(Csuklyások) (2018) (r.: Spike Lee)

szabad-e szórakozni a rasszizmussal? direkt nem azt kérdezem, hogy viccelni szabad-e, mert viccelni bármivel lehet a jó ízlésen belül, de lehet-e egy olyan szórakoztató filmet készíteni, ami ilyen komoly téma mélyére akar nézni? mondjuk az már előre sejthető volt, hogy egy ilyen alap-sztorit nehezen lehetne faarccal prezentálni, mert a felütése pont olyan, mint egy viccnek: egy néger és egy zsidó belépnek a klu-klux klánba... azt nem nagyon szoktam titkolni, hogy a rasszizmus a kevés dolgok egyike, ami az én hal-véremet is felforrasztja, kifejezetten heves érzelmekkel tudok reagálni azokra az alávaló férgekre, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat, mert történetesen fehér bőrrel látták meg a napvilágot. ezért is érdekelt annyira, hogy miként fogok reagálni spike lee lazább felfogására -és voltak is érdekes meghasonlásaim a mozi-teremben... mert a film összhatását tekintve tényleg piszok szórakoztatóra sikeredett, köszönhetően a helyzet abszurditásának és a klán karikatúra-szerű ábrázolásának, ugyanakkor a fehér testvériség tagjainak rendre voltak olyan mondatai, ami miatt felfortyanva forogtam a kényelmetlen székemen. de végig jó volt a humor és dráma egyensúlya -egészen az utolsó öt percig... mert spike lee nem hagyhatta, hogy fehér férfiként, hithű liberálisként kellemes érzésekkel hagyjam el a mozit, így aktuális kontextusba helyezte a filmet, odaszúrva a végére a tavalyi sajnálatos charlotte-i eseményeket, hogy a szívünkbe szúrjon a tudat: nem sok minden változott az emberek világnézetében az elmúlt negyven évben... (apróbb aktuális kacsintások korábban is voltak, és a mi vetítésünkön pont ezek a poénok eredményezték a legnagyobb nevetéseket.) nem azt mondom, hogy nagyon merész rendezői döntés volt ez a direktor részéről, de azért egy közönségfilmnek szánt alkotásnál kellettek tökök, hogy egy ilyen gyomorszájra mért ütéssel érjen véget a film... voltak egyébként spike-nak más döntései, amikkel inkább vitatkoznék. először is egy picit jobban dolgoztathatta volna a vágóját, mert bizonyos jelenet jobban működhettek volna rövidebben (én például hiába szeretem nézni, ahogy emberek táncolnak, ide filmbe nem passzolt a kvázi zenés betét). de meglepő volt az is, ahogy bizonyos képek beékelődtek a többi közé, gondolok itt a régi film-részletekre, vagy a beúszó plakátokra a filmes beszélgetés alatt. plusz az én ízlésem szerint több arc-közelit kaptunk a kelleténél... de ezek igazából apróságok, maga a film összességében jól működött, az első telefonhívástól jó volt az üteme is, hol feszült volt hol pedig jópofa, a színészi munka pedig igazán parádésra sikeredett. john david washington nem csak a megnyerő külsejét örökölte az apjától de a tehetségéből is átszivárgott bele egy jó adag, adam driver nem véletlenül szerepel minden prominens rendezőnél az elmúlt években, isiah whitlock jr meg a drót után itt is bemutathatta, hogy senki sem mondja nála menőbben azt, hogy ’shiiiiiiiiit’... (baszki, ennyi év után kellett megtudnom, hogy steve buscemi-nek van egy tesója? végig azt néztem, hogy olyan mintha ő lenne, a hangja is hasonló, de nem, mégsem, wtf...) gonosz-fronton a finn ördög, jasper pääkkönen volt a legmeggyőzőbb, nála tényleg nehéz lett volna mosolyogni a rasszista túlzásokon... szóval, gonosz kis joint-ot tekert ezúttal nekünk spike lee, egy kettős identitású filmet, ami úgy szórakoztat, hogy közben az orrodra is koppint. (##09.29.)

(Mission:Impossible -Utóhatás) (2018) (r.: Christopher McQuarrie)

...szóval néhány évente elsoroljuk az m:i kötelező közhelyeit, csak behelyettesítjük az aktuális évszámot tom cruise neve mellé, és az akció-film nézői örülnek, hogy megint egy minőségi darabra válthatnak jegyet -idén valahogy mégis nagyobb volt a buzz a film körül, mint amit a filmszerető közönség érezhetett a korábbiaknál. talán azért, mert a film elsöprő módon csavarta el a kritikusok fejét, vagy lehet, hogy komolyan van abban a tételben valami, hogy a cruise vezette produceri csapat tökéletesebben ki tudja tapintani a korszellem pulzusát, mint a hozzájuk hasonlóan film-sorozatokat gyártók... mert ugye eddig az m:i filmeknél a diverzión volt a hangsúly az előkészítésük során, most viszont apokrif módon visszahívták az előző lehetetlen küldetés író/rendezőjét, ezzel teremtve meg a manapság kötelező franchise-jelleget. mert mindenki tudja, hogy az elmúlt években szó szerint sorozatokat nézünk a moziban, univerzumokban gondolkoznak az első mítingektől kezdve minden alkotásnál, így abszolút trend-követő (és szép organikus) változás az, hogy egy szó szerinti folytatást kapott ethan hunt is, nagyban építve az új részt az ötödik filmre -de néhány visszautalás (és családi kötelék) miatt ildomos ismerni a kezdeteket is (sőt, én még azt is simán feltételezem, hogy már ennek az új dramaturgiai fordulatnak a tudatában kímélték meg az előző rész végén a gonoszt)... viszont emiatt a film nem is tudja egyből a lovak közé dobni a gyeplőt, muszáj volt magyarázat-nehézzé tenni az elejét. ráadásul christopher mcquarrie nem elégszik meg azzal, hogy lazán egymás mögé fűzi a kötelező akció-jeleneteket, hanem csavarint köréjük egy (odafigyelést követelő) mindenki-átver-mindenkit típusú kém-kalandot -és ez azzal jár, hogy a kelleténél többször enged levegőt venni a nézőnek két székbe-préselés között. mert ugye nem kell mondanom, hogy milyen mellbevágóak az akció-szekvenciák... sokszor hátrány tud lenni, ha az ember túl nagy háttér-tudással rendelkezik egy adott alkotásról, előre ismeri a trükköket, amiket alkalmaztak a forgatásokon, mert lerombolhatja az illúziót, ha nézés közben bevillannak ezek az infó-morzsák. a m:i esetében viszont pont jól jön, hogy a néző előre tudja, hogy a brutálisan realistán felvett akciók nagy-többségét ténylegesen megcsinálták a film készítése során, sőt, hogy maguk a színészek vállalták a veszélyesebb megmozdulások többségét is, mert így nem érzi átverve magát. ráadásul mcquarrie mániája, hogy minket nézőket is be akar lökni az akció közepébe, odaültet minket is a kétszázzal száguldó motorra, minket is kidob 10000 méter magasról (btw, el sem akartam hinni, hogy vágatlanul megcsinálták a halo jump-ot). és valami hihetetlen adrenalin-pumpa lesz ezektől a film, hatalmas élvezetet nyújtva a moziban -még akkor is, ha ezúttal kimaradt a film közepéről az eddig kötelező elemként funkcionáló lehetetlen betörés. de nem lehet egy rossz szavunk sem, mert a párizsi motorozás kárpótolt ezen a dramaturgiai ponton, és így a finálé helikopteres harca lehetett az igazi adrenalin-csúcspont... szóval ahogy az elején említettem, minden m:i film kapcsán leírjuk, hogy tom cruise hány éves (most 56-ot mutat a naptár), és minden alkalommal egyre nagyobb tisztelettel beszélünk arról, hogy miket vállal be az öreg a film és a móka kedvéért, de azért picit nézzünk még körül a stábban, mert úgyis tom-ra jut a rivaldafény jórésze: örültem, hogy a még mindig érdekes és szerethető ilsa faust (azaz a csodás rebecca fergusson) mellé érkezett még egy erős és kompetens nő, ráadásul vanessa kirby alakításában, ving rhames és simon pegg maradtak a szerepeiknél, kicsit nerd-ök, kicsit bohókásak, a szűken mért poénokért ők a felelősek, de a film igazi meglepetése henry cavill lett, aki egyszerre dobta be a brutálisnak látszó fizikai erejét és a sármos bajuszát (ezek után cseppet sem ördögtől való gondolat, hogy szeretné eljátszani a 007-es ügynököt is)... a nagy univerzum-építésben arra is jutott idő, hogy lezárjuk a harmadik rész óta cipelt érzelmi batyut, és szerencsére a karakter-építések előnyére vált mrs.hunt felbukkanása, nem érződött erőltetettnek az írói szándék... több mint 20 éve követjük ezt a nagyszerű sorozatot, nézzük azt, ahogy tom cruise kockára teszi a testi épségét is, hogy tökéletes minőségben tudja nekünk átnyújtani ezeket a film-élményeket, és hiába rohan előre az idő minden szempontból, az ember nem érzi azt, hogy nyugdíjazni kéne már ethan hunt-ot és az impossible mission force-ot. úgyhogy néhány év múlva találkozunk, akkorra tom már alulról kopogtat majd a hatvanas ajtaján... (##08.04.)

(A Hangya és a Darázs) (2018) (r.: Peyton Reed)

a góliátok árnyékából nem könnyű kicsillogni... a marvel-nél másodszor is úgy döntöttek, hogy a világrengettő nagy bumm-juk után küldik moziba a legkisebb hősüket, könnyed, kicsi szórakozás gyanánt -és egyfelől üdítő a súlyos gyomrosok után egy limonádé, ugyanakkor erősebbnek érződik így a kontraszt, hogy mennyivel másabb ligában játszanak hangyáék, hogy mennyivel kisebbek a tétek... a kis-szerűsége a nézőkben nem biztos, hogy pozitívan csapódik le, mert bár jól szórakozik, mint egy lazulós szombat délutáni matinén, azért egy percig sem érzi azt, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne arra, hogy rohanjon a moziba (azért a disney elég jó buzz-t tudott képezni itt európában azzal, hogy amerikához képest három héttel később mutatták be a filmet a hülye focivébé miatt). nem bánt az, hogy ott van a marvel sorban ez a film is, de valószínűleg a hiányát sem éreznénk... pedig maga a banda szimpatikus, scott lang továbbra is az átlag-hős, aki rendszerint elvicceli a dolgokat, ragaszkodik a szeretteihez és gyakran bután néz, amikor röpködnek a feje mellett a techno-blablák. hope személyében ismét egy tökös és kompetens marvel-hősnőt tisztelhetünk, aki keményen odaszúr mind verbálisan, mind fizikailag. az új gonosznál, ghost-nál örültem, hogy drámai háttértörténetet kapott, eléggé a szürke-zónába tolva a karaktert -és igazából már annak is örültem, hogy az egészsége (a léte) miatt akarta a pym-féle technikát, nem pedig katonai célokra használni. igaz, ott volt a filmben walton goggins gengsztere is, aki viszont csak a borzasztóan klisés anyagi hasznot hajszolta, so... a kis tét abban is megnyilvánult, hogy nem a világot kellett megmenteni, hanem egy személyes ügy vezérelte végig a karaktereket, ezzel is mikro-szintre hozva le az eseményeket... eléggé sztori-orientált volt végig a film, még igazán az akciók sem voltak hangsúlyosak -viszont nagyon tetszett, ahogy a kicsinyítés/nagyítás trükkjét használták végig, főleg a san francisco-i autós-üldözés nézett ki baromi jól (még ha a trailerek el is lőtték egy részét az alváz alól kiugró kisautóval és az óriási pez-tartóval)... szóval ennek a dávidnak sohasem volt célja, hogy legyőzze (a thanos-alakú) góliátot, és miért lenne az baj, ha szusszanunk egy kicsit egy ilyen méretű film-sorozatnál. főleg azoknak nem újdonság ez, akik a tévében is elköteleződtek már hosszabb távon, mert ki ne látott volna már olyat, amikor két főszálas epizód között lazáztak egyet az írók valamelyik jópofa mellékalakkal... (##07.19.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(Solo: Egy Star Wars történet) (2018) (r.: Ron Howard)

