(Star Wars: Az utolsó jedik) (2017) (r.: Rian Johnson)

ha eltekintünk a midiklorián-fiaskótól, soha nem kérdőjeleztük meg az erőt az univerzumban, elfogadtuk a misztikumát, tudtuk, hogy alkalmas arra, hogy felerősítse az emberek érzékelését, reakcióidejét, befolyásoló erővel bír -és még arra is alkalmas, hogy tárgyakat mozgassunk vele... de hiába láttuk különböző korok jedi-mestereit, sohasem gondolkoztunk el az erő végső határain, hogy mire lehet képes egy értelmes lény, ha a maga hasznára fordítja ezt a hatalmat. még szerencse, hogy vannak a galaxisban olyan filmkészítők, akiket igazán foglalkoztat ez a kérdés, és meg is meri mutatni azt, hogy az erő-használók sokkal többre képesek, mint ahogy azt az elmúlt negyven évben gondoltuk... de szerencsére rian johnson nem csak az erő-használathoz nyúl unortodox módon, de a saga alapjait is megrengeti a kockázatos döntéseivel -nem azért, hogy gungan-ként zúzzon szét minden klasszikus értéket, sokkal inkább intelligensen át akarja menteni a sorozatot a mai modern korba. és ehhez a legfontosabb teendője az, hogy az archetipikus karaktereket árnyalni kezdi, eléri azt, hogy kételyek merüljenek fel a nézőkben a hősök iránt, és engedi azt is, hogy a negatív oldalt se mindig szénfeketébe lássuk. soha nem gondoltam volna, hogy bárki is el meri vinni erre a sziklákkal súlyosbított lelki útra mindenki kedvenc és örök jósággal ragyogó luke skywalker-ét, pedig nagyon működött a megkeseredett, cinikus, súlyos traumát hordozó öreg jedi szerepe... a fény optimista útját ray járja helyette, de ez nem azt jelenti, hogy a lány körül ne lenne kísértés, hogy ne merítkezne alá az erő veszélyes mélységeibe. nagyon érdekes volt, ahogy sikerült szó szerint összekötni az új generáció erőhasználóit, akik párhuzamosan járhatták így az útjukat... de a hetedik részben megismert új karaktereknek is kellett helyet biztosítani az erő-használók mellett, így poe a pilótáskodás mellett beletanulhatott a vezetői felelősség nehézségeibe, finn meg egy teljesen külön kalandot kapott, amit látom, hogy sokan nem szerettek, de szerintem szépen belesimult a nagy egészbe a heist-filmes vibe és a társadalmi problémák felhangja... sőt, valahol nem is ártott egy egyenes vonalú sztoriszál, hogy azok is tudjanak kapaszkodni, akik nem szoktak hozzá a hajtű-kanyarokhoz... mert gyanítom, hogy film elsősorban azért lesz megosztó, mert következetesen szembemegy az elvárásokkal, rian gonosz troll módjára játszik az elvárásokkal, és majdnem mindig a klisékkel szembe-menve választja ki a megoldásokat és fordulatokat -ezáltal frissítően hat a dramaturgiája, a megszokott ízekhez szokott nézők viszont emiatt húzni fogják a szájukat... az is tetszett, hogy egy elegáns mozdulattal a force awakens-ben felállított sakktáblát is lesöpri, kisebbítve bizonyos szereplők jelenlétének vagy múltjának jelentőségét -mert nem a rejtélyek a fontosak, hanem maguk a karakterek, az ő fejlődésük és az általuk gerjesztett érzések. és az okos dramaturgiája mellett az érzelmessége a nagy erénye a filmnek, bár azt előre tudtuk, hogy carrie fisher jelenléte össze fogja törni a szívünket, de azt sem volt könnyű feldolgozni, ahogy az első rend módszeresen őrölte fel az ellenállást, érezni lehetett a veszteségek súlyát... főleg hogy a film gerincét az üldözés adta, ami ráadásul nem csak drámát, de érdekes konfliktusokat is szült -meg persze néhány csatát... szerintem bizonyossággal jelenthetjük ki, hogy ez eddig a legszebben fényképezett star wars-film, gyönyörű kamera-mozgásokkal suhanhatunk végig a jelenetekben, a vörös talajú só-bolygó talán az egyik legjobban kihasznált helyszín, és remélem, hogy nem csak véletlenül éreztem a battlestar galactica behatását az űrben, hanem rian tényleg merítkezett minden idők egyik legjobb sorozatából... mostanában minden nagyköltségvetésű stúdiófilmnél a humor a legkritikusabb pont, és most úgy éreztem, hogy nagyon élen táncolva, de az ízlés-határon belül maradt ez a fajta kikönnyítés, igaz, hogy azért néha-néha azt érezte az ember, hogy túl hamar fordítják át a drámai hangulatot humorba -ja, és a porg-ok cucik voltak, de én azért a jég-rókákkal vagyok... mivel annyi minden történt a filmben, amiket nem szokás egy trilógia közepén elpufogtatni, így végig azon agyaltam, hogy merre mehetünk két év múlva tovább -olyan szépen meg lett tisztítva a pálya, hogy jj abrams egy nagyon széles palettáról választhat ezúttal. az biztos, hogy színvonalban nagyon magasra került most a mérce, de muszáj reménykednünk abban, hogy sikerül majd átrepülnie felette -12 parszek alatt... (huh, nem gondoltam volna, hogy ilyen piszok nehéz spoiler-mentes kritikát írni, de azt hiszem sikeresen kikerültem az összes aknát...) (#12.13.)

(2017) (r.: Chris Smith)

mindenki hallott már a stanislavski módszerről, amikor egy színész felhozza a mélyből az érzéseit, és saját magával borítja be az alakítandó karaktert. eljutottak már mindenkihez azok a forgatási pletykák, amikor egy alkotó képtelen volt különválasztani magában a karaktert és a saját személyiségét, és a forgatási szünetekben is benn ragadt a szerepben (daniel day lewis híres erről a metódusról, de nem is olyan rég ott volt jared leto is, aki döglött patkányokat küldött a színész-társainak, mert joker is ezt tenné). viszont teljesen más hallani ilyen forgatási rémálmokról mint látni is, amikor a film sztárja megkeseríti a körülötte dolgozók életét -és borzongató belegondolni, hogy pont az ilyen őrült elkötelezettségtől lesz zseniális az adott alkotás... valamikor a kora-főiskolás időszakomban láttam először a man on the moon-t, és igen hamar felnőtt az akkori másik nagy kedvenc milos forman filmemhez a people vs larry flynt-hez. mert úgy volt szeleburdi, hogy tele volt érzelemmel, egy nagy őszinte hazug ellentmondás volt, mint andy kaufman. és ahogy ebből az igen erős dokumentumfilmből is kiderült, a film készítése is pontosan ilyen ellentmondásos lehetett... mert jim carrey nem csak eljátszotta a nagy példaképét, hanem mintha megszállta volna andy szelleme, teljesen átlényegült -és ez magával hozta andy azon aspektusát is, hogy provokálni kellett a világot minden áron, mert úgy lesz érdekes. kívülállóként szörnyülködve lenyűgöző látni, hogy miloš forman-ék mennyire hagyták elszabadulni jim-et, hogy mindenki belement az áttranszformálódás játékába, sőt, akik ismerték és szerették andy-t, azok terápiás célokra is felhasználták a tökéletes utánzatot... azt mondják, hogy azért nem hozták nyilvánosságra a korabeli werk-felvételeket eddig, mert nem akarták, hogy az emberek seggfejnek gondolják jim-et, és igazából lehet hogy nem is baj, hogy ennyi idő távlatából tudjuk szemlélni ezeket a kicsit kellemetlen tetteket. és az is sokat segít, hogy jim carrey is a mai érettségével néz vissza erre a furcsa korszakára. és tudom, hogy mostanság is sok drámán ment keresztül, ráadásul a sztárságának fénye is jócskán megkopott azóta, de mindig szívbemarkoló azt érezni, hogy egy komikus gumiarcú humora mögött mennyi komolyság is tud rejtőzni... (ügyesen csempészték a főtéma mellé a két komikus karrierjének bemutatását is, sok-sok korabeli felvétellel ábrázolva azokat.) (hehe, tony clifton a producerek között is fel van tüntetve!) (#12.06.)

(Az Igazság Ligája) (2017) (r.: Zack Snyder (+Joss Whedon))

néha nem azért sírja valaki vissza a gyerekkorát, mert úgy érzi, hogy sokkal több pozitív benyomás érte akkoriban, hanem mert egy sokkal egyszerűbb kor volt az (mondjuk az én (közép-harmincas) korosztályomnak is) -és ezt most azért hozom fel, mert ma azt éreztem a moziban, hogy bizonyos szempontból igenis előnyösebb volt az az ártatlanabb pre-internet korszak... mielőtt elkezdtem volna vásárolni a cinema magazint a kilencvenes évek derekán, még semmilyen bennfentes információ nem jutott el hozzám a forgatásokról, csak néztem a filmeket, és élveztem őket. manapság viszont szinte kikerülhetetlen, hogy a készülés összes fázisáról kikerüljenek a részletek a világhálóra, és ezek igenis befolyásolni tudják a teljes élményt. mert szomorúan vettem észre magamon ma is, hogy végig azt figyelem superman összes felbukkanásakor, hogy látszik-e az, hogy henry cavill-nek digitálisan kellett eltüntetni az utóforgatáson viselt bajuszát -és az ilyen gondolatok igenis ki tudnak zökkenteni a filmélményből... egyébként arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy aki nem ismeri a film körüli drámát, annak feltűnik-e, hogy két (igencsak különböző stílus-világgal rendelkező) rendező is dolgozott a projekten -mert igazság szerint egész jól összefésülődik a két kéz munkája. persze vannak olyan bélyegek, amiknél az ember azonnal rávágja, hogy azokat csak zack snyder álmodhatta a vászonra (a film első harmada bővelkedik ilyenekben, a zenés főcímnél és a kilassított verekedéseknél nem is lehet ez kérdés), joss whedon meg leginkább a karakter-pillanatoknál érhető tetten. és ugye nem kell mondanom, hogy leginkább ezek működtek a filmben... mert bruce wayne-nek jól állt, hogy lelkizhetett egy kicsit diana-val, vagy hogy mentorkodhatott kicsit a szerethető lükére vett barry allen felett. és ó, az is milyen örömteli, hogy superman-t végre mosolyogni láttuk egy dc universe-be tartozó filmben... uhh, remélem az senkinek sem spoiler, hogy a kriptoni barátunk tiszteletét tette a műben, mert szerintem a visszahozásának csak a módja volt kérdéses, nem a ténye -és igazság szerint délután óta még nem tudom eldönteni, hogy miként állok e móddal, mert nem tartom jó ötletnek, hogy a bvs egyik legrosszabb momentumához kötötték, és abba is szomorkás belegondolni, hogy egy ilyen nagy eseménynek akár nagyobb feneket is keríthettek volna, ugyanakkor érzelmileg rendben volt a visszatérés, ezért is a hezitálásom... de kellett sup a csapatba, mert az ellenfél erősnek tűnt, úgyhogy egy mindenható pofozógép eldönthette a csatát. de azért az új arcokra is jutott elég a reflektorfényből -már amennyit a szűkös két órás játékidő engedett... én továbbra is hibának tartom, hogy a dc máris belehajszolta magát a ’nagy csapat’-os filmbe, mert így nem alakulhatott ki kötődésünk a karakterek felé, ráadásul most a játékidő egy komoly részét fel kellett áldozni arra, hogy vázlatosan bemutassák az újoncokat -és joss whedon kezét érzem abban, hogy ez a vázlatosság a vágóasztalon nem lett végzetes, mert az alap tudnivalók úgy fértek bele a filmbe, hogy nem tették túl nehézzé az elejét. ugyanakkor tényleg csak átrohantunk a három történelmen, és inkább három típus-karakterként használták az új srácokat: flash a szeleburdi, cyborg a tépelődő, aquaman meg a férfias cool-ság... még ennél is vázlatosabb maradt a gonosz, aki a hagyományos ’gonosz, mert gonosz’ és a ’le akarom rombolni a világot mert csak’ tengelyről sosem lépett le -ráadásul végig bántóan kilógott a cgi-jal megalkotott külseje... de egyébként is túlságosan digitális heavy volt az egész film, így az akció-jelenetek is rendre kidobtak a művíségükkel -valószínűleg ezért (és a kapkodósabb vágásnak köszönhetően) csak közepesen szórakoztatónak éreztem a nagy bunyókat... ahogy az egész film minősége megragadt a középvonal környékén, ami mégiscsak előrelépés az elődei (mínusz wonderwoman) frankenstein-szörnyeihez képest, de azért lehetne még párat lépdelni, hogy igazán szórakoztató legyen elmenni egy dc adaptációra is -ami úgy magával tud ragadni, hogy az ember fejéből kihullik az összes háttér-információ, amit felcsipegetett előtte az interneten, mert leginkább a szívét dolgoztatja meg... (danny elfman egy csapatépítő filmhez méltó nagy összegző zenét szerzett, ahol nem csak a saját korábbi batman témáját idézi meg, de a klasszikus superman dallam is felcsendül a háttérben.) (#11.18.)

