(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)

(Zsivány Egyes -Egy Star Wars történet) (2016) (r.: Gareth Edwards)

’javában dúl a polgárháború. titkos támaszpontjukról a felkelők először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz galaktikus birodalom ellen. az ütközet során hírszerzőik megkaparintották birodalom csodafegyverének titkos terveit.’ -idestova huszonöt éve nézem rendszeres időközönként a ’new hope’ alcímű negyedik részt, de a tegnapi lelki felkészülés alatt tűnt csak fel, hogy a nyitószövegben az olvasható, hogy egy ’ütközet’ során szerezték meg a lázadók a terveket. így már nyugodt szívvel mehettem a moziba, mert nem kellett azon agyalnom, hogy korábban volt-e szó arról a nagy csatáról, ami várhatóan bekövetkezik az újonnan forgatott előzmény-filmben... lehet, hogy azért nem tűnt fel ennyi éven át az a mondat, mert george lucas is csak ennyit szánt rá, egyetlen mondatot, pedig egy fontos háborús tett volt ez, amit fontos hősök hajtottak végre -illetve olyan hős-szerűek... a star wars eredetileg a mítoszok és mesék útján járt, így természetes, hogy a birodalom volt a megtestesült gonosz, a felkelők viszont a makulátlan jóság fellegvárából tekintettek le ránk. viszont ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt évtizedek kulturális változásait, így sokkal árnyaltabb képet kapunk a felkelésről, esendőbbek lesznek a hősök a hibáik miatt, és logikus is, hogy aki a sötétség ellen harcol, az maga is bemocskolódik egy kicsit, mert a jó ügy érdekében néha át kell lépni a határokat, és megkérdőjelezhető dolgokat kell elkövetni -és persze igaz ez a másik oldalról is szemlélve: nem volt mindenki velejéig gonosz, aki a birodalom-nak dolgozott... azt viszont sajnálhatjuk egy kicsit, hogy amíg általánosan mélyebbek lettek a karakterek, maguk a főszereplők elég vázlatosak maradtak -persze itt felhozhatjuk mentségnek, hogy a mintaként szolgáló klasszikus háborús filmekben is csak ennyire dolgozták ki a szereplőket, de én azért jobban tudtam volna kötődni hozzájuk, ha egy-két (tényleg jól működő) drámai pillanaton túl is berántják a szívünket közéjük (valahol vicces, hogy a nézők többségéhez egy robotot sikerült a legközelebb hozni, de ebben nagy szerepe volt abban is, hogy végre jól működő robot-humort sikerült a beszéd-generátorába adni -végre nem infantilis a poénkodás, hanem a sötétebb hangulathoz jobban idomuló szarkasztikusan száraz humor ez)... az elején azért rám ijesztettek, mert túlságosan info-heavy volt, ahogy ugráltunk bolygóról-bolygóra, miközben folyamatosan mutatták be az új karaktereket, de aztán hirtelen minden a helyére kattant és elkezdett működni a film, és amint elkapták a fonalat, már tudták fokozni fel egyre jobban a tempót és a hangulatot, és wow, mennyire fel tudták fokozni a fináléra... a készítők végig azt hangoztatták az interjúikban, hogy ez egy háborús film lesz, és hogy a klasszikus világháborús filmekből inspirálódtak, és ez érződik is a végeredményen, főleg a városi tank-csatás jelenetnél villantak be nekem a nagy elődök, de a dzsungeles kommandózás is hozta a kellő hangulatot (btw, azért gareth edwards-ék nem hülyék, miért írnának havat meg mínusz harminc fokot a forgatókönyvbe, amikor tengerpartos/pálmafás bolygóra is helyezik a finálét, így akár a maldív-szigetekre is mehetnek nyaralni forgatni, hehe)... és szerintem jó az, hogy kísérleteznek a lucasfilm-nél, hogy bele mernek emelni új elemeket is a szokásos star wars hangulatba -hogy nem ragaszkodnak ahhoz, hogy minden egyes filmben legyenek skywalker-ek, jedik és fénykard-párbajok (no, azért egyetlen egyszer felvillant az ikonikus világító penge, de ezt meg tudjuk bocsátani, mert annyira cool módon badass lett a jelenet, hogy nem lehet nem imádni) -így lesz esély arra, hogy tényleg változatos legyen az univerzum. bár lehet hogy érdemesebb lett volna egy másik korszakot választani a galaxis nagy történelméből, mert érezni lehet, hogy az általános mozinézőknél azért van egy kis zavar az erőben, hogy most hova is kell elhelyezni a filmet az idő-vonalon, és láthatóan a legalapvetőbb utalások megértésével is vannak gondjaik. talán ez a film ezek miatt inkább nekünk, a régi rajongóknak készült, akik tudnak mosolyogni az összes kikacsintáson, a nem titkolt fan-service-en. és mi vagyunk azok, akik igazán értékelni tudják azt, hogy ennyi év után hihető magyarázatot kaptunk arra, hogy miért lehetett olyan könnyen elpusztítani a halálcsillagot... igen, mert talán a film legnagyobb erénye, hogy tökéletesen simul a ’new hope’-hoz, mind sztoriban, mind látványban, igazi kiegészítője annak. igaz ebből néhány apróbb hátrány is következik -tudtuk, hogy a végén sikerül megszerezni a terveket, és azt is tudtuk (vagy inkább titkon reméltük), hogy mi lesz a karakterek sorsa, hiszen nem kell őket a folytatásra tartogatni. a másik hátrány már kicsit jobban zavart: teljesen érthető, hogy vissza kellett hozni tarkin nagymoff-ot, hiszen az ő jelenléte elengedhetetlen a halálcsillagon, de nem érzem jó döntésnek, hogy cgi arcot használva akarták megidézi peter cushing-ot, mert annyira látható lett a végeredmény, hogy folyton kizökkentett a film élvezetéből (azért sem értem ez a technikai megoldást, mert mon mothma-nál például nagyszerűen sikerült a színésznő-választás). ...no... egy picit azért zavarban vagyok, mert jó volt a film, élveztem nagyon, adott is nekünk néhány igazán emlékezetes jelenetet (nálam a ’csillagromboló belökése a pajzs-generátorba’ pillanat volt a csúcs), egy áll-leejtően intenzív fináléval bombázta szét a bennünk élő rajongó gyermeket, ugyanakkor a force awakens-nél nagyobbnak éreztem magamban a buzz-t, jobban bele tudott préselni a moziszékbe -de talán ez csak annak köszönhető, hogy az volt a nagy comeback, a saga régóta várt folytatása, ezt viszont csak egy kiegészítő filmnek szánták. vagy talán csak az jobban be tudott húzni érzelmileg a karaktereivel... (örülök, hogy a sok riasztó hír nem igazolódott be, nem érződik az utóforgatások / újra-vágások kemény melója, michael giacchino is kellően john williams-i zenét komponált négy hét (!) alatt. viszont a szinkron sajnos kifejezetten most bántotta a fülem sok helyen...) ($$12.17.)

(Legendás állatok és megfigyelésük) (2016) (r.: David Yates)

szerintem minden hozzám hasonló potter-fan aggódva indult el a moziba erre a filmre, mert hiába emelték ki rowling anyánk nevét a plakáton, azért az ember mindig gyanúsan méreget minden előzmény-történetet -plusz a kedvenc írónőnkben sem bízhatunk már igazán azóta, hogy jóváhagyta az a szörnyszülöttet, aminek a szövegkönyvét elátkozott gyermek néven jelentették meg... szerencsére a moziból kijövet már elpárolgott az összes kétely és aggódás, mert működött a mozi-varázs, még ha egy-két varázslat mellé is pattant... érezhetően jó ötlet volt visszahozni david yates-et az új alapok lefektetéséhez, mert sok ismerős elemet hozott magával a rendezéshez használt bőröndjében, így nem csak a kezdő warner logó alatt felcsendülő klasszikus főtéma miatt éreztük ismerősnek ezt a világot, hanem a vizuális megjelenítés miatt is. ugyanakkor hálistennek nem eszetlen fan-service-ként akarták eladni csak a show-t, jót tett a filmnek a helyszín- és korszak-váltás. jól átjön a swing-es, alkohol-tilalmas, füstös lebujos korhangulat, és a nők gyönyörűen mutatnak a húszas évek ruháiban (colleen atwood szokás szerint pazar munkát végzett a jelmezekkel). sőt. azzal, hogy hátrahagytuk roxfort-ot, egy sötétebb világba csöppentünk, ahol sokkal szigorúbban veszik a varázs-használatot, ahol lenézik a varázstalan lényeket (házasodni sem lehet velük), és a boszorkány-üldözés sem áll távol a néplélektől. úgyhogy nincs is egyszerű dolga a bohókás főhősünknek ebben az idegen környezeteben... mert göthe salmander tipikus dumbledore protezsált, egy szerethetően fura alak hatalmas szívvel, akinek minden élet szent, és eddie redmayne jól is formálja meg ezt a figurát, mégha a fura járását és testtartását nem is könnyű megszokni... de nem csak főhősünk amerikába való érkezésével vezetnek be minket ebbe az ismerős-de-ismeretlen világba, hanem alkottak egy muglit is a történethez, hogy vele együtt a nézőknek is lehessen kibeszélni -és ennek a karakternek a létrehozása volt az egyik legjobb ötletük, mert végig működik vele a rácsodálkozós humor, amivel kellően ellensúlyozzák a komorabb részeket... mert bizony ez a film igazából kettő, egy varázslatok és különleges lények szárnyán szálló csuda-mese, és egy komor és komolykodó sötét világ, amivel a folytatások háborús hangulatát vetítik előre (mert nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy egy új sorozat alapjait is most rakták le nekünk, ezért is volt eléggé expozíció-heavy ez a nyitó-film). ezzel a kettősséggel csak az a baj, hogy a kétféle hangulat nem tud szépen egymáshoz kapcsolódni, és a vágás sem segíti azt, hogy igazán organikus egésszé álljon össze az alkotás... annak ellenére, hogy szeretem a mélyebb összefüggéseket, a kontextusba helyezéseket, azért a könnyedebb állat-vadászat jobban tudott most működni nálam, és valószínűleg ezért is van az, hogy a finálé akció-részeit nem szerettem, jellegtelen blockbuster csatának tűnt a fekete füsttel való küzdelem (maga az alapprobléma (azaz hogy az elfojtott mágia bajt okoz) viszont nagyon tetszett, tipikus rowling ötlet volt)... remélhetőleg jk tanult ebből, mint kezdő forgatókönyvíró, és legközelebb jobban eltalálja az arányokat, és egy hatásosabb finálét is papírra tud vetni -a varázsvilág megteremtése és a szerethető karakterek létrehozása már a kisujjában van (bár hozzátenném, hogy a katherine waterston által játszott női főhősnél a hidegsége miatt sok idő kellett, mire megkedveltem, bezzeg a húgát (és vele alison sudol színésznőt) az első pillanatban a szívembe zártam...) ($$11.20.)

