(2017) (r.: Danny Boyle)

ha van film, aminél nem volt szükségem ismétlésre, akkor az a trainspotting -mármint nem arra gondolok, hogy nem akartam hozzá folytatást, hanem arra, hogy az új rész előtt nem volt szükségem rá, hogy újranézzem az eredetit, mert annyiszor láttam ifjúkoromban, hogy simán fel tudnám mondani az egészet jelenetről-jelenetre... (ugyanígy elég volt elindítani a soundtrack-et a moziba menet, és egyből meg is volt a kellő hangulatom.) no, miután kivicceltem és kinosztalgiáztam magam, nézzük meg komolyabban is a kérdést: szükség volt-e arra, hogy húsz év után visszatérjünk edinburgh-be? nézhetjük mondjuk onnan, hogy irvine welsh sem tudta elengedni a karaktereket, és ő maga is írt folytatást (plusz előzményt) élete fő művéhez (btw, a film egyik nagy pozitívuma, hogy újra megjelent a pornó c. mű, így végre a polcomra rakhattam a másik két kötet mellé) -és mivel a szerző ismét ott van a vásznon mickey forrester-ként, így mondhatjuk, hogy áldását adta erre a mozgóképes verzióra is... egyébként nekem nagy bizodalmam volt a filmben, mert nem csak a színészek tértek vissza a húsz évvel ezelőtti alteregóikhoz, hanem a fő alkotócsapat is, azaz john hodge forgatókönyvíró és danny boyle rendező is -és ez számomra biztosította azt, hogy ez egy szívből jövő dolog lesz, nem pedig egy anyagi megfontolásból odakent projekt... de a millió dolláros kérdés persze az, hogy szabad-e hozzányúlni egy ilyen kultikus műhöz, hogy érdemes-e visszakanyarodni húsz évet, hogy nem válik-e az egész egy unalmas és szívtelen nosztalgia-trippé? és abból lehet tudni, hogy a készítők is tisztában voltak ezzel a kockázattal, hogy ironizálnak is a régi dolgok újraélésén nem egyszer -ugyanakkor jó erősen meg is mártják a filmjüket a régi dicsfénybe, akár még úgyis, hogy konkrét képsorokat vágnak át onnan ide, de nagyon sok téma visszaköszön kissé újrafazonírozott formában. és valljuk be, a karakterek sem sokat változtak húsz év alatt, de ez valahol reális is, a simlisség vagy az erőszakra való hajlam nem fog kiveszni valakiből csak azért, mert már ősz hajszálak kezdik belepni a feje tetejét... ugyanakkor nem hagyták figyelmen kívül azt sem, hogy mennyit változott a világ az elmúlt húsz évben, eltűnt a naivitás, minden sokkal keserűbb lett (és még a drogok is újak -igaz, a kokain/heroin/marihuána szentháromságot nem lehet kipusztítani). és ez jól tükröződik a hangulaton is, sokkal sötétebb és keserűbb érzések keringenek a néző körül, még ha a színvilág pont az ellenkező irányba tolódott is (btw, jól látható, hogy danny boyle a második filmje óta mennyit fejlődött a szakmájában, főleg az tetszett, ahogy az árnyékokkal játszott). nem akarnak mindenáron viccesek lenni. egy pillanatra meg is ijesztettek, hogy drámai módon akarnak véget vetni ennek a kalandnak, de aztán szerencsére belátták, hogy az életet választani sokkal kifizetődőbb... (így utólag már azt sem bánom, hogy hagyták, hogy francis bagbie-ből kitörhessen a benne lévő állat...) de egyébként bele volt kódolva a filmbe a dráma azzal, hogy mark lelépett a lóvéval annak idején, most a nagy visszatéréskor muszáj volt ezt a sérelmet rendezniük a srácoknak egymás között... kicsit sajnáltam, hogy kelly macdonald-nak csak egy beköszönés jutott, viszont jól kompenzáltak a szemrevaló anjela nedyalkova-val, aki szerencsére sok nőiséget hozott ebbe az alapvetően pasis filmbe... no, kicsit én is bajban vagyok, mint a filmben spud, hogy hogyan is kéne megfogalmazni az utolsó mondatot, mert nem könnyű határozottan kirakni a pontot, elengedni valamit, ami fontos nekünk. de tudjátok mit? valami kurva egyszerűhöz fogok nyúlni: találkozunk húsz év múlva (még akkor is, ha akkor már minden film és zene a remix remixének a remixe lesz, és nem lesznek férfiak és nők csak shemale-ek)... (#03.10.)