzis... (természetesen a szövegkönyv segítségével meg lehetett azt is magyarázni, hogy zendaya miért van alig-ruhában az egész film alatt, míg férfi partnere az utolsó pillanatig magán hagyhatja az ingét meg a nadrágját -és ha kommentálod a szexuális kizsákmányolást, akkor már nem követheted el te magad is, ugye...?) [*02.13.]

(Izlandi sziporkák) (2020) (r.: August Jakobbson)

ezek az északi népek olyan hidegek, semmi humoruk, mi? hát pedig magukon nagyon jól tudnak nevetni -hát mi mást csinálnának ott a hideg sötétben, metál-zenekart alapítanak...? de ari egy világlátott ember, pontosan tudja, hogy jobban fognak ülni a poénjai, ha nem csak azt a háromszázötvenezer embert célozza meg, ami izland teljes lakossága, ezért jókat élcelődik a dánokon, a norvégokon, a finneken, az angolokon meg az amerikaiakon is. ehhez kell egy kitűnő nyelvérzék, ott buzog a szájában az összes tökéletes akcentus, de egyébként is nagyszerűen játszik a hangjával, felismerhetőek az effektjei és beat-boxai is, de az egész előadása energikus és baromi szórakoztató, valami vulkán vagy gejzír csíphette meg a seggét idefelé jövet... [*01.13]

(Ha tudnád) (2020) (r.: Alice Wu)

az intelligens, kissé különc lányt, kiközösítik, lenézik, így magányos tölti a középiskolás éveit. az iskola szépségét körbeveszik menő srácok és smúzolós csajok, de a személyisége cseppet sem passzol hozzájuk, a művészi vénáját lenézik, így a csoporton belül is érzi a magány mardosását. a mamlasz tight-end srác része a futball-csapatának, de neki sokkal nagyobb álmai vannak annál, mint hogy a pályán szaladgáljon. szerelmes akar lenni... teljesen átlagos felállás ez egy tini-románchoz, ahol többen is ugyanarra a személyre vágynak, akad félreértés bőven, és a végefelé bekövetkező nagy drámával megtisztulnak az érzelmek. de hé, miért ne lehetne új megvilágításba helyezni egy olyan alap-történetet, amit 120 éve már sikerrel mesélnek (vö. cyrano)... és abszolút jól tudott esni most ez a keserédes tinis vergődés, és nem csak amiatt, mert egy leszbikus felhang volt belecsavarva a lány-segít-a-fiúnak-de-aztán-ők-kerülnek-közel-egymáshoz toposzba, hanem mert abszolút szerethetőek voltak a konzervatív kisvárosban elhervadó karakterek, akiknek akkor is lehetett szurkolni, ha tudtad előre, hogy a játékidő alatt egyikük sem juthat el addig a happyendig, ami megilletné őt. viszont tényleg barátságnak érződtek azok a kapcsolatok, amik a nagy küldetés során kialakultak, és kellett az is, hogy a kiszemelt lány ne egy elérhetetlen díva legyen, akiről csak a végén derül ki, hogy vannak valós értékei is, hanem egy intelligens és érzékeny lánynak volt ábrázolva a kezdetektől -és ezekhez az értékekhez egy olyan csodásan szép arcot társítottak, hogy szerintem nincs olyan fiú vagy lány, aki megkérdőjelezné a teljes iskola vonzalmát felé (tudom, hogy mindig teszek ilyenkor felelőtlen ígéreteket, hogy figyelemmel fogom követni azon ifjú színészek további munkáit, akikbe titkon beleszeretek, de alexxis lemire-ről és leah lewis-ról tényleg azt gondolom, hogy érdemes lesz őket a radaromon tartani)... sok alkotást megterhel a nagy mennyiségű narráció (ha csak nem valami noir búsongásról van szó, ahol elengedhetetlen, hogy egy szétdohányzott hang hozza nekünk a ponyva-hangulatot), de itt azért működtek a kísérő szövegek meg az idézetek, mert olyan lett tőlük a film, mintha egy tinilány naplójába kukkantanánk be titkon, plusz illett is a karakterek jelleméhez is ez az irodalmiság... mivel végzős gimnazisták között játszódott a sztori, ezért nem meglepetés, hogy legalább annyira kaptunk fejlődés-történetet, mint romantikus dramedy-t. ezért sem könnyű a tizennyolc évesek élete, mert túl sok mindennel kell egyszerre megbirkózniuk, kitalálni önmagukat, rendbetenni az érzelmi viharaikat, és elszakadni attól az élettől, amiben addig éltek. és bizony van, akinek a nehezebb út jut, mint másoknak. mert mondjuk fel kell vállalniuk a nemi preferenciáikat. vagy el kell engedniük a szüleik kezét. vagy meg kell harcolniuk az évtizedes családi kolbász-recepttel... (××12.21.)