(Valerian és az ezer bolygó városa) (2017) (r.: Luc Besson)

az ember sokszor szívesen belelátna az alkotók fejébe, hogy könnyebben megértse, mikor egy komoly törés következik be a karrierjükben, amikor egy bizonyos idő után képtelenek elérni azt a színvonalat, amit korábban megbízhatóan hoztak alkotásról-alkotásra. mert biztos vagyok benne, hogy valami történt luc besson-nal a kilencvenes évek végefelé... ekkoriban még azt hangoztatta, hogy tíz filmet fog forgatni csupán az élete során, majd ezzel párhuzamosan bal-kézzel elkezdte ontani magából a közepesnél ritkán jobb sorozatait, a taxi-kat, transporter-eket, taken-eket, majd ezután a gyerekfilmek felé fordult. pedig a kezdeti karrierje sokkal fényesebben csillogott ezeknél, erős nő karakterek ékesítették az írásait nikita-tól leeloo-ig, képes volt a komolyabb témákat is szórakoztatóan tálalni, és amikor lükére kellett venni a figurát, az is jól állt neki -mindezek esszenciájává az ötödik elem vált, egy igazán eredeti scifi móka, hatalmas szívvel és szívbe zárható karakterekkel. még akkor is eredeti filmként gondolunk erre az alkotásra, ha tudjuk, hogy mennyit köszönhet a francia képregény-irodalomnak, méziéres-nek és moebius-nak. úgyhogy nagy volt az ember bizodalma, amikor a szeretetteljes hommage-ok helyett besson visszanyúlt a kályhához, és egy gyerekkori kedvencét adaptálta a vászonra, a valerian és laureline-t. csak az a baj, hogy az elmúlt húsz évben rendezni nem felejtett el, írni viszont már rég nem képes úgy, mint régen... mert vizuálisan még akkor is nagyon rendben van ez a film, ha nem nagyon takargatja a digitális háttérmunkáját, mert ehhez a furcsa tiritarka, ezerfényű kaleiodoszkóp-világhoz illik ez a mesterségesebbnek tűnő kinézet. és azzal sincs baj, hogy nem csak a vizualitásban ihletődött a képregények paneljeiből, de rengeteg ötletet is felcsipegetett onnan. a baj azzal van, hogy ezek az ötletek nem állnak össze egésszé, szinte különálló epizódokra esik szét a film, pont mintha one-shot-okat olvasna az ember, ahol mindig az utolsó lapon véget ér a rövid kaland... de azt mondom, hogy még ezt az antológia-jelleget is elviselte volna a forgatókönyv, mert szórakoztató lett volna folyton új világokba és kalandokba csöppenni a hősökkel, ha az ember nem maradna közömbös a hősök iránt... no, itt már olyan mélyen vagyunk a nyúl üregében, hogy egy egészen összetett problémát kell kibogoznunk -miért nem sikerült megszeretnünk valerian-t és laureline-t? mert borzasztóan lapos párbeszédeket kell pufogtatniuk? mert nincs közöttük semmi kémia? mert egy percig sem hiszed el erről a srácról, hogy az univerzum legleleményesebb, legsármosabb katonája? mert következetlenül ugrálnak az elveik és meggyőződéseik között? mert dean dehaan monoton fahangja minden megszólalásával kaparja a néző fülét? mert cara delevigne szépségéhez a színészi játéka valószínűleg sohasem fog felérni? ugye tudjátok, hogy most azt fogom mondani, hogy mindezek egyszerre okozták a film gerincének kettétörését...? egyébként sajnos nem csak a párbeszédek pongyolaságnál érezhető luc besson-on, hogy az írás nem élvezett prioritást az alkotás során, de azon is, hogy borzasztó hanyag módon kezeli a karakterei bemutatását, és hogy a végén van pofája egy hosszú jelenetben narrációval a néző fejébe verni az egész történetet. és ez azért bosszantó, mert ott volt a kezében a vizuális arzenál, hogy élvezetesen, változatosan, szívvel telve fesse a vászonra a francia irodalom egyik gyöngyszemét. megmutathatta volna, hogy európában is lehet alkotni maradandó scifi-ket, de sajnos a komoly problémák miatt csak néha tudott igazán csillogni... (#11.11.)

(Thor: Ragnarök) (2017) (r.: Taika Watiti)

adva vala egy északi mitológiából kölcsönvett viharisten, aki testi erejét latba-vetve küzd a világok megmentéséért, miközben mitologikus lények (óriások, sötét tündérek) övezik az útját. a mai cinikus világunkban nem könnyű befogadni egy ilyen avítt hőst -a marvel-nél eddig két próbát is tettek erre, komolyan vették a karakterüket, de nem lehettek elégedettek az eredménnyel. mert bár az első filmnek jól állt a túlzó, shakespeare-i ihletettségű királydrámai vonás, igazán mégsem tudott nagyot csapni ránk a pörölyével, a második (dark world) meg túl sok minden szeretett volna egyszerre lenni, és ezáltal egy kicsit széteső stílustalan massza lett csak belőle -rosszul elhelyezett humor-morzsákkal... érezték a stúdiónál, hogy változtatni kell, ha szeretnék ezt a karakterüket is az égbe dobbantani a többiek mellé. amikor kevin feige producer-atyaúristen bejelentette a marvel filmek harmadik fázisát, és így a ’ragnarök’ címet, még úgy tűnt, hogy a változást abban látják, hogy még komolyabb, epikus kalandokba hajszolják hősüket, és külső szemlélőként azt gondolom, hogy az első variáció tényleg ez is lehetett (lásd az ’ultron’ elhíresült medencés jelenetét is), aztán az alkotási út közepén jöhetett az ihlet, és egy kereszteződésnél a paródia felé vették inkább az irányt. érkezett taika watiti, az új-zélandi humor legnagyobb fegyvere, aki persze a szarkazmusát is gondosan bepakolta a hátizsákjába. aztán egy meetingen jöhetett a következő irányt-változtató döntés: ha már az universal stúdióval kötött szerződés miatt nem lehet önálló hulk filmet készíteni, akkor meg kell találni a lehetőséget arra, hogy a már bejelentett alkotásokban kapjon valami ívet a karakter. (talán) valahogy így lett a komorból komolytalan, egy filmből kvázi kettő. és az elején egy picit érződik is ez a kettősség, döcögve formálódik egységgé a komorabb asgard-i rémuralom és a tiritarka gladiátor-világ az univerzum túlfelén -de akkora az űr a két hangulati komponens között, hogy ez elkerülhetetlen volt. viszont a készítő-csapat számlájára kell írni, hogy a végére szépen összeáll az egész, és hála az isteneknek, út közben sem nagyon foglalkozunk azzal, hogy döccen itt/ott a dramaturgia, mert nem halljuk az ilyen gondolatainkat a hangos röhögésünktől... mert taika-ék úgy döntöttek, hogy ha már a humor irányába tolják el a filmet, akkor eltolják a falig, de úgy, hogy a vége már átlógjon a túloldalra -azt az élményt nyújtva, hogy ez a forgatás lehetett az évezred bulija, mert láthatóan mindenki borzasztóan élvezte a munkát a kamera mindkét oldalán... a kaleidoszkóp ezer színében pompáznak a poénok, az infantilis hasra-eséstől a kifinomult meta-utalásokig terjed a paletta (ez utóbbiak arra is jók voltak, hogy kijavítsanak kontinuitás-gondokat az univerzumban -lásd pl. a hamis végtelen hatalom kesztyűjét). és tudom, hogy sokan gondolják, hogy ’hé, dehát a világ végével (a.k.a. ragnarök) nem szabad viccelni’, pedig ha ilyen jól áll neki a bohóc-sipka, akkor miért ne lehetne, ráadásul azért megvoltak azok súlypontok is, ahol azért kellő mértékben lefele fordították a mosolygó ajkunkat -szigorúan csak egy-egy pillanatra... chris hemsworth eddig is erős jelenlétet adott a viharistennek, akinek azért akadtak jól a korábbi filmekben is működő egysorosai, most viszont igazán elszabadíthatta a komikus vénáját, és jól is állt neki ez az önfeledt mókázás. hulk nem csak a legszebben animált külsejét kapta meg most, hanem a karakterhez is most sikerült a legérdekesebben nyúlni, és nem csak arra használni, hogy üvöltve szétzúz dolgokat. az új arcok közül jeff goldblum felvonultatta az összes jeffgoldblumizmust, de a sakaar-i flashgordon-milliőbe pont passzoltak ezek a manírok; mellette tessa thompson ragyogott ki a csapatból, mert a komikus időzítése és a karakter mélysége is igazán a helyén volt; cate blanchett karakter-skatulyája nem nagyon hagyta, hogy igazán eleressze a lovakat, de azért a színészi kvalitásait sem rejtegette a fejdísze alatt -ráadásul hagyták hela-nak, hogy igazán komoly változásokat hozzon az asgard-i birodalomba... kicsit retcon-oltuk a múltat, és azt, hogy miképp vélekedjünk odin-ról, elhullott pár szerettünk (és egy szeretett fegyverünk), majd visszafordíthatatlan károk is keletkeztek mind a hősben, mind a mitológiában -és ha ez nem a ragnarök, akkor nem tudom mi... mert persze lehet poénkodni, de azért egy thor filmtől elvárja az ember az akciókat is, amik így utólag visszagondolva nem mindig voltak átütőek, viszont a finálé így igazán ki tudott ragyogni, ahogy a külön fronton harcolók körül megszólalt a led zeppelin ikonikus ’immigrant song’-ja, a nézőt arra késztetve, hogy tátott szájjal hagyja, hogy az idegszálain futkosson a jóleső boldogság... de ez a boldogság egyszer sem repült igazán messzire tőlünk nézőktől a moziteremben, egész egyszerűen jó volt nézni a filmet, nem igazán akart világmegváltani, csak száz százalékig szórakoztatni... (és még az olyan felesleges cicomák sem hiányoztak róla, mint mondjuk a szerelmi szál. vagy hogy egy ilyen eszeveszett űrkaland idején túl sokat dekkoljunk a földön...) (#11.01.)

