(Mentőexpedíció) (2015) (r.: Ridley Scott)

minden hozzáállás kérdése... mert lehetett volna ez egy igen drámai film is a természet elemeivel való harcról, a túlélésért való küzdelem számos kitűnő drámát eredményezett már a film-vásznon, de ez a készítő csapat nem akart egy új gravitáció-t, egy számkivetett kettőt. és nem arról van szó, hogy ne lettek volna meg a maga drámai csúcspontjai, hogy ne bírt volna komoly lenni, amikor nagyon muszáj volt, de végig áthatotta valami derű, ami tökéletesen működött. ennyit számít, hogy milyen fő karaktert írsz egy könyvnek/filmnek (főleg ilyen esetben, amikor a játékidő nagy része az ő vállán nyugszik), mert egy pozitív szemléletű fickó pozitív energiákkal tölti majd fel a hangulatot. és sosem árt, ha ilyen típusú embereket hoznak közel hozzánk, hátha sikerül egy kicsit elcsenni a ’nagy szarban vagyok, bassza meg, hogyan oldjam meg?’ szemléletükből. matt damon természetesen nagyon jó a szerepben, hozhatja a csibészes mosolyt a szája szegletében a nagy túlélések közepette, szorgoskodva a szkafanderben. tetszett a földhöz (marshoz?) ragadtsága, hogy érezhető volt, hogy végiggondolták a megoldásokat, a tudományos magyarázatokat. ha meg nem, arra ott volt a szikszalag... szándékosan próbáltam kerülni az infókat és az előzeteseket (sajnos a tervekkel ellentétben a regényt is sikerült...), és bevallom, hogy az első (véletlenül felcsípett) kósza hírmorzsák hallatán nem erre számítottam, de üdítő volt, hogy ilyen könnyedre vehették a figurát. azzal meg főleg nem számoltam, hogy a föld is ilyen hangsúlyos lesz -illetve valahol az impozáns szereplő-gárda bejelentése környékén már kapizsgáltam, aztán a magyar cím már minden kétséget kizárt... de nem volt baj, mert a nasa-soknál is volt egy csomó jó karakter, és tényleg mindenkire szereztek egy ismert arcot. érdekes hullámvasút volt így, lavírozva a popkulturális poénok és az izgalmak közepette, el-elmélázva a látványon, és sokat gondolkozva a túlélési ösztön hihetetlen erején. és aztán a végén teljesen elmerülni a hatásában, önfeledten örülni a happyend-nek. elhinni, hogy minden túlélhető. he survived. i will survive. 9 pont. ($10.03.)

(Az U.N.C.L.E. embere) (2015) (r.: Guy Ritchie)

kémekből sosem elég, főleg, ha nem veszik túl komolyan a munkájukat. pedig sokfelé lehetett volna elvinni ezt a ’60-as évekbeli sorozat adaptációját. például meg lehetett volna próbálni áthelyezni a jelenbe, és aztán szemlélni a kudarcot... ki lehetett volna domborítani a fagyos hidegháborús hangulatot, és lehetett volna belőle egy korrekt, de nem túl izgalmas kém-film. de szerintem nem volt kérdés, hogy guy ritchie nem ezeket az utakat választja -ha másból nem, már a trabantos előzetesből látható volt, hogy a sötét hangulat helyett a korszak másik arcát kapjuk majd meg -a groovie-t... és működött is a korszellem, joanna johston nagyszerű munkát végzett a jelmezekkel, daniel pemperton lenyelt egy csomó korabeli olasz filmzene-szerzőt, köztük morricone-t is. és a direktorúr is ellesett ezt/azt, mondjuk az osztott képmezőket -de ezeket szépen beépítette a saját stílusába. egész pontosan mindent ural a stílus, minden halál-laza, poénok sorjáznak az előtérben és a háttérben egyaránt, és repked a sok buddycommedy-s adok/kapok (ami talán újdonság egy guyritchie-filmben, az a cuki hősnő, mert a korábbi férfias filmjeibe nem nyerhetett volna teret egy ilyen hősnő, akinél jól is használják ki, hogy cuki. a nőnemű gonoszról már nem is beszélve...). érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy ez a sok külsőség talán kicsit a kémkedős sztori kárára terpeszkedik el a filmen. de azért az akciókkal bánhattak volna bőkezűbben. viszont az, amit kaptunk, az oda volt téve, például a vízen autózás milyen cool volt már. meg persze a trabant-os üldözés... 8 pont. (sajnálhatjuk, hogy a szolid bevétel miatt kevés az esély a folytatásra, mert az ilyen szórakoztató stílus-gyakorlatokból elkélne még több a mai modernül hideg filmek mellé.) ($08.21.)

(Mission:Impossible -Titkos nemzet) (2015) (r.: Christopher McQuarrie)

a paramount-nál úgy gondolták, hogy marketingnek megint elég lesz az, hogy ezerrel nyomatják, hogy tom cruise megint minden őrültséget megcsinált az új m:i film kedvéért -elsősorban azt, hogy egy felszálló repülő oldalán lógott. még szerencse, hogy ezt a mutatványt letudtuk a bond-os kezdésben, aztán jöhetett a csavaros kém-sztori... tudom, hogy uncsi, hogy már megint azzal jövök, hogy ethan hunt = 007, de mit tehetek én róla, hogy ennyire érződik a készítők szeretete a másik klasszikus széria irányába -nincs is semmi baj ezzel a szeretettel. főleg, hogy azért a markáns m:i jellegek is jelen voltak, a csapatot megint üldözik felsőbb körökből, ezért menekülési és nyomozási céllal bejárják a fél világot, és a nagy utazás közepén (úgy a film első órája után) be kell törni valami helyre, ahova lehetetlenség betörni, aztán ez kicsúcsosodik egy brutális akció-szcénába, amihez már a finálé nem érhet fel. ebből talán érezhető, hogy megint a közepét szerettem a legjobban -az operában játszódó jelenetekhez mindig sok drámaiságot ad hozzá a háttérben szóló drámai zene, az ötödik lehetetlen betörés baromi ötletesre és izgalmasra sikerült, és utána csak hab volt a tortán az autós/motoros üldözés. tudom, hogy christopher mcquarrie-nek hosszú időre visszanyúló rendezői tapasztalatai nincsenek (tipikus tom cruise választás, lásd alább), de ezeknél a részeknél kifejezetten ügyesen végzi a dolgát, jók a kamera-mozgások, működik a feszültség. ezzel ellentétben a közelharci részek nem az én ízlésem szerint készültek, túl voltak vágva mind egy szálig. a casting director-t viszont itt helyben dicsérném meg, mert ha már a forgatókönyv végre egy összetett női karaktert tartalmazott, megtalálta hozzá a tökéletes megtestesülést rebecca ferguson személyében (vigyázz hollywood! a skandináv invázió tovább folytatódik!), aki szexi volt, kompetens, de esendő is, amikor kellett. a poén-gyáros háttértáncos srácok hozták az eddigi formájukat, csak azt nem értem, hogy jeremy renner-t miért nem engedik az akciók közelébe... valamit tud ez a tom gyerek, így 53 évesen is, ha mást nem, azt, hogy a ’minőségi szórakoztatás’ jelzőt a nevéhez ragasszák, teljes joggal. 8 pont. ($08.08.)