(2016/2020) (R.: Sopsits Árpád)

a kádári szocializmus hazugságokra épült -aki nem ugrál és nem hangoskodik, az velünk van; nincs munkanélküliség, nincsenek szociális gondok; rend van és béke, az aberráció, a gyilkosságok csak az imperialista nyugaton fordulnak elő... pedig nem csak a disszidálók meg a röpirat-gyártók nem értettek egyet a rendszerrel; igaz, hogy papíron nem voltak munka-kerülők, de a gyárakat feltöltötték haszontalan ’vatta-emberek’-kel; az emberek alkoholba fojtották a szürke életük kínkeserves mindennapjait, a nyomornegyedek nem szűntek meg a szocialista egyenlőség nevében -és az erőszakot legtöbbször bezárták négy fal közé... ehhez hozzájött még az, hogy az orosz tankok segítségével létrejött rendszernek legitimizációra volt szüksége, fenn kellett tartani a látszatot, ki kellett verni az első gyanús emberből a tanúvallomást, hogy hamis biztonság-érzetbe ringassanak mindenkit. nem számítottak a következmények... a martfűi rém története ebből a szempontból jó korrajza a kora-kádári diktatúrának, ahol egy alkoholista rendőr meg egy besúgókkal körülvett ügyész lavírozott az ellenséges párt-katonák között, mire a gyilkos nyomára akadtak, halottak és tönkrement életek festették sötétre a cipőgyár történetét ezen évek alatt... jó lélekrajz is a film, hiszen betekintést enged egy beteg elme tekervényeibe, a szexuális frusztráció olyan mélységeibe, amit nehéz a hagyományos perverziók szintjén megérteni... végre nekünk is van egy skandináv típusú sötét krimink, ami kellően nyugtalanító és véres, mégsem kényelmetlen nézni, ahogy a rend őrei kétségbeesve futnak egy szenvtelen gyilkos után... sopsits árpád rendező és szabó gábor operatőr gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő fényhatásokkal érjék el a néző borzongatását, és a thriller-hangulathoz moldvai márk zeneszerző is hozzáadta a tudását. a forgatókönyv-író szopsits-csal csak a történet elején szállnék kicsit vitába, mert egy kicsit darabosnak éreztem, ahogy elindította a különböző szálakat, de értem, hogy nem volt könnyű felépíteni egy olyan történetet, ami egy prológus után hét évet ugrik, ráadásul próbálta fenn-tartani a krimis rejtély-faktort is addig, ameddig csak lehetséges volt (még a fürdőszobai tükörrel is játszott nekünk egy kicsit, hogy húzza az idegeinket)... tudom, hogy közhely, hogy anger zsolt mindig nagyszerűen játszik, de szerintem most kifejezetten jól állt neki a cinikus zsaru szerepe. annak meg örülök, hogy hajduk károlyt először egy jóságos orvos szerepében láthattam (lásd: akik maradtak), mert mindig az könnyebb, ha valakit egy pozitív szerep után kell elfogadni gonoszként, mint fordítva... bár a netflix-re készített négy részes mini-sorozat változatot néztem meg, mégsem éreztem azt, hogy a sorozatokhoz kéne besorolnom ezt az alkotást, és ne a filmek közé, mert az eredeti három-órás változatot vágták szét, és adták el epizódoknak a stream-szolgáltatónál, de így is egy erős egység maradt a végeredmény. sőt, annyira egyben éreztem ezt a három órát, hogy fogalmam sincs, hogy mit vágtak ki belőle a mozis változathoz. de majd egyszer azt is megnézem, ha vissza akarok csöppenni a huszadik századi magyar történelem egyik sötét foltjába, egy hatásosan nyomasztó krimi-thriller-be... (××10.23.)