(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)

(2016) (r.: Scott Derrickson)

azzal az ígérettel mentünk a moziba, hogy a marvel studios filmes univerzuma egy új dimenzióval bővül, mert belevegyítik a mágiát a szuperhősös közegükbe (már ha nem számítjuk wanda maximoff hex-mágiáját, ami az ultron óta része az univerzumnak). és talán volt egy kis kockázat ebben a vállalásban, mert bár a képregényekben lehet mágikus misztikus utazásra küldeni a hősöket, de nem volt garancia arra, hogy ez a nagyvásznon is működni fog -leginkább abban bízhattunk, hogy a marvel-nél mindig értő kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, jó ízléssel tudják a fő témáik mellé illeszteni a különböző zsánereket, legyen az politikai thriller, őrült űr-kaland vagy heist-film. és szerencsére most sem érhetett senkit csalódás, mert működik az elegy, mert nagyon hatásosan sikerült lefordítani a mozi-mágia nyelvére a varázslás elvont világát. persze, lehet dobálózni christopher nolan nevével, aki ihlető forrásként szolgálhatott a rendezőnek, scott derrickson-nak, de nálam az ismerős elemek csak néhány pillanatra villantak fel, aztán beolvadtak a kaleidoszkópra hasonlító nagy egészbe. és valószínűleg az sem véletlen, hogy a filmben folyton hetvenes évek zenéit emlegették, mert az ember azért időről-időre egy pszichedelikus lsd-tripben érezhette magát... oké, a felszínen lévő látványt jól megoldották, de nézzünk egy ct-vizsgálatot, hogy milyen vázra lett felhelyezve ez a pofás vizualitás... a táguló filmes univerzumhoz szükség van új karakterekre is, így törvényszerű, hogy azokat be is kell mutatni, még ha a rutinos nézők többsége már csak ásítozni tud az eredet-történetektől, de el kell fogadnunk ezeket, mint szükséges rosszat, főleg, ha egy olyan korrektül átgondolt verziót kapunk a kezdetekről, mint most strange doki esetében. oké, a stan lee/steve ditko-féle alapok adottak voltak, van egy arrogáns/egoista tudós-emberünk, aki egy sérülés hatására új életet kezd, felfedezi az önzetlen énjét, és hőssé válik, és nem, most nem tony stark-ról írtam mindezt... (és akkor a hasonló körszakállat még nem is emlegettem...) benedict cumberbatch ismét nagyszerű szerepválasztásnak bizonyult (a marvel-nél ebben nem nagyon tudnak hibázni), komplexen képes beépíteni a játékába a house doki féle cinizmust, a megtört ember ábrázolását és a nagy varázsló erejét is (kár hogy ezekből az erényekből sok sérült a magyar szinkron miatt...). és egész jó tempóban jutunk végig az életszakaszok átalakulásain, talán egy kicsit gyorsan is tudjuk le a tanulási folyamatot. de haladni kell, mert a gonosz fenyegetés is egyre közeleg... sajnos várható volt, hogy mads mikkelsen nem fogja tudni kibontani a teljes színészi eszköztárát, de annak azért tudtam örülni, hogy nem egy tipikus gonoszt kapott, aki csak el akarja pusztítani a világunkat (viszont az kicsit érthetetlen, hogy a szomorú háttértörténete miért csak az előzmény-képregénybe került bele). de egyébként is csak egy henchman volt ő, mert az igazi gonoszt jól titkolták a kiadott reklám-anyagokban. ő-gonoszságával meg azért működött az összecsapás a fináléban, mert egy kicsit kiléptek vele a komfortzónából, nem azt kaptuk már megint, hogy tömegével érkeznek a rosszak, akiket mind le kell gyűrni, sőt, egy kicsit visszájára is fordították a tipikus megoldásokat (kacsint)... az ancient one kettős érzéseket kelthet bennünk -mert egyrészről sajnálatos, hogy azért kellett megváltoztatni a képregény-béli tibeti karaktert, hogy a kínaiak ne hisztizzenek miatta, viszont jó kompromisszumnak tűnik, hogy nővé, egész pontosan tilda swinton-ná változtatták át, és egy kis sötétséget is kevertek a háttér-történetébe... (rachel mcadams és benedict wong sok kibontakozásra nem kapott lehetősséget, chiwetel ejiofor mordo báróját meg csak alapozták a későbbi gonoszkodásra.) rövidre zárva a hosszúra nyúlt mesémet, a marvel ismét sikerrel kísérletezett az alap-formulájával, igazából csak egy tipikus marvel-hibát vétettek már megint: olyan helyekre is poénokat erőltettek be, ahol azoknak semmi helyük nem volt... ($$11.06.)

(Mélytengeri pokol) (2016) (r.: Peter Berg)

szegény fikciós forgatókönyv-írókat szidjuk folyton, hogy túlságosan leegyszerűsítik a karakterek motivációs hátterét, pedig igazából a való életből veszik azt például, hogy minden gonosz embert a kapzsiság hajt csupán -szóval mostantól a valóságot bántsuk inkább, ne a dramaturgokat... én peter berg-et elsősorban a tévés munkái miatt tisztelem, pedig a nagyvásznon is meg tud mutatkozni a rendezői tehetsége, főleg ha hozza a kisképernyőről a legjobb barátját is, a kézikamerát, hogy intim pillanatokat tudjon teremteni a legdrámaibb pillanatokban is. ez azért kell, hogy ne csak egy látványos katasztrófa-filmként tekintsünk az alkotására, így tud nagy szívet növeszteni neki, így tudja elérni, hogy igazán megrendülj a film végére (és nem mellékesen pár arc-közelivel el tudja érni, hogy megint reménytelenül beleszeressek kate hudson-ba...). és nagyon szépen tud építkezni ezekből a kezdeti intim pillanatokból (és az ügyesen végigvezetett dinoszauruszos analógiából), lépésről/lépésre haladva a katasztrófa felé, végigvéve az összes okot, amiért bekövetkezik a baj (túllépve az emberi mohóság alaptézisén, ugye). így cseppet sem lesz unalmas az első háromnegyed óra sem, míg eljutunk a nagy bumm-ig. még akkor sem, ha tudjuk előre, hogy hova vezetnek ezek a lépések, mert kellő mértékben adagolja a feszültséget, és persze a jól megválasztott színészeket is öröm nézni ebben a felkészülős időszakban (kurt russel egy mondat után is tekintélyt-parancsoló, john malkovich-ot meg egy mondat után már pofán-basznád egy méretes cső-kulccsal... oké, marky mark is korrekten hozza azt az egy arcát, amiért szeretjük, de nem fair összehasonlítani a két legendás úriemberrel...). jól ismerjük a katasztrófa-filmek vonal-vezetését, ismerjük a szörnyű valóságot is (bár nekem nem is a korabeli tévé-hírekből van meg a sztori, sokkal inkább a newsroom pilot-jából), mégis letaglózó látni, amikor az olaj utat tör magának a torony legfelső szintjéig, és elszabadul a pokol. és itt sem akar igazán epikus lenni a rendezés, marad az emberi perspektíva, a szereplőkkel együtt magával ránt a tűzbe és a füstbe. és megint ez a bevonódás az, ami miatt érzelmileg igazán megterhel a film, ezért van az, hogy bár a szereplők többsége túléli a túlélhetetlent, te mégis magadba roskadva ülsz a mozi-székben a végefőcím alatt... valami ilyesmi lett volna a titanic is, ha a romantika helyett az okokra helyezi cameron a hangsúlyt, és össze tudja sűríteni a filmjét 100 percbe -és én valahol szeretném, ha ennek a filmnek is hasonló lenne a megítélése, mint a nagy elsüllyedős monstrumnak, mert nem csak technikailag veheti fel vele a versenyt, de érzelmileg sokkal nagyobbat tud ütni szív-tájékra. bár lehet, hogy nem kéne túloznom, nem kéne ilyen terheket raknom a filmre, mert ő nem akar a világ ura lenni, csak egy egyszerű melós, aki végzi a dolgát, de azt igen magas szinten teszi... (azért ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy van amit hibaként fel lehet róni a filmnek: hogy nem foglalkozik a katasztrófa ökológiai aspektusaival, illetve egy darab olajban döglődő sirállyal le akarja tudni az egészet, és aztán újra az emberi tényezőkre koncentrál csupán.) (tök fura, hogy egy kate hudson / kurt russel összeölelkezős jelenet kellett ahhoz, hogy leessen, hogy nekik milyen személyes kapcsolatuk van is a magánéletben...) ($$10.01.)

(A hét mesterlövész) (2016) (r.: Antoine Fuqua)