mit tudtunk meg han solo-ról a régi trilógiában? hogy a cinikus pilótából szerelmes tábornokot faragnak az évek. de kell-e ennél többet tudnunk egy ilyen típusú karakterről, akinél a menőség része a ködösítés, hogy úgy tud beszélni mondjuk a kessel futamról, hogy mi akkor is bólogatunk hevesen, ha fogalmunk sincs, hogy a parszek az vajon idő-egység-e vagy valami teljesen más mértékegység... szóval máris felvetődik a jogosság kérdése ennél a filmnél, szükségünk van-e az ifjú han solo kalandjaira? de meg is toldhatjuk ezt egy al-kérdéssel: ha már le akarunk ásni a karakter mélyére, akkor egy regény vagy képregény nem lenne megfelelőbb formátum erre...? szerencsére ezek a gondolatok mind csak utólag formálódnak meg az ember fejében, mert a film olyan jó iramot diktál, hogy nem hagyja elkalandozni az agyad. mert ez egy igazi oldschool kalandfilm, ahol az egyik akcióból esünk a másikba, egészséges arányba keverve a heist-filmek legszebb hagyományait néhány western-motívummal. és ahogy az az amorális karaktereket felvonultató alkotásokban lenni szokott, a végjátékra már egyre nehezebb követni, hogy ki-mikor-kit-ver-át (bár itt a trükkös gubanc azért még nem éri el a karib-i kalózok szintjét)... oh, milyen jó is volt látni a morális szürkezónában bóklászó szereplőket egy starwars-filmben, a lázadók messze kerülik a történetet és a birodalom is csak a fekete árnyékával képviselteti magát, így a hangsúly a már sokat emlegetett (de igazán soha be nem mutatott) alvilágon volt, kartellek, szindikátusok, csempészek, tolvajok, kalózok, mind a pénz és a hatalom bűvöletében... nem véletlen, hogy han ilyen társaságba keveredik, mert a sanyarú ifjú-évei elüldözték a szülőbolygójáról, a birodalmi akadémián az akadékoskodását nem nagyon bírták elviselni, és mindig is ott volt benne a becsvágy, hogy valami nagy tettet vigyen véghez, hogy a galaxis legjobb pilótájává váljon... nem túl meglepőek ezek az alapok, ahogy megvoltak azok a sarok-pontok is, amiket illet kipipálniuk kasdan-éknak, a nagy találkozást csubival, a falcon megszerzését, és a már emlegetett kessel-run-t -de szerencsére nem érzi az ember azt, hogy erőszakkal irányítják a sztorit, ahogy a rajongóknak szóló kacsintások is bőven az ízlésen belül maradtak (még akkor is, amikor csak egy nagyon szűk réteg tapsolt csak a moziban, a többségnek viszont teljes zavarodottság látszott az arcán, hogy egy általuk halottnak hitt karakter toppant be a maga félelmetességével -ez ellen az tudom tanácsolni, hogy tessék követni a teljes univerzumot, főleg a rajzfilmeket, akkor lesz teljes a kép)... bár féltünk alden ehrenreich-tól, hisz’ harrison ford tökéletesen összeforrt han karakterével a hosszú évtizedek során, de nem volt zavaró egy új arcot látni, és örömmel fedeztem fel, hogy bár tökéletes imitációt nem alkalmazott a srác, azért a ’végzet ujját’ eltanulta az elődjétől... donald glover iszonyú nagyot megy idén, siker az atlanta, százmillióan nézik a zenei alteregója új klippjét, és lando palástjait is tökéletesen rászabták, minden mosolya a helyén van, egyszerre szerethető és ütnivaló... hű robot társa is pont ilyen ellentmondásos, mert egyfelől baromi szórakoztató hallani egy öntörvényű női hangú droidot, aki önérzetes és lázadó hajlamú egyszerre, nekem viszont sajnos mindig komoly zavart okoznak az érzéseket mutató robotok, mert túl sok programkódot látok nap-mint-nap, így nehezen fér a fejembe ilyen mértékű elhajlás az alap-programtól... a késői beugró ron howard nem végzett rossz munkát, mert jó tempóban vezette végig a szemünk a történeten, talált néhány nagyon látványos beállítást is, azt viszont nem tudom megérteni, hogy miért hagyta, hogy az operatőre (és annak világosító csapatat) így ellógja a munkanapokat -mert nagyon sok jelenet élvezhetőségén javíthattak volna egy kis világítással (persze tegyük hozzá, hogy ezt el kell osztani kettővel, mert a premier előtti vetítés nálunk csak kurva 3d-ben volt elérhető, és tudjuk mit művelnek a képpel azok az átkozott szemüvegek)... ez volt az első alkalom, hogy úgy mentem egy starwars-univerzumhoz tartozó filmre, hogy nem ’zsezsgett’ az összes belső szervem egész nap, mondhatjuk, hogy felkészültem a csalódásra, hogy feleslegesnek fogom érezni ezt a két órát, de kellemesen szórakoztam végig, még ha hazafelé bandukolva azért már ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy a lucasfilm-nél akár lehetett volna más kiegészítő sztorinak is prioritása ezúttal... (##05.23.)

(2018) (r.: David Leitch)

previously on deadpool: két éve, jó nagyot szólva mellettünk robbant fel a szerelem humor-bomba, és én is úgy éreztem, hogy ki kell facsarnom magamból az összes olyan viccesnek érződő mondatot, amik vadul keringenek a fejem börtönében, de mivel a folytatás alkotói úgy gondolták, hogy jó ötlet komolykodniuk egy paródia-karakterrel (spoiler: nem az), így jogosnak érzem saját magam részéről azt a felvetést, hogy én se süllyedjek olyan mélyre a humor ingoványos mocsarába... fura érzés volt feszengeni a moziban az érzelem-túltengés hullámai közt, mert tudom, hogy képes a nagyszájú zsoldos mélyebb lelki állapotban is működni, azt például nagyon bírtam, amikor joe kelly ön-és-én-kép-kereső útra invitálta wade-et, mert tökéletesen eltalálta a humorság/komolyság arányt. egy filmes deadpool-nál viszont kidobja az embert ez a fajta vér-komolyan vett lelkizés, legalábbis engem egyből kidobott, és nem is engedett vissza abba a felhőtlen szórakozásba, amire számítottam a moziba menet... és nem azt mondom, hogy deadpool legyen örökre egy érzéketlen gyökér (ööö, de), csak ez a búvalbéleltség nem vált a javára. (és ha azt mondjátok kedves olvasóim, hogy kényszerből tévedtek erre az útra az írószobában, mert morena baccarin épp szült meg máshol forgatott, és csak limitáltan ért rá, akkor én erre azzal tudok könnyedén kontrázni, hogy ezerféleképpen meg lehetett volna oldani, hogy vanessa ne legyen a vásznon, mondjuk világkörüli (zsoldos) turnéra is lehetett volna küldeni wade-et...) de lehet hogy az volt a baj, hogy az egy főre jutó drámai háttér lett túl sok, mert nem csak dp élete fordult könnyesbe, de kábel is egy családi tragédiából érkezett a jelenbe, és a folyton hulk-nyi dühvel forrongó kissrác is a folyamatos abuzálását akarta megtorolni, sőt, még domino-nál is pedzegették, hogy sanyarú gyerekkora volt (bár nála elég lazán kezelték ezt)... és persze, megtettek mindent annak érdekében, hogy a pityergések mellett azért felfelé is görbüljön a szánk, de a sok meta-kacsintás nem kompenzálta azt ki, hogy voltak percek, amikor rémisztő csönd honolt a nézőtéren (mondjuk amúgy sem volt túl aktív a közönség -igaz feliratos vetítés volt, a hozzám hasonló nyelv-sznobok olyan könnyedén azért nem mutatják ki hangosan a tetszésüket)... no de elég is az itt gerjesztett picsogásból, nézzük meg azt, hogy mi működött a filmben! az előbb emlegetett meta-hülyeségekből azért jó pár betalált, a bond-os főcím némiképp oldotta a pillanatnyi sokkot, valamiért nagyon élveztem, hogy beszóltak (a lábfejet rajzolni képtelen) rob liefeld-nek, ötletesek voltak a villám-cameók az x-ekkel és a láthatatlan emberrel, és az egész x-force kezelése is parádésan sikerült (látjátok srácok, meg tudtok lepni még, ha igazán akartok!). josh brolin-nak nem volt más dolga, mint hogy cool módon a vásznon legyen, domino viszont üde színfoltja lett az összképnek (nem úgy, te rasszista állat!) (viszont! imádom zazie beetz-et, amiért vagányul felvállalja a testszőrét, de sok jelenetében kizökkentett, hogy azt lestem, hogy vajon most látszik-e a hónalj-szőre)... david leitch kellő dinamizmust hozott a kaszkadőr múltjából, és bár a fogolyszállítós rész igen állatra sikerült, azért voltak már neki olyan munkái, ahol sokkal jobban lehetett látni mindent, és eredetibbnek tűntek a verekedős részek... szóval szegény domino csak magának hozott szerencsét, deadpool-nak nem, de nyugi, hozz majd annyi pénzt a hasitasiba a producereknek a film, hogy lesz lehetőség arra, hogy okosabban tolják el a karaktert a falig és azon is túl, maximális erőbedobással... (##05.20.)

(Bosszúállók: Végtelen háború) (2018) (r.: Anthony és Joe Russo)