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(2017) (r.: Chris Moukarbel)

a pop-szakmában ki kell tűnni. úgyhogy természetes, hogy az ifjú stefani germanotta felépített maga köré egy figyelemfelkeltő személyiséget: lady gaga-t. így még a hozzám hasonlók figyelmét is fel tudta kelteni, akik nem szívesen mártóznak meg a túl populáris popzenében. de szerintem nem véletlen, hogy akkor kezdett igazán érdekelni ez a lány, amikor elkezdte levetkőzni az extrém külsejét, amikor meg merte mutatni az igazi valóját. fokozatosan lépdeltem vele végig ezen az úton, ott volt a himnusz-éneklése, amikor az ember felkapta a fejét a csodás hangjára; aztán jöttek a hírek, hogy a country-s, visszafogott albuma milyen jól sikerült (és tényleg, tavaly számos alkalommal járt a lejátszómban). úgyhogy kifejezetten izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy érkezik ez a dokumentum-film... eleve ismertek, a zenész-életrajzokkal könnyű engem lekenyerezni, bár azért én is be tudok már sokallni a sokadik hasonló életút-bemutatótól, ahol a villám-sikereket követik az alkohol és a drogok démonjai, úgyhogy most üdítő volt látni egy másfajta betekintési szöget. eleve a koncepció is más volt, mint egy hagyományos életrajzi doksinál, mert koncentráltan csak egy másfél-két éves időszakra fókuszáltunk (a legutóbbi lemez megírásától a superbowl félideji show-jáig), és csak pár pillanatra villantak fel az extrém-ruhás kezdetek, hogy kontrasztot alkossanak a mostani visszafogottsággal... eleve érdekes dolog belesni az alkotási folyamatok mögé, és most sokszor jártunk stúdiókban, sorozat-forgatáson és színpadi backstage-ekben gaga-val, így igazán elismerhettük a művészetek iránti elköteleződését, az energiákat, amiket minden produkcióba beletesz, amiben csak részt vesz -és a fájdalmakat és lemondásokat, amik ezekkel együtt járnak... mert nem csak a toll-boákat meg a húsruhát vette le stefani, hanem teljesen lecsupaszította magát (és nem, most nem a csodás formájú melleire gondolok, illetve, izé...). mert az átlagember agyban nehezen teszi azt helyre, hogy a világsztárok is emberek, akik pontosan ugyanúgy éreznek, mint ő maga is, tudnak örülni a sikereiknek, és nagyon mélyre is tudnak merülni lelkileg, ha épp’ bántja őket valami. vagy ha a testük hagyja cserben őket... hangosan a hírek már egy ideje attól, hogy gaga komoly fájdalmakat él át a betegsége miatt, de most végigszenvedhettük vele mi is a mindennapokat -és pont ezért jók az ilyen filmek, mert az emberben még nagyobb tisztelet alakul ki, ha belegondol abba, hogy ez a lány úgy ég ezer fokon, hogy közben belepusztul, de csinálja, mert csinálni kell... tökéletes betekintést kaphattunk abba is, hogy mitől működik ennyire (egy korábban tartózkodó hallgató számára is) a joanne című legutóbbi album -mert láthattuk, ahogy a zongoránál megszületett dalok mark ronson keze alatt érnek egésszé, és ami még fontosabb, hogy mennyire személyes indíttatásból születtek meg (a film legszebb pillanata volt, amikor stefani megmutatta a nagymamájának a címadó dalt)... én próbálok mindig nyitottan állni a kulturális alkotásokhoz és termékekhez, és őszintén javaslom mindenkinek a hasonló hozzáállást -hogy félre tudja rakni a hús-ruhás előítéleteit, és őszinte kíváncsisággal lessen be egy olyan világsztár mindennapjaiba, aki a végtelenül tudatos profizmusa alatt egy esendő és szerethető ember. higgyetek nekem, hogy titeket is ugyanúgy magával sodorna ez az érzelmi hullámvasút, mint engem. (#09.26.)

(Kingsman: Az aranykör) (2017) (r.: Matthew Vaughn)

el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett az ős-bond-rajongóknak, amikor a hetvenes években elkezdték eltolni a filmek hangulatát a paródia irányába, és sean connery kemény pofonjai után roger moore piperkőc szurkálódásait kellett befogadniuk (egész odáig elmerészkedve, hogy bond-ot az űrbe is kilőtték -btw, lassan ideje lenne egy mély-elemzős 007-es sorozatot is indítanom, nem? bárcsak végtelen idő bújna meg az öltönyzsebem mélyén...). és most nem azt mondom, hogy az első kingsman olyan hű de véresen komoly lett volna (vagy azt, hogy a connery-érának ne lettek volna könnyedebb, szórakoztató elemei), hanem hogy az akkor jól működő arányokat most sikerült erősen félrekalibrálni. mert amíg a secret service-nek szép íve volt, ahogy eggsy belenőtt a tökéletesen szabott öltönyébe, itt a golden circle-nél inkább az volt az ember érzése, hogy kitaláltak jeleneteket és cool helyszíneket, majd azokat erőltetett indokokkal kötötték össze, többször is azt az érzést keltve az emberben, hogy mennyivel jobban működhetne a film, ha bizonyos szálakat lenyesnének róla, mert semmi dramaturgiai értékkel nem rendelkeznek (a legszembetűnőbb a millennium generáció csókoltatása volt a glastonburry-vel. de az olasz alpok-béli jeleneteknek sem lett sok hatása a későbbiekre, inkább csak bond ripoff-ként szolgáltak a felvonós akcióval és a zászló alakú ejtőernyővel)... más jelenetek meg azért érződtek erőltetettnek, mert túlságosan visszhangoztak bennük az első rész értékei, és ez a kényszeres megidézés inkább erőltetetten fanservice-nek hatott, mint szeretetteljes kacsintásnak (elsősorban a kocsma-jelenet újrajátszására gondolok). és sajnos ide tartozik a régi karakterek visszahozása is... mert szerintem jobban működött volna egy csajozós eggsy, mint az, aki megállapodott a fenséges/felséges anál-szex örömeinél. gazdag-charlie-ból robotkezű hentchman-t csináltak, de nem adott hozzá semmi pluszt az a tény, hogy ismertük már őt korábbról. a legnagyobb csalódást persze colin firth visszahozása jelentette, mert 1. a film nélküle is működött volna; 2. elértéktelenítette a halált a sorozatban; 3. kihúzta az első film drámája alól a talajt; 4. visszájára fordította eggsy jellemfejlődését, hiszen nem véletlenül szokták elvenni a mentor-karaktert a főhős mellől (és itt jöhetne a felsorolás obi-wan-tól dumbledore-ig)... julianne moore-nak eleve nehéz dolga lett volna a nagypofájú és végtelenül laza sam jackson után, de szegényt arra kárhoztatták, hogy komolyabb interakciók nélkül üldögéljen egy retró bárban, és pont úgy mosolyogjon végig, mint amikor a boogie nights-ban felszaladt az orrába egy komolyabb mennyiségű kokain. pedig a gonosz tervében még lett is volna ráció, de a sok egyéb mellett nem tudott kidomborodni a gonoszkodása sem (bár a hülye robot-kutyái amúgy is kizökkentettek volna mindig)... de egyébként sem használták ki rendesen az új arcokat, az amerikaiaknál néhány vicces akcentusra és köpködésre futotta (channing tatum és jeff bridges), vagy csak asztalnál üldögélésre voltak kárhoztatva, mint halle barry. egyedül pedro pascal vethette bele magát az akció közepébe, de nála meg az utolsó fordulat kötött csúnya csomót a lelkesedésemre... na jó, kiborítottam az összes csalódottságomat, mint az olcsó whisky-t szokás, most már jöhetnek azok a részek, ami miatt elégedetten emelhetem a kovboj-kalapom. mert a hibás alkotói döntések ellenére szerencsére a szórakoztató-faktor megmaradt a mélyben, matthew vaughn még mindig az egyik legegyedibb szemmel rendelkező rendező hollywood-ban, aki lehetetlen helyekre és perspektívákba helyezi a kameráit az akció-jelenetek közben, így olyan egyedi dinamika jön létre bennük, amiket nem lehet nem imádni -így az első pillanattól sodró autós nyitány egy ígéretes kezdet, a sífelvonós zuhanás is észvesztő, nem beszélve a finálé nagy bunyójáról. az érzelmi bevonás is működik többnyire, már ami a gyakran lecsapó halálokat illeti -mert most még azt gondoljuk, hogy ezek a halálok véglegesek voltak... (viszont a hercegnői féltékenykedés elég hamar lepergett rólam...) annak viszont kifejezetten örültem, hogy egy seggfejnek merték ábrázolni az usa elnökét -bár igaz, hogy ehhez manapság nem kell túl nagy bátorság, csak egy tükör... ejj, az idei folytatás-film átok a tökéletes modorral rendelkező kémeket sem kímélte -bár ez a film legalább elmondhatja magáról, hogy van benne egy jelenet, amiben elton john flitterbe, tollas fejékbe és magas-talpú cipőbe öltözve repülő rúgással szétrúgja egy rosszfiú fejét, miközben kimosolyog ránk a kamerán keresztül... (#09.23.)

