(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]