kevin feige, a marvel studios vezetője: ’a harmadik és negyedik avengers filmek önállóak lesznek’. a nézők az infinity war végefőcíme alatt: ’anyád picsájáért hazudsz, kevin!’... tíz évvel és tizennyolc filmmel ezelőtt csak egy maroknyi (kissé őrült) ember gondolhatta azt, hogy eljutunk idáig, hogy átemelhető a képregények szorosan összefüggő világa a mozitermekbe, hogy az emberek hajlandóak lesznek évente akár többször is kinyitni a pénztárcájukat a különböző karakterek és zsáner-mixek kedvéért. de kevin feige-éknak igaza lett, az emberek a minőségi szórakozás mellett szeretik a folytonosság érzetét is, azt a tényt, hogy most már nem csak otthon a kisképernyőn kötődhetnek hosszabb-távon karakterekhez, hanem a moziban is. és ahogy a sorozatok esetén is az évadzárók a legnagyobb dobások, úgy a marvel filmek ezen korszakát is illet egy nagy bumm-mal lezárni... bár én magamból indulok ki, aki töviről/hegyire ismeri a korábbi alkotásokat, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy beül erre a filmre, hogy nem látta az előzményeket, de gyanítom, hogy az események nagyja így is érthető lehet, az viszont biztos, hogy érzelmileg nem adhat annyit a film, mint annak, aki már beleinvesztált legalább 40 órát ebbe az univerzumba. és szívesen szoktunk dobálózni a ’leg’-ekkel, de szerintem tényleg nem nagyon volt még olyan, amikor egy kvázi magában álló film ennyire építkezett volna a múltra... konkrétan abban a pillanatban kezdjük itt az első percben, ahol a thor: ragnarök-ben eldobtuk a fonalat -ez egyből azt az érzetet keltve az emberben, hogy valaminek a beteljesülését látja, ráadásul azonnal megadják a komorabb alap-hangulatot is az eseményekkel, hiszen thanos az első pillanattól bizonyítja, hogy számára nem sokat számít az élet (illetve nem mindegyik élet, de erről egy kicsit később)... és az az igazság, hogy innentől kezdve két-és-fél órán keresztül azt érzi a néző, hogy egy finálét lát, nem is igazán lehet tisztán bejelölni a film dramaturgiában a klasszikus hármas tagolás határait, csak hömpölyög szinte végig egyenletes tempóban, magával sodorva a nézőt is, aki nem csak azért hagyja el a mozitermet csuromvizes ingben, mert a teremben így tavasszal még meglehetősen szolidan bánnak a légkondicionálóval, hanem mert azt érzi, hogy az érzelmi hullámvasút megviseli a szervezetét, élvezi az utazást, ugyanakkor kellemetlenül szurkálja az oldalát a drámaisága is. mert thanos olyan ellenfél, aki nem csak a testi erejével emelkedik hőseink fölé, de a jól érthető motivációja is kiemeli a sablon-gonoszok közül. és ami még fontosabb, érzelmi hátteret is kap azzal, hogy áldozatot is kell hoznia az őrült víziója kedvéért. ritkán látni azt, hogy egy antagonista ilyen kiemelt szerepet kap, de azért (is) kellett ez, mert ő tartja össze a szanaszét futó szálakat... sokan tartottak attól, hogy miként fognak mozgatni az alkotók ennyi szereplőt egy filmben, de szerencsére ügyesen elosztották a hősöket kisebb egységekre, mindegyikük kapott egy mellék-küldetést vagy sztori-szálat, így balanszot hoztak létre köztük -ami már egy érdekesebb kérdés, hogy a különböző helyről érkező hangulati elemeket is egymásra kellett illeszteni, és itt már azért éreztem némi zavart, mert a bizonyos karakterek felől érkező humor nem mindig csapódott le jól, néha túl hamar érkeztek a poénok a drámai mélyütések után (a meglepő párosításokból nekem az iron man / doctor strange (a.k.a. körszakál vs körszakál) valamint a thor és bunny rocket csapatok működtek a legjobban, de örültem annak is, hogy az erős nők is kiharcolták a maguk helyét, néha egymásnak vetették a hátukat, és úgy bunyóztak, néha meg csak összetörték a szívemet)... hihetetlen élmény volt, hogy az addig alapjáraton zizegő moziterem az utolsó percekre néma csöndbe fagyott, hitetlenkedve meredt a vászonra -gondolom az ő fejükben is ugyanaz forgott, mint nekem: ’no, innen hogyan tovább...?’ (oké, valahol megértem a történet ketté-szedését, csak az a veszélyes egy ilyen húzásban, hogy az emberek majd túl-agyalják a megoldást, és a végén csalódni fognak, ha nem azt kapják, mint ami egy éve a fejükben él...) (##04.25.)

(2018) (r.: Steven Spielberg)

szerencsésnek érzem magam ebben a mai, retróba borított popkultúrában, mert 1982-ben születtem, és így a saját emlékeim és ízlés-béli preferenciáim segítségével könnyen fel tudok ülni a nosztalgia-vonatra -bár azért sokszor próbálok reálisan is nézni egy retró hangulatban tocsogó alkotásra, kicsit függetleníteni magam az alattomos érzelmi behatásoktól... valószínűleg abba a szűk csoportba tartozhatok, akinek a legtöbbet tudja nyújtani ernest cline és steven spielberg ezzel a filmmel, mert a mozgóképes referencia-pontok jól ismertek számomra, és bár nem vagyok gamer, azért a játék-kultúrán is rajta tartom a fél szemem. azért vagyok biztos abban, hogy nem lehet túl mély ez a közös halmaz, mert mögöttem egy csapat tinilány ült, akiknek hallhatóan fogalmuk sem volt a ’ragyogás’-ról mondjuk (az antiochiai szent kézigránátról már nem is beszélve)... mondhatjuk azt, hogy a film mindenkinek adni akar azzal, hogy az overwatch karakterek együtt ugrálnak gyerekjáték chucky-jával a harcmezőn, vagy gondolhatjuk azt is, hogy a film akkor is működik, ha az ember feje felett elszállt negyven évnyi geek-és-nerd világ, és a brutális méretű utalás-cunamit kikerülve élvezi a film sztoriját, de ezt meg azért tartom nehezen elképzelhetőnek, mert maga a sztori nem egy nagy truváj (szegény gyerek kiáll három próbát, és megmenti a világot a gonosztól, és jutalmul elnyeri a széplány kezét meg a fele királyságot)... azt viszont el tudom képzelni, hogy valaki egy szórakoztató látvány-filmre akar beülni, és örömmel jön ki a végén a moziteremből, mert pont azt kapja, amire vágyott... mert steven spielberg 71 évesen sem tagadja meg önmagát, és a még mindig éles szemmel rendelkező janus kaminszki-t felülteti a kránra, hogy megállás nélkül reptesse a kamerát -nem csak a virtuális világban, de a valóságban is... ügyesen kiveszik a szelet a kötekedők vitorlájából azzal, hogy nem szükséges tökéletesre csiszolniuk a digitális kinézetet, hiszen egy játék illúzióját kell megteremteniük, nem pedig a valóságot kell megközelíteniük -és hozzá is szokik hamar a szem az avatárok látványához, mozgás-kultúrájához, sőt, bizonyos esetekben szépnek is találja őket (vagy, izé, szexinek, mint art3mist abban a vörös ruhában)... a sablon-sztori nem igényel karakter-mélységeket, de mark rylance így is tud mélységet adni az esetlen és kissé hóbortos tervezőnek, ben mendelsohn meg hivatalosan is felvette a versenyt a kilencvenes évek két ikonikus gonosz-színészével, alan rickman-nel és gary oldman-nel (mert ugye volt ő már starwars-gonosz, itt scifi-gonosz, legközelebb begyűjt még egy nagy skalpot, mint marvel-szereplő, plusz még idén átveszi alan rickman-től nottingham grófjának hálás szerepét is)... talán többet invesztáltam volna a karakterekbe, ha nem csak az ő építésük alaposabb, de a világ felépítése is -bár ebből a szempontból feszül bennem némi ellentmondás, mert így is azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne kiváltani a szájbarágós és túlságosan infó-heavy, narrációval terhelt első perceket, vagy legalábbis hogyan lehetne ötletesebben a nézőknek közvetíteni a film világképét -ha egyszer rájövök, akkor leszek igazán jó író... nem mondom, hogy nem húzott magával a szédítő tempója, vagy ne ütött volna párszor alaposan a szívemre (ez a firefly?? óh, boss-fight mechagodzilla-val, terminator ujj-feltartás a lávában, és-így-tovább-és-így-tovább...), de azért a realista énem könnyen be tudja látni, hogy a spielberg-i életmű középmezőnyénél azért nem tud feljebb törni ez a film... (hehe, jópofa, hogy húsvétkor mutatnak be egy filmet, ami az easter egg-ekre épül...) (#03.30.)

(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)

(Star Wars: Az utolsó jedik) (2017) (r.: Rian Johnson)

ha eltekintünk a midiklorián-fiaskótól, soha nem kérdőjeleztük meg az erőt az univerzumban, elfogadtuk a misztikumát, tudtuk, hogy alkalmas arra, hogy felerősítse az emberek érzékelését, reakcióidejét, befolyásoló erővel bír -és még arra is alkalmas, hogy tárgyakat mozgassunk vele... de hiába láttuk különböző korok jedi-mestereit, sohasem gondolkoztunk el az erő végső határain, hogy mire lehet képes egy értelmes lény, ha a maga hasznára fordítja ezt a hatalmat. még szerencse, hogy vannak a galaxisban olyan filmkészítők, akiket igazán foglalkoztat ez a kérdés, és meg is meri mutatni azt, hogy az erő-használók sokkal többre képesek, mint ahogy azt az elmúlt negyven évben gondoltuk... de szerencsére rian johnson nem csak az erő-használathoz nyúl unortodox módon, de a saga alapjait is megrengeti a kockázatos döntéseivel -nem azért, hogy gungan-ként zúzzon szét minden klasszikus értéket, sokkal inkább intelligensen át akarja menteni a sorozatot a mai modern korba. és ehhez a legfontosabb teendője az, hogy az archetipikus karaktereket árnyalni kezdi, eléri azt, hogy kételyek merüljenek fel a nézőkben a hősök iránt, és engedi azt is, hogy a negatív oldalt se mindig szénfeketébe lássuk. soha nem gondoltam volna, hogy bárki is el meri vinni erre a sziklákkal súlyosbított lelki útra mindenki kedvenc és örök jósággal ragyogó luke skywalker-ét, pedig nagyon működött a megkeseredett, cinikus, súlyos traumát hordozó öreg jedi szerepe... a fény optimista útját ray járja helyette, de ez nem azt jelenti, hogy a lány körül ne lenne kísértés, hogy ne merítkezne alá az erő veszélyes mélységeibe. nagyon érdekes volt, ahogy sikerült szó szerint összekötni az új generáció erőhasználóit, akik párhuzamosan járhatták így az útjukat... de a hetedik részben megismert új karaktereknek is kellett helyet biztosítani az erő-használók mellett, így poe a pilótáskodás mellett beletanulhatott a vezetői felelősség nehézségeibe, finn meg egy teljesen külön kalandot kapott, amit látom, hogy sokan nem szerettek, de szerintem szépen belesimult a nagy egészbe a heist-filmes vibe és a társadalmi problémák felhangja... sőt, valahol nem is ártott egy egyenes vonalú sztoriszál, hogy azok is tudjanak kapaszkodni, akik nem szoktak hozzá a hajtű-kanyarokhoz... mert gyanítom, hogy film elsősorban azért lesz megosztó, mert következetesen szembemegy az elvárásokkal, rian gonosz troll módjára játszik az elvárásokkal, és majdnem mindig a klisékkel szembe-menve választja ki a megoldásokat és fordulatokat -ezáltal frissítően hat a dramaturgiája, a megszokott ízekhez szokott nézők viszont emiatt húzni fogják a szájukat... az is tetszett, hogy egy elegáns mozdulattal a force awakens-ben felállított sakktáblát is lesöpri, kisebbítve bizonyos szereplők jelenlétének vagy múltjának jelentőségét -mert nem a rejtélyek a fontosak, hanem maguk a karakterek, az ő fejlődésük és az általuk gerjesztett érzések. és az okos dramaturgiája mellett az érzelmessége a nagy erénye a filmnek, bár azt előre tudtuk, hogy carrie fisher jelenléte össze fogja törni a szívünket, de azt sem volt könnyű feldolgozni, ahogy az első rend módszeresen őrölte fel az ellenállást, érezni lehetett a veszteségek súlyát... főleg hogy a film gerincét az üldözés adta, ami ráadásul nem csak drámát, de érdekes konfliktusokat is szült -meg persze néhány csatát... szerintem bizonyossággal jelenthetjük ki, hogy ez eddig a legszebben fényképezett star wars-film, gyönyörű kamera-mozgásokkal suhanhatunk végig a jelenetekben, a vörös talajú só-bolygó talán az egyik legjobban kihasznált helyszín, és remélem, hogy nem csak véletlenül éreztem a battlestar galactica behatását az űrben, hanem rian tényleg merítkezett minden idők egyik legjobb sorozatából... mostanában minden nagyköltségvetésű stúdiófilmnél a humor a legkritikusabb pont, és most úgy éreztem, hogy nagyon élen táncolva, de az ízlés-határon belül maradt ez a fajta kikönnyítés, igaz, hogy azért néha-néha azt érezte az ember, hogy túl hamar fordítják át a drámai hangulatot humorba -ja, és a porg-ok cucik voltak, de én azért a jég-rókákkal vagyok... mivel annyi minden történt a filmben, amiket nem szokás egy trilógia közepén elpufogtatni, így végig azon agyaltam, hogy merre mehetünk két év múlva tovább -olyan szépen meg lett tisztítva a pálya, hogy jj abrams egy nagyon széles palettáról választhat ezúttal. az biztos, hogy színvonalban nagyon magasra került most a mérce, de muszáj reménykednünk abban, hogy sikerül majd átrepülnie felette -12 parszek alatt... (huh, nem gondoltam volna, hogy ilyen piszok nehéz spoiler-mentes kritikát írni, de azt hiszem sikeresen kikerültem az összes aknát...) (#12.13.)

