(A vadnyugat törvényei szerint) (2021) (r.: Jeymes Samuel)

a szuperhősös filmek kapcsán emlegetik mostanában sokat, hogy az előző zsáner, ami ennyire le tudta uralni a vásznakat, az a western volt, 60-70 évvel ezelőtt. a sorozatgyártástól viszont megfakultak a lengőajtós kocsmák, berozsdásodtak a hatlövetűek, és a műfaj egy-egy fellángolástól eltekintve kimúlt. pedig nem véletlenül volt népszerű sokáig, hiszen széles közönséghez tudtak szólni ezek az univerzális modern mítoszok a megátalkodott marha-tolvajokról, a fényesre suvickolt jelvényű seriffekről. nem véletlen, hogy nem csak a western hazájában, amerikában virágzott a kovbojosdi, de az európai epigonok is hasonlóan mély nyomot hagytak a filmkultúrában. viszont a fekete alkotók ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy a maguk módján meséljenek eerről a korszakról, ami igencsak érintette az őseiket -de tudjuk, hogy a mai világban már szerencsére meg lehet találni azokat a forrásokat, amikből elkészülhet egy ilyen film. például egy angol zenei producer is bekopogtathat a netflix ajtaján, hogy szeretne egy csupa feketékből álló cast-tal pisztoly-párbajokat forgatni... persze jeymes samuel nem találta fel a spanyolviaszt, nem újította meg a műfajt, fogott egy tipikusan vadnyugati toposzt, a bosszút, előkeresett pár reggie meg soul számot a lemeztáskájából, odaültette maga mellé lawrence bender-t, hogy csepegtessen némi tarantino-hatást a végeredménybe, és kész is lett a szórakoztató elegy, ami nem veszi túl komolyan magát, kikacsint és elemel, ugyanakkor az érzelmi húrokra is üt egy pár alattomosat. és úgy mellesleg minden szereplőt afroamerikai színészek játszanak... viszont. a rassz-kártyát a talonban hagyja, itt nem az elnyomással kell küzdenie a szereplőknek, feketének fekete a farkasa, egymást közt intézik az ügyeket, és csak akkor mennek a fehérek közé, ha ki akarják rabolni őket (jó kis fricskaként a fehérek városa minden szempontból fehér, nem csak az emberek, de a falak és a homok is)... bár valós személyek neveit veszi kölcsön a szövegkönyv, nem törekszik a valóság bemutatására, inkább csak alapoknak használja a történelmet arra, hogy cool pózokban mutassa meg, hogy a feketék is fontos szerepet játszottak a vadnyugaton... de az egész rendezésből süt a style over substance, és pont a cool faktorok túlpörgetése miatt nem lógnak ki a modern zenék, a tisztára suvickolt díszletek és a színészi pózőrködések sem, mert az ember nem is várja el, hogy hiteles legyen, nem ez a célja... de egyébként könnyű úgy cool-nak lenni, hogy az összes most menő afro-színészt sikerült bezsákolni, ráadásul van is helyük játszani, mert a gonosz oldalon állók majdnem annyi játékidőt kapnak, mint a konkurens banda tagjai. igaz, hogy idris elba-t így is sokáig az oldalvonalon tartja a szövegkönyv, hogy a megfelelő pillanatban robbanthassa a kvalitásait... nem tudom, valahogy jól tud esni a mai világban, ha egy egyszerűbb kor felé fordulhatunk, ami azért kellően le van porolva, stílusos, szórakoztató, laza, mint egy gyors-tüzelésű colt ravasza. afro-western, mert miért is ne... [*11.07.]