(A Hangya) (2015) (r.: Peyton Reed)

miért kéne mindig világot megváltani? még a marvel gépezetben is elférnek az apró alkatrészek -mert nagyon helyesen meglátták azt, hogy egy kisembernek kisléptékű filmet kell készíteni, ahol nem univerzumok mennek tönkre, csak egy gyerek-szoba... tudom, hogy sokan kételkedtek abban, hogy mennyire lehet majd komolyan venni egy ilyen hangyás filmet, de a marvel-nél nem is akarták komolyan venni, csak pont annyira, amennyire kell. és szerencséjükre működnek is a poénok, végig baromi szórakoztató a film, minden drámai jelenetre jut valami vicces kikönnyítés (igen, még a csókra is) -ezért működik paul rudd is főszereplőként, mert az a csibészes félmosoly hozzátartozik a film hangulatához. így a tizenkettedik filmre láthatjuk már, hogy az univerzumban lehet megannyi stílussal kacérkodni, bár a heist-műfaj most könnyű választás volt, mert az mindig működik, bármilyen elegyben. bár igazából nem is a tolvajlásos (és az arra felkészülő) jelenetek működtek igazán, hanem miután aktívan kezdik használni a hangya-ruhát. a miniatürizált jelenetek jól néztek ki (az elmúlt évtizedben szorgalmas filmnézőként is durva látni, hogy mennyit fejlődött a mozgások animálása), de a bunyók lettek igazán jól elkapottak (örültem, hogy az első összecsapásra egy ismert arcot kaptunk -btw, a kötelező mcu-s utalások nem maradhattak ki). kár, hogy az előzetesben lelőtték a gőzmozdonyos verekedés poénját, bár azért tartogattak óriási meglepetéseket a finálé képsorai... no, azért nem mehetünk el a hangyányi szájhúzások mellett sem. az elején az volt az érzésem, hogy olyan a film, mint egy network-tévé pilot-epizódja, kicsit túlpolírozott, ezerszer kiszámítottan kisúlyozott, nem is tudom, a hangulat, a képi világ, a sok sorozat-színész okozta-e ezt az érzetet, de szerencsére hamar elmúlt. de azt már nagyon unom, hogy mindig minden szerencsétlen gonosz ’katonai célokra’ akarja használni a kezében lévő felfedezést/tárgyat/satöbbit... és ha már a gonosz sematikusságát bántottam, nem mehetek el a másik kényes pont mellett sem: ki volt az, aki így megsavanyította és elcsúfította evangeline lilly-t? még michael douglas erőteljes jelenléte is alig kompenzálta… szerintem ennyi elég volt a nagyító alatt, úgyis mindenki csak a pontszámra összpontosít, nem? marvel-minőség, elfogultság, és a szórakoztatási faktor miatt: 8 pont. (igen, jól látod, csakazértse’ fogom kicsinyíteni!) (ja, igen, a wasp-rejtélyre kíváncsi leszek, mert gyanúsan nem mutatták az arcát..., na majd 2020/21-ben…) ($07.24.)

(2015) (r.: Colin Trevorrow)

azt hiszem, elkészült a tökéletes kordokumentum -egy olyan folytatás-film, ami arról szól, hogy az embereknek már kevés az, ha dinoszauruszokat láthatnak, nekik valami több kell, ami sokkal kegyetlenebb, mint egy ártatlan állat-simogató (arról már nem is beszélve, hogy nem csak azért került bele a mutáns izé a forgatókönyvbe, mert a látogatók erre vágynak, hanem a manapság kötelező ’katonai célokra’ pecsétet is megkapta -ez a ’másikat minden eszközzel pusztítani’ mentalitás tényleg ennyire benne lenne az emberiség természetében...?). persze nem boríthatták egyből szörny-klisékbe a filmet, azért az elején kellett a keményebb csontozat is. érdekes volt látni a megnyitott parkot, ahol mindent megtesznek, hogy a látogatók jól érezzék magukat, a show és az ajándék-bolt is maximális fordulatszámon pörög. ez azt is jelentette, hogy sokan vannak a parkban, így katasztrófa-filmesebb lehetett, ahogy a sok potenciális áldozat sikítva menekül a megfelelő pillanatban. úgy érezték, hogy gyerek-szereplők is kellenek egy ilyen filmbe, kár, hogy ezen kívül nem tettek hozzájuk semmit, csak hozták a mai kor tipikus lurkóit (a lelkes ált.isist és a beleszarós kamaszt). de lehet, hogy csak ezzel is spielberg és a nagy előd előtt akartak tisztelegni, mint sok minden mással (a régi látogatóközpont megtalálása semmi plusz célt nem szolgált). csak hogy az még nem tesz jó filmmé valamit, hogy ügyesen használja az előzménye bizonyos elemeit. mert a legnagyobb erényét nem sikerült reprodukálni -nem találták meg a szívét, nincs benne eredetiség. és nagyon hiányzik az a mérföldes lábnyom, amivel úgy lenyomtak minket '93-ban. és persze így is kaptunk élményeket (a raptor-os szál jól működött, és a megfelelő pillanatban engedték ki a t.rex-et is, ahogy a szörny-kavalkád vagy a légi-deszant is hatásos volt), de azért ez nem az a park, ahová rendszeresen vissza akarnánk térni, ami egy életre bevésődik egy generációnak. 7,5 pont. (és sajnos azt kell mondanom, hogy vizuálisan sem fogja annyira kiállni az időt, mint a 22 évvel ezelőtti első rész, igenis meg kéne tanulnia hollywood-nak, hogy meg kell építeni az animatronikus lényeket, nem csak mindent egyesekből és nullákból összerakni.) (ja, és úgy néz ki, hogy michael giacchino-t szánják john williams utódjának, mert ezt is filmet is megkapta két spielber-epigon movie (super8, tomorrowland) után. bár nem tudom, hogy most a főt-téma ismételgetésén túl mit tett hozzá a nagy egészhez…) ($06.13.)