(Az Igazság Ligája) (2017) (r.: Zack Snyder (+Joss Whedon))

néha nem azért sírja valaki vissza a gyerekkorát, mert úgy érzi, hogy sokkal több pozitív benyomás érte akkoriban, hanem mert egy sokkal egyszerűbb kor volt az (mondjuk az én (közép-harmincas) korosztályomnak is) -és ezt most azért hozom fel, mert ma azt éreztem a moziban, hogy bizonyos szempontból igenis előnyösebb volt az az ártatlanabb pre-internet korszak... mielőtt elkezdtem volna vásárolni a cinema magazint a kilencvenes évek derekán, még semmilyen bennfentes információ nem jutott el hozzám a forgatásokról, csak néztem a filmeket, és élveztem őket. manapság viszont szinte kikerülhetetlen, hogy a készülés összes fázisáról kikerüljenek a részletek a világhálóra, és ezek igenis befolyásolni tudják a teljes élményt. mert szomorúan vettem észre magamon ma is, hogy végig azt figyelem superman összes felbukkanásakor, hogy látszik-e az, hogy henry cavill-nek digitálisan kellett eltüntetni az utóforgatáson viselt bajuszát -és az ilyen gondolatok igenis ki tudnak zökkenteni a filmélményből... egyébként arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy aki nem ismeri a film körüli drámát, annak feltűnik-e, hogy két (igencsak különböző stílus-világgal rendelkező) rendező is dolgozott a projekten -mert igazság szerint egész jól összefésülődik a két kéz munkája. persze vannak olyan bélyegek, amiknél az ember azonnal rávágja, hogy azokat csak zack snyder álmodhatta a vászonra (a film első harmada bővelkedik ilyenekben, a zenés főcímnél és a kilassított verekedéseknél nem is lehet ez kérdés), joss whedon meg leginkább a karakter-pillanatoknál érhető tetten. és ugye nem kell mondanom, hogy leginkább ezek működtek a filmben... mert bruce wayne-nek jól állt, hogy lelkizhetett egy kicsit diana-val, vagy hogy mentorkodhatott kicsit a szerethető lükére vett barry allen felett. és ó, az is milyen örömteli, hogy superman-t végre mosolyogni láttuk egy dc universe-be tartozó filmben... uhh, remélem az senkinek sem spoiler, hogy a kriptoni barátunk tiszteletét tette a műben, mert szerintem a visszahozásának csak a módja volt kérdéses, nem a ténye -és igazság szerint délután óta még nem tudom eldönteni, hogy miként állok e móddal, mert nem tartom jó ötletnek, hogy a bvs egyik legrosszabb momentumához kötötték, és abba is szomorkás belegondolni, hogy egy ilyen nagy eseménynek akár nagyobb feneket is keríthettek volna, ugyanakkor érzelmileg rendben volt a visszatérés, ezért is a hezitálásom... de kellett sup a csapatba, mert az ellenfél erősnek tűnt, úgyhogy egy mindenható pofozógép eldönthette a csatát. de azért az új arcokra is jutott elég a reflektorfényből -már amennyit a szűkös két órás játékidő engedett... én továbbra is hibának tartom, hogy a dc máris belehajszolta magát a ’nagy csapat’-os filmbe, mert így nem alakulhatott ki kötődésünk a karakterek felé, ráadásul most a játékidő egy komoly részét fel kellett áldozni arra, hogy vázlatosan bemutassák az újoncokat -és joss whedon kezét érzem abban, hogy ez a vázlatosság a vágóasztalon nem lett végzetes, mert az alap tudnivalók úgy fértek bele a filmbe, hogy nem tették túl nehézzé az elejét. ugyanakkor tényleg csak átrohantunk a három történelmen, és inkább három típus-karakterként használták az új srácokat: flash a szeleburdi, cyborg a tépelődő, aquaman meg a férfias cool-ság... még ennél is vázlatosabb maradt a gonosz, aki a hagyományos ’gonosz, mert gonosz’ és a ’le akarom rombolni a világot mert csak’ tengelyről sosem lépett le -ráadásul végig bántóan kilógott a cgi-jal megalkotott külseje... de egyébként is túlságosan digitális heavy volt az egész film, így az akció-jelenetek is rendre kidobtak a művíségükkel -valószínűleg ezért (és a kapkodósabb vágásnak köszönhetően) csak közepesen szórakoztatónak éreztem a nagy bunyókat... ahogy az egész film minősége megragadt a középvonal környékén, ami mégiscsak előrelépés az elődei (mínusz wonderwoman) frankenstein-szörnyeihez képest, de azért lehetne még párat lépdelni, hogy igazán szórakoztató legyen elmenni egy dc adaptációra is -ami úgy magával tud ragadni, hogy az ember fejéből kihullik az összes háttér-információ, amit felcsipegetett előtte az interneten, mert leginkább a szívét dolgoztatja meg... (danny elfman egy csapatépítő filmhez méltó nagy összegző zenét szerzett, ahol nem csak a saját korábbi batman témáját idézi meg, de a klasszikus superman dallam is felcsendül a háttérben.) (#11.18.)

(Thor: Ragnarök) (2017) (r.: Taika Watiti)

adva vala egy északi mitológiából kölcsönvett viharisten, aki testi erejét latba-vetve küzd a világok megmentéséért, miközben mitologikus lények (óriások, sötét tündérek) övezik az útját. a mai cinikus világunkban nem könnyű befogadni egy ilyen avítt hőst -a marvel-nél eddig két próbát is tettek erre, komolyan vették a karakterüket, de nem lehettek elégedettek az eredménnyel. mert bár az első filmnek jól állt a túlzó, shakespeare-i ihletettségű királydrámai vonás, igazán mégsem tudott nagyot csapni ránk a pörölyével, a második (dark world) meg túl sok minden szeretett volna egyszerre lenni, és ezáltal egy kicsit széteső stílustalan massza lett csak belőle -rosszul elhelyezett humor-morzsákkal... érezték a stúdiónál, hogy változtatni kell, ha szeretnék ezt a karakterüket is az égbe dobbantani a többiek mellé. amikor kevin feige producer-atyaúristen bejelentette a marvel filmek harmadik fázisát, és így a ’ragnarök’ címet, még úgy tűnt, hogy a változást abban látják, hogy még komolyabb, epikus kalandokba hajszolják hősüket, és külső szemlélőként azt gondolom, hogy az első variáció tényleg ez is lehetett (lásd az ’ultron’ elhíresült medencés jelenetét is), aztán az alkotási út közepén jöhetett az ihlet, és egy kereszteződésnél a paródia felé vették inkább az irányt. érkezett taika watiti, az új-zélandi humor legnagyobb fegyvere, aki persze a szarkazmusát is gondosan bepakolta a hátizsákjába. aztán egy meetingen jöhetett a következő irányt-változtató döntés: ha már az universal stúdióval kötött szerződés miatt nem lehet önálló hulk filmet készíteni, akkor meg kell találni a lehetőséget arra, hogy a már bejelentett alkotásokban kapjon valami ívet a karakter. (talán) valahogy így lett a komorból komolytalan, egy filmből kvázi kettő. és az elején egy picit érződik is ez a kettősség, döcögve formálódik egységgé a komorabb asgard-i rémuralom és a tiritarka gladiátor-világ az univerzum túlfelén -de akkora az űr a két hangulati komponens között, hogy ez elkerülhetetlen volt. viszont a készítő-csapat számlájára kell írni, hogy a végére szépen összeáll az egész, és hála az isteneknek, út közben sem nagyon foglalkozunk azzal, hogy döccen itt/ott a dramaturgia, mert nem halljuk az ilyen gondolatainkat a hangos röhögésünktől... mert taika-ék úgy döntöttek, hogy ha már a humor irányába tolják el a filmet, akkor eltolják a falig, de úgy, hogy a vége már átlógjon a túloldalra -azt az élményt nyújtva, hogy ez a forgatás lehetett az évezred bulija, mert láthatóan mindenki borzasztóan élvezte a munkát a kamera mindkét oldalán... a kaleidoszkóp ezer színében pompáznak a poénok, az infantilis hasra-eséstől a kifinomult meta-utalásokig terjed a paletta (ez utóbbiak arra is jók voltak, hogy kijavítsanak kontinuitás-gondokat az univerzumban -lásd pl. a hamis végtelen hatalom kesztyűjét). és tudom, hogy sokan gondolják, hogy ’hé, dehát a világ végével (a.k.a. ragnarök) nem szabad viccelni’, pedig ha ilyen jól áll neki a bohóc-sipka, akkor miért ne lehetne, ráadásul azért megvoltak azok súlypontok is, ahol azért kellő mértékben lefele fordították a mosolygó ajkunkat -szigorúan csak egy-egy pillanatra... chris hemsworth eddig is erős jelenlétet adott a viharistennek, akinek azért akadtak jól a korábbi filmekben is működő egysorosai, most viszont igazán elszabadíthatta a komikus vénáját, és jól is állt neki ez az önfeledt mókázás. hulk nem csak a legszebben animált külsejét kapta meg most, hanem a karakterhez is most sikerült a legérdekesebben nyúlni, és nem csak arra használni, hogy üvöltve szétzúz dolgokat. az új arcok közül jeff goldblum felvonultatta az összes jeffgoldblumizmust, de a sakaar-i flashgordon-milliőbe pont passzoltak ezek a manírok; mellette tessa thompson ragyogott ki a csapatból, mert a komikus időzítése és a karakter mélysége is igazán a helyén volt; cate blanchett karakter-skatulyája nem nagyon hagyta, hogy igazán eleressze a lovakat, de azért a színészi kvalitásait sem rejtegette a fejdísze alatt -ráadásul hagyták hela-nak, hogy igazán komoly változásokat hozzon az asgard-i birodalomba... kicsit retcon-oltuk a múltat, és azt, hogy miképp vélekedjünk odin-ról, elhullott pár szerettünk (és egy szeretett fegyverünk), majd visszafordíthatatlan károk is keletkeztek mind a hősben, mind a mitológiában -és ha ez nem a ragnarök, akkor nem tudom mi... mert persze lehet poénkodni, de azért egy thor filmtől elvárja az ember az akciókat is, amik így utólag visszagondolva nem mindig voltak átütőek, viszont a finálé így igazán ki tudott ragyogni, ahogy a külön fronton harcolók körül megszólalt a led zeppelin ikonikus ’immigrant song’-ja, a nézőt arra késztetve, hogy tátott szájjal hagyja, hogy az idegszálain futkosson a jóleső boldogság... de ez a boldogság egyszer sem repült igazán messzire tőlünk nézőktől a moziteremben, egész egyszerűen jó volt nézni a filmet, nem igazán akart világmegváltani, csak száz százalékig szórakoztatni... (és még az olyan felesleges cicomák sem hiányoztak róla, mint mondjuk a szerelmi szál. vagy hogy egy ilyen eszeveszett űrkaland idején túl sokat dekkoljunk a földön...) (#11.01.)

