(Volt egyszer egy... Hollywood) (2019) (r.: Quentin Tarantino)

(értelmetlennek érzem kerülgetni a forró kásás bödönöket, úgyhogy csak óvatosan az olvasással!) emlékeztek a ’brian élete’ nyitójelenetére, amikor a három királyok rossz barlangba mentek be, és jézus helyett brian-nek akarták adni az ajándékokat? azt hiszem tarantino-t megihlette ez az abszurd ötlet... miután kilebegtem a kult-mester kilencedik filmjéről, hirtelen összeállt a kép, tudtam, hogy mi az a momentum, amin keresztül a legjobban megfogható az egykor még az erőszak éltetésével vádolt rendező változása -most jobbá akarja tenni a világot. meg akarja büntetni a gonoszokat, és igazságot akar szolgáltatni az ártatlanul szenvedőknek. ezért csinált ementáli sajtot hitler-ből és a mocskos náci vezérkarából, ezért mészárolhatott le nála egy fekete ember egy alávaló rabszolgatartót. és ezért teszi most nevetségessé a manson-szektát is, és adja meg sharon tate-nek azt a boldog életet, amit megérdemelt volna. mert megteheti, hogy játszik a történelemmel, és akkor miért ne varázsolná mese-szerűbbé a vásznon a valóságot? és a hatvanas évek végi forrongó változásában van is mit szebbé tenni... az idei ötvenedik évfordulók kapcsán különösen feltűnő, hogy milyen mozgalmas év volt 1969, egyszerre felemelő és megrázó lehetett megélni akkoriban a holdra-szállást, woodstock-ot, manson-ék ámokfutását és az altamont-i rolling stones koncert drámáját. és mindeközben amerika egyre mélyebbre süllyedt a vietnámi háborúba is. azt sem lehetett könnyű feldolgozni kortársként, ahogy megváltozott a kultúra és a társadalom is, elveszett az ártatlanság, a virágokkal tüntető hippikből gyilkosok lettek, a táncdalok helyére radikálisabb dallamok érkeztek, és már a küszöbön toporogtak az új-hollywood-i fenegyerekek, hogy lebontsák a megkövült intézmény-rendszert. fiatalként még pezsdítő lehet benne lenni egy ilyen forradalmi hevületben, öreg dinoszauruszként viszont már kínszenvedés megélni. és tarantino egyik célja pont az volt, hogy ezt a kimúlást megmutassa... ahhoz hogy egy korszakot megidézzenek a vásznon csak egy maréknyi tehetséges ember kell, akik gondosan le tudják utánozni az adott miliőt azzal tökéletesen hihető kellékeket és kosztümöket gyártanak. ám egy tarantino-féle megszállott alkotó nem éri be ilyen külsőségekkel, a hitelesség hajszolásában a filmje dramaturgiáját is a korszak filmjeiből veszi át -és ez a ma már avíttasnak ható, ráérős mesélős szerkezet végtelenül üdítően tud hatni a mai rohanós, ’action-action-action!’-típusú alkotások között. viszont veszélyes is, mert a felkészületlen nézőket elidegeníti a látszólagos eseménytelenség, ők már képtelenek lelassulni erre az ötven évvel ezelőtti tempóra, nincs türelmük elveszni a részletekben, nem akarják tovább gyúrni a karakter-pillanatokat sem. sajnálom őket, mert egy egyedülálló élménytől fosztatnak meg emiatt... de tarantino szerencsére nem törődik azokkal, akik most is pattogós párbeszédeket szerettek volna, vagy csak az erőszak pápáját látják benne, ő most is a saját feje után megy, baszik a trendekre és az elvárásokra. és én annak is tudok örülni, hogy még azt is elvárja a nézőjétől, hogy a megfelelő műveltségi ismeretekkel rendelkezzen. el tudom képzelni, hogy az egyszeri mozi-látogatót, aki csak a dicapcio/pitt párost látva ül be a filmre, mennyire el lehet veszve, mert qt a maga természetességével dobálja be a nagy egészbe a