(Társadalmi dilemma) (2020) (r.: Jeff Orlowski)

sziasztok, zoli vagyok, és függő! nehezen tudnék már meglenni az internet nélkül, azzal indul a napom, hogy végigpörgettem azt a pár oldalt, amiket kiemelt figyelemmel követek, úgy érzem, hogy lemaradtam éjszaka, amiért álmomban nem jutottam friss hírekhez. de azért úgy gondolom, hogy nem vagyok menthetetlen... nem nagyon értem azokat, akik órákat töltenek a közösségi oldalakon, mert virtuálisan is ugyanolyan antiszociális vagyok, mint a való életben, nem érdekel, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akiket ismerek, nincs szükségem a megerősítő like-okra, a fotókat megtartom magamnak, ahogy a véleményemet is. azt nem mondom, hogy belőlem nem tudnak kipréselni dollárokat a nagy tech-cégek, mert a google-t erősen hízlalom akkor, amikor elveszek a youtube algoritmusában, és a hasznos időmet a felesleges videók unott pörgetésére cseszem el, de igyekszem javulni. főleg most, hogy borzasztóan elriasztottak az efféle tevékenységtől ennek a filmnek az alkotói... persze az eddig sem volt titok, hogy a tech-iparág kifacsar minket, hogy de sokkoló volt, ahogy ezt olyanok mondták az arcunkba, akik ott voltak az alapok lefektetésénél, akik nem szenzáció-hajhászás miatt ültek most le a kamera elé, hanem azért, mert tényleg attól tartanak, hogy katasztrófába rohanunk azzal, hogy hagyjuk magunkat elcsábítani a facebook-hoz hasonló lelketlen pénz-gyárak által, hogy birkaként szorulunk bele egyre inkább a saját vélemény-buborékunkba... teljesen közérthető volt a veszélyek felsorolása, amit kissé didaktikusan, de hatásosan támasztottak alá egy dramatizált sztorival, ahol az okostelefonok összes negatív hatását és az algoritmusok kíméletlen működését is szemléltették nekünk. vagy még inkább az ifjabb nézőknek, akinek kvázi kötelező tenném ezt a filmet, mondjuk két osztályfőnöki órát simán rá lehetne áldozni arra, hogy néhányan talán belátják azt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a generációjuknak. talán ők is úgy sokkolódnának, mint én... (a belátásról jut eszembe: az egyik legmegrázóbb megszólalása a like gomb kitalálójának volt, aki csak egy kedves gesztust akart létrehozni a csapatával, és most azzal kell szembenéznie, hogy 180 százalékkal megugrott az öngyilkos tinilányok aránya, mert nem kapnak elég lájkot...) (mondhatnám epésen, hogy most a film végeztével megnézem, hogy mit ajánl nekem a netflix algoritmusa, de inkább csak örülök, hogy egy bevétel-orientált tech-cég ilyen projektekre is biztosít anyagi hátteret.) (××10.10.)

(2020) (r.: Harry Bradbeer)

