Testről és lélekről
(2017) (r.: Enyedi Ildikó)
az ember eredendően társas lény, be vagyunk programozva a közösségi kapcsolatok kiépítésére, az érzelmek közös megélésére -ezt még én is be tudom látni, aki már hosszabb ideje nem lépett senkivel intim kapcsolatba, és egyébként is kellemetlenül éli meg a mindennapi társas érintkezéseket... mert én is érzem az erős kötelék hiányát, amit nem pótolhatnak a vérségi viszonyokból adódó közös élmények, de nyugodt beletörődéssel élem burokban az életem, ahova azért be tudna hatolni egy kis napfény (egy érintéssel, egy intellektuálisan felvillanyozó beszélgetéssel, egy csendes együtt-alvással), de a hozzám hasonló típusú introvertált emberek nehezen tesznek lépéseket előre... a film hősei is megelégedtek a maguk kissé magányos mindennapjaival, az egyikük már túllépett a vadabb múltján, a másikukat meg a betegsége korlátozza a hagyományos kapcsolatok kiépítésében -csakhogy valami felsőbb hatalom miatt újra kell gondolniuk az életüket és az érzéseiket... hogy miért szarvasok képében éli meg ez a két ember az érzéseit, az szerintem irreleváns (bár lehet, hogy komoly filozófiai jelentés húzódik a kiválasztott állatok mögött, csak én nem fogtam fel), a lényeg, hogy van egy különleges és megmagyarázhatatlan kötelék, ami a két sodródó embert közel hoz egymáshoz (és biztos, hogy lehetne kapargatni az erdő melletti másik fő helyszínt, a vágóhidat is, mint a szimbolizmus tárházát, de én az ilyen típusú mély értelmezésekre mindig is alkalmatlan voltam, sokkal inkább megélem a filmek befogadását, mint megértem azokat, az viszont biztos, hogy erős kontraszt volt a szépséges vadállatok és a lemészárolt, kivéreztetett és feldarabolt haszonállatok között)... a két karakter közül mária az izgalmasabb, mert nagyon okosan van végigvezetve az útja, ahogy az asperger-szindrómás, mindenki által lenézett és kiközösített különc megpróbál előre lépni, felfedezni új dolgokat, túljutni a betegsége legnagyobb akadályain (az érintésből adódó problémák vágnak leginkább a lelkembe, nem véletlen, hogy az x-men-ek közül is rogue a kedvencem, akinek az a szívbemarkoló drámája, hogy nem érhet hozzá senkihez úgy, hogy az ne szenvedne el komoly sérüléseket. és én nem tudok elképzelni egy érintés nélküli életet...). és jó megélni máriával ezeket az új érzéseket (az állatok simogatását, a zene-keresést), és jó együtt tölteni az időt egy olyan emberrel, aki kilóg a keretekből, aki nem akar csacsogni, csak őszintén kimondani minden mondatot (amiket otthon gondosan begyakorolt). borbély alexandra szokatlan arca és minimalista játéka is tökéletesen passzol a szerephez, vonz magával, kötődést épít ki magához, így lélegzet-visszafojtva nézzük a csaknem végletes tettét is... el tudtam volna képzelni egy ilyen sötétre színezett befejezést, így a hirtelen jövő optimista lezárás kevésbé tudott működni, de azért bevallhatjuk, hogy jobb érzés volt a végefőcím alatt felmelegedett szívvel ülni. mert jó abban hinni, hogy mindenkinek jár szeretet. a magányosoknak is. a különcöknek is. nekünk is... (féltem attól, hogy nagyon ’magyar művészfilmes’ lesz a hangulata a filmnek, így örömmel tapasztaltam magamon, hogy végig lekötött, sodort magával ennek a két szerethető figurának az összefonódó sorsa.) (##02.12.)