(Holnapolisz) (2015) (r.: Brad Bird)

a disney még mindig a múltban él. azt hiszik, hogy még mindig ők a nagy szórakoztatók, akiknek az a feladata, hogy az egész családot bevigyék a moziba, ahol aztán a látvány mellett a pozitív üzenetet is átadják. hogy még a spielberg-i kora nyolcvanas évek nem múltak el nyomtalanul. hogy lehet még egyszer sikert faragni egy vidámparki látványosságból... de ha belemegyünk jobban a film szerkezetébe, ott is találunk egy csomó avíttságot. manapság már nem megengedhető, hogy az első óra elmenjen az építkezésre, sőt, addig fel se bukkanjon a film fő konfliktusa -csak a tomorrowland nevű város vágyálmát hajkurásszuk (a nézők is, mert az ott-tartózkodás alatt elevenedik meg igazán a film). aztán még kergetőzünk párat, és egyre sötétedik a film hangulata. egy picit reménykedtem, hogy tényleg csak a reménytelenség lesz a fő ellenfél, de nem bírták megállni az alkotók, hogy a szokásos fintorait hozó hugh laurie-t ne tegyék klasszikus emberi gonosszá. bár a többiek is benn maradtak a sablonban, itt a csalódott és morgós tudós (george ’jól áll neked az öregedés’ clooney), és a meglehetősen idegesítő ifjú lány, akire a ’megmentő’ típusú szerepet osztották. igazán csak a robot-lány tetszett -raffey cassidy még sokra viheti. de egyébként lehet, hogy mindegy is a kiforratlanságuk, mert ebben a döcögős sztoriba beleférnek így is. kicsit szívfájdalmam, hogy ezúttal nem tudom megvédeni damon lindelof-ot, nem is értettem, hogy a kiábrándultság nagymestere (lásd még: the leftovers) ilyen pozitív matinéhez hogy adta a szövegszerkesztőjét -nincs is szép íve a filmnek, sokat fókuszál a bevezetésre, a végét meg összecsapja. az a szerencséje, hogy brad bird szeme azért rendben van, tele is pakolta szépen komponált jelenetekkel a filmet, a személyes kedvencem az eiffel-torony kilövőállomássá változása volt (egyébként is ez a film csúcspontja, ahogy a realista mitológiát beépíti a mesébe). so, egy kicsit azt éreztem, hogy nem én vagyok a megcélzott korosztály, egy kicsit a számba rágták a világ bajait, de van annyira bájos és ártalmatlanul naiv, hogy képtelen legyek utálni: 7 pont. ($05.31.)

(Mad Max -A harag útja) (2015) (r.: George Miller)

húú, most úgy ellent kell mondanom magamnak, hogy mindjárt szétrobban a fejem. mert ha megfigyeltétek, azért inkább az okos filmeket szoktam dicsérni, bár van egy elméletem, mely’ szerint három dolog fontos egy mozgóképnél: 1. a hangulat; 2. a karakter-építés; 3. a történet. ebben a sorrendben. de működhet-e egy olyan film, amiben csak az első van meg markánsan, a sztori és a szereplői csak vázlatosak maradnak, viszont mindent faltól-falig akcióval töltenek ki. persze. máshogy kell hozzá állni egy ilyen zsigerekre ható alkotáshoz, mintha esze lenne, ellenben jobban tud hatni, mert két órányi lenyűgözés alól nehezen vonja ki magát az ember (btw, kéne már valami fokozás az ’aztakurva!’ kifejezésnek, mert most csak ezt tudtam mormogni rendre...). azt hiszem most értük el az ultimate akció-film végső határát, amikor tizenöt percnyi mitológia-építés és sztori-vázolás után beindul, és az istennek se’ akar megállni. mintha egy száz perces finálét látnál, ahol végig szinte ugyanazzal az intenzitással csapkodnak jobbról/balról. de még hogy. arra számítottam, hogy leesik majd az állam a valódi sivatagi homokban valóban megépített autók látványos tönkretételétől, a kőkemény kaszkadőr-munkától, de ezeken felül is gyönyörűen néz ki a film, minden látható, rengeteg helikopteres felvétellel teszik epikusabbá, és a fényeléssel még políroznak rajta. annyira tömény élmény, hogy tényleg elég, hogy a karakterek tőmondatokat ugatnak oda egymásnak, hogy elég egy vázlatos cél, a nagyvonalúan felfestett jók és gonoszok, a sokszor az oldalvonalra szorított címszereplő (persze lehet a felszínt kapargatni a különböző poszt-apokaliptikus társadalmi berendezkedéseknél, a rétegződő társadalmat, a vallási fanatizmust -lehet, de kell-e ilyen tempó mellett...?). minden tiszteletem george miller-é, hogy ezt az őrült szörnyet keresztülverte a hollywood-i pénzembereken, a sivatagi forgatás nehézségeivel és az üldözés közben lángoló gitáron játszó metál-bárddal együtt... 9,5 pont. ($05.23.)

(update: mivel három hete majd' napi szinten szól a filmzene vagy pörgetem a trailer-t a youtube-on, ezért utólag felhizlaltam az eredetileg kiosztott 9 pontot 9,5-re. what a lovely film!)

(Bosszúállók: Ultron kora) (2015) (r.: Joss Whedon)

a bigger-louder-longer folytatásoknak nagy hagyománya van hollywood-ban, és szerintem nagy bátorságra vall, ha valaki nem a bejárt utat választja -és aztán csak sorban áll a pénztárnál kifizetéskor. azt nem mondom, hogy nincs előképe egy ilyen markánsan-más típusú folytatásnak (leg-evidensebb: birodalom visszavág), de azért nem megszokott. és arról sincs szó, hogy ne lennének nagy(obb) és hangos(abb) zúzások a filmben, de whedon bácsit érezhetően nem ezek érdekelték. nem mindig fordul elő, hogy az ember a két akció-szekvencia közötti karakter-pillanatokat is nagyon tudja élvezni, de most ez a helyzet állt elő -mert érezni lehetett, hogy ezekért készült el maga a film. mert üthetnek le ezek a (fél)istenek akármennyi robotot, menthetnek meg minket újra és újra, nem lesznek érdekesek, ha nem hozzák le őket az égből, ha nem teszik emberivé mindannyiukat. ezért működtek a látomások, ezért jó, hogy hangsúlyos hátteret kaptak a (sok néző által feleslegesnek tartott) kisebb hősök is, még a kissé váratlan szerelmi szálban is volt spiritusz. de az új karakterek múltja sem lesz makulátlan. és ez így jó. míg az első részben felépítették a csapatot, addig most a megingás fázisa jött el. mindezt beágyazták egy klasszikus pinokkió-sztoriba, ennek ellenére ultron-t emlékezetes gonosszá sikerült formálni -főleg a dumái által. mert persze whedon nem annyira őrült, hogy kiirtotta volna a humort a nagy dráma-csinálás közepette (azok az egysorosak egyébként is a védjegyei). na jó, a money-shot-okat és az áll-leejtő összecsapásokat is keményen odatette (már egyből a nyitánynál, aztán szépen sorban a világ különböző pontjain, hogy ne csak mindig ny pusztuljon...). talán csak azt tudom hibának felróni a filmnek, hogy nem tudta azt a gyermeki lelkesedést kiváltani, mint az első rész. szerintem túlságosan hozzászoktunk a jóhoz... 8,5 pont. (...és lesz még itt a jóból bőven, szépen vezetődtek fel a jövőbeli események.) ($05.08.)