hogy is mondta a narrátor a harcosok klubjában? minden egy másolat másolatának a másolata -és úgy tűnik mostanában, hogy a film-iparban is ismerik ezt a mondást. de tudjátok mit? nincs ezzel olyan nagy baj, mint ahogy sokan beállítják... mert vannak történetek, amiket el lehet mesélni újra-és-újra egy újabb generációnak, mert minden korban jól működnek, és ezzel a módszerrel talán el lehet érni olyanok is, akik a koruknál vagy a korlátoltságuknál fogva nem néznék meg a régebbi változatokat. ezek a történetek egyébként is toposzokká nemesülnek idővel, úgyhogy sokszor úgy is felhasználják a motívumaikat, hogy nem konkrét remake-et készítenek belőlük. vegyük mondjuk a western-zsáner egy tipikus alap-felállását: egy gonosz fenyegeti egy szerencsétlen falu lakóit, akik ezért felbérelnek pár profit, hogy segítsen nekik elüldözni a rosszfiúkat -ugye, hogy ugye...? szóval felesleges a hatlövetűek kereszttüzébe állítani antoine fuqua-ékat azért, mert nem egy új ötlettel álltak elő, hogy nem akartak nagy innovációt beletenni a filmjükbe, nem akarták meghaladni a korábbi változatokat, nem akarták megújítani a western műfaját, egyszerűen csak szórakoztatni akartak, és ez szerencsére sikerült is nekik. és tudom, hogy nagyon sokszor sírt már azért a szám, mert kevés a mély karakterizáció manapság hollywood-ban, de van olyan film, ami annyira történet-orientált, és nem is igényli a drámai mélységet, és felesleges is lenne leásni a karakterei mélyére. bővel elég elkenni némi múltra utalgatást, és elég, ha mindenkit egy-egy tulajdonsággal tudunk azonosítani -van a kemény fejvadász, az iszákos szerencsejátékos, a meghasonlott déli cajun, a késdobáló kínai, a medve-természetű öreg vadász, a simlis mexikói meg az indián -és persze a mai kor-szellemnek megfelelően egy erős nő. áh, igen, igazi huszonegyedik századi színes kompánia ez, és a filmben fel sem merül, hogy a vadnyugaton egy fekete osztja a parancsokat egy lóról, mert eszükbe sincs ilyen társadalmi problémákkal foglalkozni... de ha nincs meg a drámai mélysége, ha nem kidolgozottak a karakterei, akkor miért működik mégiscsak, mint film? mert jól mondja fel a jól ismert dramaturgiai pontokat, megvan a csapat-összeállítás, a felkészülés és a nagy csata is -ha a srácok a hosszú kabát és pisztolytáska helyett sztreccs-ruhát hordanának, akkor ez egy szuperhős film lenne, mert könnyen rá lehet húzni a comic-filmekre is ezt a dramaturgiát (btw, a dc nem akar újra próbálkozni jonah hex-szel?). a karakter-toposzok is működnek, főleg azért, mert pedigrés csapatot szedtek össze az eljátszásukra (igazából egy bajom volt a szereposztással: hogy szegény haley bennett-ről végig az jutott az eszembe, hogy ő a szegény ember jennifer lawrence-e...). de a film legfőbb mozgató-rugója maga a rendező, aki jól kézben-tartja a gyeplőt, látványos képekkel mesél nekünk, miközben megidézi az összes fontos alap-western-beállítást, rég láttam már a vásznon ennyi arc-közelit. a lövöldözős részek is rendben voltak, csak néha zavarodtam össze, hogy a sok arc-szőrzettel rendelkező egyén közül vajon most épp kit lőttek meg... (james horner-ék (r.i.p.) is úgy álltak hozzá a zenéhez, mint a film többi alkotója a maga munkájához -megidézni, de nem nyíltan lopni. azaz csak a ritmusát használják nagyon sokáig a 1960-as változat ikonikus zenei fő-témának, és csak a vége-főcímben csendül fel a híres dallam teljes valójában.) ($$09.23.)

(Suicide Squad - Öngyilkos osztag) (2016) (r.: David Ayer)

az általános iskolában is a buták mindig a leghangosabbak -pedig ha egy kicsit csöndben maradnának, és odafigyelnének arra, amit a tanár mond, akkor megtanulhatnák, hogy minden történetnek kell hogy legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése... ehh, warner/dc, már megint mit tettetek...? megengedtétek egy csapat tizenhárom évesnek, hogy filmet csináljanak, miután az apukájukkal megnéztek egy részletet a piszkos tizenkettő-ből...? és most nem azokról a csöndes szemüveges gyógyegerekről beszélek ott a sarokban, hanem arról a hangos kisebbségről, akik nagyon menőnek gondolják magukat, és erősen bassza a csőrüket, hogy a szomszéd osztály csöndes geek-jei összeraktak egy menő filmet egy szedett/vedett csapatról... meggyőződésem, hogy akkor is éreztük volna a film körüli problémákat, ha azok nem kerülnek bele a sajtóba, mert ennek az esetleges vágásnak és hangulat-ingadozásnak a pusztán szórakozásra/popcornra vágyóknak is basznia kéne a szemét... mint ahogy az írásom elején is vicceltem ezzel, a filmnek konkrétan hiányzik a közepe, egy óra elment a bevezetésre (amiben még vannak is ötletek, csak nem könnyű őket kibányászni a cool-ság látszata és az indokolatlan dalbetétek alól), aztán innen egyből ugrunk a második óra finálénak mondható akciójára, ahol sokat mennek ide/oda a karakterek, béna bogyó-fejű zombikat irtanak, és néha meg-megállnak, beszélni, hátha lesz belőlük valami karakter-féleség -de nem igazán jön össze ez sem... mert persze deadshot-nál van némi felépítmény, mert gondolom will smith kikövetelte a háttér-történetet, de például killer crock-ról mit is tudtunk meg azon kívül, hogy ronda és tud úszni...? oké, itt volt nekünk a csodálatos margot robbie, aki fullba nyomja a kattantat (a segg-dublőre meg a forró-nacit), és ez még rendbe is lenne, ha nem ülne rajta is a dc/warner átok: az, hogy baromira hiányzik a sorból egy szóló batman-film... mert ott rendesen fel lehetett volna építeni a harley/joker kapcsolatot, nem csak ezekben a széttöredezett flashback-ekben. és akkor a bohóchercegnek sem csak ez a majd’ tíz perc jutott volna. igaz, hogy ez az interpretációja sem nem bohóc sem nem herceg, csak egy kitetovált, zöld-hajú al pacino egy random gengszter-filmből, nincs benne semmi joker-ség, és ezt jared leto csupán kimeredt szemekkel pótolja... mondanám azt, hogy a kitérők után térjünk vissza a főtémához, de nincs nagyon hova visszatérni, mivel leginkább egy videojáték dramaturgiáját követték. csak az a baj, hogy a karakterek egy pillanatig sem kerültek közel hozzánk, így fárasztóvá vált a nem túl okosan összerakott boss-fight is... de most komolyan? egy város közepén világító izé, egy sablon gonosz a világuralmi tervekkel, némi rejtélyes varázserő -amit aztán pofátlanul egyszerű módszerekkel győz le a nem túl dicső csapat... ehh, mindegy is, igazából még ütni sincs kedvem a filmet... mert nem arról van szó, hogy nézhetetlen lenne, csak az ember tudja, hogy ennél sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni a képregényes alapanyagból (vagy akár a leforgatott nyers-anyagból is?). és persze hibáztathatjuk a marketingeseket is, mert megint egy másik terméket akartak nekünk eladni. termék... mert ez a legnagyobb baj, hogy hollywood egyre inkább termékeket akar nekünk eladni, és nem működő filmeket... ($$08.08.)

(2016) (r.: Paul Greengrass)

a huszonegyedik század a nagy remix korszaka, mindent újra-felhasználunk, újra-értelmezünk, felszeletelünk, feldarálunk, feldolgozunk. és ez nem csak azzal jár együtt, hogy megint egy ’ehh’ verziót kaptunk a film végén az ’extreme ways’ című moby dalból az eredeti helyett... nem, paul greengrass rendező és állandó vágója úgy gondolták, hogy forgatókönyv-íróként annyi a dolguk, hogy össze-csipekednek a korábbi filmekből motívumokat, kicsit összerázzák őket, és kész is az újrafazonírozott jason bourne -de sajnos a filmművészet nem így működik... azért is kár ez, mert az eredeti szakmájukban még mindig képesek nagyszerűt alkotni, azaz az akció-szekvenciák még mindig nagyon működtek a filmben (mind a molotov-koktéloktól lángoló tüntetéssel súlyosbított menekülős rész, mind a finálé autó-bontó üldözése lenyűgözőre sikerült), de amikor középtájt belebonyolódtunk a gonosz cia újabb akcióiba meg valami közösségi platformos hablatyba, ott menthetetlenül lapossá vált a film. valahogy nem akart megérkezni az a befeszülős érzés, ami a második és harmadik filmnél is végig jelen volt. lehet, hogy az baj, hogy ez a hirtelen jött apa-komplexus bosszú nem elég motiváció bourne-nak, vagy erőltetetten próbáltak relevánssá válni ezzel a facebook/snowden típusú mellékszállal, vagy csak túl rutin-szagú lett a megvalósítás, mert láttuk már egy párszor, amikor bourne-t egy monitorokkal teli teremből üldözik, miközben ő lecsap néhány field agent-et a terepen és továbbáll... és egyébként nem lenne baj azzal, hogy régi motívumok kerülnek elő, ha úgy csavaroznák őket össze, hogy valami másabb, újabb tartalom jön létre, de sajnos nem ez lett a helyzet. azért is furcsa ez, mert a minap láttam a screen junkies srácok honest trailer videóját a trilógiáról, és ott volt egy poén, miszerint mind-a-három film ugyanaz, mert annyi a közös elem bennük, és mégis, bennem ez fel sem merült miközben néztem őket -valószínűleg az okos mixelésnek köszönhetően. itt viszont már kissé kizökkentett ez a repetitívség, ami valljuk be, még kicsit kiszámíthatóvá is tette a filmet (én már pl. a motorozás kezdetén tudtam, hogy miből akarnak a motivációs forrást faragni hősünknek)... és az a fura, hogy bár kissé savanyú a száj, azért mégsem teljes csalódás a film, főleg a már emlegetett akció-részek miatt, és mert greengrass, mint rendező ismét kifogástalan munkát végzett -főleg, hogy rá tudta venni a producereket arra, hogy egy páncél-autóval amortizálhassa le fél las vegas-t... (ja, jut eszembe a szájról: nem lehetne az, hogy egy hipotetikus következő epizódban engedik alicia vikander-t mosolyogni? legalább egyszer...) ($$07.30.)