ha már csak az évszámokat nézzük, nem nehéz egy egyenes vonalat húzni a sherlock holmes történetek és a szüfrazsett mozgalom között -mindegyik meghatározó eleme volt a viktoriánus kor alkonyának... és ha bárki felcsapja a wikipédiát, már olvashat is arról, hogy ezek a harcias nők képezték magukat testileg is, hogy fizikailag is oda tudjanak csapni, ha a férfiak uralta társadalom erre kényszerítené őket, és nem állt távol tőlük a radikalizálódás sem, számtalan épületet, párt-központot rongáltak meg gyújtogatással és robbantással... szóval a film alapvetésébe nem ildomos belekötni, mert egy pörgő-forgó rúgással támad vissza -bár ha valaki a fene nagy hitelességet kéri számon egy ifjúsági kalandfilmnél, akkor jobb, ha el sem indítja a lejátszást a netflixen, mert csak egy goromba fráter benyomását kelti majd, akinek savanyú az élet... mert lássuk be, hogy sherlock csak egy ugródeszka, egy kedves mellékszereplő, aki jókat mosolyog a háttérben, mivel ő is úgy gondolja, hogy nem fair összehasonlítani az ő ügyeit a húga rejtélyeivel, nem egy ligában játszanak. és nem is akarnak... nem kell penge-élességű elmével rendelkezni, hogy az ember összerakja a kirakóst, könnyen kitalálható, hogy mire megy ki a játék, de nem is ránk van szabva ez történet, hanem a tinédzserekre, ezért is térünk vissza újra-és-újra a nyomokhoz, hogy az ő el-elkalandozó figyelmük mindig emlékeztetve legyen a lényegre... már a viktoriánus angolok is ezeréves közhelyként kezelhették, hogy mindent a maga helyén kell kezelni, de ki kell hangsúlyozni, hogy ez a film nem a rejtély-központúsága miatt működik, hanem azért, mert megtömi szénnel a központi gőz-gépét, és robog előre a kalandok nagy sorozatán -egy elmés főhőst követve, aki a legtöbbször szavakkal és álruhákkal ki tudja vágni magát a szorult helyzetéből, de ha ezek nem segítenek, még mindig ott a jiu jitsu, mint végső megoldás... és nekem, mint a ’negyedik-fal-áttörések elkötelezett rajongó’-jának működött az, hogy hősnőnk bevont minket is a játékba, hogy kiszólt és magyarázott, vagy akár csak dobott egy kacsintást, mert segítette azt, hogy szerethetőbbé váljon a karakter... ehhez jöttek még a rendezői ötlet-bombák, bár az már nekem is sok volt egy kicsit, hogy folyton párhuzamot vontunk enola egyedi neveltetése és a jelen helyzetben történő szituációk között... bár minden ifjúsági (azaz young adult) adaptáció ennyi bájjal lenne felvértezve, nem is értem, hogy miért csak az egy-kaptafás disztópikus búsongós szerelmi háromszögeket erőltették a producerek éveken át, bedöntve ezzel a zsánert a mulandóság temetőjébe, mikor láthatóan életképes tud lenni az, ha a fiatalokhoz akarnak szólni az alkotók, csak ehhez kell egy karizmatikus főhős (millie bobby brown mosolyával felvértezve), kell egy igényesen elkészített miliő, és egy jól követhető, jó tempóban nyargaló, apró érzelem-mazsolákkal meghintett történet. nem nagy truváj, de ha minden összetevő a helyén van, akkor kifejezetten szórakoztató lesz a végeredmény... (daniel pemberton osonó-pályán hollywood egyik legjobb aktív zeneszerzőjévé vált, mindig fel tudja húzni egy film vagy sorozat élvezeti értékét, ha ő komponál hozzá fülbemászó dallamokat.) (××09.26.)

(2020) (r.: Sue Kim)

mint minden magyar háztartásba, nálunk is van rubik kocka, amióta csak az eszemet tudom, azóta az életem része -és azóta sem tudom kirakni, csupán mindig csak az egyik oldalát... pedig volt olyan korszakom, amikor rászántam magam, hogy kikuglizzam az algoritmusokat, hogy fel tudja vágni a keresztgyerekek előtt, de ezek a logikai mechanizmusok az istennek nem akartak belemenni a fejembe, úgyhogy feladtam... tehát tisztelek mindenkit, aki megbirkózik az összes színnel, azokat meg főleg áhítattal nézem, akik mindezt néhány másodperc alatt, vagy csukott szemmel, vagy zsonglőrködve teszik, féllábon, fejjel lefele... persze ha csak kocka-kirakási bajnokságokról lett volna szó, akkor egy vélhetően érdekes kis doksiról beszélnénk most, egy fura szubkultúráról, ahol a legnagyobb kockák az igazi sztárok (pun intended), de sokkal erősebb és szerethetőbb lett a végeredmény így, hogy a sportág két legnagyobb sztárjára volt felfűzve ez a szűk negyven perc. két ifjú fiatalember életét ismerhettük meg, akik tökéletes ellentétei egymásnak, van egy nyílt és folyton mosolygós zseni, és ott áll az oldalán egy zárkózott, az érzelmeivel nehezen dűlőre jutó autista srác -akik a különbözőségek ellenére szeretik és tisztelik egymást, inspirálóan hatnak egymás eredményeire. és ez a kölcsönhatás adja a film igazi érzelmi bombáját, ahogy látod, hogy a felnőtt-lét küszöbére lépő ifjú miként segít megnyílni valakinek, aki a betegségéből kifolyólag erre szinte képtelen... bár a film követte a sport-doksik hagyományos nyomvonalát, megismertük a két nagy ellenfelet, végigkísértük az útjukat a nagy versenyig, ahol jött a felfokozott feszültség, a döntő kritikus pillanata, és mindezekkel elérték, hogy mi is szurkoljunk a tévé képernyője előtt -úgy, hogy közben csak azt néztük, hogy kis műanyag kockákat pörgetnek az ujjaik között eszeveszett tempóban... (××08.22.)