(Kingsman: A titkos szolgálat) (2014) (r.: Matthew Vaughn)

a stílus mindenek felett. és ha van valami, ami miatt kezdek vakon megbízni matthew vaughn-ban, akkor az a kifinomult stílus-érzéke, aminek kifejlődéséhez biztos, hogy kellett a brit születés, és a kellő idejű tanulóévek eltöltése guy ritchie mellett. baromi nagy mákja van mark millar-nak, hogy már másodszor adaptálja egy cool képregényét, mert úgy tűnik, ő az a fickó, aki át tudja menteni a vászonra ezt a cool-ságot. ennek ellenére nem a kick/ass volt az, ami többször is beugrott a mozivászon előtt ma, hanem az x-men first class, talán mert itt is egy csapat zöldfülű kiképzése volt a középpontban (és gyaníthatóan henry jackman hasonló és hasonlóan kurvajó zenéje is ahhoz a hangulathoz terelgetett). ha ehhez hozzáadjuk még a connery-s bond filmekhez közelítő szeretett-teljes szatirikus hangulatot, már nem is kell felrázni-és-keverni, hogy közel legyünk a megoldáshoz. bár gyanítom, hogy ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem mondanám azt határozottan már itt február közepén, hogy az idei mozis évad legszórakoztatóbb alkotását láthattuk. mert nem egy kimért hideg angol eleganciáról beszélünk a stílus kapcsán, direkt kilógatják az ordenáré lólábat a tökéletesre szabott öltönyből, beszivárog az előkelőség mellé a brit proli is. de ha bond-oldalt kapirgáljuk meg, ott is annyi kacsintást találunk, hogy győzze a rajongó mindet felfedezni (nekem a személyes kedvencem a q gadget-ek kiforgatása mellett a gyilkos lábú hentch-girl volt, aki simán lenyomná odd job-ot is). és a poénok mellett a látvány terén sem vall csődöt, sőt, ha már ilyen kikiáltós hangulatban vagyok, akkor simán azt is le merem írni, hogy az év legjobb akció-jelenetét is megkaptuk már (azért megnéznék egy colin firth interjút, hogy mekkora részét csinálta ő meg a templomi jelenetnek). no, elég volt a monológból, inkább bedobok egy martini-t, mert ennél jobban úgysem tudom meggyőzni önöket, hogy mennyire kibaszottul élvezetes ez a film. 8,5 pont. sam mendes-éknek nagyon fel kell kötni a gatyát novemberig. ($02.14.)

(A hobbit -Az öt sereg csatája) (2014) (r.: Peter Jackson)

ahogy belecsaptak minket egyből a tűzbe, úgy tudatosult az emberben, hogy milyen nehéz ezeket a filmeket külön értékelni. mert tényleg egy egésznek készültek. de ha az összekacsintásokat (és az utolsó jelenetet) nézem, akkor még nagyobb képet kell gondolkozni. de valahol mégiscsak van összehasonlítási alap, mégis el tudod rendezni a nagy egészben a filmek viszonyát. tudom, mindenkit ez a mondat érdekel, úgyhogy odaraknám a pontot a térkép megfelelő részére: ez az eddigi legjobb hobbit film, már majdnem felért a legkevésbé szeretett gyűrűk ura szintjére... lehetett előre tudni, hogy hamar lerendezik a tavalyi brutális cliffhangert, de szerintem nem baj, hogy egy igen hatásos kezdéssel lettünk így gazdagabbak, volt benne drámaiság, látvány, és már itt felütötte a fejét a film fő mondanivalója, a kapzsiság. mert meglepően sok karaktert mozgatott ez a nagyon is emberi érzelem, legyenek bármilyen néphez tartozóak. ez azzal is járt, hogy nem sok kapcsolódási pontot kaptunk hozzájuk, elidegenítették őket több esetben (thorin és thranduir jó példák), az igazi hősök meg sokszor passzívabb szerepre lettek szorítva (bilbó és gandalf is). még szegény törpjeink is sokáig csak a mellvéd mögött álldogáltak. így nehéz szívből szurkolni -nem is sikerült szeretni azt a részt, amikor a zsinórok mozgásba lendültek, hogy minden sereg a megfelelő helyre érkezzen. de aztán összecsaptak... hazafele a buszon a király visszatér zenéjét hallgattam, és ez segített megfogalmazni, hogy mi hiányzott egy kicsit -a nagy tét, ami hideglelősen eposzivá tudja tenni az ilyen csatákat. vagy a tudat piszkált onnan hátulról, hogy mindez valami sokkal nagyobb szabásba fog majd torkollni... de azt meg kell hagyni, peter jackson nem felejtett el akciót rendezni. kár, hogy a családbarátság nevében egy csepp vért sem láthattunk az aláhulló ork-fejekből, felnyíló tünde-sebekből. (apropó, egy nagyon okos apuka egy négy/ötéves forma gyerekkel ült előttem, biztos megérte elhozni a csemetét, aki néhány percenként csicsergett valamit a fülébe...) és leginkább nem is a nagy csapatok egymásnak feszülése húzott be magával, hanem az egyéni páros összecsapások. kifizetődő lett a tavaly még meglehetősen erőltetettnek ható szerelmi szál, mert thorin elbukása mellett a legdrámaibb szíven-ütést hozta (plusz meglepetést, mert zsenge ifjúkorom olvasmány-élményéből csak egy halálra emlékeztem, nem háromra). legolas is megkapta a maga szokásos pillanatait. ...aztán minden elcsendesedett, és minden kitérő nélkül a megyéig mentünk vissza. hogy kerek legyen az egész. hogy elültessük a magot, amiből majd csodálatos fa nő ki... nem könnyű értékelni, mert csak ott van az emberben, hogy tizenhárom év után kell elengednie a zsákosok kezét, túl sok emlék rakódott ezekre a filmekre, hogy tisztán lássak velük kapcsolatban. 8 pont. (++12.21.)