korszakra jellemző műfaji utalásokat (lásd az olasz trash-film termés gyöngyszemeit a spagetti-westernektől a poliziesco-ig), egy-egy jelenet erejéig beköszön steve mcqueen vagy bruce lee is a korszak ikonjai közül (de még korabeli filmek is a vászonra kerülnek, mint a leo-val felturbózott ’nagy szökés’ vagy a sharon tate közreműködésével felvett ’the wrecking crew’, amit meta módon a filmben margot robbie sharon tate-ként néz a mozi-teremben). de a legbátrabb húzása az, hogy evidensnek gondolja, hogy mindenki tisztában van a manson-gyilkosságokkal, így az avatatlanoknak felesleges kitérőknek tűnhetnek a sharon-nal töltött hosszú percek -a stáblista alatt könnyen ki lehet szúrni őket: ők azok, akik nem értik, hogy miért szipognak a többiek meghatottan, azok, akik tisztában vannak azzal, hogy mi is történt valójában 1969. augusztusában... kicsit úgy érzem, hogy a kezdetektől fogva félre volt pozícionálva a film, mert mindenki manson-t emlegette a sztori kapcsán, és azt, hogy a hírhedt tettei fontos szerepet fognak játszani a filmben, így akik arra számítottak, hogy tarantino majd kör-táncot jár majd az őrült szekta-vezér körül, azok igencsak csalódhattak. mert maga a sátáni mocsadék csak egyetlen jelenetben bukkant fel, utána meg csak a hippi-kommunája emlegette csak charlie-ként. a fenyegető árnyéka azért rajta sötétlik az alkotáson (főleg az eléggé creepy farmos jelenetben, ahol qt a rá jellemző módon emeli a feszültséget egyre fel). de nem, ez a film inkább a fikció felé billen el, mivel egy kitalált (lecsúszott alkoholista) színészről szól inkább, no meg annak hűséges fegyverhordozójáról, akik épp’ polanski-ék szomszédjában laknak, így könnyen lehet belőlük a '69-es brian, akihez a sátán küldöttjei bekopognak... és velük meg lehet ismerni hollywood összes árnyoldalát is, a kényszerű korszak-váltásokat, amikor az egykor népszerű műfajok lehanyatlanak, ahogy azokkal együtt a sztárjaik a süllyesztőben végzik, bemutatják a csillogás esendő oldalát, a kissé dadogó színészt, aki csak akkor képes hatékonyan dolgozni, ha kellően fényezik az egóját, aki kicsit ripacs, kicsit túlzás, de azért szerethető. és dicaprio parádézik a szerepben, ő is pont annyira túlzás, amennyire itt annak kell lennie. a lecsúszott kaszkadőr-haver szerepét brad pitt-re öntötték, laza és beleszarós, és végtelenül cool, bármit is csinál, akkor is az, amikor (megidézve a korszak filmjeit) végtelenül hosszú autókázásokra indul, de akkor is, amikor a háztetőn kimelegedve ledobja magáról a pólóját. sőt, még akkor is cool marad, amikor egy cuki hónaljszőrös hippilány szopás kínál fel neki a hazaútra, vagy amikor egy rakás barátságtalan arc veszi körbe egy elhagyatott western-díszletben. de még akkor is hidegvér tölti fel az ereit, amikor az életéért kell küzdenie egy csapat megszállott ellen... film-rajongóként igazi tobzódás volt ez a qt-féle bennfenteskedés, ahol nem csak forgatásokon lóghattunk egy színész karakterrel, de az is tökéletesen simult a nagy egészbe, amikor a forgatott művekből nézhettünk meg hosszú perceket. még szerencse, hogy vannak, akikből nem veszik ki érettebb korukra sem a játékosság, és tarantino pont ilyen alkotó, könnyedén játszik az elvárásainkkal és a nagyon tudatosan beszéli a film nyelvét, aminek segítségével úgy hoz nekünk kilencedjére is egy nagyon tarantino-s filmet, hogy az nem egy tipikusan tarantino-mozi, semmilyen tekintetben sem... (×08.18.)