(Kong: Koponya-sziget) (2017) (r.: Jordan Vogt-Roberts)

lehet hogy azért van, mert én nem szoktam enni a vetítések alatt, de nehezen értelmezem, amikor valaki azt mondja egy filmre, hogy ’tökéletes popcorn-mozi’... mármint értem, hogy mit ért alatta: azt, hogy könnyed kikapcsolódás, ami nem veszi igénybe az agytekervényeket, csak a szórakozásra váró féltekét lakatja jól, de valahogy az ilyen kijelentések mögött azt érzem, hogy egy igénytelen ember megnyilvánulását hallgatom, tudjátok, aki évente párszor betéved a moziterembe, fogalma sincs, hogy mit játszanak, vagy hogy mi az etikett egy ilyen helyen, hangos és kellemetlen, mert ő most szórakozik, úgyhogy csak senki ne akarjon itt neki mélységet adni meg karakter-építeni, elég ha a szemét felvonzza a kajás-bödönből a látvány, a kóla szürcsölését meg majd elnyomják a jól kikevert hang-effektek... és tudom, tudom, már én szégyellem magam, amiért századszor is ez a ’felületes vs mélyebb’ film-típus összehasonlítás a téma itt a blogon (legutóbbi példa itt), de muszáj ezzel kezdenie az embernek, ha egy ilyen állatorvosi lovat lát... mert azt el kell ismerni, hogy bődületesen erős a látvány, az ifjú jordan vogt-roberts-nek van érzéke az akció-rendezéshez, és ebben jó partner larry fong operatőr is a kellő mértékkel stilizál naplementéivel, ködösített tájképeivel (és tegyük még ide henry jackman nevét is, aki nálam az egyik titkos favorit, ha hollywood-i filmzene-szerzésről van szó). és nem akarom elvitatni azt sem, hogy a szörnyes jelenetek működnek, főleg a helikopteres kulcs-momentum ragadja magával a nézőt. azaz mondhatjuk, hogy elérték az alkotók a céljukat, mert egy látványos szörny-filmet prezentáltak nekünk, aminél a megfelelő pontokon baromi jól lehet szórakozni, nem...? azoknál a jeleneteknél meg, ahol a papír-vékony ember-karakterek rohangálnak céltalanul, majd jótékonyan félrenézünk egy kicsit, mert ott a sarkon túl úgyis ott vár ránk egy újabb nagyméretű fenyegető lény...? tényleg nem igényeljük az ilyen filmekben a kidolgozott szereplőket? tényleg elég egy női karakter, hogy, izé, legyen nő is a filmbe, mert más funkciót nem találunk neki? tényleg elfogadjuk, hogy buta döntéseket hoznak az emberek azért, hogy újabb veszélybe sodródjanak? pedig lehetne sokkal többet is invesztálni ebbe -nézzétek csak meg john c. reilly második világháborús pilótáját, aki miután letudta a feladatát, azaz hogy perceken át halmozta az expozíciós tudást felénk, átváltott egy baromi szórakoztató karakterbe, aki attól lett érdekes, hogy kettőnél több mondatot is megtudtunk róla, és a vicceskedése alatt ott volt a drámai háttere is. a samuel l. jackson-féle tábornok is könnyedén válhatott volna ilyen többrétegűvé, ha nem elégszenek meg az írók nála a kurtz ezredesi úttal, azaz a háborúba beleőrült katona szerepével... és akkor térjünk is ki a post-vietnámi háttérre, ha már itt tartunk... mert azon kívül, hogy milyen cool korszak volt a kora-hetvenes-évek, nem nagyon tudok más indokot mondani arra, hogy miért is ekkor játszódik a film. mert bár ott vannak az áthallások a háború brutalitására és értelmetlenségére (lásd még az amerikai/japán barátságot), de azon kívül csak a toposzokat sorolja kötelességtudóan, a dzsungel-létet, a napalmot, és pontosan azokat a dalokat vágják be a képek alá, amikre a korszakban játszódó alkotásnál számítanál -persze ki kárhoztatná őket azért, ha mondjuk ők sem tudnának hatásosabb dolgot elképzelni, mint hogy black sabbath-ra repül egy helikopter-raj a naplemente által fürösztött óriás-majom felé... (plusz engem még annyiban összezavar ez a hetvenes évek setpiece, hogy ha össze akarják fűzni a filmet a godzilla-val (ami meg a jelenben játszódott, ugye), akkor ki fogják dobni az univerzumukból azt a maréknyi embert is, aki túlélte a koponya-szigetet...) (#09.11.)

(A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) (2017) (r.: Joachim Rønning, Espen Sandberg)

jack sparrow leértékelődött... mármint a filmben csak egy poénnak szánták, hogy az egykor rettegett kapitányért már csak aprópénzt lehet kapni a kocsmai körözési plakát szerint, de vetíthetjük nyugodtan ezt a valóságra is, mert sajnos a kalózkodás már korántsem olyan jövedelmező és mókás, mint majd’ 15 évvel ezelőtt, amikor a semmiből berobbant egy film, ami minden kalandos lelkű néző szívét elrabolta... annyira jól sikerült a kezdőlövés, hogy még a két, kissé kesze/kusza folytatást is sikeresen vitte magával, mert jutott oda is a sziporkázó ötletekből, a nagyívű nagybetűs kalandból, és a hatalmas szívből -szó szerint is... szép kerek lezárása lett a verbinski-korszaknak a harmadik rész fináléja, de hollywood-ot nem úgy ácsolták össze, hogy csak úgy meg tudnának állni akkor, amikor elérkezett az út vége. így egy új csapattal vágtak neki a következő hullámnak, de annyira felejthetően semmilyenre sikerült a negyedik film, hogy csoda, hogy az emberek emlékeznek még, hogy volt ilyen is. és most itt van az ötödik rész, ami a két minőség közé lövi be magát -de sajnos minden másban is ragaszkodik a középre tartáshoz... mert van egy viszonylag konzekvens története, de túl sok eredetiséget nem mernek belevinni az alkotók (elátkozott legénység -tényleg? már megint?!). vannak szórakoztató akció-jelenetek, de semmi olyasmi, amit ne láttunk volna korábban (oké, a (szó szerinti) bankrablásnál azért nagyokat mosolyogtam. meg voltak zombi-cápák is!). vannak új karakterek, akik a régiekhez hasonlóan sablonokból lettek kivágva, van a gonosz, aki bosszút akar állni, és van jack, aki az oldalvonalnál húzza meg magát részegen, a szokásos manír-poénjain kívül nem sokat tesz hozzá a filmhez. turner jr-nál sajnos cseppet sem használják ki a családi hátterét a motiváción kívül (mondjuk a bolygó hollandi miért is nem avatkozik be az eseményekbe?) -oké, az utolsó percek így is működnek, de csak a nosztalgia-faktor miatt... (és elég szomorú belegondolni, hogy összesen kettő darab szöveges szerep jut női karaktereknek -azért ez így eléggé egy gyűrűkurás virsli-parti benyomását kelti, még akkor is, ha kaya scodelario csinos pofiját már a skins óta szeretem nézni a képernyőn...) a nagy happyend előtt még kötelezően le kellett nyomnunk egy nagy finálét, amit ’nagy’-nak azért nehéz titulálni, főleg mert ilyen kapkodásból lehetetlen epikus érzetet építeni -plusz itt jött elő igazán, hogy semmi kötődést nem épített fel a film a karakterei iránt, ami dráma működött, az inkább a korábbi részek hozadéka volt... nem mondom, hogy csalódottságot érzek, hogy csak egy eredetiséget nélkülöző, nyomokban szórakoztató alkotást kaptam csupán, mert egy gyakorlott filmnéző hozzászokik ahhoz, hogy a hollywood-i gyárban nem sikerül egymás után hozni ugyanazt a minőségi szintet, hiába van a kezükben a megfelelő sablon -maximum csak azért szomorú az ember, mert még ott őrzi a szívében annak az első sablonnak a csodás csillogását... (#09.09.)

(Tűnj el!) (2017) (r.: Jordan Peele)

akármennyire is küzdünk ellenük, mindenkiben vannak előítéletek -mondjuk kételkedünk abban, hogy egy humorral foglalkozó egyén képes arra, hogy megrendezze az utóbbi idők egyik legjelentősebb horror/thriller-ét... persze nem szólt volna ekkorát jordan peele filmje, ha csak fogta volna az agyonhasznált horror-kliséket, szépen sorba-állította volna őket, aztán meg faarccal előadta volna a premieren, hogy ő most milyen komoly művész lett... sokkal okosabb ő ennél, ezért fogta a horror-kliséket, kifacsarta őket, ledarálta az előítéleteidet, majd csípős társadalomkritikus szatírába csomagolta a finomságot... számtalanszor emlegettem már, hogy azért nem vagyok a horrorok jóbarátja, mert gyerekkoromban kénytelen voltam elég sokat megnézni a műfajból egy mozipénztáros nagynéninek hála, így immunis lettem rájuk, fárasztanak a kiszámítható fordulataikkal, még az agyonhasznált jump-scare-ek sem hatnak úgy a szervezetemre, hogy azt a borzongást érezzem, amit az alkotók el szerettek volna érni. így viszonylag ritkán nyúlok a műfajhoz, leginkább akkor kapom fel a fejem egy-egy alkotásnál, ha érezhetően valami mást kínál, mint a nagy átlag. mondjuk sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, nem az idegrendszereiden akar ugrálni, hanem egy konstans kellemetlenség-érzetet kelt, ami mászik egyre fel a gerinced mentén, és aztán befészkeli magát az agyadba, átvéve ott az uralmat -aztán a legvégén engedi ki csak a szörnyeket, egy szolidan véres gore-parádéra, pont annyi túlzást hozva a hangulatba, hogy a félelem helyett inkább mosolyogjál... de út közben is baromi jó a film hatásmechanizmusa, mert egy abszolút kisrealista helyzetből indul ki (egy fehér lány hazaviszi a szülei nagyon vidéki házába a fekete pasiját), amit aztán szép fokozatosan forgat ki a keretbe nem beilleszthető jelekkel, a bőr alá mászó zenékkel. játszik velünk... nem véletlenül emlegettem a szatírát sem, mert az ember azt gondolná, hogy egy fekete alkotó nyíltan állást akart foglalni a rasszizmus kérdésében, és erre rá is játszik a legfehérebb fehér család sztereotípiájával, aztán amikor összeáll a teljes kép, akkor derül csak ki, hogy a néző csak a saját sztereotípiáit vetítette ki rájuk... david kaluuya finom eszközökkel játssza a főhőst, aki megpróbálja magáról lepergetni a fehérek gondosan csomagolt kommentárjait, aztán egyre gyorsuló tempóban zuhan a kétségbeesésbe. catherine keener-nél már az első pillanattól érezni valami hideg távolságtartást, így jól működik az is, amikor belekezd a terápiájába. bradley whitford-ot hagyja peele bohóckodni és lazázni egész addig, amíg nem kell átváltania a kemény doktor szerepébe. allison williams a girls-ben már (a kisebb spektrumú játékával is) a szívemhez nőtt, de most mutathatta meg igazán, hogy mire képes, ahogy a szerethető barátnőből hideg királynővé változott... igen, egy horror-film, ahol a színészi játékról beszélgetünk, vagy az okosan kiforgatott történetvezetésről -azt hiszem, ezeken érezni, hogy miért is különleges ez a film, azon túl, hogy baromi hatásosan vesz birtokba, és tart fogva az első pillanattól a végefőcímig... (#08.12.)