(Csillagok között) (2014) (r.: Christopher Nolan)

160 millió dollárból nem szokás filozofikus scifit csinálni... ha nem lennék ekkora rajongó, biztos fel tudnám sorolni chris nolan hibáit, de az biztos nem lenne a listában, hogy töketlen. mert ehhez igenis bátorság kell a mai franchise-központú világban, hogy nagy költségvetésű önálló filmekkel méreti meg magát -az már egy más kérdés, hogy rendre ő nyeri ezeket az összeméréseket. kicsit már fél az ember, hogy mikor törik meg az életmű makulátlansága -jelentem, nem most. anyagilag még nem tudhatjuk, kíváncsi leszek, hogy egy hard-scifi-t is le lehet-e nyomni az átlagnézők torkán. amihez nyitottan kell hozzáállni, mert nem az a típus, ami egyből közel engedne magához, hogy megöleljen. az elején sok időt hagy magának, hogy bemutassa a meglehetősen sötét jövőképet, majd szép lassan építkezik, tartogatja a katarzist. sokáig állunk a realizmus talaján mielőtt azt kérné tőlünk, hogy spirituális síkon is fogadjuk be. de aki egy kicsit is nyitottan áll a dolgokhoz, annak nem hiszem, hogy ez problémát okozna. az elméleti része sem, mert ügyesen magyaráznak és vizualizálnak a kulcsjelenetben (és az azt megelőző úton egyaránt). segítheti a befogadást az is, hogy hatalmas szíve van, szerencsére épphogy csak megérintjük a giccs-horizontot, átélhető érzelmekkel dolgoznak. ...több szempontból sem egyszerű írni a filmről, az ember szeretné, ha mindenki maga fedezné fel ezt a csodálatosan felépített világot, így megpróbál virágnyelven kommunikálni. plusz rengeteg olyan kérdés kavarog benne, amik biztos nem fogják békén hagyni még egy darabig. lehet mondani, hogy hollywood már csak egy gépezet, hogy csak a technika számít (azért milyen bődületesen jól nézett ki ez a film is...), de az emberi tényező ugyanúgy megvan még, ha megfelelő kezek nyúlnak hozzá. 9 pont. (tegyük hozzá, az emberi kéz megléte emberi hibákat is feltételez -nem zavar igazán, de meglehetősen hamar össze lehetett rakni, hogy mire megy ki a játék. de az, hogy így kiestem a meglepetés-faktorból, annyi minden kárpótolt, hogy felsorolni sem lehet –de azért tegyünk egy próbát: szerettem, hogy el lehetett merülni benne, hagyott teret, hogy szétnézzünk a különböző világokban; természetesen a színészek is a maximumot hozták, 2014 még mindig mcconaughey éve; azért volt egy-két jelenet, ami úgy préselt bele a székbe, ahogy kevesen szoktak; egy nolan-filmben működő humort hallani, ráadásul robotok szájából fura élmény...) (++11.08.)

(Harag) (2014) (r.: David Ayer)

a rendező egy hatásos jelenettel akarta indítani a filmet -a magyar közönség reakciója: hangos csámcsogás... mikor beültem a terembe, rá kellett néznem még egyszer a jegyre, hogy jó helyen vagyok-e, mert a mögöttem lévő sorban két nyolc-tíz éves forma gyerek ült a szülőkkel... de egyébként is telt ház volt, ennyire számít, hogy brad pitt van a plakáton? de attól még miért kéne úgy kezelni minden filmet, mintha egy könnyed hollywood-i blockbuster lenne...? biztos finom lehet zabálni a leszakadó végtagokra, meg a kilapított fejekre... ráadásul nem érzik, hogy mikor komoly valami, és mikor kell röhögni, ez nekem nagyon furcsa (plusz még egy apróság, és befejeztem a dühöngést: a nyitányban brad pitt karaktere leszúr egy németet, mire mellettem hangosan megkérdezte a faszi: ’meghalt?’). amikor elindultam a moziba, azon gondolkoztam, hogy mi újat lehet mondani a tankos világháborús témában, és az az igazság, hogy nem sokat. a háború értelmetlen, mindenki elveszíti a morális iránytűjét, átlépik a határt, hisz’ mindent meg akarnak tenni, hogy túléljenek. nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat veszélyezteted. nem maradnak ártatlanok. ismerős dolgok? azzal fokozták ezt az ismert immorális fertőben való alámerítkezést, hogy minden képkockát naturalista borzalmakkal töltöttek meg, érzed a halottak bűzét, a foszfortól lángoló egyenruhát, a mindent beborító sarat. sokáig nem találni hőst sem a filmben. a háború végén járunk, amikor a borzalmak mindent kiöltek a katonákból, csak a kegyetlenkedés és a cinizmus maradt. egymás húzása. az ordenáré viselkedés, ha egy kicsit kiszabadulnak a szörnyeteg gyomrából. itt nincs helye a naivitásnak, a rózsaszínű romantikának, a gyávaságból eredő morális pacifizmusnak (azt jutott eszembe, hogy sorozatban szívesen megnézném, ahogy a kezdeti harcoktól így leépítik a katonák jellemét). szóval panelekből építkezünk, de a jó panelek azt is jelentik, hogy meg fog állni az építmény. mert tényleg nem lehet újat mondani a műfajban, de ha megpróbáljuk, azt így tegyünk, látványosan, izgalmasan, ugyanakkor nem elfelejtkezve a párbeszédek fontosságáról, és a moralitás-játékról (a két legjobb jelenet is a két végleten helyezkedett el, a tigris elleni egyenlőtlen küzdelemnél érzi azt az ember, hogy ezért ül be egy háborús filmre, a német lányokkal való reggelizős jelenet meg azt a lélektani feszültséget hozza, ami a legnagyobb drámák ismérve). mindent a saját kategóriájában kell értékelni, és ez a film a saját kategóriájában nagyon működött: 8 pont. (a vége-főcím előtt lett gyanús, hogy eléggé gravity-s a zene, örülök, hogy még jó a fülem...) (++10.24.)

(Holtodiglan) (2014) (r.: David Fincher)

a hátam mögött egy fiatal pár ült a moziban, mikor felkapcsolták a villanyt, rájuk sandítottam, látszik-e az arcukon, hogy tudják-e, hogy nagyon elcseszték a randi-film kiválasztásának procedúráját... mert ha van film, ami harcos kiáltvány a rossz párkapcsolatok és a házasság ellen, akkor ez az. persze tudtuk, hogy a szokványos krimi-kezdet nem izgatta volna fel david fincher-t, hogy kamerát vegyen a kezébe. altattak minket, jött a nyomozás, idilli flashback-eket látva irigykedhettünk egy tökéletes kapcsolatra. de valahogy aztán mindig kidugják a rusnya fejüket azok a bizonyos csontvázak, akik valamiért szekrényekben szeretnek lakni. mert nincs olyan, hogy idilli. minden megromlik egyszer, az élet addig facsarja a szerelmeseket, míg a fásultságuk tönkretesz mindent. de egyébként is, lehet, hogy sosem volt meg a tökéletesség, minden csak látszat. amikor a film közepén jön a nagy fordulat, akkor olyan cinikus gellert kap minden, hogy az ember kénytelen mosolyogva nézni, ahogy széthullnak körülötte az álmok. fincher egy gonosz ember. ezért szeretjük. mert amikor ott ülsz a végefőcím alatt, kényelmetlenül érzed magad (a lezárás is kerüli a konvenciókat, sehol egy pozitív kicsengés), beburkolózol abba a bőr alá mászós zenébe, amit a reznor/ross páros tökélyre fejlesztett az évek során -és mégis nem tudod nem imádni ezt a szörnyeteget. és az a durva, hogy igazából nem csak pároknak nem ajánlanám, egyedülálló emberek is megszívhatják vele, főleg azok a naiv férfiak, akik nem ismerik be maguknak, hogy mennyire megvezethetőek, akik még mindig szeretnének hinni a gyönyörű és intelligens álomfeleség eszményképébe. de azok is húzhatják a szájukat, akiknek szükségük van a filmekben pozitív és szerethető főszereplőkre. és a média szakmunkásembereit is eltiltanám a megnézéstől, mert a végén még örökre megsértődnek az a maró tükörképen, ami olyan pontosan ábrázolja a szenzáció-éhségüket. milyen a jó fincher-film? a. hideg; b. gonosz; c. cinikus. 8,5 pont. (bár mindenki affleck-el lesz elfoglalva (teljesen korrektül hozta a karaktert), én a női szakaszt emelném ki, rosamund pike végre több lesz az emberek szemében, mint a hideg bond-csaj (és nem írói túlzás, tényleg gyönyörű), carrie coon-nak örültem, hogy a leftovers után a vásznon is meggyőző, mint ahogy kim dickens-t is szerettem eddig minden sorozatban, ahol felbukkant, és itt sem okozott csalódást. csak a szinkronjuk rontott sokat rajtuk...) (++10.04.)