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(Kingsman: Az aranykör) (2017) (r.: Matthew Vaughn)

el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett az ős-bond-rajongóknak, amikor a hetvenes években elkezdték eltolni a filmek hangulatát a paródia irányába, és sean connery kemény pofonjai után roger moore piperkőc szurkálódásait kellett befogadniuk (egész odáig elmerészkedve, hogy bond-ot az űrbe is kilőtték -btw, lassan ideje lenne egy mély-elemzős 007-es sorozatot is indítanom, nem? bárcsak végtelen idő bújna meg az öltönyzsebem mélyén...). és most nem azt mondom, hogy az első kingsman olyan hű de véresen komoly lett volna (vagy azt, hogy a connery-érának ne lettek volna könnyedebb, szórakoztató elemei), hanem hogy az akkor jól működő arányokat most sikerült erősen félrekalibrálni. mert amíg a secret service-nek szép íve volt, ahogy eggsy belenőtt a tökéletesen szabott öltönyébe, itt a golden circle-nél inkább az volt az ember érzése, hogy kitaláltak jeleneteket és cool helyszíneket, majd azokat erőltetett indokokkal kötötték össze, többször is azt az érzést keltve az emberben, hogy mennyivel jobban működhetne a film, ha bizonyos szálakat lenyesnének róla, mert semmi dramaturgiai értékkel nem rendelkeznek (a legszembetűnőbb a millennium generáció csókoltatása volt a glastonburry-vel. de az olasz alpok-béli jeleneteknek sem lett sok hatása a későbbiekre, inkább csak bond ripoff-ként szolgáltak a felvonós akcióval és a zászló alakú ejtőernyővel)... más jelenetek meg azért érződtek erőltetettnek, mert túlságosan visszhangoztak bennük az első rész értékei, és ez a kényszeres megidézés inkább erőltetetten fanservice-nek hatott, mint szeretetteljes kacsintásnak (elsősorban a kocsma-jelenet újrajátszására gondolok). és sajnos ide tartozik a régi karakterek visszahozása is... mert szerintem jobban működött volna egy csajozós eggsy, mint az, aki megállapodott a fenséges/felséges anál-szex örömeinél. gazdag-charlie-ból robotkezű hentchman-t csináltak, de nem adott hozzá semmi pluszt az a tény, hogy ismertük már őt korábbról. a legnagyobb csalódást persze colin firth visszahozása jelentette, mert 1. a film nélküle is működött volna; 2. elértéktelenítette a halált a sorozatban; 3. kihúzta az első film drámája alól a talajt; 4. visszájára fordította eggsy jellemfejlődését, hiszen nem véletlenül szokták elvenni a mentor-karaktert a főhős mellől (és itt jöhetne a felsorolás obi-wan-tól dumbledore-ig)... julianne moore-nak eleve nehéz dolga lett volna a nagypofájú és végtelenül laza sam jackson után, de szegényt arra kárhoztatták, hogy komolyabb interakciók nélkül üldögéljen egy retró bárban, és pont úgy mosolyogjon végig, mint amikor a boogie nights-ban felszaladt az orrába egy komolyabb mennyiségű kokain. pedig a gonosz tervében még lett is volna ráció, de a sok egyéb mellett nem tudott kidomborodni a gonoszkodása sem (bár a hülye robot-kutyái amúgy is kizökkentettek volna mindig)... de egyébként sem használták ki rendesen az új arcokat, az amerikaiaknál néhány vicces akcentusra és köpködésre futotta (channing tatum és jeff bridges), vagy csak asztalnál üldögélésre voltak kárhoztatva, mint halle barry. egyedül pedro pascal vethette bele magát az akció közepébe, de nála meg az utolsó fordulat kötött csúnya csomót a lelkesedésemre... na jó, kiborítottam az összes csalódottságomat, mint az olcsó whisky-t szokás, most már jöhetnek azok a részek, ami miatt elégedetten emelhetem a kovboj-kalapom. mert a hibás alkotói döntések ellenére szerencsére a szórakoztató-faktor megmaradt a mélyben, matthew vaughn még mindig az egyik legegyedibb szemmel rendelkező rendező hollywood-ban, aki lehetetlen helyekre és perspektívákba helyezi a kameráit az akció-jelenetek közben, így olyan egyedi dinamika jön létre bennük, amiket nem lehet nem imádni -így az első pillanattól sodró autós nyitány egy ígéretes kezdet, a sífelvonós zuhanás is észvesztő, nem beszélve a finálé nagy bunyójáról. az érzelmi bevonás is működik többnyire, már ami a gyakran lecsapó halálokat illeti -mert most még azt gondoljuk, hogy ezek a halálok véglegesek voltak... (viszont a hercegnői féltékenykedés elég hamar lepergett rólam...) annak viszont kifejezetten örültem, hogy egy seggfejnek merték ábrázolni az usa elnökét -bár igaz, hogy ehhez manapság nem kell túl nagy bátorság, csak egy tükör... ejj, az idei folytatás-film átok a tökéletes modorral rendelkező kémeket sem kímélte -bár ez a film legalább elmondhatja magáról, hogy van benne egy jelenet, amiben elton john flitterbe, tollas fejékbe és magas-talpú cipőbe öltözve repülő rúgással szétrúgja egy rosszfiú fejét, miközben kimosolyog ránk a kamerán keresztül... (#09.23.)

(Atomszőke) (2017) (r.: David Leitch)

a bűnös budapest ismét idegen rongyokba öltözött... persze, örülünk annak, hogy a stúdiók szívesen jönnek hazánkba filmeket forgatni, és kétségtelen, hogy a fővárosunk építészete lehetővé teszi, hogy eladják különböző nyugati és keleti helyeknek (most épp berlin’-nek, de volt már ő münchen, párizs, moszkva, sőt, buenos aires is), de engem mindig kizökkent az adott film világából, ha meglátom a jellegzetes pesti utcákat, épületeket -ugyanakkor cool dolognak tartom azt, ha egy tipikus körfolyosós bérházban ütik egymást a dögös hősnő és a marcona rendőrök (az viszont kicsit szomorú, hogy elég csak beállni az állomásra egy jelenleg is használatban lévő szovjet metrókocsival, és a nyugati nézők elismerően fognak bólogatni, hogy ’de jó, hogy sikerült találni egy olyan járművet, amiről elhiszem, hogy ’89-ben is rótta az alagutakat’)... 1989-ben hét éves voltam, úgyhogy túl sok emlékem nincs a rendszerváltásról vagy magáról a korszakról, mégis mindig nagyon érdekesnek tartottam a szocializmus végnapjait. mondjuk nem ez lesz az a film, amiből bővíthetem az eddigi ismereteimet, mert hiába játszódik egy történelmileg fontos időszakban (a berlini fal leomlásakor), a háttérben tartják a valóságot, tévéhíradók villódzó fényéből vetül csak a filmre néhány pillanat. igazság szerint még a kétarcú várost is csak háttérnek használják, mert a jó kémes hagyományokhoz híven mindenki-átver-mindenkit, így teljesen irreleváns, hogy ki melyik ideológiai táborhoz tartozik -maximum annyiban, hogy az egyik csapat kocka-ladákkal jár... ha már beletekertem magam a kém-históriába, folytassuk itt, bár nem szívesen írok erről, mert a film gyenge pontjára vagyok kénytelen ütéseket mérni -értem én, hogy egy spy-movie-nak csavartnak kell lennie, hogy átverésekkel és kettős ügynökökkel kell felfesteni a titkos életüket, de ha nem tiszták a motivációk, ha a néző nem tudja követni az átverések-átverésének-átverését, akkor ki fogja őt dobni a sztori, és nem biztos, hogy a többi hozzáadott érték kompenzálja ezt... lehet, hogy azt volt a legnagyobb bajom, hogy david leitch neve miatt több felvillanyozó akciót vártam volna, és sok helyen csak ezt a katyvaszt kaptam, sok cigifüsttel elfedve. az mondjuk igaz, hogy ami akció akadt, az magas színvonalon került a vászonra -különösen az a vágatlan(nak tűnő) tíz perc, amit charlize és a kaszkadőrök leműveltek abban a koszos lépcsőházban, mert szerintem azt referenciaként lehet majd mutogatni pár éven át, hogy miként is kell felvenni egy közelharc-jelenetet úgy, hogy a néző ámulatba esve vonódjon be az összes fájdalmasnak tűnő ütésbe (vicces volt, hogy a moziban mögöttem ülő faszi rendszeresen fel is szisszent) -bár talán a zúzódásoknál és monokliknál nekem jobban fájt az, hogy közvetlenül a gyönyörű hosszú beállítás végén egy lada niva-t dobtak egy szerencsétlen trabant-ra... btw, retro-autók, a magyar díszlet-és-kellék-csapat jó munkát végzett, sokat emeltek a kicsit neonfényes, kicsit rothadó ’80-as évek imitálásának hitelességén, mint ahogy a zenei szerkesztő is értette a dolgát -bár a soundtrack-lista megtekintése előtt már egy nagyobb összeget tettem volna arra, hogy az ikonikus ’99 luftballons’ meg fog szólalni a filmben (de elég evidens volt a berlin-hez köthető david bowie és a depeche mode használata is). igaz, kicsit túltolták a dalbetétezést, mert minden sarkon várt egy újabb newvave klasszikus minket, de hé, a videoklip-esztétika is nyolcvanas évek gyermeke, úgyhogy megbocsátható bűn ez. meg a legtöbb esetben tényleg elérték a megfelelő cool-ság faktort -és többnyire ennyi volt a cél. hogy dögösek legyenek (mint charlize theron), hogy lazázzanak (mint james mcavoy) -csak azt nem értem, hogy ehhez minek kellett így túlbonyolítani az alibi-sztorit...? (jézusom, de rossz volt a szinkron, főleg ahogy létay dóra teljesen félreértelmezte a hősnők keménységét...) (#07.29.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(A majmok bolygója: Háború) (2017) (r.: Matt Reeves)