(Star Trek: Mindenen túl) (2016) (r.: Justin Lin)

a világ nagyobbik fele már ötven éve nem érti a trekkie-ket... és most nem csak az extrém esetekről beszélek, a klingon nyelvet tökéletesen beszélő, a sufniban fézert esztergáló fanatikusokról, hanem azokról az elkötelezett rajongókról, akiknek az az etalon, hogy egy fantasztikus történetben a tudományos rész sem elhanyagolt, akik az akciónál sokkal többre tartják a humanista gondolat-világot, akik szerint a hősöknek (és egy népeket összetartó föderációnak) minden áron a békére kell törekednie, a diplomáciát örökké a fegyverhasználat elé helyezve... a mai rohanó világunkban különösen nehéz megérteni őket, ahol egy hollywood-i nagyköltségvetésű film másról sem szól, csak a pörgésről, akcióról, csata-jelenetekről... én sosem voltam trekkie, így nagyon tudtam élvezni a jj-féle modern értelmezéseket, ahol háttérbe szorultak a franchise fent emlegetett hagyományos értékei, azt viszont sikeresen érte el, hogy az enterprise bedokkoljon a huszonegyedik század filmiparába -de látva ezt a harmadik részt, kicsit elkezdtem megérteni, hogy mire panaszkodtak az ős-rajongók eddig. hiszen a szintén ős-rajongó simon pegg hozzáállása kicsit más volt a forgatókönyvhöz, mint az előző két résznél roberto orci-éknak: valami olyan nagybetűs űr-kalandot akart a nagyvászonra hozni, ami a karakter-pillanatokra támaszkodik, és az űr helyett inkább a kalandon van a hangsúly. mert az idő jó egyharmadát egy bolygón töltjük, és ezzel abszolút visszahozza a klasszikus kalandfilmes hangulatot, van hely felfedezni a világot, vagy lüke egysorosokat benyögni egymásnak. a nyitánynál még nem értettem, hogy miért írták azt, hogy ez a film könnyedebb, mint az elődje, mert a hajó pusztulása kifejezetten drámaira sikerült, és a főbb karakterek lelki állapota sem volt épp túl felhőtlen, de aztán a bolygón a helyére kattant minden, és onnan már nem volt megállás. mert persze azért nem lehetett kihagyni az akciókat sem, hagyományos elvek ide-vagy-oda, és bevallom itt azért voltak problémáim... az még rendben van, hogy justin lin imádja úsztatni, pörgetni/forgatni a kamerát, mert jól tudnak kinézni ezek a sikló képek, de az én ízlésemnek a rázkódások már túllépték az élvezhetőség határát, sokszor nehéz volt kivenni, hogy mit is kéne látni (ráadásul a fényerővel is gondok voltak, nem is tudom, hogy a 3d-s vetítésen mit láttak a nézők, ahol még a hülye szemüveg is sötétíti a képet...). de azért voltak jócskán ötletei meg élvezhető koreográfiái (pl. jaylah kör-svenkes verekedései), és nagy dicséret jár azért, ahogy végig a zenére támaszkodott (michael giacchino klasszikus (és kellően john williams-es) témáira, és a beastie boys-ra egyaránt), és csak ritkán ötlött fel az emberben, hogy fast&furious széria mellől érkezett a rendezői székbe... ilyen sok szereplőnél óhatatlan, hogy elsikkad egy-egy karakter, most szegény uhura szorult háttérbe az eddigiekhez képest, viszont bones végleg a kedvencemmé vált (plusz az újak közül jaylah ugrott egyből a szívem közepébe). és azt is értékeltem, hogy próbáltak a gonosznak adni némi megalapozott motivációt, még ha ez azzal is járt, hogy kirk-nel néhány didaktikus mondattal kellett helyrebillentenie a gondolati egyensúlyt... no, amíg nem találják fel az idő-kibővítőt, addig nem látok esélyt arra, hogy pótoljam a komoly hiányosságaimat star trek fronton, de ha ilyen filmekkel mutatják be nekem, hogy mi az igazi szellemisége ennek az univerzumnak, addig nem is lesz bennem igazán hiányérzet... ($$07.23.)

(A függetlenség napja: Feltámadás) (2016) (r.: Roland Emmerich)

2016 van. az elmúlt húsz évben hollywood-függőként magam is végigkövettem a digitális forradalom útját a nagyvásznon, így ma már nem hiszem, hogy nagy meglepetés érhet, ha beülök a moziba egy idegen-inváziós városrombolós látvány-pornóra -nagy kár, hogy így már kevés az esély, hogy egy ilyen típusú alkotás olyan szórakoztató klasszikussá nemesedjen, mint a húsz évvel ezelőtti első rész. mondjuk nem is tűnik úgy, hogy emmerich-ék bármiben vették volna a fáradtságot, hogy felérjenek az elődhöz... oké, természetesen itt is a ’nagyobb és hangosabb!’ folytatás-elvet követték, csak nem biztos, hogy attól lesz valami fenyegetőbb, hogy sokkal nagyobb, mint korábban volt. mert jobban működött az, hogy épp annyit láttunk anno, amennyit kellett, és igazság szerint jobban álltak az atmoszférának a praktikus effektek is, főleg az űrlények sínylették meg a technikai újítást... de a láthatóságot érthetjük arra is, hogy követhetőbbek voltak az űrcsaták -bár ez abból is eredhet, hogy jobban elkülönült a két faj technikája. mondom ezt úgy, hogy az egyik legérdekesebb aspektusnak azt tartom ebből a folytatásból, hogy felvázolt egy olyan alternatív világot, ahol tényleg megtörtént egy ufó-támadás, ahol felhasználtuk az égből jött fejlett technológiát, ahol a nemzetek békében tudnak élni egymással, mert összetartja őket egy külső ellenségtől való fenyegetettség, ahol a régi hősöket a nekik kijáró tisztelet övezi. szép vízió... de az a baj, hogy ezeken a kihagyott éveken csak végigszaladunk (pedig vannak köztük olyan történet-morzsák, amik külön filmet érdemelnének, pl.: afrikában leszállt egy űrhajó ’96-ban, és éveken át közelharc folyt a helyi törzsekkel!) -ennek ellenére mégsem elég gyors az eleje. mert beleesik ugyanabba a hibába, mint az elődje, azaz rengeteg szállal zsonglőrködik, miközben próbálja a beexponált karakterekkel fenntartani az izgalmat -csakhogy most hiába telik el félóra, semmivel sem kerülnek közelebb hozzánk ezek a karakterek. a régiekkel csak azért törődünk, mert régi ismerőseink, az újak többsége meg a generációs staféta-váltás miatt vannak jelen, de szegények olyan semmilyenek, hogy képtelenek érzelmeket kiváltani belőlünk (pedig én bírom a kis-hemsworth-öt alapvetően. azt viszont nem nagyon értem, hogy az azóta is színészkedő mae whitman-t miért kellett lecserélni az egyébként szép arcú maika monroe-ra...). de egyébként is érzelmi deficitben szenved a film, többször is próbál halállal kiváltani belőlünk némi drámai reakciót -sikertelenül... na nem mintha a humor frontján jól állna -ennyire erőltetetten rosszul vicces nagyköltségvetésű filmet rég láttam, minden poén lepattant rólam, főleg úgy, hogy van vagy három karakter a filmben, akiket kizárólag arra tartanak, hogy vicceseket mondjanak vagy tegyenek, és egyik sem működik, nagyon nem. kicsit egyébként olyan az összhatás, mintha tervező-asztalon készült volna az egész film, vagy egy pizzériában, ahol gondosan kiválogatták, hogy milyen feltétekre van még szükség, hogy mindenki bekajálja a végeredményt (kell egy nagyobb hajó! egy nagyobb űrlény! egy rakás cinikus jeff goldblum egysoros! szerelmes fiatalok, kómából visszatérő öregek! gyerekek és kutya! kínai karakterek a távol-keleti piacra! viccesnek szánt karakterek! és sok-sok cgi!!!) -persze, hogy nem lett finom a végeredmény... azt nem mondom, hogy cseppet sem szórakoztató, vagy hogy ne lenne potenciál a felvázolt folytatásban, de ennél sokkal többet kell belerakni, hogy a nézők ne húzzák ennyire a szájukat... ($$06.25.)

(Rendes fickók) (2016) (r.: Shane Black)

vannak olyan evidenciák, amik természetesen maximálisan igazak, és ezért nem is keressük az alternatíváikat, pedig vannak nekik. 1977 nem csak a starwars-ról szólt, hanem a saturday night fever-ről is; egy noir történethez nem csak a bánatos szaxofon vezette jazz való, hanem a játékos basszus-alapokkal megáldott funky is; egy magánnyomozónak nem kell feltétlenül búvalbaszottnak lennie, lehet csak simán elbaszott is; és a sötét és csavaros los angeles-i krimiknek nem csak james ellroy a mestere, hanem shane black is... viszont vannak olyan filmes evidenciának vélt tények, amik könnyen cáfolhatóak -mondjuk, hogy egy főhősnek mindig becsületesnek és kompetensnek kell lennie; vagy hogy mindig győz az igazság és a nőt mindig megmentik a végén... és akkor már ne felejtkezzünk el azokról az evidenciákról sem, amik beton-biztosan tartják magukat, és nem is igazán helyettesíthetőek ezek más nagy igazságokkal: mondjuk hogy a hetvenes éveket a trapéz-nadrágok, a barkók és az earth, wind and fire jellemzik a legjobban; vagy hogy minden shane black filmben tökéletes lesz a kémia a sokat dumáló főszereplő páros között, túl lesz pörgetve a morbid humor, és legalább egy jelenet erejéig karácsony környékén fog játszódni... olyan jó látni, hogy van még egy fickó hollywood-ban, aki annyira szereti a cigifüstös noir-t, mint a mi egyre fogyatkozó táborunk -igaz, hogy cseppet sem tiszteli, folyton játszik vele, kiforgatja, remake-eli, de pont ezektől lesznek a filmjei ilyen piszok szórakoztatóak. nem is igazán titkolja ezt a játszadozást, sőt még rátol két lapáttal a tiszteletadásra azzal, hogy russel crowe-val egy verő-legényt játszat, majd be-castingolja kim basinger-t is (la confidental reunion!). de maga a történet is ilyen főhajtás, elveszett lánnyal, halott pornóssal, felső körökig érő szálakkal, mindez túlbonyolítva, de azért egyszerű ésszel is megérthetően -ez utóbbi azért kellett, hogy a gyengeelméjű hőseink is felfogják a fordulatokat... lehetne fárasztó, hogy ryan gosling karaktere ennyire inkompetens, hogy ennyire túlpörgetik nála a seggre-esős fizikai humort, de valószínűleg épp ettől a túlzástól kezd igazán működni, plusz tökéletes egyensúlyt kapott az okos kislánya által (és persze néha enyhén bekúszik a drámai múltja is -ezzel csak az a baj, hogy a vágásnál többször is furán jön ki, hogy a szomorkodásra igen hamar érkezik egy ordenáré poén). meg egyébként is tök jó látni, ahogy ez a nők kedvence ficsúr így elengedi magát, és csak szórakoztat kegyetlenül (érdekesek egyébként a szereposztás döntések, sose gondoltam volna, hogy matt bomer hidegvérű gyilkosként fogom látni például. csak szegény margaret qualley sínylette meg a furcsa szerepét, de lehet, hogy csak a szinkron rontott rajta sokat...). izgalmas volt hallgatni a mozi-teremben, hogy a poénok hogy csapódnak le, és az volt a feltűnő, hogy a különböző viccek után különböző székek felől jött a nevetés, de sosem egyszerre hallottad az egész termet kacagni. viszont azt éreztem, mint a kiss kiss bang bang-nél, hogy egy idő után megtör, és teljesen át kell adnod magad ennek az alávaló szórakozásnak... hjaj, bárcsak gyakrabban kapnánk a moziban ilyen alávaló szórakozásokat... ($$05.29.)