(Atomszőke) (2017) (r.: David Leitch)

a bűnös budapest ismét idegen rongyokba öltözött... persze, örülünk annak, hogy a stúdiók szívesen jönnek hazánkba filmeket forgatni, és kétségtelen, hogy a fővárosunk építészete lehetővé teszi, hogy eladják különböző nyugati és keleti helyeknek (most épp berlin’-nek, de volt már ő münchen, párizs, moszkva, sőt, buenos aires is), de engem mindig kizökkent az adott film világából, ha meglátom a jellegzetes pesti utcákat, épületeket -ugyanakkor cool dolognak tartom azt, ha egy tipikus körfolyosós bérházban ütik egymást a dögös hősnő és a marcona rendőrök (az viszont kicsit szomorú, hogy elég csak beállni az állomásra egy jelenleg is használatban lévő szovjet metrókocsival, és a nyugati nézők elismerően fognak bólogatni, hogy ’de jó, hogy sikerült találni egy olyan járművet, amiről elhiszem, hogy ’89-ben is rótta az alagutakat’)... 1989-ben hét éves voltam, úgyhogy túl sok emlékem nincs a rendszerváltásról vagy magáról a korszakról, mégis mindig nagyon érdekesnek tartottam a szocializmus végnapjait. mondjuk nem ez lesz az a film, amiből bővíthetem az eddigi ismereteimet, mert hiába játszódik egy történelmileg fontos időszakban (a berlini fal leomlásakor), a háttérben tartják a valóságot, tévéhíradók villódzó fényéből vetül csak a filmre néhány pillanat. igazság szerint még a kétarcú várost is csak háttérnek használják, mert a jó kémes hagyományokhoz híven mindenki-átver-mindenkit, így teljesen irreleváns, hogy ki melyik ideológiai táborhoz tartozik -maximum annyiban, hogy az egyik csapat kocka-ladákkal jár... ha már beletekertem magam a kém-históriába, folytassuk itt, bár nem szívesen írok erről, mert a film gyenge pontjára vagyok kénytelen ütéseket mérni -értem én, hogy egy spy-movie-nak csavartnak kell lennie, hogy átverésekkel és kettős ügynökökkel kell felfesteni a titkos életüket, de ha nem tiszták a motivációk, ha a néző nem tudja követni az átverések-átverésének-átverését, akkor ki fogja őt dobni a sztori, és nem biztos, hogy a többi hozzáadott érték kompenzálja ezt... lehet, hogy azt volt a legnagyobb bajom, hogy david leitch neve miatt több felvillanyozó akciót vártam volna, és sok helyen csak ezt a katyvaszt kaptam, sok cigifüsttel elfedve. az mondjuk igaz, hogy ami akció akadt, az magas színvonalon került a vászonra -különösen az a vágatlan(nak tűnő) tíz perc, amit charlize és a kaszkadőrök leműveltek abban a koszos lépcsőházban, mert szerintem azt referenciaként lehet majd mutogatni pár éven át, hogy miként is kell felvenni egy közelharc-jelenetet úgy, hogy a néző ámulatba esve vonódjon be az összes fájdalmasnak tűnő ütésbe (vicces volt, hogy a moziban mögöttem ülő faszi rendszeresen fel is szisszent) -bár talán a zúzódásoknál és monokliknál nekem jobban fájt az, hogy közvetlenül a gyönyörű hosszú beállítás végén egy lada niva-t dobtak egy szerencsétlen trabant-ra... btw, retro-autók, a magyar díszlet-és-kellék-csapat jó munkát végzett, sokat emeltek a kicsit neonfényes, kicsit rothadó ’80-as évek imitálásának hitelességén, mint ahogy a zenei szerkesztő is értette a dolgát -bár a soundtrack-lista megtekintése előtt már egy nagyobb összeget tettem volna arra, hogy az ikonikus ’99 luftballons’ meg fog szólalni a filmben (de elég evidens volt a berlin-hez köthető david bowie és a depeche mode használata is). igaz, kicsit túltolták a dalbetétezést, mert minden sarkon várt egy újabb newvave klasszikus minket, de hé, a videoklip-esztétika is nyolcvanas évek gyermeke, úgyhogy megbocsátható bűn ez. meg a legtöbb esetben tényleg elérték a megfelelő cool-ság faktort -és többnyire ennyi volt a cél. hogy dögösek legyenek (mint charlize theron), hogy lazázzanak (mint james mcavoy) -csak azt nem értem, hogy ehhez minek kellett így túlbonyolítani az alibi-sztorit...? (jézusom, de rossz volt a szinkron, főleg ahogy létay dóra teljesen félreértelmezte a hősnők keménységét...) (#07.29.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(A majmok bolygója: Háború) (2017) (r.: Matt Reeves)

a történet-meséléseknél mindig is fontos szerepe volt a hármas számnak -akkor is igaz ez, ha mikroszinten nézzük (bevezetés, tárgyalás, befejezés), de nem véletlen az sem, hogy a nagyobb egységeknél a háromfelé osztott történet (azaz a trilógia) a leggyakoribb... sokszor láttuk már folytatásoknál, hogy épp’ a végére fogy el a lendület, hogy nem tudja beteljesíteni az utolsó rész a korábbiak ígéreteit, de persze akad példa arra is, hogy a finálé méltó koronává tud válni. ehhez sok tudatos építkezésnek kell beérnie a megfelelő pillanatban, gondosan kitalált ívekkel kell eljutni a csúcspontra. még akkor is sikeresen véghezvihető ez, ha valami olyan nem tipikus módon áll hozzá a saját trilógia zárásához, mint a majmok bolygója franchise... mert nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy a ’háború’ címet látva a két nép közti epikus összecsapásra számított, egy utolsó nagy csatára, amiben az emberiség elbukik, és hát nem egészen ezt kaptuk -és ez cseppet sem baj... persze harcok így is vannak bőven a filmben, a dzsungeles nyitányt a vietnámi háború borzalmai ihlették, a munkatábor képeinél meg ugye nem kell ecsetelnem, hogy melyik huszadik századi világégést kell belelátni a háttérbe... eleve furcsa érzés saját magunk ellen szurkolni, de annyira jól felépítettek az emberszabásúak karakterei, hogy érzelmileg könnyű kötődni hozzájuk. és szerintem ez a trilógia egyik legnagyobb fegyverténye, hogy érzelmileg ennyire be tud húzni caesar nagy utazásába, a három filmen át épített karakter-ívébe. és nézzük meg, hogy most is mennyi réteget köthetünk hozzá, a messiás-szerepet, az ész-veszejtő bosszút, az önmaga jóságában kételkedő hőst... és én úgy éreztem, hogy a másik oldalon sem egyszerűsítettek és tipizáltak, a woody harrelson által játszott ezredes nem egy minta-gonosz, aki azért öl, mert gonosz, és utálja a majmokat, hanem megalapozottak a motivációi, az emberiség megmentésébe kapaszkodik -az már egy másik kérdés, hogy milyen módszerekkel próbálja elérni, hogy a népe ne süllyedjen vissza az állatok sorába (pont a megfelelő tempóban folyik a film, érdekes, hogy épp’ az ezredesnél állunk csak meg egyetlen info-heavy jelenet erejéig, hogy magyarázatokat kapjunk)... de a caesar oldalán felbukkanó új arcok is érdekesek, mert mindketten vékony banánhéj lehettek volna a film szempontjából -a comic relief-nek használt bad ape a film alapvetően nagyon komor hangulatát vihette volna rossz irányba, a kislány meg szerencsére sokkal több lett a cukiság-faktornál, sőt, vele hozták az egyik nagy utalást a régi filmekre is... mert ne feledjük, hogy bár ez a trilógia tökéletesen megáll önmagában is, azért mégiscsak előzményként szolgál egy másik nagy történetnek -bár szerintem nem baj az, ha nem kacsintgattak túl sokat, csak néhány ismert nevet csöpögtettek a többi közé, plusz végleg elindították az emberiséget azon az úton, hogy alsóbbrendűvé váljék... no. beszéltünk a szívre ütő érzelmekről, az agyat bizsergető történet-és-karakter-ívekről, nézzük meg az elsődleges befogadó érzékszerveinket is: a szemünket és a fülünket... mert elképesztő technikai csoda a film, és nem csak arról van szó, hogy hitelesen néznek ki a majmok fegyverrel a kézben, lóháton, hanem arról is, hogy mennyire valóságosnak tűnik a szemük, hogy mennyire át tudják adni a mimikával és a testbeszéddel az érzelmeket. és erre rá is játszik matt reeves, mert sokszor használ közeliket, így fókuszálva rá ezekre az érzelmekre. és ezzel vissza lehet kanyarodni a már emlegetett non-tipikussághoz, mert nyári blockbuster-hez képest sokszor mer csöndes és intim lenni, a harcok helyett bosszútól fűtött kalandozásra vagy egy nagy szökésre koncentrálni, hogy aztán a végén robbanjon egyet a vászon, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy ez áll jól neki... eleve csendesebb lenne a film amiatt, hogy sok majom jelbeszédet használ kommunikációra (sőt, most már az emberek egy része is elveszítette a beszéd-készségét, ugye), úgyhogy ezért is kiemeltebb szerep jut michael giacchino-nak, aki szerencsére élete egyik legjobb munkáját öntötte kottába -főleg az érzelmes dallamai ütnek át igazán... érzelem, érzelem, érzelem -talán ez a szó vált a leghangsúlyosabbá a kritikámban, és ez nem véletlen, mert az ember azokat a dolgokat engedi a legközelebb magához, amiben érzi, hogy ott dobog egy nagy szív... ezért is nehéz búcsút venni ettől a majom-kompániától, pedig tudjuk, hogy ennél tökéletesebb búcsút nem is kaphattak volna... (#07.13.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)