(Eltitkolt szerelem) (2020) (r.: Chris Bolan)

a szerelem az egyik legmegfoghatatlanabb érzés, mert nem igazán tudsz magyarázatot adni arra a bizsergésre, ami végigvibrál a testeden, amikor azt érzed, hogy tiéd a világegyetem, amikor egy másik személlyel tölthetsz el akár csak egy lopott pillanatot is. és lehet hogy fel tudsz sorolni egy sor olyan külső és belső tulajdonságot, amik kiváltják belőled ezt az érzést, a testi, lelki és intellektuális vonzalmat, de összességében ritkán tudod szavakba önteni, hogy miért ő az, aki ezeket a húrokat megpendítette benned. az is nagyon érdekes, hogy miként tudnak kihunyni ezek az érzések, és veszi át egy kapcsolatban a racionalitás az uralmat, mikor jön ez az a törés, amikor már nem vagytok egy hullámhosszon, amikor felnagyítódnak a másik hibái, amikortól már csak a kötelesség kapcsai maradnak köztetek... végig általánosan beszéltem személyekről (és nem férfiról és nőről), mert ahogy nem tudod megmagyarázni azt, hogy miért szeretsz bele valakibe, az is önkénytelenül jön, hogy milyen nemű lesz a szerelmed tárgya... ezt a dokumentum-filmet természetesen azzal prezentálták, hogy egy hihetetlen leszbikus történetről szól, mert abban a korban indult el ennek a két nőnek a közös élete, amikor vasmarokkal próbáltak harcolni a begyöpösödött konzervatívok az azonos neműek közti kapcsolatok ellen, és mégis sikerült nekik lebukás nélkül élniük ebben a veszélyes környezetben (főleg úgy, hogy egyikük egy országosan ismert személyiség volt, ugyanis fontos játékosa volt a világháború alatt indult női baseball ligának) -de szerintem sokkal fontosabb aspektusa a filmnek az, hogy két ember egymásra talált, és hetvenkét éven át nem engedték el egymás kezét, míg a halál el nem választotta őket... már az első képsorokból tudhattuk, hogy szomorú lesz a film vége, hiszen két egészségileg megromlott nőt láthattunk, akik ennyi év után bevallották a családjuknak az igazságot, és akik bár láthatóan segítségre szorulnának, ők mégis vonakodnak, mert annyira megszokták az egymásra-utaltságban töltött hosszú évtizedeiket -és persze, érdekes az egész út a negyvenes évektől kezdve, az ember keze mindig ökölbe szorul, amikor ilyen meleg-ellenes fafejeket lát, mint akik itt is felbukkantak a fekete/fehér képeken, hogy valami szörnyűt böffentsenek a mikrofonokba az arra fogékony (választói) rétegeknek, de az én szívemet nem haraggal, hanem az örök szerelemmel lehet igazán megfogni... és persze, az ember lelkét megtépázza azt, ahogy látja elfogyni ezt a két embert, látja a családi konfliktusokat, de ugyanakkor teljesen el tud olvadni, amikor végre eljön az a pillanat, bőven túl a nyolcvanon, amikor ez a két ember nyíltan és hivatalosan kimondja, hogy szeretik egymást, és papírt is kapnak erről a nyilatkozatukról. (azon nem lepődök meg, hogy ryan murphy szívesen karol fel ilyen kis szívből jövő projekteket, amik a meleg közösség erejére építenek (lásd egyel lejjebb a circus of books-ot is), azon viszont meglepődtem, hogy az olcsó horrorokkal magának nevet szerző jason bloom is ilyen lelkesedéssel állt be egy olyan projekt mögé, ami igencsak távol esik a szokásos profilján.) (××06.20.)