(X-Men: Apokalipszis) (2016) (r.: Brian Singer)

mindig egyre magasabbra kell rakni a mércét, mindig emelni kell a tétet -legalábbis hollywood-ban így gondolkodnak trilógia-készítés közben. és talán épp ezért lehet, hogy legtöbbször a harmadik részt érezzük a leggyengébbnek, mert rendre leverik ezt a túl magasra rakott lécet. (ezen egy kicsit viccelődnek is a filmben, csak az a baj, hogy az önbeteljesítő jóslatok általában be szoktak teljesülni...) mert ha a nagy egészet nézzük, akkor már a hatodik résznél tartunk a mutáns-kalandokban (ha a wolverine-eket és a deadpool-t is számoljuk, akkor kilencig is feltornázhatjuk ezt a számot), ezzel a generációval ez a harmadik felvonás, így a fairplay alapján csak az előző kettővel hasonlítanám össze, de bizony azokkal szemben is alulmarad -mert a ’first class’ a tökéletes hidegháborús hatvanas-évek hangulatával és szerethetőségével, a ’days of the future past’ meg a csavaros történetével és erős karakter-pillanataival múlja felül ezt a harmadik részt... eleve zavarónak érzem, hogy 5 valós év alatt húszat lépdeltünk előre a sztoriban, mert ez az eltelt idő cseppet sem látszik meg a karaktereken, ráadásul most semmit sem kezdtek a váll-töméses nyolcvanas évekkel, semmit sem lehetett érezni a korhangulatból... a történetben sincs semmi csavaros, jön egy nagyon gonosz, aki el akarja pusztítani az emberiséget, mert csak, és végtelen hatalmat akar, mert az menő a gonoszoknál. és persze hőseinknek össze kell fogniuk ellene, mert csak úgy lehet legyőzni -és ehhez kellett az alkotóknak több mint két óra... meg is leptek, hogy az impozáns ősi-egyiptomos kezdés és a történelmen végigszaladó főcím után egyből az új karakterek közé vetettük magunkat, csak az a baj, hogy jean grey kivételével néhány cool jeleneten túl nem sok mindent kaptak a srácok, esetleg lehettek impozáns bio-díszletek, mint olivia munn kevés-ruhás psylocke-ja... aztán jöhettek a már ismert régi motorosok, de itt is igazából az volt a bajom, hogy a legtöbben csak takarék-lángon égtek, egyedül eric drámája működött igazán, és ezzel máris lett egy jó alap a későbbi cselekedeteihez... és itt van az egyik legnagyobb baj a filmmel -hogy rengeteg időt rászánunk az alapozásra, és mégsem érezzük a végén, hogy kifizetődne ez a komótos építkezés, ez a lassan gördülő középső rész, mert a végén nem érzed a súlyát az egésznek, így csak üres látványosság lesz a pusztításból, és nem bizserget az epikus felfokozottság, így a gonosz feletti győzelem sem tud kielégíteni (főleg úgy, hogy a küzdelem egy jó része fejben dől el...). ennek ellenére nem mondanám, hogy teljes kudarc a film, mert vannak pontjai, ahol el tudott kapni az x-men-filmes hangulat, rozsomák vendégszereplése is hatásos lett (annak ellenére, hogy túl gyakran fordul el szemérmesen a kamera a brutalitásáról), ugyanakkor sokkal egyszerűbb (mondjuk ki: butább), mint amit eddig megszokhattunk a mutánsainktól. és nagyon hiányoztak belőle azok a személyes karakter-drámák, amiktől igazán átérezhetőek voltak eddig ezek a filmek. nem minden szuperhősnek való a nagyívű világ-megmentés... (sajnos quicksilver is csalódás okozott most, mert azzal, hogy egy drámai eseménybe illesztették a kilassított futását, kiölték belőle a szórakoztató cool-faktort -de ugyanezért nem működött a kötelező stan lee shot sem, mert ahelyett, hogy átérezted volna a nukleáris rakétás jelenet komolyságát, inkább mosolyogtál az öregen...) ($$05.21.)

(Amerika Kapitány -Polgárháború) (2016) (r.: Anthony és Joe Russo)

a hős és a gonosz összecsapnak, a hős győz, a gonosz elbukik, mindenki boldog, végefőcím. ehhez a felálláshoz szoktattak minket a mesék, és az a rengeteg film, amiket gyerekkorunk óta láttunk. mostanság viszont komoly változáson megy át ez a klasszikus alapszerkezet -mert mindegy, hogy mennyi fantasztikus elemet emelnek be egy történetbe, a valósághoz való hasonulás mindig erősen tartja magát. és a valóságban minden tettnek súlya van... és szerintem ez egy nagyon jó trend, hogy az írószobákban végiggondolják a következményeket is, nem csak azt tartják szem előtt, hogy mennyire cool dolog a pusztítás-pornó. és tényleg nincs kedve már az embernek tovább rugdosni a warner/dc-t, de nagyon nincs szerencséjük azzal, hogy az erre az alap-gondolatra felfűzött közepes filmjükre két hónappal később a marvel ilyen erős választ dob... és igen, nézhetjük megint onnan, hogy az egész univerzum-építésüknek itt a gyümölcse, hogy volt 12 filmjük, hogy megalapozzanak egy ilyen konfliktust, de leginkább azért fontos ez a múlt, mert a karakterek motivációi is innen erednek, minden tettük pszichológiailag hihető és alaposan végiggondolt (még a gonoszé is, aki szintén személyes motivációs hátteret kap, nem akar világuralmat meg fehér perzsamacskát, csak bosszút állni a bosszúállókon). így sokkal több lesz az egész, mint hogy milyen jól néz ki, amikor ennyi hős egymásnak esik (bár ne tagadjuk le, tényleg baromi jól néz ki, mert a koreográfiára és a kaszkadőr-munkára is odafigyeltek, és nem csak a repülőtéri csúcs-jelenetben, de az összes akció-szekvenciában, minden dinamikus és áll-leejtően látványos, az egyetlen apró bajom velük, hogy a russo tesók még mindig többet vágnak a kelleténél...). ez a személyes aspektus a végén fizetődik ki igazán, mert nagyon okosan az utolsó verekedés közben most nem dőlnek épületek, nincs világ-megváltás, csak egy közelharc zajlik egy igen szűk térben, de ismerve a hátteret, az ember szíve szakad bele... de nem csak kicsiben, lelkiismereti téren fontosak a következmények, hanem nagyban, a politika színterén is. és persze itt is rengeteg kérdés vetődik fel, itt sem könnyű választani a két fő álláspont közül, hogy ki is viselje a felelősség terhét. persze a többség úgy gondolja, hogy nem hagyná, hogy öltönyösök szóljanak bele a világmegmentésbe, nem...? (#teamcaptain!) eddig is dicsértem christopher markus-t és stephen mcfeely-t, hogy mennyire okosan hozták be a realizmust az epikus marvel-kalandokba, de azért is dicséret jár nekik, ahogy a sok eddigi karakter történetének továbbszövése mellett beintegrálták az új arcokat is. mert t’challa őfelsége szála szép organikusan simult a nagy egészbe, spidey meg csak simán lopta a show-t... mert bizony még hangulatilag is tökéletesen ki volt balanszírozva a film, bizonyos részei meglepően komorak voltak, ugyanakkor nem felejtkeztek el a szórakoztatásról sem, főleg a film második felében egymást érték a beszólások és nagy vigyorokat kiváltó momentumok. tempóban is jól érezhető volt a hullámvasút, ahogy az izgalmas kezdés után kicsit leültünk megalapozni a drámát, majd meg-megindultunk azokkal a hihetetlen akció-jelenetekkel (talán a casino royale volt hasonlóan felépítve). mindent összevetve nem tudom, hogy hogyan is lehetett volna ezt jobban csinálni, egyszerre folytatni a winter soldier-t és az ultron-t, úgy, hogy szintet lépnek a komolyság, az érzelmek és az akciók terén. egy cseppet sem aggódom a következő avengers-ekért, jó kezekben vannak russo-éknák. (és azt is könnyedén elérték, hogy mostantól még jobban várjam a black panther és a spider-man szóló-filmeket!) ($$05.05.)

(A dzsungel könyve) (2016) (r.: Jon Favreau)

vannak örök-érvényű és örök-életű mesék, amiknél természetes, hogy minden kor elkészíti a maga verzióját belőlük -és ha értő kezekbe kerül az adaptáció, akkor mindig tud új élményt adni az új és a régi generációknak egyaránt. és jon favreau-éknál nagyon jó kezekben volt az alapanyag, hogy elhozzák nekünk a huszonegyedik századba ezt a klasszikust. örülhetünk, hogy mostantól sok gyerek ezzel a változattal fog először találkozni. mert persze, mindenkinek a szíve csücske a ’67-es rajzfilm, de míg az a bájosságával vált mindenki kedvencévé, ez a faltól-falig kaland érzetével varázsolja el a nézőt. igen, még a harmincöt éves cinikus öreg rókát is... nem is azért nehéz átkattintani az agyadban azt a tudást, hogy a maugli-t játszó kisfiún kívül minden számítógéppel lett létrehozva, mert annyira kilógna a digitális munka, hanem pont azért, mert alig akarod elhinni, hogy nem valós helyszíneken forgattak, hanem egy stúdióban. tökéletes az illúzió, él a dzsungel, gyönyörűek a hátterek, végiggondolt a fény-használat. az állatok mozgása is pontosan lett modellezve, de náluk a mimika és a beszéd természetesen visszább vesz a hitelességből -de csak így lehetett belőlük igazi karakter, akiknek érdekel a sorsa, akikért tudsz aggódni. vagy akiből árad a félelem. mert azért megvan benne a kellő dzsungel-mélyi sötétség is, de így lesz igazán izgalmas a kaland. és persze, ismerjük a történetet kívülről, de annyira sodor magával, hogy ez nem válik hátrányává, plusz azért apróbb hangsúly-eltolásokat is végeztek. lehetett volna ez egy üres tech-demó is (avatar, valaki...?), de érezhetően szívvel és aggyal nyúltak az alapokhoz, így a végeredmény sem csak azért szórakoztató, ahogy kinéz. (sokat gondolkoztam rajta, hogy elmenjek-e a moziba, mert a környékünkön csak szinkronnal elérhető, és úgy gondoltam, hogy a pedigrés hang-szereposztás fontos része a filmnek, aztán győzött a kíváncsiságom -de nem bántam meg, mert tisztességes munkát végeztek a szinkron-stúdióban, ezt a szélesvásznú kaland-élményt meg nem tudtam volna reprodukálni otthon. de azért pár hónap múlva meg fogom hallgatni, hogy hogyan énekel christopher walken...) ($$04.23.)