(Nyomd, bébi, nyomd) (2017) (r.: Edgar Wright)

a filmrajongók körében általános vita tárgyát képezi, hogy egy alkotásnál az összetevőket milyen súlyozással kell figyelembe venni. hogy egy jól működő történet átadható-e minimálisabb eszközökkel, vagy hogy egy tökéletes technikával kivitelezett audiovizuális bravúrnál számít-e az, ha a sztori alap-panelekből építkezik... magam is többször hoztam már fel ezt a témát, mert úgy tűnik, hogy filmről-filmre változik az ember véleménye róla -vagy legalábbis kettősségek és ellentmondások kötik gúzsba. mint mikor az avatar vizuális erényeit elismeri, de a pocahontas parafrázisért kárhoztatja, ugyanakkor a pacific rim-et vigyorogva élteti, miközben sztori-szinten az sem nyújt át túl sokat. viszont amíg az egyik a technikai truvájok mellett fárasztóvá és üressé válik, addig a másik olyan szórakoztató pakkot tud átnyújtani, ami könnyen magával sodorja az egyszeri nézőt is... szép példája lesz ennek az ellentmondásnak ez a film is, ahol az ember kicsit húzza a száját a klisés alapokon, illetve csak húzná a száját, mert a sok vigyorgás mellett nehéz lefelé görbíteni azt... mert ha van film, amit a stílusa és az audiovizuális ötletkavalkádja ad el, akkor pontosan ez az... el nem tudom képzelni, hogy milyen meló lehetett összerakni ennyire taktra a jeleneteket, ahol nem csak a képek vannak a zenére vágva, de minden egyes hang, a pisztoly-lövések, a gumi-csikorgások, sőt, még a lecsukódó csomagtartó zaja is pontosan ritmusra érkeznek. és ettől egy kicsit elemelt musical-es / videoklip-es hatása lesz a hangulatának (amihez hozzáadhatjuk azt is, hogy a szereplők többször is tátogják a szövegeket, vagy mondjuk az olyan vizuális gegeket is, mint a főcímnél a falakon graffitiként megjelenő szavakat). ez az elemelés azért is érdekes, mert az akció-jelenetek ezzel szemben annyira realistán vannak felvéve, amennyire az lehetséges, magukkal rántanak a gyors autók, mi magunk is futunk a rendőrök elől, dinamikusan mégis gyönyörűen átláthatóan dolgoznak az operatőrök edgar wright keze alatt, könnyedén a székbe-szögeznek minden akciójelenet alatt (sőt még a párbeszédek közben sem állhatnak nyugodtan). és ha ez nem lenne elég, akkor olyan cool-ság is árad az egészből, amit nem lehet nem imádni -és persze ebben a legnagyobb szerepe a zenének van... egy jó ötlettel megfelelő dramaturgiai indokot kapott, hogy miért szólnak végig a dalok a filmben -és ha már a koncepcióhoz az kellett, hogy a szereplők ugyanazt hallgassák, mint mi, hát hősünk ipod-ját kötik a hallójáratainkra. és ezért igen hálásak lehetünk, mert elég eklektikus ízlése van a ’srácnak’ (ugyanakkor nem véletlen, hogy a hetvenes évek ennyire felülreprezentáltak, mert a funky-val lehet igazán emelni a cool-ság-faktort...) edgar wright ezzel a zenehasználattal egy igen elit körbe lépett be nálam, tarantino, guy ritchie, scorsese és james gunn mellé... a két órás felhőtlen szórakozásom mellett az zavar talán, hogy a magasra srófolt elvárásaimnak, miszerint világmegváltó lesz a film, nem tudott megfelelni (vagy csak én olvastam ki rosszul a jeleket a sok 9-10 pontos (vagy angolszász területen ’a’-s) értékelésekből) -vagy ebben az esetben én igényeltem volna, hogy a baromi stílusos és magával ragadó felszín alatt erősebb motor dübörögjön a mélyben... (a szerelmi szálat azért nem bántottam, mert érezhetően egy idealizált álomkép beemelése volt csak elsősorban, amire az utolsó képkocka tette fel a pontot.) (#07.02.)

(2017) (r.: Patty Jenkins)

tudom, hogy most el fogom riasztani a férfitársaim többségét, de be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem az erős és határozott nőket -mind a való életben, mind a vásznon... mert szerintem vonzó az, ha nem csupán egy megmentésre váró virágszálak a gyengébbik nem képviselői, akik csak az erős férfiak támogatásában tudnak létezni. és ha ezeket a tulajdonságokat erős nőiséggel párosítjuk, akkor egy olyan ideálhoz közelítünk, aminek csodálattal kéne eltöltenie minden férfitársamat. és a nőiséget nem csak a külső jegyekre értem, hanem arra is, amit miatt a nők a legnagyobb tiszteletet érdemlik -amiért egyszerre tudnak helyt állni az élet minden területén, legyen az a munka, az anyaság, vagy a szerető feleség szerepe... és milyen lenne az eszményi nőről szóló film, ha nem képezné le magára ezt az összetett szerepet, és nem nyújtana sokféle réteget -nőies gondolatokat, férfias akciókat, mitológiai hátteret, történelmi kontextust, romantikát és harci szellemet egyaránt. és hová lenne az univerzum humora, ha nem egy női rendező mutatná meg hollywood-nak, hogy miként kell egy tökös szuperhős kalandot levezényelni...? mert tudjuk, hogy van egy szűk réteg, akik elvakultak ragaszkodnak az egyik-vagy-a-másik kiadó termékeihez (és persze van egy réteg, amelyik szereti élezni ezeket az ellentéteket), de mi többség tényleg csak azt szeretnénk, hogy ami kikerül akármelyik akólból, az élvezetes és minőségi munka legyen. és látom előre, hogy jönnek majd azok a marvel fanok, akik majd azt kiabálják, hogy a dc csak lenyúlt a konkurenciától két elemet (a mitológiai hátteret a thor-ból, a történelmi szuperhősködést meg az első kapitány filmből), a dc-sek meg majd most verik a mellüket, hogy övék az első sikeres hősnő a vásznon, de én azt szeretném, ha végre megbékélne egymással a két oldal, és csak örülne annak, ha ilyen jól működő filmeket kap. főleg hogy wonder woman lételeme a béke... és úgy örültem, hogy nem csak üres szavakkal emlegették a békét a filmben, hanem a karakterből eredt az értelmetlen öldöklés ellenpontjaként. és oké, lehet mondani, hogy voltak esetek, amikor hősnőnk sem kímélte az ellenfeleit, de mindig oka volt annak, ha támadásba lendült, mindig az empátiájából eredő védelmező pozíciójából húzta elő a kardját... persze azt sem tagadhatjuk, hogy maga a zsáner követeli meg az akció-jeleneteket -de ha már ez így van, akkor patty jenkins kihozta belőlük a maximumot. mert a legnagyobb örömömre nem hódolt be a ma divatos trendeknek, és lasszóval kötötte meg a vágója kezét, és inkább jól követhető lassú-gyors-lassú kombinációjú beállításokból rakta össze ezeket a jeleneteket. és talán még fontosabb, hogy érzelmi alapra építette az akcióit is -ennek a kicsúcsosodása a belga fronton következett be, ahol a senkiföldjén tökéletes összhangban került a lelkünk a szemünk és a fülünk... de. háborúzni a férfiak is tudnak, nézzük meg, hogy miért fontos az, hogy most egy nőre fókuszáltunk -és nem, nem a rövidke szoknyája miatt, hanem mert a naiv bája egy olyan szerethetőséget ad hozzá az összképhez, ami egyedivé teszi azt, és gal gadot tökéletesen át tudja adni ezt a bájat, így nem csak a gyönyörű arca vagy a fejlett testkultúrája miatt alkalmas tökéletesen a szerepre. és mindenki megnyugodhat, mert nem az volt a nagy terv az írószobában, hogy tökéletesen megcserélik a nemi szerepeket a filmben, így az erős nő mellett a férfi lesz a megmentésre váró kellék, hanem egyenrangú partnerként egészítik ki egymást -és adnak hozzá a filmhez természetes szikrákat és jól működő romantikát (hát van olyan, ki nem olvadt el a hajózós-összefekvős jelenettől...?). chris pine nagyszerű választás volt a szerepre, mert jól tudja a karaktere különböző oldalait megmutatni. de egyébként sincs gond a casting-gal, a londoni forgatás környékén lehalászták a megfelelő brit színész-anyagot -az már egy másik kérdés, hogy a negatív-oldalon mennyire használták őket megfelelően... mert mind a gonoszok (képregény-)sematikusságába, mind a finálé tipikus cgi-heavy repkedős/dobálózós aspektusába bele lehet kötni. ugyanakkor ezeknél is megvoltak azok az érzelmi többletek, amik miatt megbocsátóbb az ember. és egy filmnél mindig fontosabb, ha a szívére hallgat a néző és nem az eszére... (#06.02.)

(2017) (r.: Ridley Scott)