(2019) (r.: Rachel Mason)

mindenki ismeri azt a klasszikus mondást, hogy a pénznek nincs szaga -és bizony a történetünk főszereplői, mason-ék is úgy gondolták, hogy biztos megélhetés kell találniuk ahhoz, hogy egyenesben tudják tartani a családi kasszát, így teljesen gyámolatlanul sétáltak bele a pornó-forgalmazás veszélyes terepére... bár már a pikáns könyvesboltjuk felfuttatása előtt is érdekes életük volt, barry mason jim morrison-nal és ray manzarek-kel tanult egy osztályban a ucla-n, majd effektesként dolgozott olyan scifi klasszikusokon, mint a 2001 vagy a star trek, míg karen mason újságíróként igen komoly témákat boncolgatott, és bátor interjúkban ment a sztorijai mélyére -így ismerkedett meg például larry flynt-tel is, aki épp bontogatni kezdte a szárnyait lapkiadóként, és akinek szüksége volt terjesztőkre, mert sok helyről kitiltották a pikáns áruját (kötelező néznivaló a témában: the people vs larry flynt)... és az az érdekes, hogy itt volt ez a két ember, aki munkaként tudott tekinteni arra, hogy mások vágyait kielégítsék, bennük sosem volt perverzió, egyszerű zsidó családként élték a mindennapjaikat, miközben akaratukon kívül hősökké váltak a los angeles-i meleg-közösség életében... az, hogy mason-ék egy szerethető házaspár jól lejön a filmből, mert egy egészen személyes perspektívából láthatjuk őket: ugyanis a film alkotója a saját lányuk, rachel volt, aki az egész családját bevonta a projektbe, és ettől igazabbnak érződik az egész (és viccesnek is, ahogy a néha-néha zsörtölődő édesanya kiszól a kamera mögé, hogy ’ugyanmár, mit akarsz kislányom ezzel a dokumentum-marhasággal’)... de gyanítom, hogy nem lehet elfogultsággal vádolni rachel-t, hiszen a volt alkalmazottak is pozitívan beszélnek a tulajdonosokról, akik hogy-hogy-nem rengeteg meleg eladót alkalmaztak a boltban... azért egy dokumentum-film nem lehet meg dráma nélkül sem, és háromszor merülünk alá a szomorúság szürke tengerébe: amikor elérünk az aids korszakhoz, amikor napra-napra tűntek el a nyitott környékről az emberek a betegség tombolása miatt; amikor egy magát nyitottnak gondoló anyának szembe kell néznie azzal, hogy a fia homoszexuális; és amikor az interneten áradó pornó és az online rendelési óriás-vállalatok végleg legyőzik a kis üzletet, a múlt egy mementóját... kicsit térjünk ki a középső problémára, mert az számomra a legérdekesebb -hogy van valaki, aki melegek között forog évtizedeken át, pénzt fektet abba, hogy még több meleg-pornót tudjon kirakni az üzlete polcaira, és mégsem tud beletörődni abba, hogy a saját fia is a saját neméhez vonzódik, mert annyira beleégették a vallási dogmákat a neveltetése során, hogy csak nagyon nehezen tudja áthuzalozni az agyát. és tök jó látni, hogy most már ő az egyik szószólója egy olyan szervezetnek, aki a hozzá hasonló cipőben járó szülőket támogatja... és hiába keserű kicsit a film vége, hiszen lezár egy korszakot, magát a filmet jó szívvel nézi végig az ember, mert szeretetből készült, és pozitív üzenetet hordoz -és nem, nem csak azt, hogy mindenből lehet pénz csinálni... (××06.20.)