(Cloverfield Lane 10.) (2016) (r.: Dan Trachtenberg)

azt hiszem, hogy hollywood legjobb marketingesei a bad robot-nál dolgoznak, vagy fogjuk az egészet jj abrams titkolózás-mániájára...? mert az ember felkapja a fejét arra, ha egy filmről csak két hónappal a bemutató előtt szólnak a nagyérdeműnek, hogy ’ja, forgattunk egy ilyet, tessék egy előzetes!’, mert nem ezt szoktuk meg ebben az ’elő-előzetes-előzetese’ időszakban, amikor már mindent morzsát ismerünk a filmből, mire be tudunk rá ülni a moziteremben. pedig a tudatlanság jó dolog... és nem véletlen, hogy éppen ennél a filmnél csúcsosodott ki ez a titkolózás, ez a kétségek között tartás, hiszen maga a film is végig ezzel játszik -hogy a hősnővel együtt magad sem tudod, hogy mit gondolj, hogy mit higgy el. és egészen kitűnően játszanak rá erre a bizonytalanság-faktorra, mert ha jön is egy újabb fordulat, amitől meggondolod magad, akkor is ott motoszkálnak benned a kétely magvai. és john goodman kitűnő partner ehhez a forgatókönyvhöz, mert egyszerre tud lenni mézesmázos és félelmetes is, akiben szeretnél bízni, de képtelen vagy rá. nagyon örültem, hogy ez a pszichológiai macska/egér játék volt a hangsúlyos, és csak néha vettek elő horror-kliséket, leginkább azért, hogy azokkal is eljátszanak kicsit. de a legfontosabb, hogy egy klisét nem voltak hajlandóak átvenni: a hősnőnk nem buta. sőt. kifejezetten okos, egy aktívan cselekvő személy, aki nem sodródik, nem törődik bele, és igen magas szinten dolgozik benne a túlélési ösztön... (és nem tudom, hogy miért nem realizáltam eddig, hogy mary elisabeth winstead ilyen szép!) nem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e a ’cloverfield’ címkét rárakni a filmre, mert oké, hogy jobban el lehet adni egy pszicho-thrillert egy már bejáratott névvel, viszont azok, akik méretes szörnyekre számítanak, és nem egy erős színészi játékkal megtámogatott kamara-darabra, azok csalódottak lesznek. plusz egy kicsit el is billenti az embert a ’vajon pszichopata vagy igazat mond’ kérdésben, hiszen biztos okkal hívják a filmet 10 cloverfield lane-nek... (nem csak azért dicsérném meg dan trachtenberg-et, mert elsőfilmeshez képest tűpontosan adagolta a feszültséget, hanem mert látványilag is odafigyelt a részletekre, hősnőnket legtöbbször meleg színek vették körül (rózsaszín fal, pl.), míg a férfiaknál a hidegebb kékek domináltak. és persze azért is dicséret jár, mert hozzám hasonlóan láb-fetisiszta...) (bear mccreary már a csodás nyitójelenettel megadta az alaphangot, remélem most már tényleg eljut odáig, hogy egy nagyköltségvetésű filmhez is felkérik komponálni.) ($$04.22.) (cloverfield kritika itt!)

(Batman Superman ellen -Az igazág hajnala) (2016) (r.: Zack Snyder)

...értem én, hogy a warner-nél markánsan akarnak különbözni a marvel-től, de ezt a ’no fun policy’-t sürgősen át kéne gondolniuk, mert ez most már nem csak azt jelenti, hogy nincsenek poénok a filmjeikben, vagy hogy véresen komolyan veszik a sztreccs-gatyás szuperhősöket, hanem azt is, hogy nem szórakoztató nézni a filmjeiket, nem érzed azt a bizsergető buzz-t, amit egy blockbuster-nél kellene. illetve ebben a filmben egyetlen ilyen pillanat volt, amikor végre széles vigyor terült szét az arcomon -amikor wonder woman belevetette magát a csata közepébe, egyetlen jelenetbe koncentrálva minden epikusságot, pedig annak az egész filmet át kellett volna itatnia... (de egyébként is hatalmas pozitívum volt gal gadot, mert azon kívül, hogy gyönyörű, olyan kisugárzása van, hogy azonnal a hatása alá kerülsz.) persze nehéz is lenne az epikusságot számon-kérni egy olyan filmtől, ami több mint másfél órát elvesztegetett az alapozásra. és én pont ettől tartottam az előzetes hírek alapján, hogy nem fogja elbírni a film, hogy ennyi mindent bele akarnak gyömöszölni -talán a sony-tól lehetett volna tanulni, akik már két pókembernél is befürödtek ezzel a hozzáállással... de egyébként még rendben is lenne ez az építkezősebb kezdés, ha ez az építkezés hatással lett volna a karakterekre. mert például mit is tudtunk meg bruce wayne motivációjáról? vagy én is olyan buta lennék, mint a filmbéli karakterek, hogy nem sikerült ezt megértenem...? mert azért valljuk be, hogy sok okos karakter nincs a filmben. vagy sok okosság... pedig az alapgondolatban még volt spiritusz, azaz a hősök felelősségének kapargatása érdekes téma, ahogy az is az, hogy miként állnak az emberek a szuperképességűekhez -csak az a baj, hogy ezek aztán teljesen elsikkadnak, mert a frusztrált denevérember csak a primitív ökölharcot ismeri, és mert egy apakomplexumos hülyegyerek meg akarja mutatni, hogy ő a legnagyobb jani a bolygón... nem tudom eldönteni, hogy hogyan is álljak jessie eisenberg rendhagyó luthor-jához, mert nem játszott rosszul a srác, csak nem ezt szoktuk meg nagy (és kopasz) nemezisként, amit kaptunk. de legalább az a félelmem nem igazolódott be, hogy már megint ingatlan-panamázásba kezd, mint az eddigi filmes luthor-ok. viszont nem is volt elég így sem gonoszként, kellett mellé még egy erőbedobás, hogy jöhessen a snyder-i pusztítás-pornó. és az a baj, hogy amikor kiderült, hogy érkezik a filmbe doomsday, már akkor lehetett tudni, hogy hova akarnak kilyukadni -mert még mindig nem tudnak elszakadni a 80-as / 90-es évek képregény-sztorijaitól, ha megfilmesítésről van szó... no. doomsday elvégezte azt az egyetlen feladatát, amire a képregényben is hivatott volt, most akkor jöhet majd egy még nagyobb gonosz, akihez máris elkezdték lerakni az alapokat -meglehetősen otrombán, mert a liga tagjainak videói és bruce álom(?)-jelenetei bántóan kilógtak a filmből. dehát ez van, amikor valaki szembe akar menni a konkurenciával, és fordítva ül a lóra. mert mindig a karakterekből kéne alakulnia a történetnek, nem pedig az egysíkú karakter-kezdeményeket kéne rángatni a történet kedvéért. pedig ezek a dc karakterek sokkal többet érdemelnének egy ilyen közepes, túlzsúfolt és hatástalan filmnél... ($$03.27.) (az előzmény-képregényről itt írtam!)

update $$07.10.:

Ultimate Cut:

ritkán fordul elő, hogy egy film butasága és írói hanyagsága ennyire felbosszantson -de meg kellett próbálnom túllendülni ezen, hátha a csalóka ígéret valósnak bizonyul, és a félórányi visszaillesztett jelenet jobbá teszi a filmet. és igen, mondhatjuk, hogy valamennyivel jobb lett a film, mert bizonyos szálaknak több értelme lett (lásd az afrikai vonalat), clark kent is nagyobb szerepet kapott, és végre kevésbé kelti azt az érzetet, hogy baltával vágták a jeleneteket -de sajnos azt nem mondhatjuk, hogy ezektől a változtatásoktól jobb filmmé vált volna a nagy mű. mert még mindig tele van logikai bukkanókkal, nagyon nem működik a motivációs háttér, és taszítja az embert a külső rétegként rajta lévő style-over-substance elvű cool-nak gondolt synder-ség... szóval kicsit középen ragadtam abban, hogy egy új nézőnek melyik változatot ajánlanám: mert ez a vágás kicsit jobb, viszont fél órával többet vesz el az életéből. bár valószínűleg azt kéne javasolnom, hogy egyik változatot se nézze meg, csak egy összevágást a csodálatos wonder woman összes megjelenéséből...

(2016) (r.: Tim Miller)

na zsúrpubik, csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyeljetek: áááááállat volt ez a fiiiilm! (elváltoztatott mélyebb hangon mondja, mintha ki lenne lassítva a kép) (egyébként ki mond olyat manapság, hogy zsúrpubi...?) (igen, most a szerző azt próbálja imitálni, hogy áttöri a negyedik falat.) az előzeteseket látva mindenki bizakodó volt, hogy nem basszák el, és tényleg összehoznak egy mr.pool-hoz hű adaptációt, és képzeljétek, a lelkesedésnek és kitartásnak néha megszületik az izzadság-mentes és jóseggű mutációja, a film, ami nem ismer sem urat sem istent (csak hugh jackman-t), és megy a maga véreres/kékeres útján. (szerencsére tudom, hogy miről beszélek, mert volt szerencsém néhány deadpool képregényt olvasni -lásd itt, itt és itt. igen, csak ennyi, szerintetek nincs más dolgom munkaidőben, mint titokban képregényt olvasni? és a youtube-bal meg a facebook-kal mi lesz, mi?) és persze nagyon szurkolunk a srácoknak, hogy a nép a popkorn mellé bekajálja a korhatáros szuperhős-, izé, na, szuperképességgel rendelkező filmet, mert az végre megnyithatna egy kaput hollywood segglyukában, és az mindenkinek jót tenne, ha fröcsöghetne a vér, lengenének a formás női mellek (vagy gondosan borotvált herezacskók, igény szerint), és nem kéne odafigyelni a szájból kibukó mocskos nyelvre. igen, ilyen szofisztikált filmeket szeretnék, bajod van ezzel, haver? mert kellenek az ilyen frissnek ható elemek, főleg ha már megint egy eredet-történetet kell bő nyállal lenyelnünk. de legalább próbálták ezt elfedni az időkezelés játékosságával. és érdekes, hogy itt volt az egyetlen elem, amivel nem mertek viccelni -mert úgy látszik, hogy a rák az egy olyan kurva dolog, hogy még a humort is ledobja magáról. viszont a valentin-napi rózsaszín-beöntésre nem lehetett panaszunk, azaz nem hazudtak túl sokat, amikor próbálták azzal félrevinni a marketing-kampányt, hogy ez egy romantikus történet. de ehhez kellett az is, hogy hősnőnk egyenrangú partner legyen a szerelmével, hogy jól vegye a poénokat, hogy szerethető legyen a karaktere (ez utóbbiban nagy érdeme volt a mindig csodálatos morena baccarin-nak is). de nem csak eredet- és romantikus film volt ez, hanem bosszú-film is. úgyhogy ha már ennyire az alsógatyáig vetkőztettük kritikán tárgyát, elmondhatjuk, hogy odalenn azért nincs nagy truváj, alap-panelekből építkeztek, kicsit nekem hiányzott is a deadpool képregényekre jellemző sodródás, ahol ez a rusnya kurafi mindig csak belecsöppen az események sűrűjébe, és csak úgy jön a hadd-el-hadd. de igazság szerint nem tud érdekelni ez a szépséghibája, mert kurvára élvezettel vigyorogtam végig ezt a 100 percet, és leszarok mindent, mert ennyi most kielégítő volt. és a poénok sokszínűsége miatt nem hiszem, hogy ne találna magának mindenki megfelelő viccet benne, van kifinomult, kikacsintós, alpári, tessék, tessék, van itt minden vegyétek, vigyétek. légyszi. ...jézusom, nézzétek ezt a kritika-hosszúságot, megszállt a nagypofájúság átka, ááááá! inkább megyek és berakom a youtube-on a negasonic teenage warhead-et a monster magnet-től, mert valamiért eszembe jutott az előbb, és tök szeretem azt a számot... (de hopp, itt a végén jönnek a legnagyobb szavak, mert nagyon-nagyon ritkán írok ilyet le: jár a homlok-puszi nagy ervin-nek, mert kifejezetten jól hangolta át magyarra pool-t.) ($$02.13.)