(A galaxis őrzői) (2014) (r.: James Gunn)

mosóóóómedve! azért kíváncsi lennék, hogy az elmúlt évtizedek popkultúrájában találnánk-e nagyobb tökösséget, mint amit a marvel-nél bemutattak idén. a tavaszi kém-thriller után itt a bohóckodós kalandmóka, eddig ismeretlen szereplőkkel, behúzva az űr-részleget is egy laza mozdulattal a filmes univerzumba. és ráadásul egy nem szokványos szuperhős-élménnyel elérve, hogy a népek fürödjenek a popcornban. vagy hogy egy őrültre bízták a projektet. aki nem csak a képregény-szeretetét hozta magával, hanem ott volt a kopott dobozban a teljes gyermekkora. mert tarantino-n kívül nincs még egy ember, aki így használta volna fel a hetvenes évek zenéit -és mindezt egy blockbusterben, hangsúlyozzuk. és nem csak azért, mert milyen menő lesz, ha marvin gaye duruzsol a háttérben, hanem szervesen beépítette a történetbe őket. valahol azt érzem, hogy azért is kellett a walkman meg a footlose-ozás, mert az első öt percet leszámítva közelében sem jártunk a földnek (hálistennek, miért akarnám egy űropera közben, hogy már megint newyork/london/sanfrancisco menjem tönkre...?), így könnyedén kaptunk kulturális kapcsolódási pontokat. meg persze viccesek is voltak -ami ebben a filmben kulcsfontosságú. öröm volt látni, ahogy folyton összekacsint velünk james gunn, ahogy csak egy pillanatra enged minket megfürdeni a drámában, a komoly mondatokban, és máris egy poénnal elveszi mindennek az élét, lekerekít. mert azért ezt a csapatot máshogy nem nagyon lehetett volna filmre vinni. sehol a nagyformátumú hősök szerepe, csak egy rakás lúzer, akik kényszerből lesznek barátok. vagy valami ilyesmi. féltem attól, hogy már megint eredet-történetet kell néznem, de hamar összerántották a srácokat, meg segítettek a kacagások és a faltól/falig akció. mert azért tudtak epic-ek is lenni amikor csak akartak -mert azért mégiscsak egy marvel filmről beszélünk. nem igazán akarom túlbeszélni (lehet, hogy csak annyit kellett volna írnom, hogy i am groot), azért a szereposztásról pár szót: hogy látták meg chris pratt pocakja alatt han solo-t? hogy lett a nyüzüge-babaarcú lee pace-ből rosszfiú? ki volt képes elvonatkoztatni karen gillan gyönyörű vörös fürtjeitől? mindenesetre minőségi munka lett, tökös űrmóka, valószerűtlen szereplőkkel (amiből 2/5-öd digitális lény, egy meg nem ismeri a metaforákat), így kell ismét robbantani az univerzumot. a legszórakoztatóbb scifi az ötödik elem óta. 8,5 pont. hugacsaka, huga-hugacsaka... (++08.30.)

(Sin City - Ölni tudnál érte) (2014) (r.: Robert Rodriguez, Frank Miller)

érdekes, hogy idén két, régóta várt frank miller folytatás is a mozikba került, és mind a kettőnél hasonlóak voltak az érzéseim. hátrányuk volt, hogy a semmi innovatívat nem tettek bele, csak le akarták kopizni az előző részt, újító szándéknak a látszatát sem keltve. és mind a kettőnek egyetlen nagy előnye van az elődhöz képest: eva green mellei. egyszer nekiülök, és stopperrel le fogom mérni, hogy milyen arányban volt ruhában/pucéron a vásznon, de most elsőre olyan 70-30 százalék arányban a pucért hoznám ki győztesnek. és nincs ezzel semmi baj, nem véletlenül csodálja a világ az álmodozók óta ezt a tökéletes testet. jól hozta egyébként a végzet asszonyát a mellek tulajdonosa, ez az a film, ahol túl kell játszani a szerepeket, és eva hajlamos magától is ezt tenni néha, de ide passzolt is. meg az ő sztorijuk volt a legérdekesebb is, bár a szerencsejátékos vonal is tetszett. annak nem örültem, hogy ennyi újrafelhasználás volt, a nyitó marv sztoriban egy cseppnyi újdonság nem szorult, megint a gyógyszerek meg az emlékezés problémája, de azon is nyűglődtem, hogy megint végig kellett rágni magunkat az óvárosi rendőr vs kurvák ellentéten. persze, ez egy olyan műfaj, ahol a panel-kezelés meglehetősen adott, a velejéig romlott emberek csak gonoszkodni tudnak, a hősök veszélyes nőkbe szeretnek bele, de egyébként is mindent megtesznek egy nő kedvéért. és lehetőleg még reszelős hangon is kell beszélniük... a képi világ még mindig lenyűgöző (bár most már néha billegtünk a szürreál határán), és a macsós noir hangulat is süt belőle. csak ezt a filmet már láttuk kilenc éve egyszer... 7 pont. ...és akkor az árnyékok elnyúltak a testén, ahogy a mocskos sikátorban szoktak utánad nyúlni a kéregetők. ott feküdt előttem, anyaszült meztelenül. aludt. egyenletes hullámzással emelkedtek tökéletes formájú keblei. fülledt meleg volt az éjszaka, mégis rázott a hideg. nem akartam máshova nézni, nem akartam másra gondolni, csak a mellei érdekeltek... (torkot köszörül) (++08.29.)