a történet-meséléseknél mindig is fontos szerepe volt a hármas számnak -akkor is igaz ez, ha mikroszinten nézzük (bevezetés, tárgyalás, befejezés), de nem véletlen az sem, hogy a nagyobb egységeknél a háromfelé osztott történet (azaz a trilógia) a leggyakoribb... sokszor láttuk már folytatásoknál, hogy épp’ a végére fogy el a lendület, hogy nem tudja beteljesíteni az utolsó rész a korábbiak ígéreteit, de persze akad példa arra is, hogy a finálé méltó koronává tud válni. ehhez sok tudatos építkezésnek kell beérnie a megfelelő pillanatban, gondosan kitalált ívekkel kell eljutni a csúcspontra. még akkor is sikeresen véghezvihető ez, ha valami olyan nem tipikus módon áll hozzá a saját trilógia zárásához, mint a majmok bolygója franchise... mert nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy a ’háború’ címet látva a két nép közti epikus összecsapásra számított, egy utolsó nagy csatára, amiben az emberiség elbukik, és hát nem egészen ezt kaptuk -és ez cseppet sem baj... persze harcok így is vannak bőven a filmben, a dzsungeles nyitányt a vietnámi háború borzalmai ihlették, a munkatábor képeinél meg ugye nem kell ecsetelnem, hogy melyik huszadik századi világégést kell belelátni a háttérbe... eleve furcsa érzés saját magunk ellen szurkolni, de annyira jól felépítettek az emberszabásúak karakterei, hogy érzelmileg könnyű kötődni hozzájuk. és szerintem ez a trilógia egyik legnagyobb fegyverténye, hogy érzelmileg ennyire be tud húzni caesar nagy utazásába, a három filmen át épített karakter-ívébe. és nézzük meg, hogy most is mennyi réteget köthetünk hozzá, a messiás-szerepet, az ész-veszejtő bosszút, az önmaga jóságában kételkedő hőst... és én úgy éreztem, hogy a másik oldalon sem egyszerűsítettek és tipizáltak, a woody harrelson által játszott ezredes nem egy minta-gonosz, aki azért öl, mert gonosz, és utálja a majmokat, hanem megalapozottak a motivációi, az emberiség megmentésébe kapaszkodik -az már egy másik kérdés, hogy milyen módszerekkel próbálja elérni, hogy a népe ne süllyedjen vissza az állatok sorába (pont a megfelelő tempóban folyik a film, érdekes, hogy épp’ az ezredesnél állunk csak meg egyetlen info-heavy jelenet erejéig, hogy magyarázatokat kapjunk)... de a caesar oldalán felbukkanó új arcok is érdekesek, mert mindketten vékony banánhéj lehettek volna a film szempontjából -a comic relief-nek használt bad ape a film alapvetően nagyon komor hangulatát vihette volna rossz irányba, a kislány meg szerencsére sokkal több lett a cukiság-faktornál, sőt, vele hozták az egyik nagy utalást a régi filmekre is... mert ne feledjük, hogy bár ez a trilógia tökéletesen megáll önmagában is, azért mégiscsak előzményként szolgál egy másik nagy történetnek -bár szerintem nem baj az, ha nem kacsintgattak túl sokat, csak néhány ismert nevet csöpögtettek a többi közé, plusz végleg elindították az emberiséget azon az úton, hogy alsóbbrendűvé váljék... no. beszéltünk a szívre ütő érzelmekről, az agyat bizsergető történet-és-karakter-ívekről, nézzük meg az elsődleges befogadó érzékszerveinket is: a szemünket és a fülünket... mert elképesztő technikai csoda a film, és nem csak arról van szó, hogy hitelesen néznek ki a majmok fegyverrel a kézben, lóháton, hanem arról is, hogy mennyire valóságosnak tűnik a szemük, hogy mennyire át tudják adni a mimikával és a testbeszéddel az érzelmeket. és erre rá is játszik matt reeves, mert sokszor használ közeliket, így fókuszálva rá ezekre az érzelmekre. és ezzel vissza lehet kanyarodni a már emlegetett non-tipikussághoz, mert nyári blockbuster-hez képest sokszor mer csöndes és intim lenni, a harcok helyett bosszútól fűtött kalandozásra vagy egy nagy szökésre koncentrálni, hogy aztán a végén robbanjon egyet a vászon, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy ez áll jól neki... eleve csendesebb lenne a film amiatt, hogy sok majom jelbeszédet használ kommunikációra (sőt, most már az emberek egy része is elveszítette a beszéd-készségét, ugye), úgyhogy ezért is kiemeltebb szerep jut michael giacchino-nak, aki szerencsére élete egyik legjobb munkáját öntötte kottába -főleg az érzelmes dallamai ütnek át igazán... érzelem, érzelem, érzelem -talán ez a szó vált a leghangsúlyosabbá a kritikámban, és ez nem véletlen, mert az ember azokat a dolgokat engedi a legközelebb magához, amiben érzi, hogy ott dobog egy nagy szív... ezért is nehéz búcsút venni ettől a majom-kompániától, pedig tudjuk, hogy ennél tökéletesebb búcsút nem is kaphattak volna... (#07.13.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)

(Nyomd, bébi, nyomd) (2017) (r.: Edgar Wright)

a filmrajongók körében általános vita tárgyát képezi, hogy egy alkotásnál az összetevőket milyen súlyozással kell figyelembe venni. hogy egy jól működő történet átadható-e minimálisabb eszközökkel, vagy hogy egy tökéletes technikával kivitelezett audiovizuális bravúrnál számít-e az, ha a sztori alap-panelekből építkezik... magam is többször hoztam már fel ezt a témát, mert úgy tűnik, hogy filmről-filmre változik az ember véleménye róla -vagy legalábbis kettősségek és ellentmondások kötik gúzsba. mint mikor az avatar vizuális erényeit elismeri, de a pocahontas parafrázisért kárhoztatja, ugyanakkor a pacific rim-et vigyorogva élteti, miközben sztori-szinten az sem nyújt át túl sokat. viszont amíg az egyik a technikai truvájok mellett fárasztóvá és üressé válik, addig a másik olyan szórakoztató pakkot tud átnyújtani, ami könnyen magával sodorja az egyszeri nézőt is... szép példája lesz ennek az ellentmondásnak ez a film is, ahol az ember kicsit húzza a száját a klisés alapokon, illetve csak húzná a száját, mert a sok vigyorgás mellett nehéz lefelé görbíteni azt... mert ha van film, amit a stílusa és az audiovizuális ötletkavalkádja ad el, akkor pontosan ez az... el nem tudom képzelni, hogy milyen meló lehetett összerakni ennyire taktra a jeleneteket, ahol nem csak a képek vannak a zenére vágva, de minden egyes hang, a pisztoly-lövések, a gumi-csikorgások, sőt, még a lecsukódó csomagtartó zaja is pontosan ritmusra érkeznek. és ettől egy kicsit elemelt musical-es / videoklip-es hatása lesz a hangulatának (amihez hozzáadhatjuk azt is, hogy a szereplők többször is tátogják a szövegeket, vagy mondjuk az olyan vizuális gegeket is, mint a főcímnél a falakon graffitiként megjelenő szavakat). ez az elemelés azért is érdekes, mert az akció-jelenetek ezzel szemben annyira realistán vannak felvéve, amennyire az lehetséges, magukkal rántanak a gyors autók, mi magunk is futunk a rendőrök elől, dinamikusan mégis gyönyörűen átláthatóan dolgoznak az operatőrök edgar wright keze alatt, könnyedén a székbe-szögeznek minden akciójelenet alatt (sőt még a párbeszédek közben sem állhatnak nyugodtan). és ha ez nem lenne elég, akkor olyan cool-ság is árad az egészből, amit nem lehet nem imádni -és persze ebben a legnagyobb szerepe a zenének van... egy jó ötlettel megfelelő dramaturgiai indokot kapott, hogy miért szólnak végig a dalok a filmben -és ha már a koncepcióhoz az kellett, hogy a szereplők ugyanazt hallgassák, mint mi, hát hősünk ipod-ját kötik a hallójáratainkra. és ezért igen hálásak lehetünk, mert elég eklektikus ízlése van a ’srácnak’ (ugyanakkor nem véletlen, hogy a hetvenes évek ennyire felülreprezentáltak, mert a funky-val lehet igazán emelni a cool-ság-faktort...) edgar wright ezzel a zenehasználattal egy igen elit körbe lépett be nálam, tarantino, guy ritchie, scorsese és james gunn mellé... a két órás felhőtlen szórakozásom mellett az zavar talán, hogy a magasra srófolt elvárásaimnak, miszerint világmegváltó lesz a film, nem tudott megfelelni (vagy csak én olvastam ki rosszul a jeleket a sok 9-10 pontos (vagy angolszász területen ’a’-s) értékelésekből) -vagy ebben az esetben én igényeltem volna, hogy a baromi stílusos és magával ragadó felszín alatt erősebb motor dübörögjön a mélyben... (a szerelmi szálat azért nem bántottam, mert érezhetően egy idealizált álomkép beemelése volt csak elsősorban, amire az utolsó képkocka tette fel a pontot.) (#07.02.)

(2017) (r.: Patty Jenkins)

tudom, hogy most el fogom riasztani a férfitársaim többségét, de be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem az erős és határozott nőket -mind a való életben, mind a vásznon... mert szerintem vonzó az, ha nem csupán egy megmentésre váró virágszálak a gyengébbik nem képviselői, akik csak az erős férfiak támogatásában tudnak létezni. és ha ezeket a tulajdonságokat erős nőiséggel párosítjuk, akkor egy olyan ideálhoz közelítünk, aminek csodálattal kéne eltöltenie minden férfitársamat. és a nőiséget nem csak a külső jegyekre értem, hanem arra is, amit miatt a nők a legnagyobb tiszteletet érdemlik -amiért egyszerre tudnak helyt állni az élet minden területén, legyen az a munka, az anyaság, vagy a szerető feleség szerepe... és milyen lenne az eszményi nőről szóló film, ha nem képezné le magára ezt az összetett szerepet, és nem nyújtana sokféle réteget -nőies gondolatokat, férfias akciókat, mitológiai hátteret, történelmi kontextust, romantikát és harci szellemet egyaránt. és hová lenne az univerzum humora, ha nem egy női rendező mutatná meg hollywood-nak, hogy miként kell egy tökös szuperhős kalandot levezényelni...? mert tudjuk, hogy van egy szűk réteg, akik elvakultak ragaszkodnak az egyik-vagy-a-másik kiadó termékeihez (és persze van egy réteg, amelyik szereti élezni ezeket az ellentéteket), de mi többség tényleg csak azt szeretnénk, hogy ami kikerül akármelyik akólból, az élvezetes és minőségi munka legyen. és látom előre, hogy jönnek majd azok a marvel fanok, akik majd azt kiabálják, hogy a dc csak lenyúlt a konkurenciától két elemet (a mitológiai hátteret a thor-ból, a történelmi szuperhősködést meg az első kapitány filmből), a dc-sek meg majd most verik a mellüket, hogy övék az első sikeres hősnő a vásznon, de én azt szeretném, ha végre megbékélne egymással a két oldal, és csak örülne annak, ha ilyen jól működő filmeket kap. főleg hogy wonder woman lételeme a béke... és úgy örültem, hogy nem csak üres szavakkal emlegették a békét a filmben, hanem a karakterből eredt az értelmetlen öldöklés ellenpontjaként. és oké, lehet mondani, hogy voltak esetek, amikor hősnőnk sem kímélte az ellenfeleit, de mindig oka volt annak, ha támadásba lendült, mindig az empátiájából eredő védelmező pozíciójából húzta elő a kardját... persze azt sem tagadhatjuk, hogy maga a zsáner követeli meg az akció-jeleneteket -de ha már ez így van, akkor patty jenkins kihozta belőlük a maximumot. mert a legnagyobb örömömre nem hódolt be a ma divatos trendeknek, és lasszóval kötötte meg a vágója kezét, és inkább jól követhető lassú-gyors-lassú kombinációjú beállításokból rakta össze ezeket a jeleneteket. és talán még fontosabb, hogy érzelmi alapra építette az akcióit is -ennek a kicsúcsosodása a belga fronton következett be, ahol a senkiföldjén tökéletes összhangban került a lelkünk a szemünk és a fülünk... de. háborúzni a férfiak is tudnak, nézzük meg, hogy miért fontos az, hogy most egy nőre fókuszáltunk -és nem, nem a rövidke szoknyája miatt, hanem mert a naiv bája egy olyan szerethetőséget ad hozzá az összképhez, ami egyedivé teszi azt, és gal gadot tökéletesen át tudja adni ezt a bájat, így nem csak a gyönyörű arca vagy a fejlett testkultúrája miatt alkalmas tökéletesen a szerepre. és mindenki megnyugodhat, mert nem az volt a nagy terv az írószobában, hogy tökéletesen megcserélik a nemi szerepeket a filmben, így az erős nő mellett a férfi lesz a megmentésre váró kellék, hanem egyenrangú partnerként egészítik ki egymást -és adnak hozzá a filmhez természetes szikrákat és jól működő romantikát (hát van olyan, ki nem olvadt el a hajózós-összefekvős jelenettől...?). chris pine nagyszerű választás volt a szerepre, mert jól tudja a karaktere különböző oldalait megmutatni. de egyébként sincs gond a casting-gal, a londoni forgatás környékén lehalászták a megfelelő brit színész-anyagot -az már egy másik kérdés, hogy a negatív-oldalon mennyire használták őket megfelelően... mert mind a gonoszok (képregény-)sematikusságába, mind a finálé tipikus cgi-heavy repkedős/dobálózós aspektusába bele lehet kötni. ugyanakkor ezeknél is megvoltak azok az érzelmi többletek, amik miatt megbocsátóbb az ember. és egy filmnél mindig fontosabb, ha a szívére hallgat a néző és nem az eszére... (#06.02.)