(2015) (r.: Nemes László)

6 millió ember. ezt olvassuk a történelem-könyvekben, és nem igazán tudunk ezzel mit kezdeni. mert felfoghatatlan. befogadhatatlan. egy arctalan tömeg. nem véletlen, hogy nemes lászló elhatározta, hogy ad nekünk egy arcot, hogy személyessé tegye a borzalmakat. egész pontosan egyetlen arcot ad nekünk. és a film legnagyobb erénye ez a rendezői döntés (és az azt megtámogató operatőri munka) lett. szó szerint fókuszálunk a főszereplőre, mindig ő van a középpontba, az arca vagy a tarkója, minden más elmosódott körülötte. így az elképzelhetetlen halálgyár mindennapjai is a homályban maradnak, de ez így működik igazán, hogy tudod, hogy mi történik, és neked kell kiegészítened a fejedben az elmosódott képeket. nagyon furcsa és szokatlan érzés ez a koncentráltság, a leszűkített kép, hogy egy pillanatig nem engedi, hogy másfelé nézzünk, hogy bármi másra figyeljünk, mint hősünk elkeseredett küldetésére. nem véletlen, hogy egy sonderkommando tag lett a főszereplő, mert ők már kénytelenek voltak eljutni erre a hideg közönyre, ami időnként a nézőt is hatalmába keríti, mert ha nem zárná ki, hogy embereket gázosítanak el és égetnek meg, akkor beledöglene. és mégis ott maradt benne egy kis emberség, egy utolsó szál, ami az élethez köti, miközben körbeveszi a halál. persze már soknak érződik, hogy saul ennyire ragaszkodik a temetéshez, és ezzel veszélyeztet mindenkit maga körül, de könnyen meg is érthető a megszállottsága. neki ezt kell tennie, nem adhatja fel. nekünk pedig követnünk kell őt, amíg szem elől nem tévesztjük az arcát... kevés ilyen lecsupaszított filmalkotást láthattunk eddig, nem is könnyű befogadni, de aki nyitott az egyedi látásmódokra, annak mindenképp különleges élményben lesz része. és megnyugtatnék minden kvázi-nácit, hogy a filmben semmit sem számít az, hogy ki zsidó is ki nem, itt csak élők vannak és holtak, túlélők és élőhalottak... (ha már dicsértem erdély mátyást a csodálatos fényképezésért, mindenképp kiemelném a hang-csapatot is, mert magyar filmben ilyen jó hangkeverést még nem hallottam, végre nem érződött az utószinkron kellemetlensége, és jól ki volt használva a térhatás is.) ($$01.23.)

(A visszatérő) (2015) (r.: Alejandro González Iñárritu)

emlékeztek a kilencvenes évek második felére, amikor mi, a férfitársadalom oszlopos tagjai egy emberként utáltuk a lányok falán kötelezően ott lógó leonardo dicaprio-t? aztán ez nagyon hamar lecsengett, mert kiderült, hogy leo nem csak egy ügyeletes szépfiú, hanem egy olyan tehetséges színész, aki nem tűri a kategóriákba szorítást. nem sokkal később jött a mára már mémmé váló 'oscart leo-nak!' kampány, ami mostanra már nagyon fárasztóvá vált, és biztos, hogy borzasztó teher is lehet neki, hogy minden szerepére azt mondják, hogy csak azért vállalta el, mert... az nem lehet, hogy tényleg érdekelte a karakter? vagy hogy fizikai próba alá akarta vetni magát? mert valljuk be, hogy fura lesz, ha pont ezzel a szereppel húzza be a leghíresebb filmes elismerést, mert ez egy kifejezetten fizikai színészetet igénylő szerep, nem pedig egy olyan okos alakítás, mint mondjuk a tavalyi wall street-béli. plusz pechére ott volt mellette tom hardy is, aki szokás szerint elementáris erővel hozta a mocskos antagonistát -igaz szokás szerint egy büdös szót nem lehetett érteni a motyogásából (megemlíteném még hollywood legújabb sztahanovistáját, domhnall gleeson-t is, aki itt is meggyőző volt). érdekes egyébként, hogy az ezredforduló környéki dicaprio-val kezdtem az értekezést, mert a filmes előképeknél is ebből a korszakból villantak be alkotások -a lenyűgöző nyitány egy 'ryan közlegény' volt indiánokkal, a hosszú magányos túlélős filmeknél kikerülhetetlen a 'számkivetett', és én terence malick művészetével a 'thin red line' idején találkoztam először. persze lehet visszább is menni (mondjuk a derszu uzala-ig), de igazából nem tudnám semmihez sem hasonlítani ezt a filmet. vizuálisan biztosan nem, mert azért olyan ritkán van, hogy az ember az első kép láttán eltátja a száját, és aztán úgy marad két és fél órán keresztül... emmanuel lubezki egy csoda, ahogy rendre végigviszi ezeket a hihetetlen hosszú snitteket, ahogy most elkapta a természetes fényeket, tökéletes párost alkotnak iñárritu-val. és az a legerősebb a képi világban, hogy a kamera-mozgások, a szemkápráztató nagytotálok, és a nyomasztó közelik mind kiszolgálják a történetet, mind segítik a brutális realizmust, ami az igazi alkotói szándék volt. mert azt akarták, hogy mi is ott fagyoskodjunk a természetben, hogy nekünk is fájjon az összes csapás, amit hősünknek el kell szenvednie (és valljuk be, nem kevés szenvedés jut neki, egy idő után már azt kérdezgeted, hogy 'mi jöhet még...?', de ez kell, hogy azt érezd, hogy te már rég megtörtél volna). és mégse mondhatjuk, hogy csupán egy naturalisztikus túlélőfilmet kapunk, mert a mélyben bőven csavarnak ezen, látszat-bosszú film is, van elmélkedős/merengős vetülete is, bár igaz, hogy elsősorban a letaglózó vizualitása fog megmaradni, meg az olyan karfa-kaparós jelenetek, mint a már emlegetett támadás az elején, és persze a máris híressé vált medve-harc. ($$01.17.)

(Star Wars -Az ébredő Erő) (2015) (r.: J.J. Abrams)

volt egy 11 éves kisfiú, akit annyira magával ragadott egy messzi-messzi galaxis, hogy felnőve filmrendező lett, és aztán megadatott neki, hogy maga formálja tovább ezt a fantasztikus univerzumot. így fogta a két legjobb barátját, greg grunberg-et és a lens-flare-t, és visszavitt minket a gyerekkorába -a mi gyerekkorunkba. abba az élő/lélegző világba, ami annyi évtizede nem ereszt minket sem. és annyira tökéletesen sikerült megidéznie a régi trilógia hangulatát, hogy az első pillanatokban furának is hat, hogy közben új kalandokat kapunk, kicsit kapkodja is az ember a fejét a rengeteg információ és karakter között (na nem mintha később megállnának egy pillanatra is). és direkt írok ’új kalandok’-at, mert persze én is éreztem, hogy gátlástalanul merítenek a régi filmek történet-elemeiből, de míg a képregénynél kicsit húztam ezért a számat, itt nem zavart -mert annyira szeretetteljes a hommage, mert érdekes lett a mix, mert amíg az ismerőssége mosollyal tölt el, addig az új elemei felpezsdítőek. kellően sokat foglalkozunk az új szereplőkkel, akik egytől/egyig vagy szerethetőek vagy érdekes lettek, esetleg sok kérdést vetnek fel (ezzel az óriás-hologrammal jól átvertek...). főleg ray-ért voltam oda (daisy ridley már az interjúk alatt is cuki volt), és most már azt is értem, hogy miért kellett egy olyan tehetséges színész, mint adam driver a maszk alá (működő tépelődő gonosz, ez új!). lucas-szal ellentétben jj rendezni is tud, és ez nem csak a repülős részeken látszik, de szerencsére az érzelmi csúcspontok is működnek (főleg, hogy eltanulta joss whedon-tól, hogy mivel lehet igazi drámát csiholni -igaz, ezzel egy régi kívánságot teljesített). ugyanakkor kétségtelenül ez a valaha készült legviccesebb sw film is, és nem csak a robot-humor működik benne. visszahívták a nagy öreg john williams-t is, szerencsére nem felejtett el komponálni, már a csodás új ray-téma miatt megérte a jelenléte. ...no... nagyon friss még az élmény, biztos sok minden előjön majd, amikor ülepedni kezd. viszont valami olyasmit fontolgatok, amit már nagyon régen nem tettem -lehet, hogy elmegyek, és újra megnézem moziban... 9,5 pont -elfogultsággal, persze, miért is tagadnám... az univerzum kapui szélesre tárva, izgalmas távlatok a horizonton, jó dolog most élni, most felnőttnek lenni, most újra gyereknek lenni... (a 3d egyetlen haszna a tényleg az űrben lebegő betűk...) ($12.18.)