(2020)

vannak helyzetek, amivel képtelenség viccelni, még egy humorista sem tudja olyan szögből nézni az eseményeket, amivel kellően meg tudná görbíteni a tükröt, van, amikor csak ki kell állni, és azt mondani, hogy ’elég volt!’, és levonulni a színpadról... ritkán tárják a humoristák a nagyközönség elő azokat set-jeiket, amiket nem csiszoltak tökéletesre az előadásaikon, így érdekes volt látni egy nyers előadás erejét -de persze az erő leginkább abból jött, amit mondott dave. hogy az a helyzet, ami felforgatja jelenleg amerikát nem most kezdődött. hogy rendszerszintű problémák vannak. hogy a feketéknek igenis van okuk félni a rendőrségtől. hogy ott kell lenni az utcákon, és azt mondani, hogy elég volt. hogy ki kell állni akár humoristaként is, ismert feketeként, és kiereszteni a kétségbeesés hangját. még akkor is, ha ebben semmi vicces nincsen. (06.14.)

(Az 5 bajtárs) (2020) (r.: Spike Lee)

a film vége-főcíme után látható spike lee stúdiójának (40 acres and a mule) a logója, amit egy kalapáccsal billogoznak bele egy fém-lapba -ez azért találó, mert spike pontosan ilyen kalapács-szerű ütésekkel veri belénk a mondandóját minden egyes joint-jában (ő így nevezi a filmjeit)... egyből egy erős muhamad ali idézettel kezdünk, majd jön dr.martin luther king, malcolm x és a többi meghatározó afroamerikai szószóló, azok, akik nem csak a feketék jogaiért álltak ki, hanem a vietnámi háború ellen is, így még meg sem ismerjük a főszereplőinket, de már a csapásirányt láthatjuk magunk előtt. és később is előfordul, hogy túl határozottan húzza alá a mondandóját (a háború kegyetlenségénél vérben fekvő gyerekek arcait vágja be), de ez nem újdonság a spikelee-i életműben, elég csak visszanézni a blackkklansman-re, ahol szándékosan húzta át a történetet a mába a film utolsó perceiben... itt persze könnyebb dolga volt az aktualizálással, mert az események nagyrésze a jelenben játszódnak, de annak fényében, hogy ebben a pillanatban is tömegek vonulnak az utcára a feketékkel való egyenlő bánásmódért, így nem is kellett sötétebbre festenie a képet a valóságnál. jó, az persze nem véletlen, hogy a történet legellentmondásosabb karaktere egy keményen trump-támogató afroamerikai, aki büszkén viseli a dzsungelben is a vörös ’maga’ sapkát... de spike szeret fókuszálatlanul a nagy képre is kitekinteni, így az amerikaiak lelkében máig élő vietnámi traumát kiterjeszti, így ki-kitekintünk a rabszolgaságtól máig tartó hátrányos megkülönböztetés különböző aspektusaira is... pedig a poszttraumás stressz egyébként is egy erős alap téma, amit viszont besűrít egyetlen karakterbe, ezért nem könnyű együtt utazni paul-lal, aki pszichésen ottragadt a dzsungelben, és most, hogy testben is visszatért oda, a legrosszabb énje tör a felszínre -viszont mivel delroy lindo olyan erőteljes alakításban hozza ezt az ellentmondásos figurát, nem fordulunk el tőle, hanem átérezzük a borzasztó döntései és a keserű szavai mögötti fájdalmat... de a többi színész is odateszi magát a füllesztő zöld pokolban, clarke peters-nek tökéletesen állnak ezek a nyugalmat árasztó szerepek, isiah whitlock jr. meg nem hagyhatta el a forgatást, amíg ki nem szaladt a száján egy tökéletesen elnyújtott ’sheeeeeeet’... (érdekes, hogy összesen négy fehér karakter szerepel a filmben, abból kettő francia, egy finn és csak egy amerikai)... nem tudtam igazán, hogy mit várhatok attól a premisszától, hogy négy veterán visszatér ’nam-ba, hogy elrendezzék a lezáratlan ügyeiket, talán egy kicsit kaland-filmesebb végeredményben reménykedtem, mint amit ténylegesen kaptam, de annak örültem, hogy bizonyos fordulatokon túl, azért meg tudott lepni, hogy mennyire drámai és feszültséggel teli helyzetekbe sodródott el a film (oké, a csehovi szabályt azért a tapasztalt film-nézők kívülről fújják már: ha feltűnik az expozícióban egy csapat, akik taposóaknákat hatástalanítanak, akkor lesznek olyanok is később a filmben, akiket darabokra szaggat egy-két akna, amik már évtizedek óta a vörös színű talajban rozsdásodnak)... bár az üzenetet néha túl direktnek éreztem, az viszont tetszett, ahogy a képformátumokkal játszott és különített el jeleneteket egymástól spike és a nagyszerű operatőre newton thomas sigel: az elsőre szembetűnő, hogy a flashback jelenetek 4:3-ba vannak vágva (és szemcsésebbek is, mert 16 mm-es kamerával forgattak), de az is jópofa húzás volt, hogy a dzsungelbe érkezéskor szélesedik ki igazán a kép... nem könnyű szeretni ezt a filmet, mert sokkal nyomasztóbb egy átlagos dzsungel-kalandos történetnél, ugyanakkor meg nem lehet elmenni amellett, hogy milyen erős hatást képes kiváltani -néha hatásvadászattal, kissé direkt módon, de a társadalmi problémák kitárgyalásánál szükséges lehet, hogy egy nagy kalapáccsal vágjanak fejbe minket, hogy észhez térjünk... (××06.13.)