egyszerre áldás és átok egy olyan alkotást elkészíteni, ami idővel kultikussá nemesedik -mert a népszerűség és az anyagi megfontolások kikövetelik, hogy új alkotás szülessen ebben a világban; ugyanakkor egy széles rajongó-réteget nagyon nehéz jóllakatni, mert egy része ortodox konzervatív, és ugyanazt az élményt akarja újra átélni, mint ami korábban annyira megragadta, egy másik része viszont az ismerős érzések mellett szeretne új utakra is kalandozni. így könnyen meghasonlik egy alkotó, aki a saját vízióját vinné tovább, ami viszont nem mindig egyezik a nép elképzelésével -és tudjuk jól, hogy az internet korában mennyire hangos tud lenni egy maroknyi nép is... ridley scott néhány éve úgy gondolta, hogy az általa életre keltett alien-univerzumban van még feltáratlan terület, hogy van még élet a számtalanszor látott xenomorphok elleni harcokon túl is, így merészelt egy dedikáltan alien-mentes alien filmet csinálni, ahol leásott az alapokig, és sokkal inkább a filozofikus elmélkedésekre, a felfedezések izgalmára helyezte a hangsúlyt, minthogy vérbe borította volna a vásznat. persze a puristák egyből blaszfémiát kiáltottak, és rázúdították a dühüket nem csak a filmre, de a scott-ra (és a forgatókönyvet feljavító damon lindelof-ra) is. sajnos a stúdió-rendszerben egy alkotó nem teheti meg, hogy leszarja a fizető-vendégek sirámait, úgyhogy választhatta volna azt, hogy otthagyja a francba a szerelem-gyerekét, vagy kompromisszumokat köt, és azt mondja, hogy ’jól van, ha szerintetek még mindig izgi az emberi testből kibújó szörnyeteg, akkor kaptok belőle nyolc kilót, egészségetekre’... én viszont már az előzetest látva is kicsit húztam a számat emiatt a megalkuvás miatt, mert úgy nézett ki, mintha az eredetibb gondolatok helyett inkább egy bestof válogatást nyújtanának át nekünk film gyanánt -és bár részben ez be is igazolódott, azért pozitívabb lett az összkép, mint vártam (ehhez azért hozzátenném, hogy bár szeretem ezt az univerzumot, mély elkötelezettségem nincs felé, azaz nem nézem újra évente a filmeket, nincs facehugger kispárnám, és én a prometheus-ban sem isten átkát látom, hanem csak egy jól összerakott és gyönyörűen felvett scifit)... a film első harmada különösen el tudott kapni a hangulatával, bírom az ilyen hard science scifi-ket, ahol problémákat oldanak meg űrhajókon, vagy felfedeznek egy új bolygót. az itteni karakter-felvázolással is többé/kevésbé elégedett voltam, bár vadiúj karaktereknél nehéz átélni az egyből lecsapó drámát, hiszen nem invesztáltunk még beléjük érzelmeket, így az ő érzelmeik sem hathatnak ránk annyira (btw, kettő jelenetért szerződtetni james franco-t?)... azzal sem volt bajom, ahogy a prometheus szálai beszövődtek a filmbe -és ezt elsősorban david-nek (és így michael fassbender-nek) köszönhetem. mert örültem, hogy a xenomorphok mellett egy emberi(bb) gonosz is megjelent a filmben, és fassbender zseniálisan érzékeltette az android őrületét, ahogy az általa játszott kétféle típus közti különbségeket is (csak az a csavar ne lett volna a végén annyira átlátszó...). igazság szerint még azt az apokrif mondatot is le merem írni, hogy nálam jobban működött volna a film alien-ek nélkül... oké, lehet hogy én vagyok finnyásabb az átlagnál, mert jobban szeretem a pszichológiai feszültségkeltést az űrlényes gore-nál -de sajnos a vágás sem segítette az akció-részekbe való mélyebb bevonódásomat, de szerintem panaszkodtam már eleget ezeken a lapokon a modern kor csapkodós, követhetetlen hentes-munkái miatt... azt nem tudom, hogy direkt volt-e, de a karakterek bénázásai miatt néha kifejezetten komikus hatást keltettek az eredetileg félelmetesnek induló jelenetek. talán csak a teherhajón lógós darus akciót mondanám igazán emlékezetesnek -mert sajnos még az űrhajós finálé sem hozta el az epikus lezárás székbe-szegező érzetét, ahhoz túlságosan összecsapottnak érződött (nem bántam volna azt sem, hogy nem megyünk vissza a hajóra a végén)... szóval pont úgy állok középen, mint ahogy az készítők is próbáltak középre állni az alkotás során -csak amíg ők ezzel a helyezkedéssel nem nyerték meg sem az alien sem a prometheus rajongóit (mert mindannyian kicsit éhesek maradtak), addig én jól érzem magam a helyemen, mert kaptam egy korrekt scifit, gyönyörű látvánnyal, részben jól működő hangulattal. (#05.21.)

(A galaxis őrzői, vol.2) (2017) (r.: James Gunn)

bevallom, hogy aggódtam egy kicsit a film miatt, mert pár éve olvastam egy magyarul is megjelent thor sztorit, amiben ego volt a főgonosz, és nagyon utáltam az egészet -ráadásul egy percig sem tudtam komolyan venni egy emberarcú élő bolygót (oké, azóta már került a kezembe jobb képregény is, amiben okosabban használták ego-t, úgyhogy lehet hogy csak az első találkozás sikerült rosszul)... egy kicsit aggódtam james gunn-ért is, hogy meg tud-e birkózni a három év alatt egekig srófolódott elvárásokkal, mert biztos vagyok benne, hogy hatalmas volt rajta a nyomás azok után, hogy annak idején a semmiből robbantotta az elmúlt évtized egyik legszórakoztatóbb űr-mókáját, ami játszi könnyedséggel hozta be a kozmikus vetületét a marvel univerzumnak, miközben egy rakás új karakterrel zsonglőrködött sikerrel. és egyfelől a járt utat választotta a következő lépéséhez, és feljebb tekerte a potmétereket, hogy még harsányabb legyen a végeredmény, az ütközőig tolta a humort, és baby groot-tal a cukiság-faktort is sikeresen klimaxolta. ugyanakkor nagyon helyesen megérezte azt is, hogy azzal tud igazán előrelépni, ha a jól működő karakterei mélyére néz -avagy ha a ’kevesebb ésszel és több szívvel’ hozzáállással írja meg a szövegkönyvet... érdekes, hogy ez már a második olyan marvel film, ahol a szuperhősködés-aspektusnak kéne igazán megmozgatnia a lelkesedő énemet, és én mégis fura módon a karakter-pillanatokban tudok igazán elveszni. csak amíg joss whedon-nak nem adták meg a stúdiónál a lehetőséget, hogy még több ilyen pillanatot vágjon bele az ultron-ba, addig james gunn megkapta a jóváhagyó pecsétet arra, hogy a végére összetörje a szívünket -és ezért nem lehetünk elég hálásak nekik... mert lehet itt mindenféle csilivili cgi űrhajós trükkökkel etetni a szemünket, karakterek nélkül mit sem érne mindez -mert kell az, hogy invesztáljunk beléjük érzelmileg, hogy úgy érezzük, hogy mi is a családjuk része vagyunk (kacsint)... nagyon rosszul kötök át, de próbáltam hamar rátérni a film alapjaira, mert úgy tűnik, hogy az nem volt elég, hogy a guardians úgy viselkedik, mint egy szeretetből marakodó nagy család, de igazi családtagokkal is megerősítették ezt a felépítményt. így jöttek ki jól a készítők abból, hogy nem tudták elengedni nebula-t, mert szépen végigvezették érzelmileg a gamorra-val való kapcsolatát (plusz megtudhattuk egy-két sötét részletet is thanos-ról általa). de persze a nagyágyút starlord papája jelentette, az általam már emlegetett ego, akivel szerencsére szintén jól bánt mr.gunn, mert egy bolygóméretű entitást le tudott hozni emberi szintre, és nem csak azzal, hogy majdnem végig kurt russell fizimiskájában láthattuk őt (még fiatalon is -és baszki, egyre durvább ez az arcfiatalító cgi technika), hanem peter anyukáján keresztül határozta meg több tekintetben is -és így jöhetett létre az az érzelmi bumm, amit peter-rel együtt mi is átéltünk. és ha ez nem lett volna még elég, akkor hangsúlyosan jelen volt az is, aki apja-helyett-apja volt hősünknek, és ez nem csak azért üdvözölendő, mert michael rooker most is hengerelt a szerepben, hanem mert olyan logikusan egészítették ki az ő eddig homályban tartott történetét, amiért meg kell emelem a kalapom -azért meg főleg, mert vele, azaz egy mellékszereplővel tudták kiváltani belőlünk a legerősebb érzelmi reakciót. persze ezek az érzelmi sokkok nem tarthattak túl sokáig, mert azonnal lecsaptak valami lüke poénnal... talán túl sokszor is vetették be ezt a fajta hangulat-ingadozást, és sajnos voltak olyan humor-szekvenciák is, amiknél az ember azért dobolt párat a lábával, hogy ’oké-oké, értjük hol a vicc, nem kell újra elsütni, mehetünk tovább’. de a szórakoztatás mindig bocsánatos bűn... azért viszont jobban rá tudnék koppantani james gunn (írói) orrára, hogy nem tudta egyben tartani ezt a zsörtölődő családot, így a film közepe kicsit szétesett a különböző szálak mentén, és nem sikerült ezeket a vonalakat szép egységesen összevarrni... de hé, ha valaki ennyi ágyúval, puskával, nyíllal és csúzlival akar egyszerre lőni, ott előfordul, hogy nem talál bele mindig a céltábla közepébe, de aggodalomra semmi ok, mert még mindig piszok szórakoztató ez a rakás a-hole. és ami még fontosabb, a legnagyobb szívet is még mindig a galaxis túlfelén találjuk. (#05.06.)

(2017) (r.: Richard Curtis, Mat Whitecross)

tök jó fejség a bbc-től, hogy a jótékonykodás mellé évről-évre átnyújt valami apró ajándékot is a red rose day alkalmával -két éve megnevettek a coldplay által írt game of throne musical-lel, idén viszont úgy döntöttek, hogy az adakozáshoz talán emelkedettebb hangulat illik. és mi tudná az egekig emelni a hangulatot, ha nem a szerelem... most már több mint tíz éve nézzük minden karácsonykor a sok kis történetet, amik egyetlen nagy szívmelengető filmmé állnak össze, úgyhogy ideje volt kicsit bekukucskálni a karakterek jövőjébe. és persze nem kell sokra gondolni, egy sima kis utánlövés lett ez a tizenöt perc, mert bár öregedtek az arcok, azért nem nagyon változtak, de persze pont így lehetett nosztalgiázni, ha a film-béli szituációkat kreálják újra nekünk, egy kicsit update-elve a mai világra. ráadásul kellően vicces és érzelmes is lett az összhatás, úgyhogy tökéletesen elérték a céljukat -elolvasztották a szívem. (#05.01.)

(2017) (r.: Danny Boyle)