(2017) (r.: Ridley Scott)

egyszerre áldás és átok egy olyan alkotást elkészíteni, ami idővel kultikussá nemesedik -mert a népszerűség és az anyagi megfontolások kikövetelik, hogy új alkotás szülessen ebben a világban; ugyanakkor egy széles rajongó-réteget nagyon nehéz jóllakatni, mert egy része ortodox konzervatív, és ugyanazt az élményt akarja újra átélni, mint ami korábban annyira megragadta, egy másik része viszont az ismerős érzések mellett szeretne új utakra is kalandozni. így könnyen meghasonlik egy alkotó, aki a saját vízióját vinné tovább, ami viszont nem mindig egyezik a nép elképzelésével -és tudjuk jól, hogy az internet korában mennyire hangos tud lenni egy maroknyi nép is... ridley scott néhány éve úgy gondolta, hogy az általa életre keltett alien-univerzumban van még feltáratlan terület, hogy van még élet a számtalanszor látott xenomorphok elleni harcokon túl is, így merészelt egy dedikáltan alien-mentes alien filmet csinálni, ahol leásott az alapokig, és sokkal inkább a filozofikus elmélkedésekre, a felfedezések izgalmára helyezte a hangsúlyt, minthogy vérbe borította volna a vásznat. persze a puristák egyből blaszfémiát kiáltottak, és rázúdították a dühüket nem csak a filmre, de a scott-ra (és a forgatókönyvet feljavító damon lindelof-ra) is. sajnos a stúdió-rendszerben egy alkotó nem teheti meg, hogy leszarja a fizető-vendégek sirámait, úgyhogy választhatta volna azt, hogy otthagyja a francba a szerelem-gyerekét, vagy kompromisszumokat köt, és azt mondja, hogy ’jól van, ha szerintetek még mindig izgi az emberi testből kibújó szörnyeteg, akkor kaptok belőle nyolc kilót, egészségetekre’... én viszont már az előzetest látva is kicsit húztam a számat emiatt a megalkuvás miatt, mert úgy nézett ki, mintha az eredetibb gondolatok helyett inkább egy bestof válogatást nyújtanának át nekünk film gyanánt -és bár részben ez be is igazolódott, azért pozitívabb lett az összkép, mint vártam (ehhez azért hozzátenném, hogy bár szeretem ezt az univerzumot, mély elkötelezettségem nincs felé, azaz nem nézem újra évente a filmeket, nincs facehugger kispárnám, és én a prometheus-ban sem isten átkát látom, hanem csak egy jól összerakott és gyönyörűen felvett scifit)... a film első harmada különösen el tudott kapni a hangulatával, bírom az ilyen hard science scifi-ket, ahol problémákat oldanak meg űrhajókon, vagy felfedeznek egy új bolygót. az itteni karakter-felvázolással is többé/kevésbé elégedett voltam, bár vadiúj karaktereknél nehéz átélni az egyből lecsapó drámát, hiszen nem invesztáltunk még beléjük érzelmeket, így az ő érzelmeik sem hathatnak ránk annyira (btw, kettő jelenetért szerződtetni james franco-t?)... azzal sem volt bajom, ahogy a prometheus szálai beszövődtek a filmbe -és ezt elsősorban david-nek (és így michael fassbender-nek) köszönhetem. mert örültem, hogy a xenomorphok mellett egy emberi(bb) gonosz is megjelent a filmben, és fassbender zseniálisan érzékeltette az android őrületét, ahogy az általa játszott kétféle típus közti különbségeket is (csak az a csavar ne lett volna a végén annyira átlátszó...). igazság szerint még azt az apokrif mondatot is le merem írni, hogy nálam jobban működött volna a film alien-ek nélkül... oké, lehet hogy én vagyok finnyásabb az átlagnál, mert jobban szeretem a pszichológiai feszültségkeltést az űrlényes gore-nál -de sajnos a vágás sem segítette az akció-részekbe való mélyebb bevonódásomat, de szerintem panaszkodtam már eleget ezeken a lapokon a modern kor csapkodós, követhetetlen hentes-munkái miatt... azt nem tudom, hogy direkt volt-e, de a karakterek bénázásai miatt néha kifejezetten komikus hatást keltettek az eredetileg félelmetesnek induló jelenetek. talán csak a teherhajón lógós darus akciót mondanám igazán emlékezetesnek -mert sajnos még az űrhajós finálé sem hozta el az epikus lezárás székbe-szegező érzetét, ahhoz túlságosan összecsapottnak érződött (nem bántam volna azt sem, hogy nem megyünk vissza a hajóra a végén)... szóval pont úgy állok középen, mint ahogy az készítők is próbáltak középre állni az alkotás során -csak amíg ők ezzel a helyezkedéssel nem nyerték meg sem az alien sem a prometheus rajongóit (mert mindannyian kicsit éhesek maradtak), addig én jól érzem magam a helyemen, mert kaptam egy korrekt scifit, gyönyörű látvánnyal, részben jól működő hangulattal. (#05.21.)

(A galaxis őrzői, vol.2) (2017) (r.: James Gunn)

bevallom, hogy aggódtam egy kicsit a film miatt, mert pár éve olvastam egy magyarul is megjelent thor sztorit, amiben ego volt a főgonosz, és nagyon utáltam az egészet -ráadásul egy percig sem tudtam komolyan venni egy emberarcú élő bolygót (oké, azóta már került a kezembe jobb képregény is, amiben okosabban használták ego-t, úgyhogy lehet hogy csak az első találkozás sikerült rosszul)... egy kicsit aggódtam james gunn-ért is, hogy meg tud-e birkózni a három év alatt egekig srófolódott elvárásokkal, mert biztos vagyok benne, hogy hatalmas volt rajta a nyomás azok után, hogy annak idején a semmiből robbantotta az elmúlt évtized egyik legszórakoztatóbb űr-mókáját, ami játszi könnyedséggel hozta be a kozmikus vetületét a marvel univerzumnak, miközben egy rakás új karakterrel zsonglőrködött sikerrel. és egyfelől a járt utat választotta a következő lépéséhez, és feljebb tekerte a potmétereket, hogy még harsányabb legyen a végeredmény, az ütközőig tolta a humort, és baby groot-tal a cukiság-faktort is sikeresen klimaxolta. ugyanakkor nagyon helyesen megérezte azt is, hogy azzal tud igazán előrelépni, ha a jól működő karakterei mélyére néz -avagy ha a ’kevesebb ésszel és több szívvel’ hozzáállással írja meg a szövegkönyvet... érdekes, hogy ez már a második olyan marvel film, ahol a szuperhősködés-aspektusnak kéne igazán megmozgatnia a lelkesedő énemet, és én mégis fura módon a karakter-pillanatokban tudok igazán elveszni. csak amíg joss whedon-nak nem adták meg a stúdiónál a lehetőséget, hogy még több ilyen pillanatot vágjon bele az ultron-ba, addig james gunn megkapta a jóváhagyó pecsétet arra, hogy a végére összetörje a szívünket -és ezért nem lehetünk elég hálásak nekik... mert lehet itt mindenféle csilivili cgi űrhajós trükkökkel etetni a szemünket, karakterek nélkül mit sem érne mindez -mert kell az, hogy invesztáljunk beléjük érzelmileg, hogy úgy érezzük, hogy mi is a családjuk része vagyunk (kacsint)... nagyon rosszul kötök át, de próbáltam hamar rátérni a film alapjaira, mert úgy tűnik, hogy az nem volt elég, hogy a guardians úgy viselkedik, mint egy szeretetből marakodó nagy család, de igazi családtagokkal is megerősítették ezt a felépítményt. így jöttek ki jól a készítők abból, hogy nem tudták elengedni nebula-t, mert szépen végigvezették érzelmileg a gamorra-val való kapcsolatát (plusz megtudhattuk egy-két sötét részletet is thanos-ról általa). de persze a nagyágyút starlord papája jelentette, az általam már emlegetett ego, akivel szerencsére szintén jól bánt mr.gunn, mert egy bolygóméretű entitást le tudott hozni emberi szintre, és nem csak azzal, hogy majdnem végig kurt russell fizimiskájában láthattuk őt (még fiatalon is -és baszki, egyre durvább ez az arcfiatalító cgi technika), hanem peter anyukáján keresztül határozta meg több tekintetben is -és így jöhetett létre az az érzelmi bumm, amit peter-rel együtt mi is átéltünk. és ha ez nem lett volna még elég, akkor hangsúlyosan jelen volt az is, aki apja-helyett-apja volt hősünknek, és ez nem csak azért üdvözölendő, mert michael rooker most is hengerelt a szerepben, hanem mert olyan logikusan egészítették ki az ő eddig homályban tartott történetét, amiért meg kell emelem a kalapom -azért meg főleg, mert vele, azaz egy mellékszereplővel tudták kiváltani belőlünk a legerősebb érzelmi reakciót. persze ezek az érzelmi sokkok nem tarthattak túl sokáig, mert azonnal lecsaptak valami lüke poénnal... talán túl sokszor is vetették be ezt a fajta hangulat-ingadozást, és sajnos voltak olyan humor-szekvenciák is, amiknél az ember azért dobolt párat a lábával, hogy ’oké-oké, értjük hol a vicc, nem kell újra elsütni, mehetünk tovább’. de a szórakoztatás mindig bocsánatos bűn... azért viszont jobban rá tudnék koppantani james gunn (írói) orrára, hogy nem tudta egyben tartani ezt a zsörtölődő családot, így a film közepe kicsit szétesett a különböző szálak mentén, és nem sikerült ezeket a vonalakat szép egységesen összevarrni... de hé, ha valaki ennyi ágyúval, puskával, nyíllal és csúzlival akar egyszerre lőni, ott előfordul, hogy nem talál bele mindig a céltábla közepébe, de aggodalomra semmi ok, mert még mindig piszok szórakoztató ez a rakás a-hole. és ami még fontosabb, a legnagyobb szívet is még mindig a galaxis túlfelén találjuk. (#05.06.)