(Tyler Rake: A kimenekítés) (2020) (r.: Sam Hargrave)

azért valljuk be őszintén, hogy az akció-filmek sohasem a csavaros észjárásukról voltak híresek... nem is azért szerettük őket sohasem, mert bizony már gyerekként is faltuk őket a videotékák alsó polcairól, vagy a tv3 kínálatából szemezgetve. és nem igazán volt érdekes, hogy épp’ chuck norris vagy michael dudikoff, stallone vagy schwartzenegger, van damme vagy segall üti épp az ellenfeleket, csak hátradőltünk, és szórakoztunk... úgyhogy nehezen lehetne felróni ennek a filmnek a szögegyenes kiszámíthatóságát, hogy nincs benne ambíció arra, hogy történet- és/vagy karakter-vezetésben túllépjen az elődein, inkább csak fogja a jól ismert sztori-elemeket (drámai múltú zsoldos-katona egy ellenséges környezetben vs arcátlan drogbáró kifogyhatatlan verőlegényekkel), és erre a csontvázra húzza fel az akcióit, miközben hagyja a karizmatikus vezető színészének, hogy kiragyogjon a sárgás szűrővel felvett keleti környezetből... szerintem a russo tesók csak leereszteni és nosztalgiázni akartak a megterhelő marvel-es forgatások után, ezért kellő mennyiségű pénzzel támogatták meg egy régi jó barátjukat, akiről tudták, hogy látványban nem fogja cserbenhagyni őket. és bizony, ha az alibi-sztori ki is szalad a fejünkből öt perccel a végefőcím után, az akciókra még egy darabig emlékezni fogunk, mert a rendező teljes kaszkadőr-koordinátori életműve bele van préselve ebbe a szűk két órába, méghozzá úgy, hogy a netflix-es szabadságnak hála nincsenek cenzori bilincsek a kezein, így a brutalitás minden durvasága ott lehet a képernyőn, de azért a játékosságból és a hűha faktorból sem veszik el egy csepp sem (továbbra is odavagyok a precízen kivitelezett one-take-ekért, ezért repestem az örömtől a film-közepi 12 perces vágatlannak tűnő, egybefüggő akció-őrületért, ahol (megint) lehetett azon agyalni, hogy vajon hogy csináltak meg néhány mozdulatot az operatőrök -például baromira érdekelne, hogy a hátulról felvett autóból milyen fortéllyal pattant be a kamera a hátsó ülésre)... nem hiszem, hogy túl sokat kéne koptatnom még tovább a billentyűzetemet, ebből a filmből több gondolatot nem lehet kiszipolyozni, egy igazi régi-vágású tesztoszteron-mozi ez, mai színvonalon, profin kivitelezve -pontosan azt nyújtja, amit ígér, így a csalódás kizárható. maximum a telefonjával babrál majd az, aki a drámainak szánt jelenetek közben unatkozik, miközben a következő vad lövöldözésre vár... (××04.25.)