ha van film, aminél nem volt szükségem ismétlésre, akkor az a trainspotting -mármint nem arra gondolok, hogy nem akartam hozzá folytatást, hanem arra, hogy az új rész előtt nem volt szükségem rá, hogy újranézzem az eredetit, mert annyiszor láttam ifjúkoromban, hogy simán fel tudnám mondani az egészet jelenetről-jelenetre... (ugyanígy elég volt elindítani a soundtrack-et a moziba menet, és egyből meg is volt a kellő hangulatom.) no, miután kivicceltem és kinosztalgiáztam magam, nézzük meg komolyabban is a kérdést: szükség volt-e arra, hogy húsz év után visszatérjünk edinburgh-be? nézhetjük mondjuk onnan, hogy irvine welsh sem tudta elengedni a karaktereket, és ő maga is írt folytatást (plusz előzményt) élete fő művéhez (btw, a film egyik nagy pozitívuma, hogy újra megjelent a pornó c. mű, így végre a polcomra rakhattam a másik két kötet mellé) -és mivel a szerző ismét ott van a vásznon mickey forrester-ként, így mondhatjuk, hogy áldását adta erre a mozgóképes verzióra is... egyébként nekem nagy bizodalmam volt a filmben, mert nem csak a színészek tértek vissza a húsz évvel ezelőtti alteregóikhoz, hanem a fő alkotócsapat is, azaz john hodge forgatókönyvíró és danny boyle rendező is -és ez számomra biztosította azt, hogy ez egy szívből jövő dolog lesz, nem pedig egy anyagi megfontolásból odakent projekt... de a millió dolláros kérdés persze az, hogy szabad-e hozzányúlni egy ilyen kultikus műhöz, hogy érdemes-e visszakanyarodni húsz évet, hogy nem válik-e az egész egy unalmas és szívtelen nosztalgia-trippé? és abból lehet tudni, hogy a készítők is tisztában voltak ezzel a kockázattal, hogy ironizálnak is a régi dolgok újraélésén nem egyszer -ugyanakkor jó erősen meg is mártják a filmjüket a régi dicsfénybe, akár még úgyis, hogy konkrét képsorokat vágnak át onnan ide, de nagyon sok téma visszaköszön kissé újrafazonírozott formában. és valljuk be, a karakterek sem sokat változtak húsz év alatt, de ez valahol reális is, a simlisség vagy az erőszakra való hajlam nem fog kiveszni valakiből csak azért, mert már ősz hajszálak kezdik belepni a feje tetejét... ugyanakkor nem hagyták figyelmen kívül azt sem, hogy mennyit változott a világ az elmúlt húsz évben, eltűnt a naivitás, minden sokkal keserűbb lett (és még a drogok is újak -igaz, a kokain/heroin/marihuána szentháromságot nem lehet kipusztítani). és ez jól tükröződik a hangulaton is, sokkal sötétebb és keserűbb érzések keringenek a néző körül, még ha a színvilág pont az ellenkező irányba tolódott is (btw, jól látható, hogy danny boyle a második filmje óta mennyit fejlődött a szakmájában, főleg az tetszett, ahogy az árnyékokkal játszott). nem akarnak mindenáron viccesek lenni. egy pillanatra meg is ijesztettek, hogy drámai módon akarnak véget vetni ennek a kalandnak, de aztán szerencsére belátták, hogy az életet választani sokkal kifizetődőbb... (így utólag már azt sem bánom, hogy hagyták, hogy francis bagbie-ből kitörhessen a benne lévő állat...) de egyébként bele volt kódolva a filmbe a dráma azzal, hogy mark lelépett a lóvéval annak idején, most a nagy visszatéréskor muszáj volt ezt a sérelmet rendezniük a srácoknak egymás között... kicsit sajnáltam, hogy kelly macdonald-nak csak egy beköszönés jutott, viszont jól kompenzáltak a szemrevaló anjela nedyalkova-val, aki szerencsére sok nőiséget hozott ebbe az alapvetően pasis filmbe... no, kicsit én is bajban vagyok, mint a filmben spud, hogy hogyan is kéne megfogalmazni az utolsó mondatot, mert nem könnyű határozottan kirakni a pontot, elengedni valamit, ami fontos nekünk. de tudjátok mit? valami kurva egyszerűhöz fogok nyúlni: találkozunk húsz év múlva (még akkor is, ha akkor már minden film és zene a remix remixének a remixe lesz, és nem lesznek férfiak és nők csak shemale-ek)... (#03.10.)

(Logan -Farkas) (2017) (r.: James Mangold)

ha egészen kis korunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy a tökéletes értékrenddel rendelkező pozitív karaktereket kövessük példaként, hogy magunk is feddhetetlen jellemekké nőjjünk fel, akkor miért van az, hogy ennyire vonzódunk az antihősökhöz...? és persze, logan valahol igazi hős, mert a nagy szíve mindig nagy tettekre sarkallja, de azért tipikus antihős is a pokróc természetével és a morális kódjának megkérdőjelezhetőségével. tizenhét éve láthatjuk őt a vásznon, de a hollywood-i megkötések miatt mindvégig visszafogták a karakterben rejlő igazi potenciált, hogy a hősi oldala mellett az antihőst is igazán megmutathassák. mert nem bíznak bennünk nézőkben, így eddig nem is mertek arra gondolni, hogy sikert lehet elérni azzal, ha egy felnőttesebb szuperhős történetet a vászonra engednek. úgyhogy a sok felemás döntés után most nagy dicséret illeti a fox-ot -egy éven belül már másodszor jár nekik a hálataps, de azért valljuk be, hogy a tavalyi deadpool-os bohóckodásnál több bátorság kellett ahhoz, hogy rábólintsanak egy ilyen szikár, sötét és komor szuperhős-filmre, ami igazából nem is szuperhős film... mert nincsenek brutálisan látványos városrombolások, nem a föld vagy az univerzum megmentése a tét, hanem mindent levittek mikroszintre, az akciójelenetek test-test-elleni küzdelmekké redukálódtak, a nagyívű kaland helyett a karakterek érzelmi hullámvasútja áll a középpontban, amiktől a film lelki érzékenysége épp’ olyan fontos lesz, mint hogy hány rosszfiút húznak karom-végre benne... bár papíron ez a film is az immár tíz részes x-univerzum része, érzetre cseppet sem tartozik oda, sokkal inkább hozza egy neo-western hangulatát. látványvilágban meg engem leginkább a children of men-re emlékeztetett, mert bár a jövőben (2029) járunk, erre csak néhány tárgy utal (robot-kamionok, arató-gépek), egyébként semmi futurisztikus nincs benne. a korábbi filmekben megismert karakterek is tökéletesen passzolnak ebbe a közegbe, rájuk is átragadt a porlepte tájból áradó megfáradt kilátástalanság. valahol szomorú belegondolni abba, hogy összes x-film oda fog kifutni, hogy egy marék mutáns vegetál majd csak a világban, mert az emberiség nem hagyhatta, hogy az evolúció meghaladja az ő szintjét (ügyesen belerejtették a filmbe a génmódosított termékek kritikáját is). és persze szomorú látni a megmaradt hőseinket ebben a viharvert állapotban, ahogy a lelki és fizikai fájdalmak a végsőkig gyötörték már őket. de így lesz tétje az utolsó kalandnak, amikor már nem sérthetetlenek és halhatatlanok ezek a korábban félisteni státuszban lévő szuperlények. és egyébként is, mindig megkapó, amikor az ilyen megöregedett és kiégett hősök még egyszer utoljára harcba indulnak, csikorogva összeszorított fogakkal, dacolva a korral és a túlerővel, amikor felpislákol bennük még egyszer a láng (és most lehetne itt ezer példát írni a don quijote-től a dark knight returns-ig)... így lesz méltó búcsú a film ezektől a karakterektől -és így lesz méltó búcsú ettől a két tökéletesen játszó színésztől: sir patrick stewart-tól és hugh jackman-től. persze azért nem csak az elmúlás érzete erős a filmben, hanem egy ígéretes jövőképet is tud nyújtani x-23 képében, aki kellően vad és fésületlen, hogy az új kedvenc antihősünkké váljon... (ugye nem kell mondanom, hogy a gonosz emberek már megint ’katonai célokra’ akarták használni a kezükbe került technikát, jelen esetben a mutációt...?) örültem annak, hogy a magasabb korhatár nem csak egy gimmick, amivel bevonzanak egy új nézői réteget a mozikba, hanem funkciója vannak annak, hogy ez a film véresebb, mint akármelyik eddig készült superheroes movie, és a karakterek lelki állapota miatt az is természetesnek tűnik, hogy mindenki úgy káromkodik, mint egy kocsis... mert igazából hollywood-ban is be kéne látniuk, hogy nem patikamérlegen kell filmeket csinálni, hanem mindig az adott karakternek kéne megadnia a megfelelő formát. és logan antihős attitűdjéhez tökéletesen passzol egy korhatárosabb tartalom, egy komolyabb, felnőttesebb mondanivaló, egy szikár látványvilág, egy kisebb, emberibb lépték. és ha ezt belátják, akkor nem csak változatosabb lesz a nagyköltségvetésű filmek világa, de akár minden egyes alkalommal ilyen bitang erős alkotásokkal is gazdagabbak lehetünk. (#03.03.)

(John Wick: 2.felvonás) (2017) (r.: Chad Stahelski)

az akció-film műfajában az a különleges, hogy minél egyszerűbb, minél nukleárisabb a története, általában annál jobban működik, mert leveti magáról a felesleges sallangokat. a három évvel ezelőtti első rész premisszájánál nehezebb lenne egyszerűbbet írni: a főhősnek megölik a kutyáját, aki ezért kemény bosszút áll. itt a folytatásnál már nem is tudták ennyire elemi szintre lecsökkenteni a történetet, mert akkor ugyanazt adták volna el újra, és mindenki csak húzta volna a száját. viszont a kicsit jobban megcsavart maffiás-sztori azzal járt együtt, hogy kellett neki némi idő a felfutásra, nem lehetett annyira esszenciálisan tömör akció-orgia, mint az első rész. dramaturgiailag is más a felépítés, a korábbi szimpla bosszú-filmes vonalvezetése helyett a klasszikus james bond-i formulához nyúlnak vissza -de tényleg, gondoljatok csak bele, kezdünk egy látványos akcióval, ami nem igazán kapcsolódik a későbbi eseményekhez, majd hősünk megkapja az új küldetését, ami (amerikai szemmel) egy egzotikus helyre vezet, ahol aztán a kütyük felvétele után jön egy nagy középső akció-szekvencia, majd a végén egy különleges helyszínen az összecsapás a főgonosszal (scaramanga mindenkit csókoltat)... de nem csak a bond-i minták követésében hagyománytisztelők az alkotók, de az akciók koreografálásában is -igazából minden akciófilmet volt kaszkadőröknek kéne rendeznie, mert ők pontosan értik, hogy mitől működik az akció, mitől lesz úgy is dinamikus és mellbevágóan cool, ha nincs agyon-vágva, kamera-remegtetve, túlhúzottan kilassítva. mert az ilyen gyönyörűen követhető jelenetekhez kell a sok év alatt felgyülemlett szakértelmük -és kell az, hogy minden eseményt és mozdulatot gondosan kitaláljanak és begyakoroljanak előre. és kell keanu reeves eltökéltsége is, hogy 53 évesen megfeszítse a testét, és végigcsinálja szinte az összes fejlövést és tökönrúgást saját maga. egyébként érdekes kettősség alakul így ki az akció-részekben, mert egyszerre földhözragadtak a jól látható intenzitásuk miatt, ugyanakkor a gondos koreográfiák miatt tánc-szerűvé is vállnak a közelharcok, így kicsit elemelkednek a valóságtól. de valahogy pont így működik igazán ez a fejlövés-pornó... maga a sztori is hordoz magában ilyesmi kettősséget, mert amíg a különböző nemzetiségű maffiózókat hitelesnek látod, addig a mindent behálózó bérgyilkos szervezet mindenhatósága azért már párszor megmosolyogtató... de majd nem mosolygunk, ha hősünket körbe veszik majd az ezekhez a szervezetekhez tartozó, fegyverrel rendelkező aljanépek... mert szépen építették fel a folytatás várható történetét, ami megint csavar majd egyet az alapfelálláson -mert az túl egyszerű szint volt, hogy john mindent megold a háttérhatalom segítségével. az lesz az igazi, ha önerőből kell keresztülvágnia magát mindenkin a saját életéér... igaz, tudjuk jól, hogy a sztori csak mellékes a durva halálnemek mellett, a lényeg, hogy a következő felvonás is épp’ annyira tartsa a színvonalát és a szórakoztató faktorát, mint ez az epizód tette... (kedves állatbarátok! menjetek el ti is megnézni a filmet, mert most kutya baja sem lesz az aktuális blökinek...) (#02.24.)