(2018) (r.: David Leitch)

previously on deadpool: két éve, jó nagyot szólva mellettünk robbant fel a szerelem humor-bomba, és én is úgy éreztem, hogy ki kell facsarnom magamból az összes olyan viccesnek érződő mondatot, amik vadul keringenek a fejem börtönében, de mivel a folytatás alkotói úgy gondolták, hogy jó ötlet komolykodniuk egy paródia-karakterrel (spoiler: nem az), így jogosnak érzem saját magam részéről azt a felvetést, hogy én se süllyedjek olyan mélyre a humor ingoványos mocsarába... fura érzés volt feszengeni a moziban az érzelem-túltengés hullámai közt, mert tudom, hogy képes a nagyszájú zsoldos mélyebb lelki állapotban is működni, azt például nagyon bírtam, amikor joe kelly ön-és-én-kép-kereső útra invitálta wade-et, mert tökéletesen eltalálta a humorság/komolyság arányt. egy filmes deadpool-nál viszont kidobja az embert ez a fajta vér-komolyan vett lelkizés, legalábbis engem egyből kidobott, és nem is engedett vissza abba a felhőtlen szórakozásba, amire számítottam a moziba menet... és nem azt mondom, hogy deadpool legyen örökre egy érzéketlen gyökér (ööö, de), csak ez a búvalbéleltség nem vált a javára. (és ha azt mondjátok kedves olvasóim, hogy kényszerből tévedtek erre az útra az írószobában, mert morena baccarin épp szült meg máshol forgatott, és csak limitáltan ért rá, akkor én erre azzal tudok könnyedén kontrázni, hogy ezerféleképpen meg lehetett volna oldani, hogy vanessa ne legyen a vásznon, mondjuk világkörüli (zsoldos) turnéra is lehetett volna küldeni wade-et...) de lehet hogy az volt a baj, hogy az egy főre jutó drámai háttér lett túl sok, mert nem csak dp élete fordult könnyesbe, de kábel is egy családi tragédiából érkezett a jelenbe, és a folyton hulk-nyi dühvel forrongó kissrác is a folyamatos abuzálását akarta megtorolni, sőt, még domino-nál is pedzegették, hogy sanyarú gyerekkora volt (bár nála elég lazán kezelték ezt)... és persze, megtettek mindent annak érdekében, hogy a pityergések mellett azért felfelé is görbüljön a szánk, de a sok meta-kacsintás nem kompenzálta azt ki, hogy voltak percek, amikor rémisztő csönd honolt a nézőtéren (mondjuk amúgy sem volt túl aktív a közönség -igaz feliratos vetítés volt, a hozzám hasonló nyelv-sznobok olyan könnyedén azért nem mutatják ki hangosan a tetszésüket)... no de elég is az itt gerjesztett picsogásból, nézzük meg azt, hogy mi működött a filmben! az előbb emlegetett meta-hülyeségekből azért jó pár betalált, a bond-os főcím némiképp oldotta a pillanatnyi sokkot, valamiért nagyon élveztem, hogy beszóltak (a lábfejet rajzolni képtelen) rob liefeld-nek, ötletesek voltak a villám-cameók az x-ekkel és a láthatatlan emberrel, és az egész x-force kezelése is parádésan sikerült (látjátok srácok, meg tudtok lepni még, ha igazán akartok!). josh brolin-nak nem volt más dolga, mint hogy cool módon a vásznon legyen, domino viszont üde színfoltja lett az összképnek (nem úgy, te rasszista állat!) (viszont! imádom zazie beetz-et, amiért vagányul felvállalja a testszőrét, de sok jelenetében kizökkentett, hogy azt lestem, hogy vajon most látszik-e a hónalj-szőre)... david leitch kellő dinamizmust hozott a kaszkadőr múltjából, és bár a fogolyszállítós rész igen állatra sikerült, azért voltak már neki olyan munkái, ahol sokkal jobban lehetett látni mindent, és eredetibbnek tűntek a verekedős részek... szóval szegény domino csak magának hozott szerencsét, deadpool-nak nem, de nyugi, hozz majd annyi pénzt a hasitasiba a producereknek a film, hogy lesz lehetőség arra, hogy okosabban tolják el a karaktert a falig és azon is túl, maximális erőbedobással... (##05.20.)