(A majmok bolygója: Forradalom) (2014) (r.: Matt Reeves)

néha előkerül hollywood-ban is egy okosító szert tartalmazó ampulla, amivel beoltják a forgatókönyveket. mert bizony most is, akár csak az első rész esetében, nem butították le az egyszerű majmok szintjére a történetet és a mondanivalót. mert bizony hiába építjük kedves naivitással a civilizációnkat, törekedve arra, hogy mindenkinek jó legyen, és minden nyugodt és békés mederben folyjon, mindig lesznek régi sérelmek, hatalmi vágyak, erőszakosságra való hajlam, amik összetörik ezeket az álmokat. és ha ezt átgondoltuk és átéreztük, csak akkor érdemes rátérni a technikai részletekre. öröm látni, hogy itt tartunk most, gyönyörűen voltak kivitelezve a majmok, a mozgásuk (andy serkis mikor kap már végre díjat...?), a textúrájuk, a szemük. és akkor még nem értekeztünk a stílusos rendezésről (szerettem a két vágatlan hosszú snittet, de inkább az fog megmaradni, hogy mennyire cool volt, ahogy lovagoltak a majmok). hangulatilag is erős volt, a posztapokaliptikus sanfrancisco és a gondosan kidolgozott majom-város is nagyban hozzájárultak a beleélésbe. meg még egy csomó apróság is tetszett: hogy egy jellegzetes ablak-keretre mennyi utalást rá lehet húzni; hogy nem egy új (majom)gonoszt építettek fel, hanem olyan valaki lépett előre, akit már ismertünk korábbról; hogy a nagy csatajelenet közben középen tudtunk maradni, hiszen mindkét oldalon olyan döntéseket hoztak a vezetők, ami miatt nem jó szívvel drukkoltunk volna nekik. ...nem kell mindig majomkodni, ez lehetne az új szlogen a nagy filmgyárban, igenis lehet komolyan venni a nézőket és magukat. 8 pont. bár az a pletyka, hogy legközelebb elérjük a már ismert történet elejét, én azért még elnéznék egy filmet, ahogy a majmok végleg felemelkednek és az emberek elbuknak. csakis oktatási célból... (++07.18.)

(X-Men: Az eljövendő múlt napjai) (2014) (r.: Brian Singer)

70-es évek? ja, afro-frizurák, trapéz-nadrágok, bajuszos férfiak, vietnám, richard fucking nixon, tudod, hetvenes évek. az x-ek készítőinek még megvannak azok a bizonyos tökeik, mert a 60-as években játszódó előzmény után ismét a múltban zajlott az események többsége, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármennyire is értik a mai fiatalok a hetvenes éveket. az mondjuk egy kicsit szívfájdalmam, hogy bár jól állt az x-eknek a hetvenz (főleg a profnak a haj/borosta kombó, meg jennifer lawrence-nek a rucik), de azért legutóbb átélhetőbb korhangulatot sikerült kikeverni. de nem vagyok elkeseredve nagyon, mert kárpótoltak mással. szuperhősöket időutazással keverni, nálam ez nyerő kombináció, anyámnak meg két érv, hogy messziről kerülje a filmet... talán az az egyetlen bökkenője egy ilyen szcenáriónak (menjünk vissza, hogy megváltoztassuk a csúnya rossz jövőt), hogy nem tudsz izgulni a karakterekért, mert gyanítható, hogy sikeres lesz a küldetés, így a brutális haláloknál kár a könnyekért. hát máshol kell keresni az emberi drámát -mondjuk a múltban, ahol ugye tíz év ketyegett le képen kívül, így elég sérelem gyülemlett fel a karakterekben, és a mcavoy/fassbender duó könnyedén veszi a lelki csupaszítás terheit. ebből is látszik, hogy ez a film elsősorban a first class folytatása, a jövőbeli karakterek inkább csak asszisztáltak, de azért volt utalás bőven a korábbi három filmre is, bár ha a végét nézem, akkor most már nem tudhatjuk, hogy mit is gondoljunk arról a három filmről. hiszen ha belenyúlsz a múltba, ott bizony lesznek érdekes rezgések -de meg kell hagyni pofásan variálták meg az eddig történteket. örültem singer bácsi visszatérésének is, mert van érzéke az akció-jelenetekhez nagyon, nem vág agyon (bár a korabeli kézi-kamerás képekért pár perc után már ráztam a fejem), és a quicksilver-es kilassítós mókával hatalmasat dobott, végtelenül cool volt, és pont azon a mezsgyén ugrált a vicceskedéssel, hogy ne legyen ízléstelen. remélem visszatért még a karakter, várnám, hogy a családi kapcsolatait is jobban kifejtik. egyetlen bánatom van csak a rendező-cserével, hogy bs természetesen hozta magával john ottman-t is, aki helyre kis akció-zenéket pakolt a képek alá, de henry jackman valami olyan erős score komponált a first class-hoz, amit nem lehetett utolérni. bevallom, nagyon nehezen tudtam csak belekezdeni ebbe a vélemény-nyilvánításba, mert fogás kellett találnom rajta, mielőtt kiröpíthettem volna, plusz tudom, hogy tele volt ésszel, éreztem, hogy nagy a szíve, láttam, hogy kényezteti a szememet, de végig ott birizgált, hogy valami kis plusz hiányzik belőle. 8,5 pont. (pont volt annyi időm a haza-buszig, hogy kivárjam a stáblista végi jelenetet -na baszki, vele hogy fognak elbánni a srácok...?) (++05.24.)

(2014) (r.: Gareth Edwards)

ha már tavaly nem igazán jött be a pénztáraknál az óriásszörnyekkel való játszadozás, a warner benézett a raktárba, hogy mivel lehetne ezt a hibát kiküszöbölni... furcsa egy filmet sikerült össze-frankensteinkedni, annyi szent, egészségesen merítve a hazai blockbusterek-ből és a japán hagyományokból egyaránt. kicsit jurassicpark-osan kezdtünk, helikopter, sziget, nagy szörny rejtély, aztán jött az emberi dráma, ami nálam nem igazán akart működni, de itt elsősorban nem a filmet hibáztatnám, hanem a minősíthetetlen szinkront, ami rengeteget rontott a karakterek hitelességén, és aztán jó sokára érkeztünk csak el a lényeghez, a zúzdához. nekem tetszett a megváltoztatott mitológia, bár kétségtelenül úgy tűnhet, hogy leveszi az emberi felelősség terhét a vállakról, ha nem a robbanások miatt jöttek létre a szörnyek, hanem azért robbantottunk mert már itt voltak. ugyanakkor most is szembeötlő volt az amerikaiak fafejűsége, hogy mindenre az a válasz, hogy előrántjuk a fegyverünket. na elég a kitérőkből, a zúzás milyen volt? trükkösen vették spórolósra az egészet, mert sokszor vágtunk el az összecsapásokról, és láttuk mondjuk a tévében az eseményeket, vagy borított be mindent a jótékony por és hamu. de ez az emberközeli szemszög sok esetben működött -tetszett, hogy sokszor autó-szélvédőkön, védőszemüvegeken át, ki-kikukucskálva bizonyos helyekről láttuk az eseményeket, talán ekkora dögöket csak így lehet befogadni. na azért voltak keménykedések is, geek-mámor, ahogy összecsaptak a nagy testek, és hozták a japánokra jellemző túlzásaikat (kék csóva?). jó, hogy nem az volt, hogy ’jaj, godzilla, meneküljünk’, hanem lehetett érzelmeket kifejteni felé. bár igazából a másik kettő sem sorolnám az igazi gonoszok közé, hisz’ csak a természet törvényeit követve szerettek volna utódokat létrehozni. ja, hogy útban volt az emberiség? van ez így... (szegény golden gate-et még hány filmben fogják tönkretenni?) nem volt olyan kúl, mint mikor óriásrobotokkal püföltük a rosszarcúakat, de így is élvezetes katasztrófa-turizmus volt: 7,5 pont. (és respekt a fukusima utalásért.) (++05.17.)

