(John Wick: 2.felvonás) (2017) (r.: Chad Stahelski)

az akció-film műfajában az a különleges, hogy minél egyszerűbb, minél nukleárisabb a története, általában annál jobban működik, mert leveti magáról a felesleges sallangokat. a három évvel ezelőtti első rész premisszájánál nehezebb lenne egyszerűbbet írni: a főhősnek megölik a kutyáját, aki ezért kemény bosszút áll. itt a folytatásnál már nem is tudták ennyire elemi szintre lecsökkenteni a történetet, mert akkor ugyanazt adták volna el újra, és mindenki csak húzta volna a száját. viszont a kicsit jobban megcsavart maffiás-sztori azzal járt együtt, hogy kellett neki némi idő a felfutásra, nem lehetett annyira esszenciálisan tömör akció-orgia, mint az első rész. dramaturgiailag is más a felépítés, a korábbi szimpla bosszú-filmes vonalvezetése helyett a klasszikus james bond-i formulához nyúlnak vissza -de tényleg, gondoljatok csak bele, kezdünk egy látványos akcióval, ami nem igazán kapcsolódik a későbbi eseményekhez, majd hősünk megkapja az új küldetését, ami (amerikai szemmel) egy egzotikus helyre vezet, ahol aztán a kütyük felvétele után jön egy nagy középső akció-szekvencia, majd a végén egy különleges helyszínen az összecsapás a főgonosszal (scaramanga mindenkit csókoltat)... de nem csak a bond-i minták követésében hagyománytisztelők az alkotók, de az akciók koreografálásában is -igazából minden akciófilmet volt kaszkadőröknek kéne rendeznie, mert ők pontosan értik, hogy mitől működik az akció, mitől lesz úgy is dinamikus és mellbevágóan cool, ha nincs agyon-vágva, kamera-remegtetve, túlhúzottan kilassítva. mert az ilyen gyönyörűen követhető jelenetekhez kell a sok év alatt felgyülemlett szakértelmük -és kell az, hogy minden eseményt és mozdulatot gondosan kitaláljanak és begyakoroljanak előre. és kell keanu reeves eltökéltsége is, hogy 53 évesen megfeszítse a testét, és végigcsinálja szinte az összes fejlövést és tökönrúgást saját maga. egyébként érdekes kettősség alakul így ki az akció-részekben, mert egyszerre földhözragadtak a jól látható intenzitásuk miatt, ugyanakkor a gondos koreográfiák miatt tánc-szerűvé is vállnak a közelharcok, így kicsit elemelkednek a valóságtól. de valahogy pont így működik igazán ez a fejlövés-pornó... maga a sztori is hordoz magában ilyesmi kettősséget, mert amíg a különböző nemzetiségű maffiózókat hitelesnek látod, addig a mindent behálózó bérgyilkos szervezet mindenhatósága azért már párszor megmosolyogtató... de majd nem mosolygunk, ha hősünket körbe veszik majd az ezekhez a szervezetekhez tartozó, fegyverrel rendelkező aljanépek... mert szépen építették fel a folytatás várható történetét, ami megint csavar majd egyet az alapfelálláson -mert az túl egyszerű szint volt, hogy john mindent megold a háttérhatalom segítségével. az lesz az igazi, ha önerőből kell keresztülvágnia magát mindenkin a saját életéér... igaz, tudjuk jól, hogy a sztori csak mellékes a durva halálnemek mellett, a lényeg, hogy a következő felvonás is épp’ annyira tartsa a színvonalát és a szórakoztató faktorát, mint ez az epizód tette... (kedves állatbarátok! menjetek el ti is megnézni a filmet, mert most kutya baja sem lesz az aktuális blökinek...) (#02.24.)