(Kémek hídja) (2015) (r.: Steven Spielberg)

ahogy várható volt, igazán stílusosan zártuk az idei kém évet (lásd itt, itt, itt, és itt). de pontosan ezt vártuk el az öreg spielberg-től, hogy kapunk egy megbízható, egyenes vonalvezetésű, szépen kinéző, erős színészi jelenléttel prezentált kurzus-művet. ahol túl sok meglepetés nem történik, de kellően érdekes a sztori, amiben ott duruzsol a feszültség és a dráma, és nem ismeretlen a humor sem (persze, a coen-tesók fanyar humora még ha vissza is van fogva, azért nem kopott ki teljesen). de ahhoz, hogy igazán megfogjon a hidegháború hidege, kellettek a jó karakterek is, úgyhogy rögtön jött is kettő, akik a hátukon vitték a sztorit, egy orosz kém, aki egyáltalán nem egy vörös démon, hanem egy kicsit fura, de nagyon szerethető figura (főleg a nyugalma imádnivaló, és mark rylance is nagyon elkapta lényegét), és tom hanks ügyvédje is közel tud kerülni a szívünkhöz a a kitartásával és humorával (és igazán megsajnálja őt az ember, amikor ott áll a szakadó hóesésben kelet-berlin közepén kabát nélkül...). örültem, hogy a hidegháború nem csak a kémesdivel és a szocialista országok packázásával jött elő, hanem az amerikai emberek hozzáállásával is, hogy mennyire szenvedélyesen tudtak rettegni a vörös veszedelemtől, hogy mennyire behülyítették a gyermekeiket is a félelemmel. pedig akkor sem volt minden fekete/fehér, még az elvtársi tábor is megosztott volt (újabb érdekes adalék lett a német népi demokratikus köztársaság helyezkedési kísérlete). a berlin-i állapotokat félelmetesen hitelesre sikerült megcsinálni, és az egy szem akció-jelenet is baromi jól nézett ki (a zuhanó repülőre gondolok). az mondjuk szokatlan volt janusz kamisnki-től, hogy ennyi ellenfényt (és lens flare-t!) használt, de mivel ők mindig valami újdonságot próbálnak ki spielberg-gel, úgyhogy betudom ezt kísérletezésnek. a zene viszont a szokásos hegedű/zongora alapokra épült, és ha nem tudom előre, hogy thomas newman volt a szerző, simán elhittem volna, hogy john williams keze van a dologban. so, nem vagyok ügyvéd, hogy tovább szaporítsam a szót, korrektül szerethető, megbízhatóan minőségi, szilárd 8 pont. (ja, és öröm látni egy nagy név mellett ennyi sorozat-színész, hajrá-hajrá új generáció!) (újabb érv a ’szinkron-mondjon-le!’ vitában, hogy baromira ki tudott zökkenteni, hogy scherer peti hangját azonnal felismertem.) ($12.12.)

(Az éhezők viadala: A kiválasztott -Befejező rész) (2015) (r.: Francis Lawrence)

kicsit csalónak érzem magam -mert nekem nem kellett négy évet várni, hogy teljes legyen a történet, csak egy hetet, így az utolsó rész nem okozhatott olyan katarzist, mint másnál. bár, mivel az alkotói szándékban sem volt benne, hogy igazán naggyá tegyék a végét, ezért nem tudom, hogy jöhetett-e bárkinél is a katarzis. mert lehetett volna ez sokkal nagyobb is, de szándékosan megmaradtak intimebbnek, mert ez illett a sorozathoz. mondjuk azért elhelyeztek benne három kőkemény akció-pontot, hogy azok se’ húzzák a szájukat, akik valamiért még mindig az akciót várják a sorozattól. annak ellenére, hogy tulajdonképpen boldog a lezárás, nem éreztem megkönnyebbülést a végén, sokkal inkább letörten jöttem ki a mozi-teremből. mert nem sok vidámság szorult a részbe, a tavalyi (fél)rész borongóssága itt is megmaradt, és katniss mosolytalansága és a képi világ sötétsége megfertőzte az én lelkemet is (apropó, kép, kérem vissza a kétszáz forintomat, amit felszámoltak a 3d-re, mert csak sötétebb képet kaptam a szemüveg miatt, egyéb pluszt nem, ráadásul az első negyedórában még az oldalsó villanyokat is elfelejtették lekapcsolni...). és ha végignézzük a veszteség-listát, azért elmondhatjuk, hogy ifjúsági sorozathoz képest meglepően bátor írói lépések is voltak a halálok között. kicsit sajnáltam, hogy az első résznél még annyira dicsért kompetens hősnőt ennyire megtörték, hogy legtöbbször csak sodortatják az árral, hogy az igazi erényeit kicsit feláldozták az érzelmek oltárán. de azért továbbra is szeretünk poszáta. a végére talán peeta-t is sikerült egy kicsit közelebb csempészni a szívünkhöz. a többiek hozták a formájukat, és sajnos a végén érződik, hogy miket nem sikerült már leforgatni psh-nal... a megtartott erényei (pofás akció-részek) és hátrányai (döcögős romantika) mellett mit adott még ez a rész? a hatalom természetéről tanított ismét, elég kegyetlenül kell tudomásul vennünk, hogy bárki kerül oda a tűz közelébe, az mindent meg fog tenni, hogy megszerezze és megtartsa a hatalmát. bármi áron. és ha ezt az üzenetet megértik a nézők, az éppen olyan fontos, mint hogy izgalmat kapnak a romok közti akciózásokkor, vagy rettegnek a sötétben támadó mutáns-izéktől. 7,5 pont. ($11.21.)

(007 Spectre -A Fantom visszatér) (2015) (r.: Sam Mendes)

napok óta stresszben voltam a kritikusok szájhúzása miatt, de most a moziból kijőve megnyugodtam -csak nem értették a készítői szándékot. mert azt várták, hogy maradnak a daniel craig-gel 2006-ban megkezdett realista vonalon, nem pedig azt, hogy kapnak egy 2015-be konvertált sean connery filmet. nem véletlen, hogy a skyfall-ba elkezdték behozni a klasszikus szereplőket, mert ez a folyamat most teljesedhetett ki igazán -igen, van őrült világuralomra törő egydimenziós gonosz is, fehér macskával. mert ez volt a következő logikus lépés, azzal kezdtük anno, hogy itt egy kezdő ügynök, akinek még sokat kell tapasztalnia és stílust tanulnia, és most a negyedik filmre eljött az érett bond-korszak. és igen, értem azt, hogy valakinek ez visszalépés, hogy a film nem okos, meg vannak benne üresjáratok, de aki szerette a hatvanas/hetvenes évek filmjeit, azt pontosan tudja, hogy azok is ilyenek voltak, sosem az akción volt a hangsúly. sőt, ha azt nézzük, most még jobban jártunk, mert a lassabb, nyomozós részek közé igazán jó akciókat is be tudtak illeszteni, persze itt is ki-kikacsintva mondjuk a ’from russia...’-ra meg az ’on her majestic...’-re (hoyte van hoytema jó deakins pótlék, már az elején megvett a hosszú vágatlan snittel, igaz, pár kamera-rángás már sok volt). amit nem lett volna muszáj átvenni a hatvanas évekből, az a női karakterekkel való rossz bánásmód, szegény monica belucci kettő jelenetet kapott, léa seydoux-nak meg először kiállhatatlannak kellett lennie, aztán meg egy pillanat alatt a hős karjaiba kellett omlania, ennél azért lehetett volna összetettebb is (és értékelem, hogy nem egy tipikus szépséget választottak, bár a fog-hézag tényleg lehet szexepil...). szóval. azt kevesen vitathatják, hogy szórakoztató filmet kaptunk, de szerintem az alapján fog megosztódni az emberek tetszési indexe, hogy hogyan viszonyulnak a klasszikus bond filmekhez. mert aki azokat szerette, az örülni fog, mert ezt a filmet neki készítették. én mivel már gyerekkorom óta rajongó vagyok, így köszönöm szépen, megettem: 8 pont. mivel szépen kerekre zárták az egész craig-érát, ugyanakkor hagytak nyitva kiskaput (perceken át könyörögtem a vászonnak, hogy ne csak egy filmre hozzák vissza az emblematikus nemezist), így több irányba is indulhatnak legközelebb broccoli-ék. mi így is / úgy is ott leszünk a moziban, mert alig várjuk a 007-es visszatérését. ($11.07.)

(Sicario -A bérgyilkos) (2015) (r.: Denis Villeneuve)

nem véletlenül hívják ’háború’-nak a drogkartellek elleni küzdelmet -mert mint egy hagyományos háborút, ezt sem lehet tisztességes eszközökkel vívni... maguk a harcosok sem lehetnek tisztességesek, ezt el kell fogadni. el kell fogadni...? amióta kijöttem a moziból, erősen rág a film belülről. mert olyan morális kérdéseket feszeget, amik nem hagynak nyugodni -mert az az igazság, hogy egy pillanatig sem tudtam egyetérteni emily blunt karakterével, aki végig megpróbált valami naiv igazság-érzetet hozni a filmbe, és nem értettem, hogy miért nem látja be, hogy a többieknek van igaza, hogy a jogi út meg az emberség semmit sem ér ezek ellen. és elborzaszt az a tény, hogy nekem is simán belefér az, hogy civilek halnak meg, hogy emberi jogok tipródnak a sárba -és miért? hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet? hogy kontrollálni tudják az amerikaiak az eseményeket, ha már a drogfogyasztást nem tudják visszaszorítani? és ez nem jó érzés, amikor a kvázi pozitív főszereplővel nem tudsz egyetérteni, viszont jókat rötyögsz az immorálisan megkérdőjelezhető srácok keménykedésein, sőt, még azt is megérted, hogy miért ilyen kerülő-utakon végzik el a rájuk bízott kemény feladatokat. de ez nem rossz értelembe vett kényelmetlenség ám, ez esetben szándékos erényről beszélhetünk. abból is látszik ez, hogy a film többi aspektusában sem kíméltek minket. végig fortyog és morog a dob-alapú zene, fenyegetettség-érzetet adva minden jelenetnek. szinte folyton felhős ég alatt, alkonyatkor vagy sötétben vagyunk végig, vannak kifejezetten alulvilágított jelenetek is, ugyanakkor gyönyörű a képi világ a sok naplementével, tornyosuló felhővel, helikopterről felvett szívszorító tájakkal (naná, roger deakins nem tagadja meg önmagát). és a forgató-könyv sem akar közel engedni az anyaghoz, fokozatosan adagolja a drámát, amit csak rövid időre szakít meg akciókkal, amikből többször nem látunk sokat, hiszen a hősnőnk sincs az események középpontjában. és természetesen a feloldozást sem adja meg, csak hagyja, hogy még nagyon sokáig rágjon belülről. éjfekete remekmű: 8,5 pont. ($10.24.)