(Atomszőke) (2017) (r.: David Leitch)

a bűnös budapest ismét idegen rongyokba öltözött... persze, örülünk annak, hogy a stúdiók szívesen jönnek hazánkba filmeket forgatni, és kétségtelen, hogy a fővárosunk építészete lehetővé teszi, hogy eladják különböző nyugati és keleti helyeknek (most épp berlin’-nek, de volt már ő münchen, párizs, moszkva, sőt, buenos aires is), de engem mindig kizökkent az adott film világából, ha meglátom a jellegzetes pesti utcákat, épületeket -ugyanakkor cool dolognak tartom azt, ha egy tipikus körfolyosós bérházban ütik egymást a dögös hősnő és a marcona rendőrök (az viszont kicsit szomorú, hogy elég csak beállni az állomásra egy jelenleg is használatban lévő szovjet metrókocsival, és a nyugati nézők elismerően fognak bólogatni, hogy ’de jó, hogy sikerült találni egy olyan járművet, amiről elhiszem, hogy ’89-ben is rótta az alagutakat’)... 1989-ben hét éves voltam, úgyhogy túl sok emlékem nincs a rendszerváltásról vagy magáról a korszakról, mégis mindig nagyon érdekesnek tartottam a szocializmus végnapjait. mondjuk nem ez lesz az a film, amiből bővíthetem az eddigi ismereteimet, mert hiába játszódik egy történelmileg fontos időszakban (a berlini fal leomlásakor), a háttérben tartják a valóságot, tévéhíradók villódzó fényéből vetül csak a filmre néhány pillanat. igazság szerint még a kétarcú várost is csak háttérnek használják, mert a jó kémes hagyományokhoz híven mindenki-átver-mindenkit, így teljesen irreleváns, hogy ki melyik ideológiai táborhoz tartozik -maximum annyiban, hogy az egyik csapat kocka-ladákkal jár... ha már beletekertem magam a kém-históriába, folytassuk itt, bár nem szívesen írok erről, mert a film gyenge pontjára vagyok kénytelen ütéseket mérni -értem én, hogy egy spy-movie-nak csavartnak kell lennie, hogy átverésekkel és kettős ügynökökkel kell felfesteni a titkos életüket, de ha nem tiszták a motivációk, ha a néző nem tudja követni az átverések-átverésének-átverését, akkor ki fogja őt dobni a sztori, és nem biztos, hogy a többi hozzáadott érték kompenzálja ezt... lehet, hogy azt volt a legnagyobb bajom, hogy david leitch neve miatt több felvillanyozó akciót vártam volna, és sok helyen csak ezt a katyvaszt kaptam, sok cigifüsttel elfedve. az mondjuk igaz, hogy ami akció akadt, az magas színvonalon került a vászonra -különösen az a vágatlan(nak tűnő) tíz perc, amit charlize és a kaszkadőrök leműveltek abban a koszos lépcsőházban, mert szerintem azt referenciaként lehet majd mutogatni pár éven át, hogy miként is kell felvenni egy közelharc-jelenetet úgy, hogy a néző ámulatba esve vonódjon be az összes fájdalmasnak tűnő ütésbe (vicces volt, hogy a moziban mögöttem ülő faszi rendszeresen fel is szisszent) -bár talán a zúzódásoknál és monokliknál nekem jobban fájt az, hogy közvetlenül a gyönyörű hosszú beállítás végén egy lada niva-t dobtak egy szerencsétlen trabant-ra... btw, retro-autók, a magyar díszlet-és-kellék-csapat jó munkát végzett, sokat emeltek a kicsit neonfényes, kicsit rothadó ’80-as évek imitálásának hitelességén, mint ahogy a zenei szerkesztő is értette a dolgát -bár a soundtrack-lista megtekintése előtt már egy nagyobb összeget tettem volna arra, hogy az ikonikus ’99 luftballons’ meg fog szólalni a filmben (de elég evidens volt a berlin-hez köthető david bowie és a depeche mode használata is). igaz, kicsit túltolták a dalbetétezést, mert minden sarkon várt egy újabb newvave klasszikus minket, de hé, a videoklip-esztétika is nyolcvanas évek gyermeke, úgyhogy megbocsátható bűn ez. meg a legtöbb esetben tényleg elérték a megfelelő cool-ság faktort -és többnyire ennyi volt a cél. hogy dögösek legyenek (mint charlize theron), hogy lazázzanak (mint james mcavoy) -csak azt nem értem, hogy ehhez minek kellett így túlbonyolítani az alibi-sztorit...? (jézusom, de rossz volt a szinkron, főleg ahogy létay dóra teljesen félreértelmezte a hősnők keménységét...) (#07.29.)