(2017) (r.: Danny Boyle)

ha van film, aminél nem volt szükségem ismétlésre, akkor az a trainspotting -mármint nem arra gondolok, hogy nem akartam hozzá folytatást, hanem arra, hogy az új rész előtt nem volt szükségem rá, hogy újranézzem az eredetit, mert annyiszor láttam ifjúkoromban, hogy simán fel tudnám mondani az egészet jelenetről-jelenetre... (ugyanígy elég volt elindítani a soundtrack-et a moziba menet, és egyből meg is volt a kellő hangulatom.) no, miután kivicceltem és kinosztalgiáztam magam, nézzük meg komolyabban is a kérdést: szükség volt-e arra, hogy húsz év után visszatérjünk edinburgh-be? nézhetjük mondjuk onnan, hogy irvine welsh sem tudta elengedni a karaktereket, és ő maga is írt folytatást (plusz előzményt) élete fő művéhez (btw, a film egyik nagy pozitívuma, hogy újra megjelent a pornó c. mű, így végre a polcomra rakhattam a másik két kötet mellé) -és mivel a szerző ismét ott van a vásznon mickey forrester-ként, így mondhatjuk, hogy áldását adta erre a mozgóképes verzióra is... egyébként nekem nagy bizodalmam volt a filmben, mert nem csak a színészek tértek vissza a húsz évvel ezelőtti alteregóikhoz, hanem a fő alkotócsapat is, azaz john hodge forgatókönyvíró és danny boyle rendező is -és ez számomra biztosította azt, hogy ez egy szívből jövő dolog lesz, nem pedig egy anyagi megfontolásból odakent projekt... de a millió dolláros kérdés persze az, hogy szabad-e hozzányúlni egy ilyen kultikus műhöz, hogy érdemes-e visszakanyarodni húsz évet, hogy nem válik-e az egész egy unalmas és szívtelen nosztalgia-trippé? és abból lehet tudni, hogy a készítők is tisztában voltak ezzel a kockázattal, hogy ironizálnak is a régi dolgok újraélésén nem egyszer -ugyanakkor jó erősen meg is mártják a filmjüket a régi dicsfénybe, akár még úgyis, hogy konkrét képsorokat vágnak át onnan ide, de nagyon sok téma visszaköszön kissé újrafazonírozott formában. és valljuk be, a karakterek sem sokat változtak húsz év alatt, de ez valahol reális is, a simlisség vagy az erőszakra való hajlam nem fog kiveszni valakiből csak azért, mert már ősz hajszálak kezdik belepni a feje tetejét... ugyanakkor nem hagyták figyelmen kívül azt sem, hogy mennyit változott a világ az elmúlt húsz évben, eltűnt a naivitás, minden sokkal keserűbb lett (és még a drogok is újak -igaz, a kokain/heroin/marihuána szentháromságot nem lehet kipusztítani). és ez jól tükröződik a hangulaton is, sokkal sötétebb és keserűbb érzések keringenek a néző körül, még ha a színvilág pont az ellenkező irányba tolódott is (btw, jól látható, hogy danny boyle a második filmje óta mennyit fejlődött a szakmájában, főleg az tetszett, ahogy az árnyékokkal játszott). nem akarnak mindenáron viccesek lenni. egy pillanatra meg is ijesztettek, hogy drámai módon akarnak véget vetni ennek a kalandnak, de aztán szerencsére belátták, hogy az életet választani sokkal kifizetődőbb... (így utólag már azt sem bánom, hogy hagyták, hogy francis bagbie-ből kitörhessen a benne lévő állat...) de egyébként bele volt kódolva a filmbe a dráma azzal, hogy mark lelépett a lóvéval annak idején, most a nagy visszatéréskor muszáj volt ezt a sérelmet rendezniük a srácoknak egymás között... kicsit sajnáltam, hogy kelly macdonald-nak csak egy beköszönés jutott, viszont jól kompenzáltak a szemrevaló anjela nedyalkova-val, aki szerencsére sok nőiséget hozott ebbe az alapvetően pasis filmbe... no, kicsit én is bajban vagyok, mint a filmben spud, hogy hogyan is kéne megfogalmazni az utolsó mondatot, mert nem könnyű határozottan kirakni a pontot, elengedni valamit, ami fontos nekünk. de tudjátok mit? valami kurva egyszerűhöz fogok nyúlni: találkozunk húsz év múlva (még akkor is, ha akkor már minden film és zene a remix remixének a remixe lesz, és nem lesznek férfiak és nők csak shemale-ek)... (#03.10.)

(Logan -Farkas) (2017) (r.: James Mangold)

ha egészen kis korunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy a tökéletes értékrenddel rendelkező pozitív karaktereket kövessük példaként, hogy magunk is feddhetetlen jellemekké nőjjünk fel, akkor miért van az, hogy ennyire vonzódunk az antihősökhöz...? és persze, logan valahol igazi hős, mert a nagy szíve mindig nagy tettekre sarkallja, de azért tipikus antihős is a pokróc természetével és a morális kódjának megkérdőjelezhetőségével. tizenhét éve láthatjuk őt a vásznon, de a hollywood-i megkötések miatt mindvégig visszafogták a karakterben rejlő igazi potenciált, hogy a hősi oldala mellett az antihőst is igazán megmutathassák. mert nem bíznak bennünk nézőkben, így eddig nem is mertek arra gondolni, hogy sikert lehet elérni azzal, ha egy felnőttesebb szuperhős történetet a vászonra engednek. úgyhogy a sok felemás döntés után most nagy dicséret illeti a fox-ot -egy éven belül már másodszor jár nekik a hálataps, de azért valljuk be, hogy a tavalyi deadpool-os bohóckodásnál több bátorság kellett ahhoz, hogy rábólintsanak egy ilyen szikár, sötét és komor szuperhős-filmre, ami igazából nem is szuperhős film... mert nincsenek brutálisan látványos városrombolások, nem a föld vagy az univerzum megmentése a tét, hanem mindent levittek mikroszintre, az akciójelenetek test-test-elleni küzdelmekké redukálódtak, a nagyívű kaland helyett a karakterek érzelmi hullámvasútja áll a középpontban, amiktől a film lelki érzékenysége épp’ olyan fontos lesz, mint hogy hány rosszfiút húznak karom-végre benne... bár papíron ez a film is az immár tíz részes x-univerzum része, érzetre cseppet sem tartozik oda, sokkal inkább hozza egy neo-western hangulatát. látványvilágban meg engem leginkább a children of men-re emlékeztetett, mert bár a jövőben (2029) járunk, erre csak néhány tárgy utal (robot-kamionok, arató-gépek), egyébként semmi futurisztikus nincs benne. a korábbi filmekben megismert karakterek is tökéletesen passzolnak ebbe a közegbe, rájuk is átragadt a porlepte tájból áradó megfáradt kilátástalanság. valahol szomorú belegondolni abba, hogy összes x-film oda fog kifutni, hogy egy marék mutáns vegetál majd csak a világban, mert az emberiség nem hagyhatta, hogy az evolúció meghaladja az ő szintjét (ügyesen belerejtették a filmbe a génmódosított termékek kritikáját is). és persze szomorú látni a megmaradt hőseinket ebben a viharvert állapotban, ahogy a lelki és fizikai fájdalmak a végsőkig gyötörték már őket. de így lesz tétje az utolsó kalandnak, amikor már nem sérthetetlenek és halhatatlanok ezek a korábban félisteni státuszban lévő szuperlények. és egyébként is, mindig megkapó, amikor az ilyen megöregedett és kiégett hősök még egyszer utoljára harcba indulnak, csikorogva összeszorított fogakkal, dacolva a korral és a túlerővel, amikor felpislákol bennük még egyszer a láng (és most lehetne itt ezer példát írni a don quijote-től a dark knight returns-ig)... így lesz méltó búcsú a film ezektől a karakterektől -és így lesz méltó búcsú ettől a két tökéletesen játszó színésztől: sir patrick stewart-tól és hugh jackman-től. persze azért nem csak az elmúlás érzete erős a filmben, hanem egy ígéretes jövőképet is tud nyújtani x-23 képében, aki kellően vad és fésületlen, hogy az új kedvenc antihősünkké váljon... (ugye nem kell mondanom, hogy a gonosz emberek már megint ’katonai célokra’ akarták használni a kezükbe került technikát, jelen esetben a mutációt...?) örültem annak, hogy a magasabb korhatár nem csak egy gimmick, amivel bevonzanak egy új nézői réteget a mozikba, hanem funkciója vannak annak, hogy ez a film véresebb, mint akármelyik eddig készült superheroes movie, és a karakterek lelki állapota miatt az is természetesnek tűnik, hogy mindenki úgy káromkodik, mint egy kocsis... mert igazából hollywood-ban is be kéne látniuk, hogy nem patikamérlegen kell filmeket csinálni, hanem mindig az adott karakternek kéne megadnia a megfelelő formát. és logan antihős attitűdjéhez tökéletesen passzol egy korhatárosabb tartalom, egy komolyabb, felnőttesebb mondanivaló, egy szikár látványvilág, egy kisebb, emberibb lépték. és ha ezt belátják, akkor nem csak változatosabb lesz a nagyköltségvetésű filmek világa, de akár minden egyes alkalommal ilyen bitang erős alkotásokkal is gazdagabbak lehetünk. (#03.03.)

(John Wick: 2.felvonás) (2017) (r.: Chad Stahelski)

az akció-film műfajában az a különleges, hogy minél egyszerűbb, minél nukleárisabb a története, általában annál jobban működik, mert leveti magáról a felesleges sallangokat. a három évvel ezelőtti első rész premisszájánál nehezebb lenne egyszerűbbet írni: a főhősnek megölik a kutyáját, aki ezért kemény bosszút áll. itt a folytatásnál már nem is tudták ennyire elemi szintre lecsökkenteni a történetet, mert akkor ugyanazt adták volna el újra, és mindenki csak húzta volna a száját. viszont a kicsit jobban megcsavart maffiás-sztori azzal járt együtt, hogy kellett neki némi idő a felfutásra, nem lehetett annyira esszenciálisan tömör akció-orgia, mint az első rész. dramaturgiailag is más a felépítés, a korábbi szimpla bosszú-filmes vonalvezetése helyett a klasszikus james bond-i formulához nyúlnak vissza -de tényleg, gondoljatok csak bele, kezdünk egy látványos akcióval, ami nem igazán kapcsolódik a későbbi eseményekhez, majd hősünk megkapja az új küldetését, ami (amerikai szemmel) egy egzotikus helyre vezet, ahol aztán a kütyük felvétele után jön egy nagy középső akció-szekvencia, majd a végén egy különleges helyszínen az összecsapás a főgonosszal (scaramanga mindenkit csókoltat)... de nem csak a bond-i minták követésében hagyománytisztelők az alkotók, de az akciók koreografálásában is -igazából minden akciófilmet volt kaszkadőröknek kéne rendeznie, mert ők pontosan értik, hogy mitől működik az akció, mitől lesz úgy is dinamikus és mellbevágóan cool, ha nincs agyon-vágva, kamera-remegtetve, túlhúzottan kilassítva. mert az ilyen gyönyörűen követhető jelenetekhez kell a sok év alatt felgyülemlett szakértelmük -és kell az, hogy minden eseményt és mozdulatot gondosan kitaláljanak és begyakoroljanak előre. és kell keanu reeves eltökéltsége is, hogy 53 évesen megfeszítse a testét, és végigcsinálja szinte az összes fejlövést és tökönrúgást saját maga. egyébként érdekes kettősség alakul így ki az akció-részekben, mert egyszerre földhözragadtak a jól látható intenzitásuk miatt, ugyanakkor a gondos koreográfiák miatt tánc-szerűvé is vállnak a közelharcok, így kicsit elemelkednek a valóságtól. de valahogy pont így működik igazán ez a fejlövés-pornó... maga a sztori is hordoz magában ilyesmi kettősséget, mert amíg a különböző nemzetiségű maffiózókat hitelesnek látod, addig a mindent behálózó bérgyilkos szervezet mindenhatósága azért már párszor megmosolyogtató... de majd nem mosolygunk, ha hősünket körbe veszik majd az ezekhez a szervezetekhez tartozó, fegyverrel rendelkező aljanépek... mert szépen építették fel a folytatás várható történetét, ami megint csavar majd egyet az alapfelálláson -mert az túl egyszerű szint volt, hogy john mindent megold a háttérhatalom segítségével. az lesz az igazi, ha önerőből kell keresztülvágnia magát mindenkin a saját életéér... igaz, tudjuk jól, hogy a sztori csak mellékes a durva halálnemek mellett, a lényeg, hogy a következő felvonás is épp’ annyira tartsa a színvonalát és a szórakoztató faktorát, mint ez az epizód tette... (kedves állatbarátok! menjetek el ti is megnézni a filmet, mert most kutya baja sem lesz az aktuális blökinek...) (#02.24.)