(A csodálatos Pókember 2) (2014) (r.: Marc Webb)

makacs pénzemberek ülnek a sony-nál, akik nem tanulnak a korábbi hibáikból. már lehetett előre sejteni, hogy túl fogják zsúfolni a filmet, és tényleg ki is használták a több, mint két órát, hogy elmondhassák, nekik is lesz saját képregény-univerzumuk. aztán meg magyarázkodhatok a húgomnak hazafele a kocsiba, hogy ki volt az a fekete ruhás csaj, meg hogy lesz majd egy sinister six, meg... és nem elég egy gonosz felépítése, legyen kettő, meg egyet dobjunk be az elejére/végére, majd később kezdünk vele valamit. meg piszkálgassuk még egy kicsit az idősebb parker utolsó napjait. és persze kuszáljuk meg peter-ék magánéletét, hogy ütős legyen a dráma. na ez utóbbit bánom a legkevésbé, mert a garfield/stone csapat nagyon működik a vásznon (és kívánom nekik, hogy a való életben is legyen így), amit még a szinkronnak sem sikerül elrontania, zavart fejvakarások, édes kacagások, cukik, na. a halál meg úgy is szívszaggató és bátor vállalás volt (gerinc-reccsenés ifjúsági filmbe?), hogy várható volt, nem elválasztható a pókember-történettől a leghíresebb sötét pontja. bevallom, sosem volt kedvencem a pókfej, nekem talán túl harsány az idétlen dumáival, bár kétségtelen, hogy ezekkel színt tud vinni a szokásos képregény-miliőbe. mert ennél többet nem igazán tudott adni a film, csak egy szépen fényképezett, átlagos problémákkal küzdő, átlagos szuperhős produkciót. 7 pont. (++05.02.)

(Amerika Kapitány - A tél katonája) (2014) (r.: Anthony és Joe Russo)

annak idején az első filmet ezekhez hasonlítottam: indiana jones és rocketeer. ez a második részre így módosult: mission:impossible és bourne. oké, jamesbond mindkét esetben játszik, de más aspektusból (világuralomra törő nagyongonosz vs kémes akciózás). nem is tudom, hogy van-e ilyen, amikor egy folytatás ennyire ledobja az előd hangulatát, és gyökeresen mást hoz. a retro bájat felváltja a paranoia-thriller, na erre sem számítottunk annak idején... vagy hogy a realizmus szót fogja mindenki emlegetni egy marvel-film kapcsán. mert valami ilyen lenne, hogy nolan kezébe nyomnának egy marvel script-et, hogy rendezzen. bár lehet, hogy abból adódik a földhözragadtság érzése, hogy cap csak erősebb meg gyorsabb, mint az átlag, de nincsenek igazi emberfeletti szuperképességek. persze rájátszik erre a rendezés is (a fene se’ gondolta a russo testvérekről a sok sitcom-epizód után, hogy ez is bennük van), sok közelharccal rántanak be, olyan autós-üldözést pakolnak össze, amilyet még nem nagyon láttam. de a beltartalom is mélyíti a komolyabb vonalat, meglepően kritikus hangnemet ütnek meg az országukkal, a rendszerükkel szemben. miután kitapicskoltuk magunkat a valóság mocsarában, sikeresen életet lehetve a ’70-es évek thriller-jeinek hangulatába, azért egy kicsit belebújunk a streccs-ruciba is. ha valaki látott már három hollywood-i filmet, az azért a fordulatok többségét kitalálhatta, a (második számú) címszereplő kiléte meg egy olyan embernek sem lehetett meglepetés, aki egy alapszintű geek-tanfolyamot elvégzett már. de ezek nem igazán vettek le az értékéből, sokkal inkább emlékszem az intelligens történet-vezetésre, a pofás arcba-ütős akciókra, a coolság-faktorra (sam jackson napszemüvegben, a komplett vörös csillagos cucc), a cinikus egysorosokra, mint az ilyen ’belefér’ típusú dolgokra. 8,5 pont. most már értem, hogy miért kellett várni az eheti shield-epizóddal, komoly hatásai kellenek, hogy legyenek a történteknek. (már csak egy kérdésem maradt a végére: scarlett vajon be tudja csukni a száját valaha...?) (++04.12.)

(300: a birodalom hajnala) (2014) (r.: Noam Murro)

tudjuk, hogy az idő egy lapos kör, minden visszatér egyszer. de itt indokolt is lehet az újrázás, a történelem nem áll meg, mindig van elmesélhető történet. a legnagyobb kérdés az volt, hogy lehet-e újat mutatni 7 évvel az első rész után, főleg úgy, hogy mintegy 40 órányi spartacus is a hátunk mögött van, hasonló stílusban. a válasz természetesen a 'nem', de ez a kilassítós/vérgőzös látvány van annyira nagyszerű, hogy az ismert paneleket könnyen el lehet adni újra. meg a tengeren eddig úgysem nagyon jártunk még. nem mondanám igazi folytatásnak, inkább kiegészítésnek, hiszen korábbról indulunk, aztán párhuzamosan fut a két film története, és tovább is nyúlunk (marathon-tól szalamisz-ig). látom a neten, hogy bántják sullivan stapleton-t, hogy kevésbé karakteres, mint gerald buttler, persze, mert egy nyápic athén-iról van szó… nekem nagyobb bajom volt, hogy nem tudtam elvonatkoztatni a strikeback-béli szerepétől (még a fizimiskája sem volt nagyon másabb). és talán azért tűnik kevésbé erősnek, mert hogy eva green artemisia-ja egyenrangú főszereplő mellette. hjaj eva, azt eddig is tudtuk, hogy hibátlan cicikkel rendelkezik, és ez a metsző hidegség is jól áll neki, szerettem most is (viszont egy arany korbács díjat kiosztanék minden idők egyik legkevésbé erotikus szex-jelenetéért). több főszereplő, fókuszálatlan történet (amibe még extra eseményeket -xerxes istenkirályi megszületése, artemisia gyermekkora- is belegyömöszöltek, és úton útfélen utalgattak az első filmre is), és hát a jól megszokott szemet gyönyörködtető heroic porn, nem túl sok ésszel megáldva. 7 pont. (++03.09.)